Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-13 / 11. szám
1990. január 13., szombat o KÖRÖSTÁJ BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET A jó kifogás sose volt rossz — tartja a szólás, s igazolja a hétköznapi Magyarország. (Hétköznapin értem a gyertyagyújtó, „szolidarító” hangulatból kibújt időt, embert.) A minap a televízió erdélyi tudósításában panaszkodik egy férfi, pénzért vette a Magyarországról küldött kenyeret. Panasza jogos, mások adományát pénzzé tenni üzérkedés. Ami a diktatúra alatt még létkényszernek minősült — tudniillik a feketézés, a magán-cserekereskedelem —, az az ellátás javulásával, az általános helyzet némelyest konszolidálódásával egyenes arányban válik erkölcstelen ku- fárkodássá. Az elszomorító esetnél talán csak az az elszomorítóbb, ahogyan néhány honfitársunk a hallott-látott visszaélésekből így vonja le a következtetést: „Semmit se kell vinni a románoknak, mert eladják!” S ezt általában az hajtogatja — ott, ahol csak tudja —, aki sem az első, visszaélésekről szóló hírek előtt, sem azóta nem vette ki a részét a rászorulók megsegítéséből. Tudom, sokan még nem tették meg ezt alkalmuk, idejük híján. Az önkéntes segítséget szá- monkémi bárkitől is eszte- lenség lenne. Azonban a tévtudat terjesztői („semmit se kell vinni...”) arról tanúskodnak, hogy eszük ágálban sincs segíteni, sőt másokat is igyekeznek lebeszélni a jótékonyságról. Ahelyett, hogy az okos segítség megszervezésén törnék a fejüket. Vajon miért? A Romániából érkező hírek örömöt, lelkiismeretet ébresztettek ideát. Ezt igazolja az a meggyőző menynyiségű egyéni és csoportos segélyszállítmány, amely már célba ért. Ha megengedhető az effajta önző öröm: hála Istennek, a romániai- események karácsony tájékán sokat tisztítottak, frissítettek honi légkörünkön, mint ahogy a nyári zápor portala- nítja, megüdíti a levegőt. Azonban éppen az idézett hamis következtetés figyelmeztet, a zápornak van sara, a jószándék, a szolidaritás, az önmagunkon felülemelkedés örömét az önzés és a kicsinyesség igyekszik megrontani. A jó kifogás, ami magyarázza a tétlenséget, s lebeszél az értelmes cselekvésről, nem a tévériport közben fogant. Régi ismerősünk ez már. Hadd említsek két időpontot, amikor találkozhattunk vele. Az egyik 1981, Lengyelország. Az események hallatán eszünkbe jut ötvenhat, meg a „polák, wegier dwa bratanski.. meg az, hogy mi lenne, ha... Az akkor még kommunista vezérlésű tömegtájékoztatás azonban a kifogáskeresők szájába rágja a szót: ezek a lengyelek folyton csak sztrájkolnak. Következtetés: nem szeretnek dolgozni. Bezzeg mi, magyarok, nem jár- tatjuk a szánkat, de annál szorgosabban építjük a szocializmust. Ügy gondolom, ma azért beszélhetünk minderről, mert voltak köztünk olyanok, akik -kilenc éve is ugyanazt tartották a lengyelországi történésekről, mint ma (ezért hitelesek ők és szavaik): Kelet-Európá- ban végre elindult valami, ami az itt lakókat előbbre viszi a társadalomfejlődésben, és nem hátrafelé. Jóllehet, akkor még erősebbek voltak azok, akik megtalálták a kifogást, miért nem szabad nekünk továbbra sem arccal a józan észnek menetelnünk. A másik dátum 1988 tavasza. Délkeleti határunkat egyre többen lépik át olyanok, akik hajlékot, munkát keresnek. Elhelyezkedésükig, első fizetésükig gyors segítségre van szükségük. Vannak, akik lakást, szobát, bútort, ruhát, pénzt ajánlanak föl a javukra. Már-már sikerülne a közvéleménynek is felülmúlnia önmagát. Ekkor megint érkeznek a balhírek, s a következtetés nyomukban: mit „érdemelnek”, s mit nem a jövevények. Kifogások, amik