Békés Megyei Népújság, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-13 / 37. szám
1990. február 13., kedd Hontalan testnevelésórák a békéscsabai főiskolán Bátran szembenéz ma már a fényképezőgéppel Diák Hagykárolybél Sajnos itt még nem lehet tornászni, ezek még c$ak az alapozás alapjai Fotó: Veress Erzsi — Hogyan tanítanád meg a leendő varrónőt varrógép nélkül varrni? — szegezte nekem a kérdést valaki egy baráti beszélgetés során. Tette ezt azért, hogy megértsem: a Debreceni Tanítóképző Főiskola békéscsabai tagozatáról kikerülő pedagóguspalánták anélkül fognak testnevelést tanítani, hogy erre a hároméves képzés során saját tornatermükben felkészülhettek volna. Ugyanis nincs saját tornatermük. Testnevelésóráik a legkülönfélébb helyeken zajlanak. A főiskola folyosóján, az aulában, az utcán, illetve néhány alkalommal — ha sikerül elintézni — más iskolák tornatermeiben. A kérdést a valamilyen formában érintett vagy teljesen kívülálló közvélemény különbözőképpen ítéli meg. íme néhány vélemény: Egy főiskolai hallgató: — Mi úgy tudjuk, már át kellett volna adni az új tornatermet, ami a főiskola közelében épülne. De még az alapok se nagyon látszanak... Jó kis „tesitanárok” leszünk ... Egy kívülálló: — Ott a sportcsarnok három percre a főiskolától. Nem értem, miért kerítenek olyan nagy feneket ennek a tornaterem-ügynek ... i^int megtudtuk, februárban többek között éppen ebben a „tornaterem-ügy”- ben (is) érkezik Békéscsabára a Művelődési Minisztérium felsőoktatási főosztályának vezetője. Hogy mi áll majd a tárgyalások középpontjában, arról előzetesen Vámos Lászlótól, a megyei tanács művelődésügyi osztályának vezetőjétől érdeklődtünk. — Hogy milyen égető szüksége van a főiskolának tornateremre, azt talán magyaráznom sem kell — válaszolta. — De ha még azt is hozzáteszem, hogy a főiskola szomszédságában működő két középiskolának — az egészségügyi és a nyomdaipari szakközépiskolákról van szó — sincs tornaterme, akkor még indokoltabbá vá,lik a dolog. Tudniillik a felépülő tornatermet ők is — hétvégenként mások is — használni tudnák. A sportcsarnok — mint lehetőség — azért esik ki végképp az említett iskolák számításából, mert megfizethetetlen számukra. A sportcsarnok üzemeltetése óránként hatezer forintba kerül. Hogy a tárgyra térjek: ebben a hónapban a művelődési miniszter megbízottja a megyénkbe érkezik, akivel lényegében a korábbi megállapodásainkat vizsgáljuk felül, s megpróbálunk közös nevezőre jutni a „hogyan tovább?” kérdésében. A korábbi megállapodás a következőket tartalmazza: A megyei tanács 1989-ben 8 millió forinttal elindítja a tornaterem építését. Ez gyakorlatilag az alapozást jelenti. A következő évben (azaz az idén) a megyei tanács további 15 milliót biztosít az építkezéshez. A Művelődési Minisztérium ehhez 18 milliót ígért. A tervek szerint a harmadik felvonás 1991-ben lenne, amikor is a minisztérium a körülbelül százmilliós beruházást befejezné. Az említett megállapodások a Művelődési Minisztérium ezenkívüli, további segítségét is tartalmazzák. Ugyanis a főiskolának szüksége lenne még előadóteremre, könyvtárra, és egy melegítő konyhára. — A megyének kellenek a szakképzett pedagógusok — folytatta az osztályvezető —, hiszen nagyon is érezzük a hátrányát annak, hogy itt évtizedeken keresztül nem volt pedagógusképzés, örülünk a Művelődési Minisztérium segítőkészségének, mert akárhogy is, a jövő az iskolapadokból indul... Bár manapság ki tudhatja? Épp akkor, amikor az oktatást kiemelt módon kellene kezelni, a Békés Megyei Tanács február 7-i ülésén az óvodák és iskolák költségvetésének megnyirbálását tervezte. Más kérdés, hogy ez a költségvetési terv végül is megbukott... Magyar Mária Az első gondolata a vakáció volt. Az, hogy téli szünet van. És ez olyan megnyugtatóan tudott hatni, hogy rövid nyújtózkodás után a másik oldalára fordult. A nap már magasan járt, késő délelőtt lehetett. „Ááá. mégiscsak felkelek .. — gondolja ásítozva, s hunyorgó szemekkel kikászálódott a jó meleg fészekből. Aztán automatikusan bekapcsolta a televíziót, hogy valami hang is legyen a szobában. Körbenézte a csatornákat. ahogy azt már ilyenkor szokta. — Armata e cu női'.-. Traiasca Ungaria. Germania, Polonia! (A hadsereg a néppel van! Éljen Magyar- ország, Németország és Lengyelország!) — hallotta a román csatornán, ahol először Mircea Rinescu költő, majd a hadsereg egy képviselője beszélt. — Tetszik tudni, egyre csak azt mondogattam magamban: Fú, apám! Fú, apám! Aztán az adás végén rohantam anyához a téesz- irodára, beestem az ajtón, és azt kiáltottam: Anya, otthon fellázadtak! A szeme mosolygott, s minden mozdulata tele volt lelkesedéssel, ahogy a román forradalom első napját újra átélte. Pink István 17 éves, volt nagykárolyi diák. Most már vállalja a nevét, az arcát, s a várost, ahonnan jött. A sors kifürkészhetetlen. Ügy adódott, hogy alig néhány nappal a román forradalom előtt Pink Istvánnal arról beszélgettünk, miért és hogyan jöttek át családjával 1989 júniusában Magyarországra. A regénybe illő történet azután — minthogy Pink István jelenleg a Szeghalmi Péter András Gimnázium tanulója — a Szeghalomvidéki Hírlap hasábjain napvilágot is látott. Az elbeszéléséhez akkor ezt fűzte; — Csak a nevemet ne tessék megírni! A nagyszülei- met féltem Csomaközön. Odaát mindenre képesek ... így esett, hogy a róla megjelenő fotó sem szemből, csupán hátulról ábrázolja az iskolapadban. Akkor még egyikőnk sem tudta, hogy ennek a történetnek a végére a Ceauses- cu-diktatúi'a utolsó felvonása tesz pontot. Hiszen, ha tudni lehetett volna! Akkor apa fel sem veszi a Securi- tate fenyegetőzéseit. Nem őrli fel az idegeit az állandó félelem a besúgóktól, és sohasem dönt úgy a család, hogy feladva hazáját, hozzátartozóit, otthonát, elindul a semmivel az idegenbe. Hogy is volt? Még tartott az iskola, s nagyon féltek, hogy emiatt őt majd nem engedik át. a határon. Szerencsére az eső zuhogott, a határőrök ki sem dugták az orrukat az őrbódéból. A beadott útleveleket automatikusan pecsételték, így néhány óra múlva — már magyar földön — boldogan ölelkezhettek össze apával. Sikerült! Szabadok lettek. Igen ám, de anya még hátravolt. öt másnapra várták a debreceni vasútállomásra. (Feltűnő lett volna ugyanis, ha együtt jön a család.) De nemhogy anya, még a román vonat sem érkezett meg a megbeszélt időre. Kétség- beesett várakozás, újabb izgalom következett, mire ... végre ismét együtt lehetett a család. Aztán? Apának remek tervei vannak: dolgozni fog, hiszen mérnök, jól keres. Egy kis pénzzel a zsebükben talán még az NSZK-ba is kijuthatnak, ahol rokonaik élnek. Végül Tatabányán helyezkedett el a családfő. — Milyen boldogok voltunk! — sóhajtotta első találkozásunkkor Pisti. Sajnos, nem sokáig. Munkába állása harmadik napján az apát szívroham érte . .. Meghalt. Anya idegileg összeomlott, vissza akart utazni Romániába. A fia azonban tudta, ha hazamennek, végképp elvágja maga előtt az egyetem felé vezető utat. így maradtak hát Békés megyében, ahol segélyből és kölcsönökből Vésztőn házat vásároltak. Innen jár Pisti Szeghalomra, a gimnáziumba. A román forradalom megváltoztatta a lehetőségeket. Pisti és édesanyja választhat. Magyarország? Románia? NSZK? — A jövőt illetően még bizonytalanok vagyunk — mondta beszélgetőtársam, mintha csak gondolataimban olvasna. — Még félünk hinni. Ezt a bizalmatlanságot valószínűleg még a diktatúra érlelte bennünk. Szóval minden attól függ, hogyan változnak a kinti dolgok. Befejezésül még elmondta, hogy néhány napja vendégül láthatták az egyik csoma- közi nagymamát és egy volt osztálytársát is. Jó híreket hoztak. Csomaköz új vezetője apa egyik székely barátja lett. Benzint már nemcsak jegyért lehet kapni. Az üzletekben megjelent a kenyér, nem kell többé tésztát vinni a pékhez. Húst is lehet kapni, amiért néhány hónapja még az aranyat is odaadták volna az emberek. Sorbanállás csupán az újságokért van. — Egy másik, nagykárolyi barátomtól levelet kaptam, amelyben elküldte az elégetett történelemkönyvük egy darabját — mesélte végül. — írja, hogy karácsonykor a pártház előtt elénekelték a Mennyből az angyalt, meg a Dicsőség mennyben az Istennek című egyházi énekeket. És hozzátette: „Ha itt lettél volna... !” Nem mondta, ám elábrán-* dozó tekintetéből ezt olvastam ki: „Ha ezt apa megérhette volna ...!’’ M. Mn Fotó: Oravszkl tfereno Telefontéma Veszélyben van-e a színház? — Ha a felröppent hírre gondol, hogy esetleg nem lesz Csabán színház, engem megnyugtatott a Népújság cikke — mondja Varga Sándorné. — S csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy nemcsak a mienk, de minden színház szerte a világon, mindig veszélyben volt, van és lesz is. Ugyanakkor az is tény, hogy a gazdasági válságok, háborúk, vagy a rádió és tévé felfedezése ellenére is, mindig megmentette őket az a szinte elemi igény, ami az emberekben létezik. — De bocsásson meg, ez a színházigény nem általános, nem mindenkire vonatkozik. — Persze, hogy nem. Mégis, mondja meg, honnan van az, hogy a gyerekek egyik legkedvesebb játéka a színházasdi? Régen is, ma is. — Az ön „színházi kapcsolata" is így kezdődött? — Még előbb volt egy döntő élményem. Én eredetileg falusi vágyóik, anyám rokonai meg mind gyulaiak. Még nem jártam iskolába, amikor egy nyáron látogatóban voltunk náluk, s egy este engem is elvittek a színházba. A Népkertbe. S annyira lenyűgözött az előadás, hogy nem akartam hazamenni. A nézőtéren már csak ketten maradtunk, én és a nagyanyám, aki csak hosszas huzakodással, csalogatással tudott a többiek után vinni. — Vissza tud emlékezni, mit érzett akkor? — Bármit mondanék, utólagos belemagyarázás lenne, egy viszont biztos: arra vártam, hogy újrakezdődjék az előadás. — Mit játszottak? — Egy akkori slágerdarabot, azt hiszem, az volt a címe, hogy Mese az írógépről. De, gondolom, nem is ez volt a fontos nekem, hanem a játék, az élő, eleven emberek a színpadon. Ezután kezdtem otthon a barátnőkkel színházast játszani, később meg, úgy tízévesen színdarabot gyártani. — De mégsem lépett sem színi-, sem szindarabírói pályára. — Nem, nem, egész életemben gépírónő voltam, erős színházi szenvedéllyel. — S ez máig tart? — Míg csak élek. Még akkor is, ha sok csalódással is járt, rossz darabokkal, rossz rendezéssel. No, de semmi sem lehet tökéletes. A jó és kiemelkedő azonban feledteti a gyengét, s a szépnek az élménye marad meg az emberben. * * * — Szokott színházba járni? — Szoktam — feleli Vendi Kálmán —, bar évek óta nem vágyok bérletes. Mikor Csabára kerültünk az ötvenes évek elején, kisdiák voltam, s a szüleim mindig magukkal vittek a színházba. így lettem színházjáró. S az is maradok. — Mit tart számon a régi idők darabjaiból? — Legrégebbről A kertész kutyáját, s abból is Rajz János szereplését. Ez még a szegedi társulat idejében volt, amikor pár hétre ők jártak hozzánk. Aztán a szolnokiakkal felesben ment a színház, akkoriból a Csínom Palkó maradt meg bennem legjobban. Ez a kedves, kuruckort idéző zenés játék, s a jó csapatmunka. Az együttes összhangja. — Aztán már önálló színháza lett Békéscsabának ... — Igen, s én két nagy korszakot tartok számon, a Daniss és a Miszlai igazgatóét. Színészi szempontból pedig a forradalom utáni pár évet, amikor több jeles fővárosi művészt ideszáműztek. Bár később is, évekig igen jó, stabil volt a társulat, Szoboszlai Sándorral az élen. — S ha előadásokban gondolkozik, vannak felejthetetlenek? — Vannak, akár felejthetetlen tanáraink. S pont úgy, egyikből sincs sok. Ilyen nekem a régi Koldusopera, a Solti házaspárral, a férfi a főszerepet, az asszony, Szende Bessy Kocsma Jennyt játszotta. És a többiek is kitűnőek voltak. Szinte még most is magam előtt látom az egész előadást. Aztán... a Varsói melódia... Ez már az éjszakai »túdióelőadások ideje, s abból is a stúdiószínházak csabai találkozója. Törőcsiket és Sztankayt mindenki látni akarta, egy gombostűt sem lehetett leejteni a színházban, annyira dugig volt pótszékkel. Még mindig beleborzorígok, ahogy felhangzott a távoli zongoramelódia, s Törőcsik szinte kislá- nyos, érdesen édes hangja ... — Egészen elérzékenyült... — Tegye csak hozzá: férfi létemre. Nem szégyellem. — Van még ilyen nagy élménye? — Van. Az érzelmileg és értelmileg hatott rám egyszerre. Ha jól emlékszem, Karinthy Márton itteni bemutatkozó rendezése volt, Wildertől A mi kis városunk. És amit még nagyon számon tartok: a Piaf-darab. Vagyis Gyurkovits Zsuzsa! Napról napra zsúfolt ház, óriási siker, olyan, mint dédapáink idején, amikor kifogták a lovat a primadonna kocsijából, és a közönség húzta. Ha lett volna hintó, itt is ez történik, és meg is érdemelte volna a művésznő, olyan nagyot produkált. — Ezek a színház ünnepnapjai... — S abból is ritkák, kimagaslóak. De én a hétköznapokat is szeretem. * * * — Jókor kérdez rá a színházra — kiált föl Kovács B. Katalin —, mert napok óta Ruttkai Évát látom magam előtt, és hallom a csodálatos hangját. Ha nézte a tévében a Korona Pódiumot a múlt héten, megérti mire gondolok. A színészkirálynőre, s a színház királyságára. Mert valóban az a színház, a művészetek királya. Kifejezőbb, érzékletesebb, hatásosabb mindnél. — Ha olyan a darab, a színészek és a rendezés ... — Természetesen. Én is a három egységére gondolok. Ezért is nem értettem egyet soha a rendezői terrorral. Pedig az én felnőttségem — a negyven évből legalább húsz — erre az időszakra esett. Hallani sem szeretem, amikor egyetlen ember — a rendező — a saját önmegvalósításáról beszél, papol, sőt ennek rendel alá mindent. Az írót, a színészeket, a közönséget. Ez önkény, mely alól csak igen ritkán, egy-egy zseni kaphat felmentést. — Ajánlom, szálljunk le a festett egekből a földre, az anyagiakhoz. Mit gondol, talpon maradhat a színház a mai, a leépített támogatások világában? Egy olyan intézmény, amely mindig csak támogatva létezhetett? — Kénytelen vagyok ellentmondani, s nemcsak önnek, hanem nagyon sokaknak: nem mindig, és nem minden színház kapott támogatást. Ez kijárt és jár ma is a nemzeti színházaknak és az operaházaknak, sajátos kultúrmissziójuk okán. A többiek nálunk is csak az államosítás után váltak állami fenntartottakká. Addig az igazgató, vagy a színházat működtető társaság bőrére ment a játék. S ha még mesz- szebb megyünk az időben, a színész saját ruhatárát is megtaláljuk. — ön szerint tehát, éljen meg a színház úgy, ahogy tud? — Ezt azért nem mondanám, bár elvileg, mint üzleti vállalkozás, nem kizárható. De én ezt a tisztán üzleti alapot nem pártolom, vagyis egyetértek a támogatással. Ez azonban nem jelenthet korlátlan költekezést, pazarló gazdálkodást. S ki merné mondani, hogy ennek már vége?! A régi, a megszokott szisztémával pehéz szakítani. A nagy létszámmal, a rossz szervezéssel, a rongyrázással stb. Akár az iparban, vagy a mezőgazdaságban. Ám, ha nehéz is, nem lehetetlen, s erre a színházak is rá fognak jönni. — Ha muszáj lesz? < — Igen. Szerintem hamarabb, mint a vállalatok, amelyek minden valós indok nélkül árat emelhetnek, s így az ösz- szes belső hibájukat megfizettethetik a vásárlókkal. „Szerencsére” ezt a színházak nem tehetik, kénytelenek lesznek hát valóban megújulni. És meg is fognak. Vass Márta
