Békés Megyei Népújság, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-20 / 43. szám

1990. február 20., kedd Do von speak English? Egy délelőtt a Nemzetközi Nyelviskola csabai tagozatán Az iskolapadban ülő orosztanárok Anders Fussing óráján az első napi felmérést értékelik... Fotó: Fazekas Fereno Az elmúlt év szeptemberé­ben az ÁISH jogutódja meg­bízást adott a Szegeden szé­kelő Talent Kft.-nek, hogy próbáljanak valamiféle al­ternatív megoldást (kitalál­ni az orosz szakos tanárok átképzésére. Erre a célra az Ifjúságpolitikai alapból az anyagi fedezetet is biztosít­ják. (A pénz az ország já­tékautomatáinak adóiból ke­rült az ifjúsági alapba.) A Talent a Nemzetközi Nyelviskola (International Language School) budapesti „leányiskolájával” vette fel a kapcsolatot. Minthogy a nemzetközi nyelviskola a vi­lág 45 nagyvárosában műkö­dik, így biztosítva van a kül­földi segítség, akár a nyelv­tanárokat, akár a tanköny­veket, hanganyagokat ille­tően. Már csak egy feladat volt. Az ÁISH jogutódja ál­tal felajánlott pénz véges. Mindössze 400 (35 éven alu­li) orosz tanár ingyenes át­képzésére elegendő. Megin­dult a verseny tehát a me­gyék és a városok között. Ahonnan a leghamarabb be­fut egy csoportra való je­lentkező, ott megnyitják a budapesti képviselet kihe­lyezett tagozatát. Megyénk­ben dr. Bukovinszky István­ná, a Békés Megyei Pedagó­giai Intézet munkatársa vet­te kézbe az ügyet. Munkájá­nak eredményeként 1990. február második hetében Békéscsabán is megnyithat­ta kapuit az International Language School. Még az indulás napjaiban egy dél­előttöt töltöttünk a nyelvis­kolán. Ha folyton csak kudarc ér... — My name is Mrs. Rebe­ka Boros. I am a Russian teacher. I’m married. My husband is a car-mechanic. We live in Békés. We hove two children... (A nevem Boros Rebeka. Orosz tanár vagyok. Férjezett. A férjem autószerelő. Békésen élünk. Két gyerekünk van ...) Borosné Kiss Rebeka hang­ja most oldottabb, határo­zottabb, mint az óra elején kialakult vitában. Akkor nagyon elkeseredettnek tűnt. — Könnyű annak, aki már tanulta valahol a nyelvet. Vagyunk itt néhányan, akik abszolút kezdők vagyunk! Hogyan vehetnénk fel a versenyt azokkal, akik már felsőfokon társalognak? Olyanok vagyunk, mint a gyerekek: ha folyton csak kudarc ér, elmegy a ked­vünk — fakadt ki Dominka Gerhard órája előtt. Do­minka Gerhard, a Debrece­ni Tanítóképző Főiskola bé­késcsabai tagozatának ide­gennyelvű tanszékvezetője most először tartott órát nekik. Megnyerő, magával- ragadó egyénisége szinte azonnal feloldotta az első nap utáni gátlásokat. Túlesni ti oxfordi nyelvvizsgán ' — Senki sem nyelvvizs­gával kezd, nem kell úgy izgulni — mondta, majd köl­csönös angol nyelvű bemu­tatkozás következett... — A különböző tudásszint valóban probléma — ismer­te el Bukovinszky Istvánná is az első másfél órát köve­tő szünetben. — De szeren­csére két csoport indult (30 pedagógus hallgatóval), így menet közben minden bi­zonnyal megoldható lesz a tudásszint szerinti csoporto­sítás. Időközben megérkezett Anders Fussing dán angol­tanár. A következő óra kez­déséig, amelyet ő tart, volt még néhány perc szabad ideje. Ezalatt elmondta, hogy a nyelviskolán egy év inten­zív tanulás után középfokú nyelvvizsgát tehetnek a hall­gatók. Mivel az itt tanuló orosz szakos kollegákat is­koláik nem tudták teljes mértékben felmenteni az otthoni