visszatartanák a segítségül nyújtott kezeket. (Apropó, menekültek; nemes lélekre vall, hogy Tőkés László és a gyergyói fronttanácselnök hazavárja őket. De legalább ennyire nemtelen dolog lenne, ha mi, magyarországi magyarok szeretnénk mihamarabb túladni rajtuk, hivatkozva a szülőföld hívására. Hadd döntsenek végre ők a saját ügyükben!) Végül, csupán utalok azokra a kifogásokra, amelyek azt voltak hivatottak megmagyarázni, miért nincs szükség nemzeti kerékasztalra, s miért fölösleges a négykérdéses népszavazás. Remélem, a most kezdődő évtized és benne Magyarország — a hétköznapi — attól is valóban új lesz, hogy mind kevesebb kifogást lehet majd hallani az ellen, aki e tájon Európát szeretné építeni. Kádár Péter református lelkész Petó'fi jön haza? Nem tudom, emlékeznek-e a magyar sajtót bejárt képre, amint Morvái -(a vállalkozó) és Kiszely István (az antropológus) valami fémládafélével kilépnek a barguzini szálloda kapuján, és hozzák- viszik a ládában Petőfit? Viszik abban a „még zöldell a nyárfa az ablak előtt”-et, az „esküszünk, esküszünk”-et, a „reszket a bokor, mert”-et; egy méltatlan fém- skatulyában a nemzet költőjét, és főként a huszadik századvég nagy szenzációját. Mert ez most a legfontosabb! Szenzációk nélkül ugyan hová is. jutnánk? A jól- értesültség és a bizonyosság megcáfolhatatlan példái nélkül? Ahogy viszik a képen azt a fémládát, Júlia szerelmének állítólagos maradványait, Zoltán apját, Arany barátját, a világirodalom magyar büszkeségét: elfogott a félsz, hogy csak ennyi. Hogy Petőfi élete is belefér egy vacak dobozba, hogy szolgálja másfél évszázaddal későbbi éhségeinket, dóridó- igényünket is netán, egy őrnagynak kijáró dísztemetés alkalmából. Be kell vallanom, az első időkben én is úgy éreztem; ilyen nagyszerű hírrel még sohasem álltam szemben, ez több, mint hogy apám mesélte: ott volt tizenkilencben a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, amikor Ady koporsóját vitték temetni. Ez több, mint a perc irtózatosan gyönyörű varázsa a debreceni református kollégium oratóriumában, amikor megérinthettem Kossuth helyét, a pad támláját, ahol ült. Hogy szembenézhettem a barguzini halott koponyájával egy színes fotográfián: az maga az idő csodája volt. Aztán bekopogott hozzám Lucifer és kételkedésre ösztönzött. Száz és száz kérdőjelet dobott elém, és egyetlen egyre sem tudtam válaszolni. Később már a kételkedés bennem gyártott új kérdőjeleket, egészen odáig, hogy leírtam a fent olvasható címet: „Petőfi jön haza?” Miközben nem igaz. hogy a valóság, ha tényleg Petőfi, halomra dönt legendákat, szép hiedelmeket róla. Miért döntené? Miért lenne más a költő, ha kikerülhetetlen fogság feketítette be életének utolsó éveit? Akik — bármilyen háború után — hadifogságból visszatérnek, nem ugyanolyan hősök-e, mint azok, akik elestek egy gyilkos, esztelen rohamban, vagy szétvetette testüket a gránát? Nem tudom hagyan, de egyszerre csak azon töprenkedtem; fontosak-e számunkra ezek a „nagy ügyek”? Ezek a lélegzetelállító szenzációk? Amelyek közegében — a kivételezettek — szenzációsan sütögethetik a maguk pecsenyéjét? Miért találta ki ez a szegény nép annak idején, hogy Zrínyit nem is a vadkan, hanem a Kamarilla ölte meg? Hogy a gyulai vár kapitánya, Kerecsényi áruló volt 1566- ban? Kinek állt érdekében? Bizony, hölgyeim és uraim: ez az alapkérdés. Mindenben ez az alapkérdés: kinek áll érdekében? Például az, hogy arról a barguzini halottról tudománytalan sebességgel világgá kürtöljék: megvan Petőfi! És biztos-e, hogy ebben az egész svédcsavarban