Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-13 / 11. szám
o 1990. január 13., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET Molnár Antal: Temesvári temető Sebők Éva versei: Sen ki földjén Csipcsip-csókák s vak-varjúcskák között én, elveszett gyerek: hóbortos szallagot kötök nyakamba csöpp rézcsöngettyűvel, s bégetek — bolond — isten nekem, meg fakereszt — talán meghallanak? De nem, csupán a vérehulló, locska fecskefü susogja, hogy: »Hiába vársz, itt nem fog senkisem keresni majd: ez itt a senkiföldje, kedvesem. Túl mindenen. Itt sírások és sírásók között már nincs határ, eggyémosódnak, mint a szellemek...« — Lehajtva hát egy gyeppárnára illedelmesen szegény fejem, tüstént elalszom. S mint a többiek: nem álmodom. Már én sem álmodom. Másnak jutott! Suhogja sóhaj és sziszegje szél: másnak jutott, mihez neked lett volna jussod, és y csakis neked, hisz téged illet — istenadta jog, hogy birtokold, ha boldogabbá senkit sem tehet, mint téged. Ö — a hárem-hárfahang — a nász, a gyász — a rab rigó másnak fütyül most éden-éneket, s ha kúszva mégy Mekkáig, vagy ha falba verdesed szegény fejed — hiába. Minden harmadik szökőévben, szökőárban távolról meghallod, mohó füledbe csap — királlyá lész egy szédült ünnepen — s a fütty mögött az elvesztett mennyország földereng, hogy megsirasd. Sebők Éva versei a Tevannál A szlovákiai magyarok kalendáris szokásai J ÉG KARC Sebők Éva verses kötetébe beleolvasva első pillanatban olyan érzésem támad, hogy verseiről csak esetleges és rendszertelenül felsorolt észrevételek megfogalmazására lennék képes. A fülszöveg előjelzéséből kitűnik, a szerző az irodalom sokágú művelője. Neves műfordító; író, gyermekíró, ködtő. Továbbá, hogy jelenlegi verseskötete csupán a jéghegy csúcsa, ízelítő abból a verstermésből, ami ma még publikálatlanul nyújtja költészetének fedezetét. A kilenc ciklusra osztott kötetbe százhúsz verset szánt szerzője. A költő egyik mél- tatójának véleménye szerint: „Dualizmus uralja az egész kötetet”. Sebők Éva költészetében a kettősség valóban fellelhető. Szóhasználatát illetően igen sokarcúén él költői eszközeivel. Hol Csokonai „csapot-papot... faképnél” az ellentét, hol meg nagyon is hétköznapi ellenpárok formájában. (........majd ha fagy, slusszpassz, díszpintyőke, sipirc...) hogy csak néhányat említsek. Verseit mégsem lehet „büntetlenül” olvasni. A mindent megismerni és megmutatni nyugtalansága vibrál minden leírt sorában. „Következik az élet és halál" c. ciklusából kilépve egész költői habitusát e kérdés értékkáoszának kibogozása hatja át. Igaz jövőábrázolásában nem lelhető fel nagyobb távú előrelátás, viszont mindvégig következetesen hű marad eredeti szerepköréhez. Hidakat épít lélektől lélekig, a meséből a valóságba és olykor talán fordítva is. Dualizmusát nem öncélú félelem diktálja, egyszerűen számot vet az elmúlás szerepével. Teszi mindezt érthetően, a mindennapi észjárással követhetően, miközben korrekt egyensúlyt igyekszik teremteni a megjelenítés és érték között. „... ez itt a senkiföldje, kedvesem. / Túl mindenen. / Itt sírások és sírásók között már nincs határ, V eggyémosódnak mint a szellemek”. Az élet szükségszerű rendje a költő létfelfogásában a létezés, a