tanítás alól (50 szá­zalékos órakedvezménnyel dolgoznak — a szerk.), így ez az idő másfél évre nyú­lik. Tizennyolc hónap múlva — középfokú nyelvvizsgával a zsebükben — már tanít­hatják iskoláikban az an­golt. Ekkor azonban még mindig nem számítanak an­goltanárnak. A nyelvvizsga után egy négyszemeszteres főiskolai vagy egyetemi nyelvi diplomát kell szerez­niük. Útban a tanterem felé az oxfordi nyelvvizsgáról be­széltünk. — Az itt végző pedagógu­sok várhatóan e szerint vizs­gáznak majd másfél év múl­va — mondta Anders Fus­sing. — Ez abban különbö­zik a magyar középfokú vizs­gától, hogy kevésbé nyelv­tancentrikus. Itt az számít, hogy a vizsgázó értse az ide­gen szöveget, és önmagát is jól megértesse. Egyszóval életszerűbb, mint a magyar... És ami ezen felül lényeges, hogy ez a vizsga nemzetkö­zi érvényű! B lemorzsolódás ára Anders Fussing óráján az első napi felmérést értékel­ték. A folyamatos mérés hozzátartozik a nyelviskola profiljához, és az is, hogy itt csak angolul lehet meg­szólalni. Az efféle társalgás­ba azonban csak azok tud­tak igazán bekapcsolódni — egyelőre legalábbis —, akik­nek némi alapjuk van az angol nyelv területén. Császár Irén, a Szarvasi 2. Számú Általános Iskola pedagógusa két éve jött át Romániából. Otthon 11 évig tanulta az angolt. Nem csoda hát, hogy az óra egyik leg­aktívabb résztvevője volt. Óra végén Anders Fussing- tól meg is kapta a megfele­lő utasítást: a következő órától az utolsó padban kell ülnie, s hagyni, hogy mások is szóhoz jussanak. Császár Irén nehezen tö­rődött bele a sorsába: — Megértem, hogy lassab­ban kell haladni, mert nyil­ván nem mindenki jött ha­sonló alapokkal. Bennünket viszont, akik előrébb já­runk, ez a tempó visszafog. És ez nem jó ... Borosné Kiss Rebeka reg­geli félelme azonban némi­leg eloszlott, ám még min­dig nem teljesen. — Reggel úgy jöttem el, hogy valószínűleg ma le­szek itt utoljára — mondta. — Aztán a Dominka Ger­hard óráján magnyugodtam. Talán mégiscsak bírni fo­gom. ö viccesen így fejezte ki magát: „Egy amerikai, egy dán és három magyar pedagógus tanítja önöket. A külföldi tanárok nyilván szi­gorúbbak, mint mi. Vegyék úgy, ők építik a kapitaliz­must, mi megpróbáljuk fé­kezni ...” Ez megvigasztalt. Tudja, két kisgyerekem van otthon. Egy 3 éves és egy el­ső osztályos. Nem csukha­tom be őket egy szobába, hogy most hagyjatok békén, mert anyuka tanul... A lemorzsolódást nagyon meg kell gondolni. Egy pe­dagógus három és fél éves átképzése 100 ezer forintba kerül. Ezért aki önhibájából menet közben kiszáll, az az előzetes megállapodás értel­mében, az elvégzett évek arányában ezt a pénzt visz- szafizetni köteles. A tanterem ajtaja becsu­kódott mögöttem, bár az órák még nem értek véget. Az Árpád sori épületből ki­lépve Bukovinszky Istvánná szavai kísértek a szerkesz­tőségig : — Azt hiszem, Békéscsaba bekapcsolódása a nemzetkö­zi nyelviskola vérkeringésé­be az utóbbi idők legna­gyobb megyei beruházása volt... Magyar Mária A Balogh család boldogsága... Az új év első napjaiban levelet hozott a posta. Nézem a feladót, és azon töprengek, ki az a Dunakanyarban élő Ba­logh J.