Békés Megyei Népújság, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-06 / 31. szám

1990. február 6., kedd Majdnem hűszévi „házasság” után... Pusztaottlaka egyedül Amíg a Kanári-szigeteken a napfény és a tenger kék­je, Indiában az egzotikus tá­jak varázsa nem engedi to­vábbmenni a turistát, addig a Békés megyei Pusztaottla- kán a sár az egyedüli ven­dégmarasztaló. Kacséra Já­nos elöljáró, aki a Dózsa György utca végén lakik, mosolyogva, mégis elisme­réssel méregeti a személy- gépkocsit, amellyel majdnem a házukig eljutottunk. — Ilyesmit csak nyáron lát az utca népé — teszi hozzá magyarázóan. — Saj­nos, a falu legtöbb utcájá­ban ez a helyzet. Sár és sár. Többek között ezért is fo­gott össze a lakosság, és dön­töttük el egy falugyűlésen tavaly ősszel, hogy önálló község akarunk lenni. Az it­teniek ugyanúgy fizették a községfejlesztést, s lám, még csak rendes útjaink sincse­nek. Ezzel szemben társköz­ségünk, Medgyesbodzás, szemmel láthatóan fejlő­dött ... A falu kulturális életéről, a lehetőségekről kezdünk ér­deklődni. Az elöljáró azon­ban nagyot legyint: — A könyvtáros bodzási, a kultúrház igazgatója szin­tén. A könyvtár hetenként egyszer van nyitva, a kul­túrház legjelentősebb szer­vezése — tudtommal leg­alábbis — a csütörtökönkén- ti idősek klubja. Mozi is egyszer hetenként. Hét óvo­dásunk van, s alig több mint harminc általános iskolá­sunk. Negyedikes évfolyam egyáltalán nincs. A pedagó­gusok szintén Bodzásról jár­nak. Ennyi. Nem is csoda, hogy elmennek a fiatalok. Itt nincs szórakozási lehe­tőség, sőt, a téeszen kívül még munkahely se. Nyugod­tan mondhatom, kihalófél­ben van a falu. Valamikor a hatvanas évek elején, a ítéeszszervezések előtt még csaknem kétezren laktak itt. Most ötszázkilencvenen va­gyunk. . Ottlaca Pusta román te­lepülés. Talán az egyetlen kultúrkincse a helybelieknek a román nyelv megőrzése. Erről Paulik Ferencnével, a helyi általános iskola román szakos nevelőjével beszélge­tünk. — Az idősebbek még az ősi románt beszélik, ami az irodalmi nyelvtől és a ro­mán mai változatától egyre messzebb kerül — mondja. — Ezért is indítottuk el évekkel ezelőtt az iskolában a román nyelv oktatását. A román anyanyelvű gyere­keknek — hogy külföldön is használni tudják a nyelvet —, fontos megismerniük ezt a bizonyos élő változatot is. A magyar gyerekeknek pe­dig az orosz mellett ez egy pluszt jelenthetett. Azért be­szélek múlt időben, mert et­től a tanévtől kezdve felső­seink az oroszórák óraszá­mait is beépítve csak romá­nul tanulnak. Időközben megszólal az iskolacsengő, s a szünetben a hetedikes Tóth Mónikával váltunk néhány szót. A szűk rokonságban vannak magya­rok és román nemzetiségűek is, ő románnak vallja ma­gát. Kíváncsian faggatom, mit szól a román forrada­lomhoz, hiszen odaát is él­nek ismerőseik, hozzátarto­zóik. — Sajnáltam őket, és örü­lök, hogy így alakult. A na­gyi sokat utazott Romániá­ba korábban is, és szörnyű volt hallani, hogy ott estén­ként lekapcsolják a villanyt, és hogy ennivaló sincs ... Talán most már máshogy lesz, és nem kell innen ci­pelnünk alapvető dolgokat. Egyébként — mint minden­kit —, engem is nagyon ér­dekeltek a kinti fejlemé­nyek, úgyhogy állandóan a tévé előtt ültem. Szerencsére értem a románt, így sok mindent egyenesen a román televízióból tudhattam meg. Ami viszont már nem olyan nagy szerencse — leg­alábbis a falunak —, az az, hogy Mónika sem akar Ott- lakán maradni. Szövőnő sze­retne lenni, s amint itt vé­gez, Békéscsabára megy. Az iskolából Csűri Ferenc- né, a