megélhetőség egységéből indul ki. Életigenlő, mégis drámai feszültségű verseiben eredeti lélektani megvilágításba képes helyezni mondandóját. „Kóbor- macskányi biztonsága” nem csak kopott „álomzugolyokba" vezérli, minden ellenkező véleménnyel szemben nemegyszer a „líra torkolat- vidékéről” tudósít bennünket. Verseinek szószöveteiben fellelhetők a gyermekekhez írt versek lelki nyomai, a népmesék ünnepi hangulata, a keresztény zsoltárok halk szomorúsága. „A sápadtfényü lampion alatt / egy koldús ül / s a papírtrombitába fújdogál, / mit úgy talált / .. .ki most jön erre — téved — s hallja ezt, / o szíve is / belésa- jog, habár nem érti: miért?. ..” Sebők Éva versekbe foglalt gondolatai megérdemlik figyelmünket. Az már csak emeli örömünket, hogy itt, a megyében, önálló kiadónknál jelentek meg ezek a versek, bizonyítva, hogy azért a költészetre is szükség van manapság. (Tevan Kiadó Vállalat, 1989.) Veras ztó Antal Az olvasókat azonnal magával ragadó címet választott a jeles napi szokásokról írt könyvének Csáky Károly, a szlovákiai magyarság ismert kutatója: Hallottátok-e már hírét? Cselekvésre buzdít mindenkit, azt is, aki még gyakorolja a népszokásokat, s azt is, aki már semmit sem tud róluk. Hiszen azt sugallja, hogy vedd a kezedbe ezt a könyvet, olvasd és lásd, milyen szép és mily gazdag az egykori Hont, ill. Nógrád megyében élő, mai szlovákiai magyarok folklórja, népi kultúrája. Erre ösztönöz a találó címlap is: a táj egyik legkedveltebb népszokásáról, a kiszejárásról közöl archív felvételt. A pozsonyi Madách Kiadó " jó érzékkel adta közre tehát a kötetet. A Békés Megyei Népújság olvasói pedig felfigyelhetnek arra is — akik persze követik az itt megjelent recenziókat —, hogy nem olyan régen hasonló jellegű munkát, a jugoszláviai magyarok naptári szokásairól írt könyvet mutattunk be (Penavin Olga: Népi kalendárium). Véletlen egybeesésről lenne csupán szó, hogy déli, ill. északi szomszéd államokbeli, nemzetiségi sorsú magyarok népi tudásának éppen ezt a szeletét tárják fel a lelkes kutatói? Aligha. Mind a két államban az utóbbi időben egyre inkább izmosodik, szélesedik a néprajzi gyűjtés, s az ottani magyarság népéletének számos más területéről kapunk megbízható tu- Öományos képet. S ebbe szervesen illik bele a kalendáris szokások megmentése. Annál is inkább, mert az évet szabályozó népi szájhagyomány és népi végrehajtás napjainkban talán még a legelevenebb. Még akkor is, ha a közösségi megnyilvánulásuk zömét már nem öntevékenyen, hanem tudatos újramegvalósításukkal frissítik fel, s ha a mai életmód jó részüket már nem fogadja be természetes közegként, ám egykori művelőik tudatában még csodálatos emlékként élnek, s általuk' a tudós kutató könnyedén tudja reprodukálni őket. Se szeri, se száma tehát a magyar néprajztudományban a jeles napi szokások leírásainak. Ebbe a vonulatba tartozik Csáky Károly hasznos szolgálatú műve is. De az ipölyi tájról, főként a magyarországi oldaláról, már 1968-ban Manga János adott ki hasonló témakörű könyvet Ünnepek, szokások az Ipoly mentén címmel. S a szlovákiai Gömör megyei magyarok jeles napjairól szinte Csáky kötetével azonos időben látott napvilágot a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke gondozásában megjelenő Gömör néprajza sorozat harmadik eresztése- ként Kotics József Kalendáris szokások a Medvesalján (című munkája. Ha Csáky és Kotics könyvét összevetjük, rögvest megállapíthatjuk, hogy a népi emlékezet és gyakorlat még egészséges arányú e vidék magyarjainál, sok-sok szokáselem még életük szerves része, magyarságuk megőrzésének eszköze, mindennapjaik és ünnepeik édesebbé varázsolója. Ám mintha az Ipoly jobb oldalán elterülő honti, nógrádi kis magyar falvakban a kötött népi versek, köszöntők változatai kimeríthetetlenebbek lennének a gömöri Magyarokéhoz képest. Bizonyítékként és olvasásra gerjesztőként idézünk belőlük. Az ipolybalogi újévi köszöntő pőre realizmusa ellenére is derűt'áraszt: Itt az újév, ujjat hozzon, régi jótól meg ne fosszon. S ha már több jót nem is adhat, vigye el a régi rosszat! Szintén innen való a farsang kezdetét hirdető dalocska is, melyben a humor és a termékenységre biztató mágikus népi erotika harmonikus egységben jelenik meg: Hajcsátok ki a farsangot, máj szép éneket mondok. Kerüjj, kakas, kerüjj, tyúk, együtt nyomdogálunk! S az ipolyfödémesi lányok kiszehajtáSa a bőséges évet jelző tavasz jeles napjait idézi: Hej ki, kisze, kiszőce, gyű be, sodor, gömböce. Vígan várjuk Szent Györgyöt, énekszóval pünközsdöt. A szerelem találékonyságát, az egymásért felelős jövendőbeliek szívszerelmét megéneklő dal a májusfaál- lításkor hangzott el Kisíú- ron: Hallottátok-e mán hírét, Tót Józsefnek legénységét? Fűrésszel vákta ja májfát, hogy ne hajják kopogását. Fölveszi a bal vállára, viszi a Annuska ablakára: Kejj fel, Annus, itt a májfa, jó éjszakát, vigyázz rája! A szerző tíz évig gyűjtötte anyagát, s húsz magyarlakta községből szerezte. Neki is — mint a nemzetiségek körében általában — a helyi pedagógusok, tanulók segítettek. Ez a hitelességet erősítő módszer természetesen jellemző a magyar néprajztörténetre, s a mai kutatók is alkalmazzák, de a szomszédos államokban a hivatalos kutatóintézmények, hivatásos szakemberek híján, vagy nem kielégítő volta következtében szinte fő támaszként szerepel. Ezzel persze hozzájárul a nemzetiségi azonosságtudat fejlesztéséhez, a saját népi kultúra szeretetéhez. Csáky Károly kötete felöleli a hohti, nógrádi palócoknak az esztendőhöz fűzött szinte valamennyi szokását. hiedelmét. A téli — kivált a karácsonyi — időszak a legszínesebb, de a tavaszi eljárásaik, szokásaik is hangsúlyosak. Ha számba vesszük az általa feldolgozott jeles napokat, átlagosan az év mindegyik hetére jut egy. ha nem kettő. A könyvben szereplő adatok tanúsítják, hogy a más államhoz tartozás ellenére az egyetemes magyar népi kultúra elválaszthatatlan része az ottani magyarság tradíciója. A magyar—szlovák kölcsönhatások jelenléte is észlelhető benne. Ismét megszövegezhetjük az ismert tételt, hogy a népi kultúra nem ismer határokat, s a magyar jellegén túl egyúttal a népek, alkotó együttélésének a bizonyítéka is. Mindennek hiteles tanúságtevője- iként idézhetjük azt az ipolyhidvégi magyar karácsonyi köszöntőt, melynek szlovák nyelvű változatait a Békés megyei szlovákoknál gyűjtöttem. A hasonlóságban nincsen semmi csodálatos. Az itteni szlovákok több mint két évszázada arról a tájról