-né? Ismerős jóbarát vagy rokon lenne?! Ahogy ki­nyitom a borítékot és olvasom a megszólítást, egy régi él­mény elevenedett meg lelki szemeim előtt. • * * * Verőfényes, szép tavaszi nap volt. Férfikollégáink épp ar­ra készülődtek, hogy bennünket, édesanyákat — anyák nap­ja alkalmából — ünnepélyesen köszöntsenek. A szerkesztő­ségi szobám ajtaján csendesen, szinte félénken kopogtatott egy szolid eleganciával öltözött, csinos, de nagyon szomorú tekintetű fiatalasszony. Hellyel kínáltam, de mielőtt bemutatkozott volna, keser­vesen sírni kezdett. Szép kék szeméből bőven omlottak a könnyek. Gyakorlatból tudom; ilyenkor jobb hagyni az em­bert, sírja ki magát, s ha megnyugodott, elmondja búját, bánatát. Elmondotta, hogy egy határmenti kistelepülésről érkezett. Nagyon jó módban, békességben és szeretetben élnek. A férje kőműves, ő maga tanítónő. Mindenük meglenne a boldogsághoz, de hiányzik a legdrágább kincs, a gyermek. Ö és a férje is nagycsaládból származnak, imádják a gye­rekeket, üres a ház, nincs benne vidám gyermekkacagás. Fél, hogy elhagyja á férje, ha nem lesz gyermeke. Renge­teget költöttek már orvosokra, kórházakra, mindig biztat­ták őket. Mondták, hogy a feleségben van a „hiba”, de bíz­ni kell. Feladták a reményt, és elhatározták, hogy örökbe­fogadnának egy állami gondozott gyermeket. — Kérem, segítsen!... könyörgött a szimpatikus fiatal- asszony, összetett kézzel. — Megértem a problémáját, én is jó nagy családból szár­mazom. Sokan állnak sorba örökbefogadásra kész szülője­löltek, de csak azt lehet — irtózatos herce-hurcával, bü­rokráciával — örökbefogadni, akiről a szülőanyja írásban lemondott, az apa sem tart rá igényt. *** A fiatalasszony- ragaszkodott hozzá, csecsemőt szeretne, ő nevelje kedve szerint. Az illetékes megyei szervtől annyit tudtunk meg, hogy akkor kaptak hírt egy 4 és fél éves kis­fiúról, akit kórházban „felejtett” a szülőanyja, és soha nem látogatta, lemondott róla. Baloghné meg sem akarta nézni, hiszen az már nagy gye­rek. Rábeszélésemre elindultunk az illetékes állami gyer­meknevelő intézetbe. Aki ilyet még nem látott, az nem tud­ja érzékelni, hogy kapaszkodtak ránk ezek a szeretetre éhes, elhagyott gyerekek. „Mit hoztál?... Elviszel?...” Egyetlen szőke hajú kisfiú játszott tovább önfeledten a ho­mokozóban, rá sem hederített, hogy idegenek jöttek. — Na látja, kedves — szólal meg a fiatalasszony — azt az egyet elvinném, nagyon hasonlít Attilára, a testvérem fiára. Bemegyek a vezetőnőhöz, közlöm jövetelünk célját. Szét­tárt karokkal közeli, sajnos egy gyermekünk sincs, akiről lemondott az anyja. — Dehogynincs! Veszem elő a felettes hatóság levelét. Ki­derült, a homokozó kisfiúról van szó. Nehezen barátko­zott, elvittük kocsikázni. Vásároltak neki sok szép holmit, de nem értette, hogy ez mind-mind az övé. Egyedül az övé! Környezettanulmányra én is elmentem az illetékesekkel. Gyönyörű, 3 szoba, összkomfortos, kertes ház, a veranda, a szoba tele nyíló virággal, az egyik sarokban hinta, homo­kozó, odébb fürdőmedence. A gyerekszoba szépen beren­dezve, a falat mesefigurák díszítik, a polcok tele játékok­kal, mesekönyvekkel. Orvosi igazolás arról; mindketten egészségesek. Egyszóval jó helyre került az elhagyott gyer­mek. Párszor még meglátogattam a „keresztfiamat”, de ahogy nyugdíjba mentem, kevés volt a pénz ahhoz, hogy utazgas­sak. Ezért váratlanul ért most az anya levele. „Mindig féltem az ünnepektől, de még a hétköznapoktól is, hogy nekem senki nem mondja azt a legszebb magyar szót, hogy; édesanyám. Ezután ketten mondják majd. Az orvosok szerint megnyugodtam az örökbefogadás után. Így fogant meg Istvánka, akit egy picit Lacikának is köszön­hetünk. Megegyeztünk a férjemmel, hogy egyformán sze­retjük és neveljük őket, annak idején az örökség is fele­fele lesz. Nagy a kert, megterem mindenféle, ami kell, toj­nak a tyúkok, hizlalok libákat, a férjem is pluszmunkát vállal” — írta az anya. * * * Nagyon megrázó híreket hallunk, olvasunk a hazai és külföldi eseményekről, a romániai tragédiáról, a magyar nép fokozott elszegényedéséről, a kisnyugdíjasok, a gyer­mekeket nevelők napi, anyagi gondjairól, a bizonytalan jö­vőről. Ezért vagyok nagyon boldog, hogy Baloghék ily nagy örömmel fogadták Isten áldását, és természetesen együtt ne­velik fel a két kisfiút. ,,v „ A történelemkönyveket ki kell cserélni Változnak az idők és — erősen módosítva a közis­mert latin közmondás má­sodik felét — velük a tan­könyvek is. Igen ám — mondják erre iskolásgye­rekek, kis- és nagydiákok szülei —, de ennyire gyor­san, ilyen sokszor? Ha már a latin mondá­soknál tartunk: hallgattas- sék meg a másik fél is. Ami az adott esetben a Tan- könyvkiadó. Mert köztudo­mású: az említett szülők,, és esetenként a pedagógusok tankönyvekkel kapcsolatos morgásai és rosszallásai el­sősorban e vállalatot ma­rasztalják el. * Napjainkban akkorát vál­toztak a körülmények, hogy sürgős szükség van a tan­anyag-módosításokra. Hi­szen furcsa is lenne, ha a külföldről másolt alkotmány magasrendűségéről, meg az MSZMP vezető szerepéről, és hasonlókról kellene ta­nulniuk a nebulóknak és a nagydiákoknak. — Készülnek az új tan­tervek — mondja Vilhelm József, a Tankönyvkiadó igazgatója. — A művelődési miniszter már az elmúlt őszre ígérte azokat, az új határidő 1990. tavasza, ak­korra valóban készen lesz­nek. A nemzeti alaptanter­vekhez pedig kellene az új, hosszú időre szóló tanköny­vek. Olyanok, amelyekből a diákok nemcsak tanulhat­nak, hanem meg is értik azokat. Mert az igazságot tartalmazzák. Megérkeztek az első fecs­kék. Mármint az iskolába. A gimnáziumok negyedik osztályában már az 1989/90- es tanévben új történelem- tankönyvből tanulnak a diákok és az első kritikák csupa jót mondanak róla — A minisztérium meg­rendelésére új könyv készül az 1945 utáni magyar tör­ténelemről, 300 ezer pél­dányban. Ez a televízióban elhangzott előadás-sorozatot foglalja magába, a szerzők a História című folyóirat munkatársai. Valamennyi közép- és középfokú iskola végzőseinek szól a tan­könyv, tehát gimnazisták­nak, szakközépiskolásoknak, és szakmunkástanulóknak egyaránt. Fekete Pál’, kiskunfélegy­házi szakfelügyelő és Hel- véczi Mátyás, dunaharaszti tanár a szerzője annak a könyvpárnak, amelyet a Tankönyvkiadó 1990-ben kí­ván megjelentetni — ha a Művelődési Minisztérium el­fogadja. Történelemkönyvek lesznek ezek is, különleges­ségük pedig abban ál, hogy a tanárok és a diákok vá­laszthatnak ; az egyikből vagy mindkettőből taníta­nak, illetve tanulnak. — A történelemkönyveket tehát valóban ki kel cserél­ni — szűrik le a tanulságot a kiadó vezetői —, de szük­ség van változtatásokra más tantárgyaknál is. Így például az irodalomkönyvek jók, de átolvasásuk sorain kiderült: túl sok helyet fog­lal el bennük az októberi szocialista forradalom. Itt talán nem is kell új könyv, a pedagógusok saját belátá­suk szerint változtathatnak a kötelező anyagon, kihagy­hatnak belőle. Hogy a politikai gazda­ságtan, a közgazdasági és az állampolgári ismeretek tankönyve szintén módosí­tásra vár — azt természe­tesnek tartja mindenki. A Tankönyvkiadónál azonban arra is felfigyeltek, hogy a földrajzban, sőt — az ónekkönyvekben is van­nak olyasmik, amiket ideje helyesbíteni. Mert — pél­dául — munkásmozgalmi da­lokból, meg harcias indulók­ból a mostaninál kevesebb is elegendő. Mindezekből pedig köny- nyű lenne azt a következte­tést levonni, hogy eddig is gyakran változtak a tan­könyvek, ezután még sű­rűbben fognak. A valóság azonban másképp fest, s ezt a számszerű adatok is alá­támasztják, Ugyanis 1300- félie tankönyv van egyide­jűleg forgalomban, s ezek közül mindössze százat dol­goztak át 1983 és 1988 kö­zött. A magyar irodalom­tankönyveket 12 év alatt, összesen egyszer kellett korrigálni. Gondot jelent a tanköny­vek gyenge minősége. De milyenek lehetnek 6-12 fo-*’ rintért? Ezeket az árakat még 1957-ben állapították meg. Azóta többször emel­kedtek a nyomdaköltségek, a papírárak, valamelyest a tankönyvírók szerzői hono­ráriumai is, a tankönyvárak maradtak változatlanul, mi­vel róluk kimondatott: nem piaci termékek. Ilyen körülmények között, természetesnek tekinthető, hogy a Tankönyvkiadó — legalábbis első hallásra —, szép, nagy összeget kap ál­lam; dotációként: 1989-ben például 435 millió forintot. Csak a tankönyvekre, mert a többi kiadvány „eltartja magát”. A dotáció húsz év­vel ezelőtt még csak 20 mil­lió forint volt, ám akkor kétezer, most tízezer tonna papírt használtak fel tan­könyvekhez — csupán a Tankönyvkiadónál. A Tankönyvkiadó mono- polhelyzete ugyanis csak látszat. Igaz, hogy a tan­könyvek túlnyomó többségét adja ki, de nem vaílámeny- nyit; a kétezerféléből 1300-at. Ám a másik négy kiadó — nem egészen alap­talanul — sérelmezi, hogy a Tankönyvkiadó elviszi az állami dotációt. — Megkaptuk ezt a mi­nisztertől is — mondja Vil­helm József, igazgató. —A mi véleményünk viszont az, hogy ne dotáljanak bennün­ket, kerüljön annyiba a tan­könyv, amennyi a valósá­gos ára, a dotációt pedig adja az állam a felhaszná­lóknak, vagyis a tanulók szüleinek tankönyvsegély­ként, esetleg ingyen- vagy kölcsönzött könyvek formá­jában. Így megszűnhet min­denféle monopólium, bárki adhatna ki tankönyveket. Amihez legföljebb annyit lehet hozzátenni; mi akadá­lya lehet e józan, megfon­tolt gondolatok valóra vál­tásának? Várkonyi Endre Verseskötet Mezükovácsházáról Csinos kis verseskötet je­lent meg Mezőkovácsházán a közelmúltban Eső május­ban címmel. A helyi áfész nyomdájában készült köny­vecske Hetényi .György „fa­lusi poétás ember” több, mint száz versét tartalmazza. A líragyűjteményhez Hat­vani Dániel író, a „ Napóra főszerkesztője fűzött „Eliga­zító beszéd”-et. Ebben töb­bek között ezt írja: * »Az első lépésekig jutott el Mezőkovácsháza „poétás embere”, az fínmár nem fiatal Hetényi György is. Verssoraiban szivárványos színekben pompáznak a számára oly ismerős és oly kedves családi tájak, stró­fáit a legnemesebb lokál­patriotizmus élteti, s ugyan­akkor már-már gyermeki ámulattal képes figyelni, főleg egy-egy utazás, kirán­dulás alkalmával a tágabb világ csodáira, vagy éppen­séggel kisszerűségeine. Dal­ra fakasztja akárhány köz­napi élethelyzet is, e tekin­tetben miben sem különbö­zik a „profi” költőktől. Leg­feljebb annyiban, hogy amazoknál otthonosabban mozog övéi között.«

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents