Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-06 / 5. szám

1990. január 0., szombat o KÖRÖSTÁJ BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Gondolatok és ajánlás egy könyv régen várt új kiadásához Szavakban nehezen kife­jezhető érzésekkel vettem kézhez a CSERÉPFALVI- GONDOLAT—TEVAN ki­adásában megjelent kötetet, melynek borítója, az alapmű hangulatát, tartalmát kifeje­ző művészi fotó felhaszná­lásával készült. A borító jobb felső sarkában nemze­tiszínekkel a cím; Kovács Imre: A néma forradalom. A círtiadó munkán kívül a kötet tartalmazza „A néma forradalom a parlament és a bíróság előtt” című doku­mentumot, valamint egy rendkívül igényes válogatást a korabeli sajtó visszhang­jából. A cikkek szerzői és írásaik tartalma reprezen­tálják a kor politikai arcula­tát (is). A MAGYARSÁGIS­MERET sorozatban megje­lent kötetet sajtó alá ren­dezte, a dokumentumokat válogatta és az „Utószó” be­fejező részét írta: dr. Erdész Ádám történész-levéltáros. Erdész Ádám az utóbbi évek­ben — az addig agyonhall­gatott — Kovács Imréről már több kiváló tanulmányt, méltatást, elemzést írt, illetve dokumentumot közölt. A most megjelent kötet utó­szava, a szociográfus Ko­vács Imre útját vázolja fel. A TEVAN KIADÓ vállalko­zása több annál, hogy köz­napi kifejezéssel élve „di­cséretesnek” mondjam. A Néma forradalom ere­deti kiadásával magam elő­ször úgy találkoztam, hogy mint amatőr néprajzost (is), minden tudomány érdekelt és érdekel, ami a paraszt­sággal kapcsolatos, melyből eredendően magam is vétet­tem. A hozzáférhető szak- irodalom minősége és tar­talma, mely a Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt történetével foglalkozott, nem elégítette ki objektív érdeklődésemet. Kerestem a még itthon élő hajdani párttagokat és vezetőket, hogy első kézből kapjak in­formációkat a parasztság politikai küzdelmeiről. így kerültem aztán ismeretség­be, barátságba a Kisgazda- párt mostani elnökével, V ö- rös Vince bátyámmal,aki elküldte nekem a Néma for­radalom dedikált példányát. A dedikálásnak az a törté­nete, hogy a könyvet Vörös Vince 1947-ben vette és Nagy Ferenc emigráns mi­niszterelnökkel levelezésben állván, megkérte arra, hogy Kovács Imrétől kérjen egy dedikációt. Bár személyes barátságban voltak, de nem tudta amerikai címét. A de- dikáció megérkezett és Vin­ce bátyám beragasztotta a könyvbe. A dedikáció han­gulatát időpontja magyaráz­za, kelt New York 1975. „Vörös Vincének harcos múltunkra, nagy reménye­inkre emlékezve, az elcsen­desülés, a megbékélés han­gulatában, őszinte baráti kö­szöntéssel Kovács Imre.” Én a könyvet először egy ültő helyben elolvastam. Másod­szor már hosszabban és fi­gyelmesebben, harmadszori olvasáskor már jegyzetelget- tem. Azóta is többször kéz­be veszem, mert nagy szere­pe van abban ennek a könyvnek, hogy nyelvünket, nemzeti kultúránkat fenn­tartó és megtartó parasztsá­gunk hajdani és mostani életével, történetével olyan kitartóan gyötrődöm. Sze­mélyes kötődésem Kovács Imréhez már e könyve el­olvasása előtt is erős volt. Apai ágon gyomai szárma­zású, atyafiságos rokonsá­gom, hiszen ő maga is leír­ta; „A község törzsökös la­kossága tehát majdnemcsak rokon egymással”. Szerette Gyomát, szinte nincs is olyan írása, interjúja, amiben Gyo­méról ne esne szó. Különö­sen is kedvelte „Büszke” G. Kovács Endre Árpád utcai gazdát, nagybátyját, aki Im­rét doktori címmel ellátva szerette volna a paraszti sorsból „kitudni”. Éppen a Néma forradalom miatt, ki­lenc egyetemi félévvel a há­ta megett, erről le kellett mondani. Valahogy így rea­gált erre; nem baj, majd lesznek a fiaink egy neme­sebb osztály tagjai. Hegyesi János bátyámmal Füzes- gyarmaton egy hosszas be­szélgetés alkalmával Kovács Imréről emlékeztünk, amit János bátyám így kezdett el; „Én Imrében egy új Dózsát láttam ... nagyon féltettem 1947-ben ... megnyugodtam, mikor hallottam, hogy ki­ment”; Kovács Imre népsze­rű volt a parasztság köré­ben. A parasztság tudatában mélyen meggyökerezett, hogy a hatalom mindig ellene van, hogy a rajta kívül ál­lók mind .idegenek. Kovács Imre 1936-ban leírta, hogy a parasztság kétharmad ré­sze proletarizálódik. Nagyon félt attól, hogy a szélső­jobb, a szélsőbal martaléka lehet. Az egész parasztság felemelkedését akarta. Az ipari munkásság szervezett része telve volt előítéletek­kel a parasztsággal szemben. Magam is hallottam veterán kommunistától, hogy; „a pa­raszt csak sülve jó, de akkor is .ki kell dobni, mert rá­gós”. Kovács Imre szerette volna a paraszti gazdaságot intenzívvé tenni. Szabadul­jon fel a paraszt a nehéz fizikai munkától, legyen ideje tanulni, művelődni. Népfőiskolát, szakiskolát, jó szakigazgatást szeretett vol­na. Ne maradjon a paraszt cselédgondolkodású, akit ve­zetni kell. így lett volna a parasztság fogyasztó, az ipar belső piacainak bővülésével. Nem romantikus paraszt­szemlélet vezette Kovács Imrét, amikor az ország mo­dernizációs koncepcióját a mezőgazdaságra és a pa­rasztságra alapozta. A tu­lajdon fenntartásával szö­vetkezeteket álmodott 4-500 katasztrális holdas, áttekint­hető termelési egységekkel, demokratikus vezetéssel, ér­tékesítési szövetkezetekkel, közös .feldolgozókapacitással (Erdész Á.: K.. I. magyaror­szági pályája). Annak tag­lalására, hogy végül is mi történt a parasztsággal az utóbbi negyven évben, itt sem hely, sem idő nincsen. „Hárommilliótól hárommil­lióig" jutottunk. Aki úgy ér­zi, hogy nem látja tisztán az elmúlt negyven év iszonyú mulasztásait a mezőgazda­ságban (is), kiindulópontként olvassa el ezt a könyvet. A deviáns tünetek fokozottabb mértékben ülnek a mező- gazdaságból élőkön, különös tekintettel az alkoholizmus­ra. Megkockáztatom azt a kijelentést, hogy ezt a sokat emlegetett négy évtizedes elmúlt rendszert, a megnyo­morgatott magyar paraszt­ság, a mezőgazdaság tartotta azon a szinten, amilyenen volt és van ma is. Elbírta az „ecél országa” megalomá­niás őrültségeit, alapját ad­ta a „gulyáskommunizmus”, „vidámbarakk” néven is­mert létező szocializmusnak, melynek langyos hullámain ringatózva, de sokan nem láttuk, hogy a hullámok mi­lyen partra dobnak ki. Végezetül: akármit hoz a jövő, a fejlődés előre­viszi a magyarságot, isme­retlen rendeltetése felé, nem pedig hátra, hogy megtör­tén, sírva a múltjára borul­jon.” (Kovács I.: Magyaror­szág megszállása, Vörösváry Publishing C LTD. Toron­to — Canada 1979.) „Alit rendíthetetlenül — mozdíthatatlanul ... nemzedékek mennek, nemzedékek jönnek ... vá­rosok nőnek, és falvak pusz­tulnak, de a magyarok em­lékezetében, gondolatuk vi­lágában megmarad ... míg egyszer talán egy hálás nem­zet hazaviteti porait magyar földbe...” (Lukács J.: Ki­vételes férfi, Új Látóhatár 1982. 425—427. pp.) Cs. Szabó István * * * Kovács Imre: A néma for­radalom című könyvének bemutatója január 12-én, pénteken 17 órakor lesz Gyomaendrődön, a Kossuth utcai könyvtárban. Az inflációt a kormány csinálja Elgondolkodtató tanulmányt írt Komái János, a Ma­gyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi In­tézetének osztályvezetője, a Harvard egyetem professzo­ra „Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében” cím­mel, melyben azt ajánlja, hogy Magyarországon állítsák vissza a magántulajdon természetes jogait. Legyen teljes a magánszektor szabadsága, az ár, a foglalkoztatás, a pénzkölcsönzés, a felhalmozás, továbbá bárminemű va­luta kivitele és behozatala az országba. Hamis jelszónak minősíti az oly gyakran hangoztatott szektor esélyegyen­lőséget, mert hiszen a szektorok nem azonos helyzetből indulnak. Nem javasolja a gazdaság egészének liberali­zálását, hanem csak a magánszféráét. Ezzel szemben az állami szektor korlátozását tartja szükségesnek. Meg kell akadályozni, hogy a hatalmas erejű állami szektor el­szívja a hitelt, a beruházási forrásokat, a devizát a ma­gánszektor elől. Tanulmányában javaslatát tömören in­dokolja a következőképpen: nem tarthat igényt azonos elbírálásra az, aki a maga pénzét költi, és az, aki az ál­lamét. A gazdasági fellendülés alapjának az infláció le­állítását, a költségvetés egyensúlyának helyreállítását, a keresetek kézben tartását és az ésszerű árak kialakítá­sát tartja. Az infláció nem természeti csapás — jelenti ki tanul­mányában a professzor. Sarkosan fogalmaz, amikor rá­mutat az infláció kiváltásának bürokratikus okaira. Azért van infláció, mert a jelenlegi pénzügyminiszter és elődei úgy határoztak, hogy legyen infláció. Az infláció csak akkor szűnhet meg, ha a jelenlegi pénzügyminiszter, vagy utódai úgy határoznak, hogy ne legyen infláció. Az inflá­ció nem természeti csapás, hanem azt a kormányok, il­letve a kormányok mögött állló politikai erők hozzák lét­re, és csak a kormányok, illetve az azok mögött álló po­litikai erők képesek leállítani. Az inflációt kiváltják a helytelen intézkedések és a földuzzadt bürokratikus ap­parátus. Az éles fogalmazáshoz bizonyító erejű tények, érvek csatlakoznak. Az infláció leállításának szükségességét nemcsak az indokolja, hogy a lakosság szenved .miatta, hogy az em­berek kezében szétolvadt a nehezen összekuporgatott megtakarítás, s mindez rendkívüli módon nyugtalanítja az embereket. Az infláció lehetetlenné teszi a gazdasági tisztánlátást, a racionális kalkulációt. Az inflációs körül­mények között nem érvényesülhet a piaci gazdaság sze­lektivitása, amely a nem hatékony termelőről bebizonyít­ja, hogy életképtelen. Hiszen bármilyen rossz munka fo­lyik is egy gyárban, áremelés segítségével a felesleges kiadásaik könnyen fedezhetők. Aki .árat akar emelni, an­nak soha sem kell bevallania, hogy ő végez rossz mun­kát, hogy ő a trehány, hogy helytelenül irányítja a gaz­dasági egységet, mert hiszen mindig hivatkozhat arra, hogy a költségei emelkedtek. És Magyarországon csak ki kell mondani ezt a bűvös szót, hogy emelkednek a költ­ségek, és már meg is van az ok arra, hogy emeljék az árakat. önkéntelenül adódik a kérdés, miként lehet leállítani az inflációt? Komái professzor receptje egyszerűnek tű­nik. A keresletet nem kell szabadjára engedni, az állami vállalatok költségét törvényes előírásokkal kordába kell szorítani. Mindez harmonikusan történne a költségvetés egyensúlyának helyreállításával, ami ugyancsak eléggé drasztikus módszereket követel. A bevételeknek fedezniük kell a kiadásokat. Ez az alap­tétel rég köztudott, csak éppen Magyarországon feledkez­tek meg róla. S. J. Becsukom az ajtót, és sírok... Al-Yaseri Jobran azért jött Magyarországra, hogy megismerje a szocializmus építését — Ezt a könyvet Szíriá­ban nyomták arab nyelven. Jobb felől van az eleje. Az­az visszafelé kell olvasni. Al-Yaseri Jobran iraki ál­lampolgár. A békéscsabai Kner Nyomdában dolgozik. Vékony testalkatú, fekete hajú férfi. A hanghordozá­sa, ahogy nyomatékot ad egy-egy szónak, „folyékony magyarságának” furcsa szí­nezetet kölcsönöz. A barna kötésű könyvet elrévedő te­kintettel forgatja kezében, majd óvatos, vigyázó moz­dulattal teszi az asztalra. — Apám írta. Az irakiak három nemzedékéről szól. Apám újságíró volt. A Nép Hangja című újságba írt. A rádióban is volt rovata. Pesten, ha irakiakkal talál­kozom és bemutatkozom, hogy ki vagyok, nyomban apámról kezdenek beszélni. Apám ugyanis közismert ember volt, az egész ország ismerte. — Miért beszél múlt idő­ben róla? — Mert már nem él. Mint újságíró, részt vett Berlin­ben az ifjúsági találkozón, majd Prágába utazott, ugyanis poltiikai okokból nem volt tanácsos, hogy hazatérjen Irakba. Én már itt éltem Budapesten. Meg akart látogatni, és útközben autóbaleset érte. Fejét lehajtja egy pilla­natra. Nagyon mély a seb, melyet édesapja elvesztése okozott. A hirtelen támadt emlék megtöri a tekintetét. Aztán a kezével egy önkén­telen mozdulatot tesz és ci­garettáért nyúl. • — Nagyon vártam, szeret­tem volna vele találkozni. Az autóbaleset 1981-ben tör­tént, én pedig 1972-ben jöt­tem Magyarországra. Kilenc évig nem láttam. Szóval na­gyon szerettem volna beszél­ni vele. — És a családja? — Van hét testvérem. — Kap tőlük levelet? — Ritkán. Most ugyan ér­kezett egy. Csak annyi van benne, hogy élnek, megvan­nak. Nem postán kapom meg a leveleket, csak úgy kézen-közön érkeznek. A mostanit egy kereskedő hoz­ta. Ez is fájó pont. Legalább gyakrabban kapna hírt az övéiről. Nem csoda, hogy emlékeiből él. A nyomuk­ban feltámadó szomorúságát tárgyilagos szavak mögé rej­ti, azzal az igyekezettel, hogy minél pontosabban fogal­mazzon magyarul. Beszél egy Wassist nevezetű iraki köz­ségről, ahol született, meg a nagyapjáról, akinek földje volt, és vallásossága folytán nagy tekintéllyel rendelke­zett. Beszél a társadalmi változásokról, amelyeket ap­ja könyvében írt meg, az an­gol gyarmatosításról, a tör­zsek közötti viszályról, az elszegényedésről, amikor szüleivel népes családja el­hagyta a szülőfalut és Bag­dadba költözött. Édesapja kereskedőknél dolgozott és baloldali lapoknak cikkeket írt. 1958. július 14-én az ira­ki forradalom megdöntötte a királyságot. Előretörtek a baloldali erők, többek kö­zött a kommunista párt is, melynek