érkeztek, s azóta megőrizték a magyar és a szlovák nép e közös értékét. Csáky munkája jellemző felvételeket is közöl az Ipoly menti magyarok szokásairól, kottamelléklete válogatott szokásdalokat dokumentál. A könyv nem hiába ajánlja magát, érdemes belemélyedni. Dr. Krupa András 'Köröstáj Arcok közelről Horváth János Kereszttűzben van bennünk a világ valóságosan is meg a lélek mélyén. Karácsonyt a tévé előtt töltöttük, hogy egészen pontosan fogalmazzak; a szabad román televízió adásait néztük, első tanúiként egy káprázatos forradalom televíziós közvetítéseinek. Horváth János orosházi otthonában még karácsony előtt beszélgettünk, de kimondatlanul is éreztük: valami van a levegőben, itt órákon belül történik valami. Mégis a nyugalmat idéztük, a festő eltép- hetetlen kapcsolódását az alföldi tájhoz, a tanyákhoz, melyeket valami értetlen, bántó, óriási kéz évtizedeken át el akart törölni a föld színéről. Nem tehette. — Ha most arról mesélek, hogy hetente többször is (főleg szép időben persze) biciklire kapok és kijárok festeni az üveggyár mögé meg a monori tanyákhoz, akkor kimódoltnak tűnne a válasz, de hát ez az igazság. Apám paraszt volt, gyerekkorom nyarait a Szentes-belsőecse- ri tanyavilágban töltöttem. Nem nyaraltam, szó se róla; dolgoztam keményen. Már hajnalban tereltem a libákat, malacokat, suhanc- koromban pedig kévét hordtam, meg repesve vártam, hogy keresztanyám lángost süssön, ök is olyanok voltak, hogy mindent tudatosan csináltak, a rendnek a sze- retete bennem maradt. Más az élet ma is a tanyák táján, szabadabb, de keményebb. — A festő ugyanígy érzi? — Hát persze. Ezért is éltetőm ez a világ, itt, Orosháza környékén. Nézd ezt a képet a falon: „Pusztaszen- tetornyai tanyarészlet”. Ezt igencsak sikeresnek tartom. Ha rászánsz pár percet, megindulnak benned a gondolatok. Mindarról1, amiről az előbb beszéltünk. Emberiek, nagyon komolyak. Arról, hogy: élet. A tanya, ha hófehér falú, azt jelzi, hogy akik benne élnek, bizakodnak. A régen festett, rogy- gyant tanya maga a szomorúság. A pusztulás. Sok ilyen tanyát láttam évtizedek alatt. — Régóta élsz Orosházán. Hogyan volt ez? — A régóta az éppen 25 év. Negyedszázad. Szerencsés voltam, hamar talál-. koztam Feldmannékkal, az orosházi festőkkel és közéjük álltam. Amatőr vagyok, a szakmám: műbútorasztalos. Az életem háttere: a családom, ők a biztonság, a megértés, a szeretet. A Zom- bai utcai műterem pedig a nagy álmok helyszíne. Tíz perc alatt odakerekezek és festek. Nap mint nap. — Kiállítások? — Sokszor és sokfelé. Külföldön is, közösen az orosháziakkal, Wroclawban, Kuu- • sankoskiban, Zrenjaninban, Gyetván. Tehát Lengyelország, Finnország. Jugoszlávia, Csehszlovákia. És itthon, számos < alkalommal. Most szülővárosomba, Szentesre készülök, ez lesz az új esztendő első nagy eseménye számomra. — A kilencvenes év? — Van egy református mondás: „A hitemet holtig vallom”. Én azt. hogy embertársi szeretet, megbékélés. Nincs fontosabb ezeknél- Sass Ervin Heti mottónk: 4 „Nem nyilvánítom gyávának azt, aki elment, amiként nem tudom hősnek, vakmerőnek mondani azt, aki maradt. Ki-ki a maga' helyzete, kényszere, lelkiismerete szerint cselekedett.” SÜTŐ ANDRÁS Horváth János: Zuhatag Finnországban
