Békés Megyei Népújság, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-17 / 41. szám

1990. február 17., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET ■köRÖSTÁJ Három tételben ugyanarról Szentmihályi Szabó Péter: Jogállam, avagy jogásznemzet? Különbéke Rájöttem, különbékét kell kötnöm magammal, csak így lehetek önmagámmal azonos. Homály Már többéves. Felülről ólomszín, alulról avítt za­fír. Próbáltam örvendezni a benne egyensúlyavesztett fénynek. Nem sikerült! Nem könnyű élet végiggázolni a kétharmadrész oxigén, és egyharmadrész baktérium, meg másegyéb emberi fo­gyasztásra nem ajánlott kö­zegben. Lassan újra megélve ala­kulnak körülöttem a kap­csolatok. Sorra meg kell ta­nulnunk egymás nyelvét megérteni. Ehhez csak a jó­szándékom van meg, meg a gyermekkori hűségem. Or­vos barátom mondta: ha vé­letlenül még őelőtte sikerül­ne felfedeznem a szeretetre vágyók gyógyszerét, azonnal rohanjak ki vele az éjsza­kába, ő ott található minden magányos utcasarkon. Lehet, hogy már a vacsoránál... Végül maradtak a máglya­emlékek, súgott álmok, kez­dődő remények. Megmoz­dul mögöttem az alkony, azonmód ijedt-feketén fek­szik lépéseim alá. Minden oka megvan rá, lassan egy­másba csendesedünk. Lehet, hogy már a vacso­ránál, de legkésőbb utána, néhányan mindenképpen szót értünk. Az első vendég táján kell igazán figyelni, annak még negyvenkettes gyomra van. A második vendég arca mögött már igazi ősanyag rejtőzik. A harmadiknak mindig tele a feje, mint a déli busz. Tud­ja, .hogy kell megadni a vita módját. Minden kérdésre csípőből válaszol. Már ahogy az asztalhoz leülünk, meg­jegyzi: ki a halhatatlan, ki az élhetetlen. Nyers ténye­ket tálal az uborkasaláta mellé. A korhadt gondola­tokhoz szokott vendégeknek ettől megy el az étvágyuk. Nem azt kapják, amire szá­mítottak. Lelkűkben még a tökéletesnek hitt valóság lát­szatát őrzik. Verasztó Antal Takács Tibor: Három kovácsok (Felix Nylund szobra előtt, Helsinkiben) Három kovácsok állnak a téren, állnak a munka lendületében, mintha kiléptek volna a múltból, s vernék a vasat indulatukból, mintha kiléptek volna a vágyból, ki ama ősi Kalevalából, három kovácsok, három legények izmosak, bátrak, milyen kemények, verik az üllőt, szikrákat hányák, verik a veszni hulló világot, azt, ami rossz még, azt, ami vásott, verik a verő igaz kovácsok! Micsoda erő van az inakban, sikolt az üllő, kalapács csattan, verik ők bátran, verik ők hárman, akár az ősi Kalevalában! Helsinki, ___ 1987. június 22.____ Jogásznemzet vagyunk, szoktuk mondani borongva, s ilyenkor a Werbőczyig visszamenő jogi perpatva­rokra', fortélyokra gondo­lunk, a végtelen családi pe­reskedésekre, és az azokból hasznot húzó ügyvédekre. Mikszáth tollára kívánkozó esetekre, feudális paragra­fusokra, csűrés-csavarásra. Aztán gondolunk legújafob- kori pártállamunk koncep­ciós pereire, a gumijogsza­bályokra, az ezerszám gyár­tott, egymásnak ellentmon­dó, átgondolatlan, lélektelen törvényekre, rendeletekre, jogszabályokra, belső utasí­tásokra. A jog sokunk szá­mára a bürokrácia, az úri vagy még inkább ■ elvtársi huncutság szinonimája lett, megtanultuk, hogy jogunk legfeljebb a jus murmuran- di, a morgás joga. De mi, idősebbek, még most, a sza­badabb világban is gépiesen körülnézünk, mielőtt morog­nánk, hiszen a falnak is fü­le van. Bizony, az utóbbi fél évszázadban jogásznak, ügy­védnek, ügyésznek, bírónak lenni nem volt nagy dicső­ség, még ha hozott is egye­seknek valamit a 'konyhára. Korábban a közgazdászo­kat szidtuk okkal-ok nélkül sanyarú sorsunkért, most a pénzügyi kormányzat kísér­letezik velünk „húzd meg­ereszd meg” rendeletéivel, de az már bizonyos, hogy a biztos jövő megint a jogá~ szóké. Nemzetközi jogászok, alkotmányjogászok, bank- és tőzsdejogászok gyártják ne­künk az új paragrafusokat, s politikusaink egymást túl­harsogva akarnak mielőbb „jogállamiságot”. Még egyik köztársasági elnökjelöltünk is jogász — a jelenlegi igaz- ságügy-miniszter. Érthető mindez: ha egyszer a nem­zet egyszer már tényleg he­lyet kíván „a jognak asz­talánál”, akkor szakembe­rekre van szüksége, akik mi­nél pontosabban megfogal­mazzák az alapvető, hézag­mentes törvényeket. Most azonban még a sen­kiföldjén élünk, valljuk meg. Az eddigi törvénynek már nincs tekintélye, az ez­után eljövendőnek pedig még foganatja. A tanácsok, a rendőrség, az államappa­rátus képviselői próbálják megtartani állásukat, nem akarnak népszerűtlenné vál­ni, soha még a huszadik szá­zadban nem állt tartósan ennyire feje tetején ez az ország. Forgatom a EJüntdtö Törvénykönyvet: az 1977-es kiadást. Politikai, gazdasá­gi, pénzügyi, kulturális és munkajogi rendelkezéseinek nagyrésze nemcsak hogy ér­vénytelen, de egyenesen szánakozó mosolyt kelt. Ha komolyan vennénk, a fél ország börtönben lenne, a másik felé esetleg szabadlá­bon védekezhetne. A leendő jogállamiság jogfosztások, jogsértések, visszamenőleges érvényű rendeletek, szerzett jogok és jogszokások felül­bírálása révén próbál ki­épülni. Teljes a káosz, s rá­adásul nemzedékek nőttek fel, akikkel egyformán sem­mibe vétették a tízparancso­latot és — mondjuk — az úttörő tizenkét pontját, hi­szen igazából szocialista er~ köles sosem létezett, miként szocializmus sem. Most itt állunk, egyik kezünkben a Kacsa magazinnal, a másik­ban a szép, komoly (de saj­nos, nem nyugati) Hitel-lei. Bizony, szomorú viccelődés ez! Aztán megvan nekem a magyar Büntető Törvény- könyv 1906-os kiadása is, mely lényegében az 1878-as V. törvénycikk a vonatkozó törvényekkel. Elandalító, megnyugtató olvasmány. Mintha akkoriban Magyar- ország jogállam lett volna. Pedig hát szerepel benne a felségsértés, a hűtlenség, a lázadás, az izgatás, aztán imég a párbajozást is hat hónapig terjedhető állam- fogházzal büntették, pedig de szép volna, ha politiku­saink, újságíróink ismét pár­viadalra szólítanák egymást, Czinege megvína Bokorral, Grósz Csurkával, Fekete Sándor meg Morváival! Per­sze a közegészség elleni bűn­tettek és vétségek között még nem szerepel a környe­zetszennyezés, bár öttől tíz évig terjedhető fegyházzal büntetendő, aki használat­ban levő kutat, vízvezetéket, víztartót megmérgez. Vajon Bős—Nagymaros kezdemé­nyezőinek milyen büntetés járna? És vajon mit takar a személyes szabadság meg­sértése magánszemélyek ál­tal? A magánlaknak meg­sértése vajon mennyit kós­tál? Levél- és távsürgöny- titkainkat hányszor sértették meg büntetlenül százvala- hány év alatt? Mert az rendben is volna, hogy a)ki nyilvános táncvi­galmat,, álarcos menetet, hangversenyt, tűzijátékot, állatseregletet, kiállítást vagy hasonló látványt hatósági engedély nélkül rendez, ille­tőleg tart, száz forintig ter­jedhető pénzbüntetéssel bün­tetendő. Szigorúan büntették azt is, aki „hivataluk gya­korlatában levő rendőröket rabló, betyár meggyalázó ki­fejezésekkel illette”. Azt is, aki a községi esküdtet „sem­mirekellő” kifejezéssel illet­te. Víajon manapság mely leggyakrabban emlegetett kifejezéseket lehetne tétele­sen elősorolni a hatóságok­kal kapcsolatban? Valahogyan vissza kellene mennünk 1776-ig, amikor Virginiában megfogalmaz­ták, hogy „minden ember, a természet rendje szerint, egyenlően szabad és függet­len, s mindenkinek bizonyos veleszületett jogai vannak, amelyektől, ha társadalmi közösségbe is kerül, semmi­féle szerződés meg nem foszthatja, vagy utódaitól azokat el nem veheti; ilye­nek: az élet és szabadság él­vezete, ezzel kapcsolatban a tulajdon megszerzésének és birtoklásának, a boldogságra és biztonságra irányuló tö­rekvésnek, valamint azok elnyerésének joga.” Mintha ennyi’ szinte ele­gendő is volna nekünk egye­lőre. Szóval majdnem elölről kellene v kezdenünk. Nem negyven évvel korábbról, hanem kétszáz évvel. Mert bizony úgy van az, hogy fe­lejteni könnyebb, mint ta­nulni. S amit egyszer egy nép elfelejtett, azt nehezen tanulja meg újra. És drága a tanulópénz. Ezért halunk meg annyian idejekorán, ön­kezünk által is. Nem is aka­runk már a jognak asztalá­hoz jutni. Már annak is örülnénk, ha békén hagynának min­ket. Lehet, hogy mi magya­rok csak erre vágyunk ezer esztendeje. Nekünk ez lenne a boldogság és a biztonság maga. Heti mottónk: „A legfeltűnőbb, szinte meghökkentő azonban az, hogy a tanítók ebben a — szabadságharc utáni, de még a kiegyezés előtti — korban nagy előszeretettel éppen Petőfi-versekkel táplálták, tehát Petőfi szellemű haza- fiságra nevelték tanítványaikat.” DEDINSZKY GYULA Udvardi Anikó: Márta A személyiség, mint műfaj Vannak dolgok, amelyek nélkülünk sem történnek meg. Ebben a térben a fel nem tett kérdésekre válaszok te­remtődnek. Bármire vágyunk, nem tel­jesül. A vágyakozásunk az, ami útját áll­ja. A titokzatos TÁRGY és az ÉN közé odanő egy makacs növény, a vágyako­zás, gyökereivel ráfonódik az énre és ösz- szeroppantja, mielőtt az megtehetné azt az egyetlen lépést a tárgy felé, ami elég­séges lenne. A Tárgy vár. Hogyan lehet hát a miénk? Vágyakozás nélkül kell vá­gyakozni rá. Le kell mondani róla, mi­előtt még nélkülözhetetlenné teszi magát a számunkra. Valójában önzésünk az, ami megakadályoz a birtokbavételben. Az önzés beépül a vágyba, eleve vele VAN. (A fű tövén egy kis moha.) Mert valamit akarunk azzal, amire vágyunk. Miért muszáj akarni valamit is? Akarás = érdek. A vágy feltűnte előtt egy kis lámpa kigyullad az agyban: az önös ér­dek. Néha tűrhetetlen, hogy agyi lények vagyunk. Vágyni vágyó agyak. S, ha „teljesen” a lemondást tartjuk erénynek és erre építjük fel totálisan világképün­ket. akkor belezuhanunk a legkíméletle­nebb önzés csapdájába. Mert a lemondás beteljesülés. A gőg kielégülése. A fetisi­zált lemondás gyengeség. Az erő az ego­izmusban van. A differenciált akaratban. Nem szabad jóllakni soha. Nem jó, ha minden óhaj megvalósul. Mert az effajta teljesség után már az önpusztítás lesz az egyetlen játékszer, ami szórakoztat. A kudarcok teszik elviselhetővé az életet. Persze, ebből sem lehet túl sok, mert ak­kor beleőrülünk. Mindig őrlődni kell, a meg-, és a még meg nem valósult dolgok között. Ez viszi előre az életet. A mérték fontos, az arányok. Ne higgyük, hogy ezt MI befolyásolhatjuk. Itt ez a hit üzem- ANYAG. Van esélyünk belenyúlni a fo­lyamatokba. Nem a körülmények áldoza­tai vagyunk. Ez hárítás. Nem vagyunk fogyatékosak, nem vagyunk túl töréke­nyek. Csak kellőképp érzékenyek és zse­niálisan tehetségesek, ugyanakkor lusták vagyunk. Ne mondjuk, hogy így szület­tünk. így akartuk, hogy ilyenek legyünk. Már születésünk előtt vágyakoztunk ilyenné alakulni. S most: megvalósult. De nem maradéktalanul. Van még mit fa­ragni önnön lényünkből, hogy mire a ha­lál értünk jön, ne máradjon más hátra, csak lényegünk. Mondások és nyilak. Nietzsche pontos mondata egy könyveim szelencéjébe zár­va. „Táncoló pár a szelence fedelén” — írja Zalán Tibor egyik pszeudoopusában, igen, a szavak, a beszéd, a szép, a meg­formálás, ezek minékünk élvezetek. Hogy vágytunk gimnazista korunkban jól fogalmazni. Nem tudtunk. Csak az ér­zelmek tomboltak a szív kristályszemcsés balzsam-masszájában és elborult aggyal teleírtuk borgőzös ragrímekkel a biológia­szertárból kilopott próbababát. Akkor a szerelem létkérdés volt. Most, óvatos pa­tikamérlegen kiadagolt ajzószer. Az em­ber elhidegül, elkezd gondolkodni, szá­mító lény lesz. Ez volna a felnőtté levés. Hidegek vagyunk és szomorúak, öregek. Hol van belőlünk a rajongás, a láz. a for­róság, hol a vér? önmagunkban, befelé, le, az ösztönökön túl, a mélybe, ott még nem vívtuk meg forradalmunkat. A ma­gunk eszményi létezési módjáért. Heidegger mondta volt, hogy, mi embe­rek, még nem vagyunk gondolkodó lé­nyek, éz még nem gondolkodás, amit mi itten művelünk. Olybá tűnhet pedig. Le­sújtó, de legtisztább agyi pillanataink­ban fölvillan valóban egy ERŐSEBB LÉT (Rilke), ahol majd bizonyos lények úgy néznek ránk LE, mint növényekre. On­nan nézve ez még tényleg nem műveleti gondolkodás, nevezhetjük akármilyen dia­lektikának, kevesebb, mint a jövőbeli másság. Még csak ennyit tudunk a jö- vőnkről, de ez is fáj. Jó lenne örökké él­ni, de minek. A kíváncsiság alapja a halandóság. Kántor Zsolt Szúdy Géza: A reményt szeretném A reményt szeretném birtokba venni, nem csip-csup dolgokra, a legnagyobbra: hogy életünk — e fogyó hold — ragyogva örök égre száll, s meg nem rontja semmi. És a halál? Csak egy fordulópontja a nagy kalandnak, új formára lelni esett testünkből úgy távozunk el mi, . hogy lényünk azt, mint rossz hüvelyt, lebontja. S hogy újat kapjunk? Annak lesz a gondja, ki VOLT és VAN, mert legfőbb tiszte: LENNI, a TISZTA LÉT, melynek nincs semmi foltja. Rebben a kérdés,.szava rá csak ennyi: „VAGYOK, AKI VAGYOK!” S mert meg nem oldja, a titkot így ne is firtassa senki! Várszegi Tamás: Szentandrási Körös-part

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents