Békés Megyei Népújság, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-24 / 70. szám
1990. március 24., szombat ) ■VHUUKTlin B székely himnuszt énekelték... Nyolc év után Nagyszénáson „A zene mindenkié!" Gyönyörű szlogen, még gyönyörűbb álom. Hasonlatos azokhoz, amiket hasonló célzattal találnak ki: jó kimondani, aztán úgy tűnik, mintha úgy is lenne. De már a remény is szép, hogy lehetne. Aztán sehol semmi, a zene csak úgy lett mindenkié, hogy vihet belőle, ha akar. Mintha egy kupac selyemcukor lenne, amit ingyen osztanak. De hát pénzért nyilván azért nem kell, mert nincs igény rá. Tisztelettel közlöm, hogy nem a mindennapi rockzenéről van szó, nem is a régebben divatos tánczenékről. hogy „Rohan az idő”, meg „Apu, hód megy be?” —, hanem Mozartról, Beethovenről. Schubertról. Erkel Ferencről és a többiről. Az úgynevezett klasszikusokról, meg a dalárdák, gyermekkarok szépségeiről, a reneszánsz kórusmuzsikától Kodályig, Bárdosig, Karaiig. írtam egy glosszát pár hete, amiben felemlítettem, hogy nyolc évvel ezelőtt, a Kodály-év nagy dirrel-dur- rai beharangozott idején megkerestem egy nagyszé- nási tanárnőt, Dénesné Margitkát, és mekérdeztem tőle, mit tart arról, mint Tarho- son végzett énektanár, hogy ..a zene mindenkié”? Nem sokat tartott felőle, sőt. legyintett szomorúan, hogy ugyan, mit ámítjuk magunkat? Az általános iskolák felső tagozatában heti két óra az ének. a nyolcadikban a második félévben már csak egy ... — És miféle könyvekből kellett miféle nótákat tanítani? — mondja most. nyolc évvel a megelőző riport után Nagyszénáson, az új iskola ének-zene termében, ahol a falakon ott díszlenek a kórus oklevelei, elismerő minősítései... Ki érti azt, hogy nem változik a helyzet ez ügyben? Lehetséges, hogy a minisztériumban évtizedekig nem fedezték fel, hogy az ének-zene visszaszorítása nem jó? Hogy az ének-zene valami más is: érzelem, erkölcs, tisztaság? Az óraszám minősít? — A nyolcadikosoknak valamikor kéthetenként három ének-zene órájuk volt, most, ez évtől hetenként egy. Tehát még egy órával kevesebb ... És ugye. „a zene mindenkié"? — Közben a tanterv előírja, hogy új anyagot vegyünk, zenét hallgassunk, hangjegyfüzetbe írjunk és feleltessünk. Szinte lehetetlen heti egy órában. És amikor itthagyják az iskolát, legtöbbjüknek eszébe sem jut később: mi az, hogy ének-zene. így aztán — véli a riporter — nincs sok értelme az egésznek. K; is kellene iktatni a tantervből az ének-zenét! Persze, valami oka lehetett régen, hogy az egyházi iskolák tantermeiben ott volt a harmonium, és a gyerekek énekeltek. Nemcsak egyházi énekeket! — Nézze, ebben a percben azt tudom, hogy énekzene tanításunk a mélyponton van. Kevés az óraszám, rossz a tanterv, rendszertelen, a zenei korokat (például) nem egymás után, összevissza tárgyalja. A nyolcadikból előbbre tették a bécsi klasszikusokat (Mozart. Beethoven) a hatodikba, hát mit gondol, egy 12 éves gyerek mit fog fel ezékből? Hallgattatjuk Beethoven ötödik szimfóniáját, hogy magyarázzam meg mi az. és mit mond nekünk. A tantervkészítők sosem hallottak arról, hogy „életkori sajátosság”, állítom. A könyv teie van mozgalmi meg úttörődalokkal. habár ezeket már kiiktattuk, és mi magunk veszünk helyette mást. Például zsoltár-dallamokat. Áhítattal tanulják és éneklik. Pár hete megtanultuk a székely himnuszt. Mintha templomban énekelnék ... Már megbeszéltünk mindent, amikor jött a meglepetés: az iskolai kórus vár, hogy elénekeljék a székely himnuszt. Soha le nem törlőm arról a kazettáról! „Ki tudja merre, merre visz a végzet..Különben ez a kórus, a nagyszénási. híres kórus. Most Is az még? — Nem tőlem kellene kérdeznie. de félek, a hírünk egyre csökkenőben. És nemcsak a miénk, a többi iskoláé is, mindenütt. A miért egyszerű: ha egy kórus nem szerepel, mert nincs hol szerepelnie, elfogy a belső indíték is, hogy karénekre járni érdemes és jó. Megszűntek a körzeti kórustalálkozók. megszűnt az Éneklő Elek (nincs rá pénz, üzenték), a rádió sem kapkod utánunk, miint régen. Pedig mi is sokszor énekeltünk a Kossuthon. Az sem változott, ami nyolc éve volt: a szakkörök közül a karének az utolsó. A legeslegutolsó ... Nagyon rossz a hangulatunk. Beigazolódva látjuk újra és újra, hogy a kultúrát és a közművelődést tekintve fél- és negyedfigyelmek idejét éljük. Ez már majdnem szellemi vegetálás ... — Volt ilyen rossz hangulatunk régebben is, sokszor. Ilyenkor jutnak eszembe Szokolay Bálint intelmei, az orosházi Madrigál próbáinak szünetében: „Sose keseredj el. ha falba ütközöl. mindig yedd fel a harcot, és a végén meglesz a jutalma! Ha más nem, akkor az, hogy a gyerekek mosolygó. sugárzó szemmel énekelnek neked”. Nagyon igaza volt! Ez a látvány, ha ritka is manapság, mindennél többet ér. A beszélgetés vége a reményé. — Valami nagy reform kellene az általános iskolákban — mondja Dénesné Margitka —, hogy szomorúságaink megszűnjenek. Mit mondhatnék most, többet? Még hallom, ahogy a kórus énekel: „Maroknyi székely omlik mint a szikla ...” °mhk? Sass Ervin Mesejáték a színházban lem minden apróságát megformálta, ráadásul még a darab legtöbb humora is az ő megnyilvánulásaiból fakadt Ebben a régi mesében számos tanulság és bölcsesség lakozik, amit az Öz, a nagy varázsló békéscsabai stábjának maradéktalanul sikerült átadni a mostani kicsinyeknek, ennek a felnövekvő, újabb nemzedéknek. Azt hogy a szív, amellyel szeretni lehet, mindennél fontosabb, azt, hogy a képzelet az egyetlen közlekedési eszköz, amellyel bárhová ellehet jutni, azt, hogy a legszebb dolog a világon, mások segítségére lenni... S mindezt tették úgy — ahogyan ezt már tőlük a gyermekdaraboknál megszoktuk —, hogy a közönséget is aktívan a játékukba vonták. Lehet, hogy a mérgező pipacsok közül kihúzott alvó oroszlán a színpadra lépő tanulóknak egy életre szóló élményt jelentett, s lehet, hogy sokan elhitték: a főszereplők (s egyben a jók oldalára állva), biztató szavaikkal gyökeresen megváltoztatták a mese kimenetelét... Ha így volt, már megérte. Magyar Mária Óz, a nagy varázsló Az impozáns díszletek és jelmezek (tervezője: Németh Zoltán) után nézzük, hogyan értékelték a kicsinyek a színészek produkcióját. Copfos szőke kislánnyal jöttem ki a színház kapuján, akinek Karácsonyi Violetta alakítása, a jó boszorkány tetszett a leginkább. „No és Dorka, a főszereplő?” — érdeklődtem kíváncsian. „Ja, hát rajta kívül mondom .. — legyintett, mint akinek a világon a legtermészetesebb, hogy csakis Csizmadia Éva után jöhet bárki más ... És ha már a szereplők mérlegre tételénél tartunk, hadd valljam be, nekem Totó, a kiskutya se volt kutya! Egy emberi karaktert tökéletesen megformálni, nem kis színészi teljesítmény, hát még egy kutyáét! Már pedig Lócskái Andrea remekül „kutyálkodott”. Amellett, hogy a kutyajelA nézőtér elsötétült, s a színpadon ezernyi csillag gyúlt ki, jelezve, éjszaka van. „Hú, de szép!” — suttogta innen is onnan is a pöttöm gyermekközönség. Frank L. Baum: Óz, a nagy varázsló című mesejátékának békéscsabai, Jókai színházi bemutató előadásáról tehát megvolt az első kritika: a díszlet csodálatos, valóban mesébe illő. És ebben az előadás végéig senkinek sem kellett csalódnia. A monumentális, sötét, sűrű erdő félelmet keltő volt, ahogyan azt a gonosz Keleti Boszorkány is akarta, az alulról világító sárga téglák pedig a közönség számára Is félreérthetetlenül jelezték, merre vezet az út Őzhöz, a nagy varázslóhoz. A klasszikus mese második részében néha percenként változó hely- színvariánsokat is kitűnően oldotta meg á rendező, Gergely László és asszisztens, Ben- déné Szeder Hajnalka. Smaragdváros kulcsára (Gyurcsek Sándor), a gonosz boszorkány (Kovács Edit), de a többi szereplő is hol az erkélyről, hol a közönség háta mögül bukkant elő, s ez az idő bőven elegendő volt a teljes szín- változáshoz, ahogyan azt az egyik mellettem ülő kislány azonnal meg is fogalmazta: „Azért jönnek hátulról, hogy most ne figyeljünk a színpadra.” A mese végére kiderül, Óz a nagy varázsló egy egyszerű öregember. (Képünkön a nyomkereső Totó kutya: Locskai Andrea, a Bádogember: Tamás Simon, Óz: Kalapos László, a Gyáva Oroszlán: Kovács Etele, s a főszereplő, Dorka: Csizmadia Éva) Fotó: Veress Erzsi Egy nyugdíjas pedagógus panasza... De minek? Lemez/telenítve (?) Idős hölgy lépett be a szerkesztőség ajtaján, hangjával csakhamar megtelt a folyosó: — Lehet itt, kérem, panaszkodni? Kérdését meghallva — mint az akkori hírügyeletes, az ügyeleti szobába invitáltam. Történetét három órán keresztül mesélte. Pontról pontra, ahogy megesett, egyetlen felesleges információ nélkül. A néha már-már derűre fakasztó eset komolyságát éppen az adja, hogy igaz, illetve az, hogy még csak nem is egyedi! íme a „sztori”: — Hatvannyolc éves, özvegy, nyugdíjas pedagógus vagyok. Én nem járok kérem diszkóba, meg moziba, egyetlen szórakozásom a televíziózás. Tizenkét évvel ezelőtt (1978-ban) szerződéses Biztosítást kötöttem a Gelkával. Fizetem havonta a 60 forintot, ők ezért cserébe — meghibásodás esetén — kötelesek ingyen javítani a televíziómat. Tavaly novemberig nemigen szorultam a Gelka segítségére... És innen indul a történet. Ekkoriban ugyanis észrevettem, hogy recseg a tévém. Nosza, mondom, most igénybe veszem a biztosításomat. Bementem a Gelkához (Békéscsaba, Gyóni G. u. 9. — a szerk.), és bejelentettem a problémát. Kértem, írják fel azt is, hogy csak a délelőtti órákban vagyok otthon. Azt mondták, nem felejtik el, majd délelőtt küldenek vaA főszereplők közül ketten: a tévé és a gazdája Fotó: Veress Erzsi lakit. Napokig vártam, senki sem jelentkezett. Egyik délután fodrászhoz mentem, közben ott járt a szerelő. Bementem a Gelkához, újra szóltam, nekem csak a délelőtt jó ... Ismét délután küldték a szerelőt. Harmadszorra sikerült találkoznom a „mesterrel”, aki bekapcsolta a tévét, majd kicsavarta a lábait, a hóna alá csapta, és elindult vele kifelé, mondván, itt nem lehet megcsinálni. Valami átvételi szelvényt kértem, ám ő már a lépcsőházból szólt vissza: „Az nem kell!” Annyi minden megesik ebben a mai világban, ezért másnap bementem a Gelkához, hogy meggyőződjek: tényleg be- vitték-e a tévém. Megnyugtattak. No, gondoltam, ha már itt vagyok, egyúttal befizetem az esedékes hatvan forintot is. Azt mondták, hogy én már 240 forinttal el vagyok maradva. Nagyon felháborodtam, hiszen soha nem fordult elő a 12 év alatt, hogy elfelejtettem volna a befizetést. Őszbe csavarodott fejemmel hazarohantam az igazoló csekkekért, hogy bemutassam, én nem tartozom. „Ja — mondták —, ők már kft.-vé alakultak, ezentúl nem is csekken kell fizetni, és a régi módon (csekkel) fizetők pénze valószínűleg a posta miatt késik.” Teltmúlt az idő, a szerelő fiú visszahozta a televíziót, bekapcsolta. Most már nem recsegett ugyan, de kép nem volt, csak csíkokat lehetett látni. Azt mondta, ez antennahiba, szóljak az antenná- soknaik, viszontlátásra! Másnap bementem az antenná- sokhoz, akik hamarosan kijöttek, megvizsgálták a dolgokat, és közölték, az antennának semmi baja ... A következő napokban véletlenül összefutottam a szerelő- fiúval, és mondtam, mégis a tévével van baj. Azt válaszolta, nyugodjak meg, majd eljönnek az egyik szerelőtársával, és megjavítják a készüléket. Miután hetekig vártam, és felém se néztek, ismét bementem a Gelkához, és most már a vezetőt kértem. Nem volt bent. „Jó a helyettese is” — erősködtem —, de véletlenül ő sem tartózkodott a munkahelyén. Egy hölgynek panaszkodtam végül, aki megértőén bólogatott a földön heverő, félszázezer forintokat érő televíziók között, de hát mégsem ő a vezető ... Nagyot sóhajtottam, s ha már itt vagyok — gondoltam —, befizetem a már ismét esedékes hatvan forintot, ugyanis újra eltelt egy hónap. Ezt hangosan közöltem is a fiatal pénztároslánnyal, majd bosszankodva hozzátettem: „De minek?” Az egész tévéügy eltörpül amellett, ahogyan rámripakodott a hölgy. Igaza van, nem kötelező biztosítást fizetni. De kérem, a legjámborabb kuncsaft zsebében is kinyílik a bicska az ilyen szolgáltatástól! Talán örömmel kellene fizetnem ezért a hozzáállásért? A békéscsabai Láng Sán- dornétól úgy váltam el, hogy televíziója továbbra sem volt jó. Egy hét múlva találkoztunk újra. — Ismét voltam a Gelká- ban — újságolta. — A vezetőket persze most sem találtam ott. Csupán a hibafelvevő úriember, anélkül, hogy a székéből felállt volna, kérdezte meg tőlem: „Na, mi ván?” Elmondtam. A fiú, aki csinálta a televíziómat, nem jött ki a szerelőműhelyből, hiába hívták. így a hibafelvevővel megállapodtunk egy hétfői napban és egy másik szerelőben ... Mostanában már a vízcsapból is az „Európához való csatlakozásunk” folyik, csodálkozom, hogy ennyi tévé között mindez ide még nem jutott el... # Akkor úgy gondoltuk, a történet happy enddel végződik majd, és a gelkások azon a bizonyos hétfői napon végre megjavítják a készüléket. Korai volt a fel- tételezés. El sem mentek az ügyfélhez ... Űjabb egy hónap telt el, s azóta csupán az idő tavaszodott ki... A készülék továbbra is rossz. Lejegyezte: Magyar Mária Vannak különös, régimódi emberek. Ilyenek például a lemezgyűjtők, ök időnként csak úgy be-betérnek a boltba, eltársalognak a kereskedővel (aki, ha hasonszőrű, természetesen szívesen szó- baáll velük). Megbeszélik, jött-e, illetve mikor várható valami újdonság, ami még nincs meg a gyűjteményükben. Ilyenkor persze szóba- kerül az időjárás, az áremelés, és számos egyéb dolog is. Hozzájuk hasonlók azok, akik — ha nem is a gyűjtők szenvedélyével és kitartásával — miután hozzájutottak mondjuk, egy számukra kedves lemezhez —, felkészülnek rá, hogy meghallgassák. Félreteszik a napi gondokat, elnyújtóznak egy kényelmes fotelben, és lubickolnak a muzsika hangjaiban ... Szóval, ezek kevesen vannak. Mert mikor hallgat zenét az emberfia? Kertásás, kocsimosás, autózás közben. Ehhez meg jó a rádió is. Az, „ember lánya” is legfeljebb a mosogatás perceit teszi üdítőbbé vele. Vásárolni, időt áldozni ilyesmire, ahhoz már igazán senkinek sincs energiája. Mindezekre persze, nem magamtól jöttem rá. A fenti tényekre egy szakértő hívta fel a figyelmemet: Sándor Péter, a békéscsabai Radnóti Könyvesbolt hanglemezrészlegének eladója, akit egy hétköznap délelőtt azért kerestem, hogy a forgalomról, bevételről kérdezgessem. Kicsit aggódtam, hogy ráér-e majd a vásárlóktól. De vevő kevés jött be, azok se lemezt vásároltak, hanem könyvek után érdeklődtek, nézelődtek, úgyhogy igazán tudtunk beszélgetni. — Igen, kevesebb lemezt vásárolnak az emberek — mondta rögtön, amikor meghallotta jövetelem célját. De ez egyelőre nem nagyon látszik meg a forgalmon, ugyanis most többet kell fizetni értük. S hogy ez a kevés micsoda? Elsősorban a legújabb külföldi könnyűzenei produkciókat viszik. Ennek egyenes következménye, hogy a magyar pop-rock termékek iránt csökken az érdeklődés. a komolyzenei felvételek között is, elsősorban q neves, jó minőségű külföldi árut keresik. összegzésképpen szánjunk egy bekezdést — távirati stílusban — a számoknak. A Radnóti Könyvesboltban ötr szőr annyi „könnyűzenét” adnak el, mint komolyat; dupla annyi kazettát, mint lemezt; kelendőek a nyelvlecke-kazetták; és — az eladó sem tudta megmondani miért, miért nem — a népzenei felvételek is gazdára találnak, főleg tanítóképzős főiskolás lányok személyében. Nem azért, hogy a befejezés optimista legyen, hanem tényként említette meg Sándor Péter, hogy bem is most van az igazi mélypont, hanem tavaly volt. Akkor alig tudtak eladni valamit. — Az már igaz, — mondta elgondolkodva —, hogy a lemezek reneszánszq nem várható a közeljövőben. Ami megvált minket, ami elfoglalja a hagyományos feketekorongok helyét, a CD-le- mez, illetve a kazetta. Ezek jövőjéről, elterjedéséről szívesen beszélgettem volna még, de ekkor olyasmi történt, amikor tapintatlanság lett volna harmadikként ott maradni a pultnál: egy vevő érkezett. K. K.