tagiskola vezetője kí­sér ki. Szomorúan mondja, hogy a tantestületnek a két falu szétválásáról alig van­nak információi. Követke­zésképpen azt se tudják, mi lesz velük. — Tavaly javasoltuk a szülőknek, hogy a gyerekei­ket járassák át Bodzásra, hiszen úgyis az ottani isko­lához tartozunk -— magya­rázza. — Ott a képzést ma­gasabb színvonalon lehetne folytatni,^ hiszen megszűnne az összevonás, több a szem­léltetőeszköz és így tovább... A javaslatunk persze tilta­kozást váltott ki, így ma­radt minden a régiben. A két falu szétválása — gon­dolom — megerősíti ennek a kis iskolának a fennmara­dását, de mit sem változtat azon a tényen, hogy jövőre még kevesebb lesz az általá­nos iskolás korú ... A hatvanöt éves Szabó Gyuri bácsival a község egyetlen kövezett főutcáján ismerkedünk össze. Gázpa­lackokkal teleaggatott bicik­lije mellett ballagva éppen hazafelé tart. — Bizony-bizony, a mi fa­lunkba még nincs bevezetve a gáz, úgyhogy palackkal muszáj hordani — mondo­gatja halkan, amikor mellé szegődünk. A falu végén ál­lunk meg. — Ez az, itt lakunk — mu­tat a legutolsó házra, ami a címe szerint már tanya. Gyöngyösök, pulykák sza­ladgálnak szerteszét az ut­cán, az udvarban, Csoki, a láncra kötött kiskutya pedig csaholva üdvözli a hazaér­kezett gazdát. A szomszédból csakhamar előkerül Gyuri bácsi felesé­ge, Viki néni is. Hangjával megtelik a búboskemencés kisszoba, ahol végül is hely- lyel kínálnak. Viki néni gyakorlott nyilatkozó, szere­pelt már a Foaia Noastraban, a román újságban is. Tudni­illik a férje is, ő is azon családok közé tartoznak, akiknek ősei színrománok Voltak. — De hát ez lényegében semmit sem jelent — me­séli a feleség. — Itt a falu­ban nincs olyan, hogy „te román vagy, te meg ma­gyar”. .. Gyakran én, meg a férjem, magunk között is csak a magyart használjuk. Sőt! Még gondolkodni is hol így, hol úgy szoktunk. Ro­mánul is, magyarul is ... A Szabó házaspárnak nin­csenek gyerekei, talán ezért is rendszeres látogatói az idősek klubjának. A klub­ban az asszonyok kézimun­káznak, a férfiak kártyáz­nak, vagy sakkoznak. És persze beszélgetnek m, hi­szen van miről. Mostanában pláne! A „válás” még a leg- visszahúzódóbb emberekből is véleményt csal ki. A falu vezetői vajon gyözik-e meg­fizetni a külön tanácsi ap­parátust, lesz-e elég szak­képzett embere a községnek, lesznek-e jobb utak, válto­zik-e a közlekedés, és így tovább. Az efféle „politizá­lásból” Szabóék sem marad­nak ki. Viki néni bizonyság­képpen végigvezet a Kossuth utcán. — Na, most mondja meg! Hogy jöjjön ide be egy mentő? Az első tíz méternél elakad a sárban! Aztán újabb panasz sza­kad ki belőle. A faluban sok az idős ember, s egyre töb­ben költöznek a túlvilágra. Nagy-nagy szégyen, hogy a közös tanács még a temető bekerítésére, s egy ravatalo­zó felállítására se méltatta Ott lakát. Késő délután van. A ka­tolikus templomban egy ha­lottért harangoznak. Ezt Bo­tás Péternétöl tudom, aki a templom szomszédságában levő vegyesboltot vezeti. Tő­le arról érdeklődünk, mi­lyen az ellátás, s hogyan változtatta meg a forgalmat az áremelés. — Itt kispénzű, kisigényű emberek laknak — mondja —, így csak a legszüksége­sebbeket hozatom. Ami el­kel. Tej, kenyér, cukor, só, fűszerek ... De az áremelés miatt ez a forgalom is ki­számíthatatlan. Így a rom­landó árukból egyre keve­sebbet kérek, hiszen vagy el tudom adni, vagy nem. Más bolt nincs a község­ben. Hús csak alkalmanként kapható, szenet már máso­dik éve nem árulnak ... S bár az emberek egyre bi­zonytalanabbak az önállósá­got