az édesapja is tag­ja volt. 1963-ban a Baath Párt kezébe került a hata­lom, majd újabb puccsok követték egymást. Kiéleződ­tek a törzsi ellentétek, s az időközben ismét hatalomra került Baath Párt üldözni kezdte a baloldaliakat. Al- Yaseri Jobran fiatalon tagja lett az Iraki Kommunista Pártnak. Az MSZMP és az iraki párt közötti kapcso­lat révén került Magyaror­szágra az ENSZ nemzetközi kulturális egyezményének ösztöndíjasaként. Pesten nyomdászszakmát tanult. Közben cikkeket írt külön­böző arab újságokba, s tag­ja lett a Nemzetközi Újság­író-szövetségnek. — Hogy került Békéscsa­bára? — Véletlenül. Arab fiata­lok érkeztek Magyarország­ra azzal a szándékkal, hogy megismerjék a nyomdaipart. Nyolc hónapot töltöttek a Kner Nyomdában. Én vol­tam a tolmácsuk. Közben megismerkedtem egy lány­nyal, egymásba szerettünk, és összeházasodtunk. Most itt lakunk Békéscsabán, van egy fiam. Persze, ahogy mondják, mindenhol jó, de legjobb otthon. Itt mások a szokások, mint nálunk, de én beilleszkedtem az itteni életbe. Szeretem a felesége­met, a fiamat. Néha azon­ban elfog a honvágy és sí­rok. Annyira elevenek az emlékek, olyan erős a vágy, hogy halljam a testvéreim hangját... Magamra zárom az ajtót és sírok, nem te­hetek róla ... — Hazamenne? — Igen, de egyelőre szó se lehet róla. — Miért? — Háromszor ítéltek el. Egyszer halálra. — Mi volt a vád? — Azért ítéltek el, mert kommunista voltam, s kül­földi ösztöndíjat kaptam, és illegálisan hagytam el az or­szágot. — Végeredményben miért jött Magyarországra? — Az Iraki Kommunista Párt a szocializmust tűzte a zászlajára. A párt azért kül­dött Magyarországra, hogy tapasztalatokat gyűjtsék a szocializmus építésének gya­korlatáról. — Hogyan összegezné eze­ket a tapasztalatokat? — Nehéz erről röviden be­szélni. Sok jegyzetet készí­tettem. Mint mondtam, írni szoktam illegális arab újsá­gokba, a baloldaliakba. Emi­att nézeteltéréseim voltak a pártommal, most meg a kap­csolatok is megszakadtak, A valóság ugyanis más, mint az elmélet. Én elmaradott országból érkeztem Magyar- országra. A hetvenes évek elején minden jónak tűnt. Szóval jó volt a szocializ­mus. Aztán úgy a nyolcva­nas évek elején kezdtek a napvilágra kerülni a hibák, meg a tévedések. Most meg már mindenki tudja, hogy milyen nagy az adósság, hogy jön az infláció, hogy romlik az életszínvonal, nő a bűnözés, és még a mun­kanélküliséggel is számolni kell. Ez nem jó. Kelet-euró­pai változásokon is el kell gondolkodni. Mi történt, hogy jutottak idáig a szo­cialista országok? Nekem az a véleményem, hogy a kom­munista vezetés elhanyagol­ta a tömegeket, eltávolodott a néptől. Most pedig nem lehet tudni, merre vezet az út. A bürokrácia nagy, sok az íróasztal. A gazdaság romlik, a vezetésben pedig nem történik változás. Az biztos, hogy nem így kép­zeltem el a szocializmust. Az a véleményem, hogy szem­be kell nézni a tényekkel. Ha egyszer hazamegyek, ezeknek a tapasztalatoknak a fényében másképpen lá­tom majd az otthoni viszo­nyokat és teendőket, mint korábban láttam. — Bízik benne, hogy erre egyszer meglesz a lehetősé­ge? — Tizennyolc éve vagyok távol a hazámtól. Mindig re­ménykedtem. Most is. Serédi János Fotó: Gál Edit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents