Békés Megyei Népújság, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-17 / 41. szám
1990. február 17., szombat o m BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Hogyan készült Aradon a Tőkés-dosszié? Semmi újat nem mondok akkor, ha azt állítom, hogy Tőkés László temesvári lelkésznek, református lelki- pásztornak döntő szerepe volt a romániai forradalom kirobbantásában. Efelől nincs semmi kétség! Mi. erdélyiek annak idején csak a külföldi rádió, televízió és írott, a határokon túlról becsempészett sajtótermékekből tudtuk, hogy van egy Lászlónk. Titokban, családi körben nap mint nap ő volt a téma. Csodáltuk merészségét, izgultunk érte, de nyíltan még a nevét sem mertük kiejteni. Aztán a sors úgy hozta, hogy tavaly, december 16-án két gyermekemmel temesvári nővéremhez látogattam. A vasútállomástól villamossal utaztunk az egyik külvárosi kerületbe, amikor észrevettük, hogy a református lel- készi hivatal környékén már százak és százak gyűltek össze, románok, magyarok, reformátusok, hívők, és nem hívők. Később tudtuk meg, mi is történt azon a bizonyos december 16-i éjszakán. No, de erről már világszerte beszámoltak a tudósítók. . __ * * * Aradon, az országban másodikként december 21-én robbant lángra a forradalom tüze. Kora délelőtt én is ott voltam a városháza előtti téren, amikor a katonák levegőbe lőtt sortüze sem tudta megállítani a tömeget. Ott maradtam akkor is, amikor a tömeg térdre borult és Temesvárért és Tőkés Lászlóért kiáltozott. Akkor jutott eszembe, hogy Tőkés László közvetlen felettese éppen az Arad-bel- városi református egyház esperese, Kovács József. Vele kell interjút készítenem! Egész éjszaka nem tudtam aludni — az állandó lövöldözések miatt úgy sem tudtam volna —, végig az a bizonyos interjú hogyanja és mikéntje forgott a fejemben. Tüzetesen kiagyalt tervet készítettem. Először is azt kellett kitalálnom, hogyan juthatok az esperes közelébe. Jómagam is református lévén elmentem karácsonykor a délelőtti istentiszteletre. Éppen Kovács József tartotta a szolgálatot. Az isten- tisztelet után odamentem hozzá és bemutatkoztam, szívélyesen fogadott. — A helyi sajtó magyar képviselője vagyok, szeretnénk a közeljövőben egy rovatot indítani a Jelen napilapban „Egyházi hírek” címmel. — Óh, ez nagyon okos gondolat. Régóta áhítoztunk már arra, hogy hírt adjunk magunkról — mondta a lelkipásztor. Időközben a hívek egész serege vett minket körül'. Én cigarettázni mentem az udvarra, ahol Korda László segédlelkésszel találkoztam. Neki is elmondtam jövetelem célját. — Vigyázzon, mert kígyófészekbe lépett be. Maga még nem tudja, mi folyik itt. — Nem ijedek meg olyan könnyen — válaszoltam, majd kíváncsian hallgattam a segédlelkészt. — Tudja, ez az esperes volt Tőkés László hóhérja. Ű hajtotta végre a nagyváradi püspök, Papp László kíméletlen utasításait. Nagy ravasz az öreg, ha veié akar interjút készíteni, kösse fel... — Rendben! Segítene nekem’. — kérdeztem. — Tudja, most új esztendő előtt a lapban készítünk néhány olyan nyilatkozatot, amolyan újévi gondolatokat. Az egyiknek legyen ön a szerzője. — Holnap beviszem a gondolatokat az új esztendőről. * * * • A nyilatkozat megjelent az aradi Jelen január 4-i számában. Ebből csak egy részletet 'idézek, amely a későbbi csalétek volt az esperes részére: „ .. . mert még vannak közöttünk, akik tegnap kivont- karddal hadakoztak azok ellen, akiknek sírja felett most könnyeket hullatva imádkoznak...” Az espereshez ezeknek az új esztendei gondolatoknak a kapcsán kopogtattam be. — Nem vagyok detektív, esperes úr, de valahogy úgy érzem, hogy ebben a cikkben saját segédlelkésze önt ítéli el. Nem lenne jó, ha egy interjúban ezt megcáfolná? Esperes úr, önnek.ezt a lehetőséget megadom. — Elfogadom! Darázs József, Arad Nyolc év ide vagy oda Most egy furcsa dolog következik. Nyolc éve, 1982-ben volt riportalanyom a nagyszénást énektanárnő, Dénes László- né, Margitka. A Kodály-év kezdete hozta össze ezt a találkozást, meg a riporter eredendő kíváncsisága: mi van a hangzatos szavak, az ünnepélyes dicshimnuszok mögött? Egyszóval, hogy mi a valóság. Kiderült, hogy <az a bizonyos valóság sokkal sötétebb, mint amiről „illő” beszélni. Persze, azért sok minden elmondható volt, nem szikráztak ugyan az ütközők, csak elgondolkoztattak. Például egy ilyen pwndaton: „Áldozatvállalás nélkül a langyos középszer az uralkodó széljárás.” Félreérthetetlenül csak az énektanításra, az énektanárnő életére utalva (!), az 1954 óta egy helyben töltött időre, a heti két órában müveit tevékenységre, melyben a nagy szlogen az volt, hogy „a zene mindenkié!” Ettől aztán meg is nyugodott a tisztes hivatal, és nyolc év után, tehát még ma is ez a helyzet: az általános iskola felső tagozatában heti két óra (a nyolcadikosoknak a második félévben -már csak egy) az ének. Kodály országában, ahol már olyan, hogy „Kodály-módszer” csak félmosolyos lesajnálás. Amolyan: „Mit akar itt ez a csizma?!" Idézek újfent: „Tessék véleményt alkotni! Van-e tennivaló, és a Kodály-év alkalmából emelik-e fel a szavukat az énektanárok, zenepedagógusok: nem jó az, ha az ifjúság csak a rockzenén és a diszkón nő fel.” Margitka, amikor erről beszélgettünk, rátalált a dolgok egyik lényegére. Idézem: „Egy csomó szakkörbe irányítgatjuk a gyerekeket. Szétforgácsoljuk az idejüket, érdeklődésüket. És a kórus, mint „szakkör” — hát tagadjam le?'. — az utolsók között említendő. Az a bizonyos ló és a túlsó oldala. Ha a szakkör természettudományos, akkor a vagy-vagy esetében a kórus ejtve van . . Akkor miért csinálja? — érdeklődtem. Margitka készen volt a válasszal. Mert életformája ez az élet. Megrázza magát és folytatja. „Mert amikor ott áll a kórus előtt, és az a kórus gyönyörűen énekel, ezt az élményt senki nem veheti el tőle. Ilyenkor az ember félhangosan mondja maga elé: ez az enyém, több a kitüntetéseknél, a félfigyelemmel adott kézfogásoknál.” Pedig tele volt az életünk ilyen „félfigyelmekkel”. Akik nem voltak a megfelelő „körben”, akiknek nem volt kenyerük az önreklám, a nyüzsi-büzsi és keményebb társai; akik szegények hitték azt, hogy a köz művelése, az valami rettenetesen nélkülözhetetlen tennivaló; akik még akkor is hittek, ha a díszvendégek soha nem érkeztek meg, pedig ingyenjegyük volt, még akkor is, ha a helyi nagyságok azt sem tudták, merre van a könyvtár. Mint ahogyan Békéscsabán történt: sok potentát akkor járt először a helyi múzeumban, amikor az éppen soros miniszterelnök felesége volt — az egyébként igen tehetséges — kiállító. Hogy rossz volt nézni az utcai vonulást, az áláhítatosság és á protokoll gyönyörű jelenségét?!... Az is akkor volt. De hát ez már a múlt, sóhajt fel az ember, meg a riporter is azt a régi írást olvasgatva, hogy azért az a nagyszénási kórus mégis úgy zeng, mintha máris állna a Kodály megál- mondta „magyar zene zengő tornya ...” Sóhajt és meglepődik közben, hogy még most sem több két óránál az ének, hogy most veti igazán szét a hangszórót a Sky Movie soros sztárja, hogy a „félfigyelmek” a kultúrát és a köz művelését tekintve „negyedfigyelmekké” zsugorodtak, pedig országban látó embereknek betéve' kéne tudni, hogy a gyermekek nevelése-tanítása az alapja mindennek, hogy á jövő azon múlik, mi lesz a lelkekben itt öt-tíz év múlva, hogy — a témánál maradva — az énektanárok azt érzik-e majd, hogy nemcsak azért érdemes, mert a lelkiismeretük harmóniára vágyik. Hogy egy nép vágyódik harmóniára, hogy egy népnek kell megőriznie dalait is ahhoz, hogy jövője lehessen és nemcsak lehetősége. Megkérdezem majd Dénes Lászlóné, Margitkát, úgy gondolja-e most is, mint nyolc évvel ezelőtt? Beszéljünk néha ilyesmiről is. Sass Ervin Kértem; a tsz-szövetséget Megvette a saját földjét, mert becsapták A hírközlő szerveink, újságjaink, folyóirataink, számos olyan eseménnyel foglalkoznak a nyíltság, az igazság jegyében, amelyek a régmúltban következtek be. Én, egy alig két éve kezdődött, s ma sem befejezett, meg -nem oldott kálváriáról szólok, amely Orbán .1 ános, Békéscsaba, Kerek Tanya 641. szám alatti lakost érte és sok szenvedést okoz neki, nekem meg bosszúságot. Ur- bán bácsi már közel van a 91. életévéhez. Nagyon régóta ismerem és tisztelem. Az I. világháborúban megrokkant, s emiatt családja nem volt. Magatehetetlen feleségét 11 éven keresztül ápolta, míg 1987 nyarán meg nem halt. Családja nem lévén, teljesen egyedül maradt. Azt a megoldást választotta, hogy megkért három csalódat, hogy élete hátralevő idejében a gondját viseljék. A családokat még ifjú karuk óta ismerte, így teljesen megbízott bennük. A bizalom most is teljes, gondját viselik. Annak kifejezése céljából, hogy Urbán bácsi teljesen megbízik a gondozóiban, megcsináltatta az öröklési szerződést, amelyben rendelkezett a vagyonkája felett. És ekkor derült ki, hogy a tanyája körül levő föld nem az övé, amelyet egyébként háztájiként használt. 1952 óta tsz-tag, a Békéscsabai Szabadság Tsz egyik jogelődjébe lépett be. A belépéskor a békéscsabai, úgynevezett Legelő, gerendási tanyákon volt a tanyája és mellette a földje. A tsz-be bevitt 5,1 hektárt, tanyája mellett pedig 5755 négyzet- méter maradt háztájinak. Felesége a tanyán betegedett meg, orvosi felügyelete, ellátása nagy nehézségbe ütközött. Ezért úgy döntött, hogy közel a városhoz megveszi azt a kis tanyácskát, amelyben most is lakik. Így is tett. Mivel a gerendási tanyát lebontotta, az 5755 négyzetméter, tanya körüli föld is a tsz-be került. Erről az illetékes földhivataltól határozatot is kapott, nem lévén joghoz értő ember és ott volt a magatehetetlen felesége, nem fellebbezte meg. Erre a lehetőségre a tsz ügyintézője sem hívta fel a figyelmét. Ezzel az ügy 1982. január 30-án jogerőssé vált, anélkül, hogy Urbán bácsi ennek tudatában lett volna. Fontosabb volt neki az, hogy a feleségét ápolja, mert mint mondotta, ha jó volt az asz- szony egészségesen, akkor betegen is jó kell, hogy legyen. Mit lehet most ezek után tenni, hogy az 5755 négyzet- méter, a tanyája mellett, tulajdonába kerüljön, amihez nagyon ragaszkodott miután megtudta, hogy bekerült a tsz-be. Számos szervet és felelős vezető embert kerestek fel, hogy Urbán bácsi kérése teljesüljön, de hiába, csak egymásra mutogattak, sőt, még azzal is sértegették Urbán bácsit; hogy az egy hold nem neki, hanem az örökösöknek kell. Ez nem igaz, mert mind a három család anyagilag jól áll. (Kertes ház, gépkocsi, stb.) No, de ezt a bürokratikusán gondolkodó emberek nem értik. Ezt követően kérték a segítségemet, mivel az ügy rendezésére kilátás helyileg .nem volt, írtam a mezőgazdasági és élelmezés- ügyi miniszter úrnak. Ez 1988. február 10-én volt. Ha meg lehet oldani a kérést, akkor ez a helyi szerveknek is jó lesz, meg lesznek erősítve egy felsőbb hatóság részéről. A MÉM válasza, az ügy rendezését illetően kedvező volt. Feltételek a következők voltak: alacsony nyugdíja, idős kora, régi tsz- tagsága, továbbá, ha van a tanyája körül nagyüzemi mezőgazdasági művelésre nem alkalmas szántóterület, méltányosságból mérjék ki — így a magas hivatal. Be is hívták a tsz-be Urbán bácsit, hogy a miniszter úr rendelkezése szerint ki kell mérni a háztáji földet a tanyája mellett. Ez 1988. április elején volt. Teljes megnyugvás volt. Múlik az idő, mert hát minden rendjén valónak látszik, minden feltétel megvan, sőt nagyüzemi mezőgazdasági művelésre nem alkalmas terület nem 5755, hanem 8494 négyzetméter. Ugyancsak 1988 augusztus elején megint hívatják Urbán bácsit a tsz-be és aláíratnak vele egy megállapodást, ahogy ez szokás, az ügyintéző az ujjával mutat, hol kell aláírni, amelynek a tartalma lényegét tekintve az, hogy kiadnak tanyája mellett 3000 négyzet- métert és ennek fejében elvesznek tőle a tsz-ben levő földjéből 36558 négyzetméter földet és még megfizettetnek vele 3700 forintot! Vagyis elvesznek tőle a kimérni szándékolt 2000 négyzetméternek 12,2-szeresét! S még nagylelkűen mondja a tsz egyik vezetője, hogy még kaphat 844 négyzetmétert, természetesen 20 568 négyzetméterért. Ennek az egész ügynek, amely már presztízsügy, az az alapja, hogy Eíékéscsabán nem lehet 3000 négyzetméternél több földet szerezni. Tehát szerezni és nem a sajátjából lecserélni. És ez a két fogalom hadakozik egymással. Nevezetesen a „csere” és a „szerzés”- fogalma. És természetesen hadakozik a helyi hatalom a kiszolgáltatott emberrel. De még nincs vége. Kértem a Békés Megyei Tsz-szövetség segítségét, mert hát valakinek csak kellene, hogy a kisemberek érdekét védje. Jön a vizsgálat, eredmény semmi. Nézzük a Békés Megyei Tanács illetékes osztályát. Eredmény semmi. Azaz mégis valami. Így tudtam meg, mert leírták, hogy a föld, a 3000 négyzetméterről szóló határozatot a földhivatal Urbán Jánosnak megküldte, ő azt nem fellebbezte meg. Hogyan fellebbezte volna meg, ha meg sem kapta, hiszen a városi földhivatal írásban elismerte, hogy a határozatot sima levélként adta fel és nem tértivevényes ajánlott küldeményként, mint ahogy ezt kell, mivel jelentős érdek fűződik a címzettnek az ügyhöz. A tsz illetékes ügyintézője üzent nekem, hogy állítsam le magam, egyébként engem válaszra sem méltat, a 844 négyzetméter további csere- lehetőségről az értesítést el sem küldték. Ja még any- nyit, hogy a megyei tanács illetékes ügyintézője alaposan kioktatott, amelyet egyetemi szinten kellene ta-. ni tani, hogy az emberek ügyes-bajos dolgait így nem szabad intézni. Na már most. Ha annyira mereven értelmezik azt a valamilyen rendelkezést, hogy 3000 négyzetméternél (többet szerezni nem lehet és ezt erre az ügyre is alkalmazták, akkor miért nem mérték ki a 3000 négyzet- métert úgy, hogy megmaradt volna az 54 126 négyzetméter (57 126-ból) és ez után kapta volna és remélem, hogy kapni is fog földjáradékot. Lényegét tekintve ez azt jelenti, ahogy Urbán bácsi is mondja, hogy megvette a saját földjét, mert becsapták. Miért kellett a 3700 forint költséget is vele megfizettetni, amely több volt akkor, mint az egyhavi nyugdíja. Miért merik megtenni egyes lenti vezetők azt, hogy semmibe veszik a felsőbb szervek, ez esetben a Mező- gazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium helyes útmutatását, sőt emberséges állásfoglalását. Megítélésem szerint ezt az ügyet Urbán János kérésének megfelelően egy tollvonással el lehetett volna rendezni, csak hát másképpen kellett volna hozzáállni az ügyhöz, vagyis azt keresni, hogy hogy lehet megoldani a kérését és nem azt, hogy hogyan nem. Három vezető (a tsz-elnök, a megyei tanács osztályvezetője, a tsz-szövetség egyik tit- kárheiyettese) és azok jogászai, összesen hat ember, na meg a segítőik (iktatók, gépírók) sokkal hasznosabb dolgot is végezhettek volna a vezetésük alatt álló szervezeteikben, ha ezt a jogos kérést teljesítik, amely két év múltán sem rendezett, s bízom abban, hogy előbb- utóbb rendezésre kerül Urbán bácsi kérésének megfelelően, mert a sok tortúra után megérdemelne már egy kis nyugalmat. Nagyon jó volna, ha a hatalom tanulna ebből az ügyből is, mert a sok ilyen és ehhez hasonlóan „megoldott” ügyek ösz- szegződnék és társadalmi feszültséget okoznak, amelyeknek bőviben vagyunk. Remélem, ebben egyetértés van. Szlávik György