Petőfi Sándor a legfontosabb? Kiment, olvasom-haliom, egy expedíció, a Magyar Tudományos Akadémiától. A feltalálók szerint bűnös huzavona után. Késve. Hogy mihez képest késve, arról ugyan szó sem esett, de a katonai díszpompával körített temetésről már jó- előre. Vállalva azt a szörnyű blamázst is, hogy egyszer, két, három, tíz, ötven vagy száz év után kiderül; nem Petőfi őrnagy mégsem, akit 1989-ben eltemettek. Szerencsére, a más oldalakról is felgyorsult események kissé félresodorták a barguzini szenzációt; szerencsére az új bizottság, az MTA vezetésével a józan tudományosság meggondoltságát választotta az izgága szenzációhajhászás helyett, amikor közölte: a barguzini csontokat (ha tehetik) hazahozzák, de senki ne bízzon abban (egyelőre), hogy Petőfi csontjait hozzák. Mindeddig, amit leírtam, kerülhetett volna az irodalmi oldalra is. A Petőfi- ügy azonban nem irodalom. Egy hiszékenységre hajlamos nép csalódásától való félelem íratta velem e sorokat, hogy minden másban is legyen jó megítélésünk: mit kell elhinni abból, amivel az élét bombáz, és mit nem? Hogy történelmi példáink és egészen kis példáink okán vegyük már egyszer számításba azt is: mi van, ha a szenzációk vásárán nullára értékelődik az, amit addig harsogva hír-’ detett bárki? Hogy a dolgok mögé látni próbálkozzunk: legtöbbször úgyis sikertelen, de hátha! Hogy ne ítéljünk, döntsünk (például önmagunkban) felelősen áttekinthetetlen kérdésekben, a megválaszolást gyanúsan sürgető helyzetekben. Nem mondom, hogy bárki Pató Pál legyen. Isten őrizz! De azt sem mondom, hogy hűbelebalázs! Próbáljuk ki a meg- gondoltságot. Petőfi sem mondta minden nap, hogy „Talpra magyar”. Csak egyszer. És az is csak addig visszhangzott a szívekben, amíg valahol, valahonnan, valamiféle más érdek meg nem fakította, el nem törölte. Szegény, hiszékeny nép vagyunk. Bős—Nagymarosos, világkiállí- tásos, Petőfit feltaláló. Számoljunk legalább százig, minden esetben: És ha úgy érezzük, újra százig. Ha az is kevés, ezerig talán. Sass Ervin Áremelkedés! De kinek a hasznára? 0 " szintén meg kellene magyarázni, mi történik az árakkal, és azt is, kinek fog iez hasznára válni. — Ezekkel a szavakkal kereste fel szerkesztőségünket Manczur Imre békéscsabai olvasónk, s véleményét egy levélben foglalta össze. „Január 8-án, hétfőn a Falurádió foglalkozott az áremeléssel. A Szegedi Húsipari Vállalat vezérigazgatója elmondta, hogy 65 forintért fogják felvásárolni a sertést kilogrammonként. Ezen nekik éppen hogy csak van egy kis hasznuk, de a termelők ennyiért nem akarják adni. A szivem majd megszakad, úgy sajnálom a vezérigazgató urat. Ha józan paraszti ésszel számolunk, úgy, hogy a hozzám hasonló műveltségű emberek is értsenek a szóból, a következőkből kell kiindulni. Tavaly 59 forint 50 fillér, kerekítve 60 forint volt egy kiló sertés felvásárlási ára. Egy kilogramm színhús a számolás kedvéért felkerekítve pedig 180 forint. Azaz a fel- vásárlási ár háromszorosa. Most az új ár, ahogy a vezér- igazgató úrtól hallottuk, 65 forint kilogrammonként, egy kiló színhús pedig 250 forint. Tehát a felvásárlási ár négyszerese. Most már azt tessék megmagyarázni a népnek, hogy a felvásárlási árra hol rakódik rá annak többszöröse, és azt is, ki veszi fel azt a pénzt?” A kérdés felvetése több mint elgondolkoztató. Vitathatatlan, hogy a fogyasztói árak felfelé kúszása az élelmiszer- gazdaságra fordítja a figyelmet. Űjra visszacseng a régóta hangoztatott megállapítás, hogy drágán termel a magyar mezőgazdaság. De vajon így van-e? A felvásárlási árakhoz képest is? Tagadhatatlan, hogy a mezőgazdaságnak vannak termelési, szervezési. tartalékai, a hatékonyság javítása mérséklő hatással lehetne a fogyasztói árakra. Mégse lehet kizárólag csak ezt az ágazatot hibáztatni az élelmiszerárak szinte elviselhetetlennek tűnő emelkedése miatt. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy nálunk az élelmiszer más országokhoz képest olcsó. Nem véletlen szomszédaink bevásárlóturizmusa. Az áremelkedés előtt egységnyi élelmiszer megközelítően fele annyiba került, mint Ausztriában. Az okok nagy része, közismert. A kormány évtizedekig a szociálpolitika fontos elemeként kezelte az élelmiszerárakat, és alacsonyan tartotta őket. Ennek lett aztán a következménye, hogy a támogatások áttekinthetetlen rendszere alakult ki. Mindezt tetézte a magyar export támogatása. Hiszen a kormány nem mondhatott, illetve nem mondhat le az ex%>ort külpiaci értékesítéséről, az abból származó bevételekről. Az export fenntartása viszont a támogatások növelését követeli és követelte meg. Így jött létre az a kettős prés, mely között a döntéseknek meg kellett születniük. Szociális védelemből a hazai fogyasztókat, exportkényszer miatt pedig a külkereskedelmet kellett támogatni. Csökkentés esetén akármelyik ujjába harap a döntéshozó, mindkettő fáj. Márpedig a hatalmasra duzzadt adósság és a költségvetési deficit elodáz- hatatlanul kényszerítette, hogy cselekedjen. Az áremelés ennek egyenes következménye. Ez eddig rendben is lenne. Ám ehhez párosat egy másik tény. Mégpedig az, hogy az élelmiszert valakinek meg kell termelnie. És bizony ez sem egyszerű. Míg a malacból hízó lesz, hosszú idő telik el, s addig etetni és gondozni kell. Maga a takarmány sem olcsó. Annak is emelkedik az ára. Sőt, aki erre a munkára vállalkozik, szeretne egy kis haszonhoz jutni, hiszen azért dolgozik. Márpedig ha azt látja, hogy illúziókat kerget, feleslegesen fáradozik, elmegy a kedve az egésztől, legfeljebb a saját és családja eltartására szűkíti le a termelést. Hovatovább így kezd gondolkodni, erre van rákényszerülve a kistermelő. De hasonló cipőben jár a nagyüzem is, hiszen bért fizet a dolgozónak a vesződséges munkáért, s ha nincs haszna, ugyan miből fizessen. A következményhez nem kell kommentárt fűzni. A kormány csökkentette a támogatásokat. Erre nekilódultak többek között a húsárak is. Azaz annyival emelkedtek, amennyi a dotáció lehetett. Igen ám, de nem a felvásárlási, hanem a fogyasztói árak nőttek meg. Nem véletlenül teszi fel olvasónk a kérdést. „Most már azt etessék megmagyarázni a népnek, hogy a felvásárlási árra hol rakódik rá annak többszöröse, és ki veszi fel azt a pénzt?” H a a felvásárlási és a fogyasztói ár közötti különbözeiét vesszük górcső alá, akkor a kép döbbenetes. Vagy tényleg ilyen sokba kerül a hús feldolgozása és a kereskedelem? Esetleg vannak más útvesztők? Mintha egy lyukas zsákból folyna el a pénz. Egy biztos. Nem a termelő zsebébe. Serédi János Kányádi Sándor: Zsörtölődő Elegünk van már, elegünk. Meddig kell még dideregnünk? Mondják a kupás- cserepet megülő fagyos verebek] Télen átal is nyaraló fecskének lenni volna jó, csettegeti a porkahó alatt csőrölő lids rigó. Varjú körözget, billeget, letácsol rigót s verebet. Hogyha kedves a toliatok, annyit ne sopánkodjatok. . Megértem én már eleget, ennél is zordabb teleket. De olyat eddig sohasem, hogy vége egyszer ne legyen. Kányádi Sándor erdélyi magyar költő az utóbbi esztendőkben a Securitate különös „gonddal felügyelt” üldözöttje volt. Fenti verse még a forradalom előtt íródott, de sorai látnoki erejűnek bizonyultak.