illetően, az elöljáró op­timista, hiszen Medgyesegy- háza felvállalta a patroná- lást, amellyel a kezdeti ne­hézségek (talán) leküzdhe­tők, s akkor Ottlaka ism'ét felvirágzik majd ... Magyar Mária Az idős Szabó házaspár biztosan marad, ám a hetedikes Tóth Mónika (balra a kis képen) már elvágyik a faluból Fotó: Gál Edit „Székelyföldön jártam...” Jellegzetes csíki falusi táj, háttérben a Kissomlyó heggyel Fotó: Harangozó Imre „Örömmel fogadtuk a Békés megyében fekvő Üjkígyós nagyközség megbízottját Szépviz községben tett látogatása alkalmából. A hozott le­vélből kitűnt a testvéri szeretet, amire oly régen vártunk. örvendünk minden jó szándéknak, amivel segíteni próbál­nak bajainkon. Igyekezni fogunk, hogy a két község között lét­rejöjjön a kölcsönös, ba­ráti kapcsolat.” A rövid levelet négyen ír­ták alá. Antal László, az „Országmentési Front” szép­vízi elnöke, Bíró Lujza tit­kár és még két tag. Harangozó Imre „megbí­zott” büszkén tette elém e székelyföldi sorokat, amikor újkígyósi otthonában felke­restük. Szülőfalujának taná­csa január 24-én bízta meg egy Újkígyóshoz hasonló né­pességű székelyföldi község felkutatásával, s a velük va­ló kapcsolat felvételével. Harangozó Imre tanítáolyan lelkesedéssel és remények­kel indult útnak, mint va­laha Juliánus barát, aki a magyarok őshazáját kereste. Az Olt folyó közelében, a Csíki-medencében Szépvíz volt az első község, ahol hosszasabban megpihent. Hamarosan kiderült, a szép­víziek jól ismerik Újkígyóst. — Hogyne ismernénk — mondták a falusiak —, hisz a mi Imre Dénesünk innen nősült Újkígyósra. Az újkígyósi tanító is is­meri a már 70 év körüli Dé­nes bácsit, így^ aztán szó szót követett, s a Harango­zó Imre zsebében lapuló megbízólevél hamarosan a szépvízi polgármesteri hiva­tal asztalára került. Ott örömmel fogadták a test­vérközségi ajánlatot, s egy­két napi barátkozás után megszülettek a cikkünk ele­jén olvasható válaszsorok. Az újkígyósi megbízott ha­marosan felkereste a szép­vízi iskolát is. Az igazgató­val folytatott beszélgetések­ről a következőket mondta: — Miután felsorolta, hogy mi mindenre lenne szüksé­gük (magyar klasszikusok, ifjúsági regények, kötelező olvasmányok, írásvetítő fó­liák, szemléltetési eszközök és így tovább), tervezgeté- sekbe fogtunk. Mi lenne, ha a nyáron csereüdültetést szerveznénk a gyerekeknek? A székelyföldi tanulóknak bizonyára érdekes lenne az Alföld, nekünk pedig a he­gyek jelentenének élményt. Útközben hazafelé a taní­tó (aki egyébként az újkí­gyósi Erdélyi Kör tagja, s a békéscsabai Erdélyi Kör választmányi tagja is) to­vább szőtte a székelyföldi igazgatóval megbeszélteket: Újkígyósnak vannak kapcso­latai a szlovákiai, a kárpát­aljai, a délvidéki és a mold­vai magyarokkal is. Mi len­ne, ha ebbe a körbe bekap­csolva a székelyföldieket, egy nagy magyar ifjúsági tá­bort honosítana meg Üjkí­gyós, ahol a különböző or­szágok magyarjai kicserél­hetnék tapasztalataikat, meg­ismerkednének egymás szo­kásaival, sajátos kultúrái­val. — Persze, ez csak egy gondolat, amit tanácsülés elé kellene vinni ... — mondta Harangozó Imre. — Addig is, hogy az újkígyó­si. ; minél jobban megis­merjék a Székelyföldet és benne Szépvíz községet, egy falugyűlésen szeretném be­mutatni az ott készített diá­kat, s. hozzá elmondani a kinti tapasztalataimat... M. M. Malakológus volt Katalin cárnö és Jókai Mór is II tenger élővilága vitrinekben — Micsoda különleges dol­gok! — ámuldozik egy idős néni a kiállított tengeri pu­hatestűek mészvázai láttán. — Még nem láttam a ten­gert, csak tévéből. A csigák és a kagylók segítségével megpróbálom magam elé képzelni — mondja egy is­kolás kisfiú. Valóban, egyre keveseb­ben mondhatják ei maguk­ról. hogy tengerparton töl­tik a vakációt, sőt, azt még kevesebben, hogy a Karib- tenger vagy az Indiai-óceán, netán a Csendes-óceán part­jainál nyaralnak. Itt, az Al­földön, ahol csupán néhány nagyobb folyó, élővízi csa­torna kanyarog, aligha is­merhetjük meg alaposan a nagyvizek, a tengerek élővi­lágát. Akkor hát kihez for­duljunk? Például a magán­gyűjtőhöz, Párdy Mihály malakológushoz, akinek a napokban nyílt kiállítása Orosházán, a Szántó Kovács Múzeumban. — Amikor az ősember tar­ka csigaházakból nyaklán­cot fűzött, nemcsak a leg­ősibb ékszer készítésébe fo­gott, hanem egy maradandó szenvedélybe, a gyűjtésbe, így -vagyok ezzel én is. Nyolcévesen kaptam az első bélyegalbumomat, amit éremgyűjteménnyel egészí­tettem ki. Sajnos, a második világháborúban mindene­met elvesztettem. Akkor el­határoztam, hogy többé sem­mit nem gyűjtök. Nem tar­tottam be az ígéretemet, ma már tömve van a házam mindenfélével — meséli a 70. életévén túl is fiatalos, örökmozgó, beszédes mala­kológus. MALAKOLÓGUS. ízlelge­tem e számomra idegenül csengő szót. Jelentésének magyarázatára a szakembert kérem meg: — Nézzen csak körbe — mutat végig a kiállítási anyagon Párdy Mihály —, minden vitrinben tengeri puhatestűek, tüskésbőrűek és virágállatok mészvázai láthatók, itt, most 900 darab. A malakológus ezekkel az állatokkal foglalkozik. Nem­csak gyűjtő-, hanem kutató­munka is ez egyben. Kata­lin cárnőt, sőt Jókai Mórt is rabul ejtette a malakológia. Tudja? Nem, ez idáig nem tud­tam. Azt viszont csak most értettem meg igazán, hogy Jókai miért nevezte a csi­gákat a tenger pillangóinak! Emberi kéz ilyet alkotni képtelen. Erre csak a ter­mészet képes: formáiban, színeiben, mintáiban mindig mást es mást teremteni. A látvány elbűvöl. 'Csadálatra késztet a volva-volva, a gyűjtőcsiga, a tengeri makk, a féregcsiga. Elámulok a krétasün láttán: pálcikáival úgy lehet írni. mint hajda­nán palavesszővel a pala­táblára. A kék korallt nem lehet nem észrevenni, úgy kelleti magát. A lemezsze­gélyes és a kígyókarú ten­geri csillag szinte elvesz a több száz érdekesség között. A „homoki dollárnak” neve­zett csiga kicsi, de annáf ér­tékesebb. Hajdanán Dél- Amerikában a brazil benn­szülöttek fizetési eszköze­ként szolgált. A gyűjtőnek minden csiga, kagyló egyformán kedves. El sem tudom képzelni, van-e a 20 ezer darabos gyűjteményben kedvenc? — Hogyne volna — moso­lyog a gyűjtő, és már mu­tatja is a „kedvest”. — Itt van, ni, az admirális csiga. Ötszáz dollárt ér. A textil­mintázatú csiga szépségével ragadott meg. Nézze! Ebben nincs giccs! Az ötszáz dollár hallatán és a feliratok (Kréta. Ma­rokkó, Vietnam, Kuba stb.) láttán meg kell állapítanom: nem olcsó mulatság manap­ság az ilyenfajta szenvedély. — A gyűjtés csak addig szórakozás, amíg kiszemel­jük, majd megszerezzük az áhított dolgot. Utána zsebbe kell nyúlni, munka van ve­le — mondja Páfdy Mihály. — Nem engedhetem meg magamnak, hogy minden le­lőhelyet személyesen keres­sek fel. Világjáró barátaim viszont sokat segítenek. Most például Mongóliából, Japánból és Kínából várok néhány ritkaságot. Ha egész­ségem és anyagi helyzetem is úgy alakul, akkor szeret­ném a nyáron „megmász- kólni” a görög szigeteket. Nefti a strandokra vágyom én, hanem a vadregényes, elhagyatott őstermészetbe ... Csete Ilona

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents