Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-06 / 5. szám

1990. Jannár 6., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET ■íkÖRŐSTÁJ A szerző feltárja titkát Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy Sarusi Mihály eddig megjelent téltucat könyve közül a szakkritika részéről a legtöbb figyelmet a szerző Magyar Krisztus című könyve kapta. Hadd említsük meg ennek bizo­nyítására a teljesség igénye nélkül néhány mértékadó példát: Berkes Erzsébet — Élet és Irodalom. 1986. 37., Bakonyi István — Alföld, 1986. 10., Rónai László — Kritika, 1987. 2., Alexa Ká-- roly — Kortárs, 1987. 3., Domokos Mátyás — Mozgó Világ, 1987. 3., Laczkó Pál — Kritika, 1987. 3., Szabó László — Jászkunság, 1989. 5., Hajdú Mihály — Jász­kunság, 1989. 5. Az olvasót azonban — teljes joggal — nem a kritikusok véleménye érdekli elsősorban, hanem — szépirodalomról lévén szó — a saját értés és átérzés kel­tette élménye. A Magyar Krisztus nem tartozik a könnyű olvasmá­nyok közé, meg kell küzde­nie vele, míg úgymond be­leolvassa magát az ember és a sajátos, áttűnéses írói al­kotásmód és a paraszti táj- nvelv áradása mögé lát és míg átéli, -érzi a több gene­ráción át kibomló sorsközös­ség tragédiáját egyetlen csa­lád középpontba állításán keresztül. A Magyar Krisztushoz ve­zérlő kalauznak is tekintheti az olvasó Sarusi új köny­vét, mely ezúttal régi írásai­nak gyűjteménye, olyanok­nak, amelyeket eleddig csak az irodalmi folyóiratok, an­tológiák rendszeres figye­lemmel kísérői ismerhettek meg. Kalauz ez a könyv az író választotta szerkesztés- technikához, írói módszeré- héz, a nyelv ábrázoló ere­jébe vetett hitéhez. Az Árva ima Sarusi írói pályájának hajnalán kelet­kezett három kisregény, az 1978-ra datált „A Kutyakán­tor”. az 1972-re keltezett „Jézus-Mária” és az 1973- ban írt „Hadak Uttyik” fog­lalata. Mind a három — a szerzővel szólva: saját és idegen szálakból szövődik. Az irodalmi kollázsregények hatása alatt áll, a minden­napi életből vett szövegek, a feljegyzett élőbeszéd, más művekből vett részletek, idézetek tudatos szerkeszté­se útján jött létre. A Hadak Uttyik alapötle­téből akár egy ma minden bizonnyal kelendő rémtörté­net is kikerekíthető lett volna, ha a helyszín nem a mai Erdély és Moldva ha­vasai, ha a földönfutóvá lett legények motivációja nem a tisztesség jogaiba való visz- szahelyeztetés utáni vágy. mely a kényszerű katonás­kodás előli menekülés, szö­kés miatt egyre valószerűt- lenebb messzeségbe vész. A két jóravaló, állhatatos ba­rátságé fiú sorsa azonban munkaszolgálatba torkollik, ahol kényszermunka, em­bertelen bánásmód lesz osz­tályrészük. Szökés, bujdosás, betyárkodás, rablás további életük, melyet az emberi kö­zösséghez való tartozás er­kölcsi igénye tetteik igazo­landó egyfajta naiv szabad­ságharcos attitűd irányába tol. amely a fennálló csaj­karend ellen tör. így a kisregény nem áb­rándos, szerelmes, árvalány- hajú betyárhistória, mely gyorsan sorjázó kalandok nagyívű leírásának höm­pölygő folyama. A szerző nem mesél. Mesélte! Mint­ha egy kollektív tudat a maga köznapi, puritán nyel­vén láttatná, ráolvasás, nép­dal, táncrend, anekdota ven­dégszövegek között hiteles légkörben, látszólag szaka­dozottan, de mégis a törté­nések lineáris rendjébe ágyazottan az egyre ellehe­tetlenülő kisebbségi lét fáj­dalmas kiszolgáltatottságát. Akiket a kötetnyitó Ku­tyakántor lapjain a huszita tanok magyarországi elfoj­tása után e szavakkal foga­dott Moldvában a vajda: „ülj meg itten, magyari nép. Ungur-bungur. Ápold a föl­det, kell a dolgos kezed! Tanítsd az én népemet is. Ültesd szerémi venyigéd, erre vár e föld. Meglásd, itt senki se bánt. Szólhatsz sza­badon magyarul, e nép úgy­se ért..azok leszárma­zottad, a Hadak Uttyik buj- dosásba vetett legényeit öt­száz évvel később, egy új eszme diadalának hajnalán így szólítja meg közel ugyanott a munkatábor rendjének fegyőre: „Te ro­hadt, miért beszélsz ungur- bungur nyelven, ez a nyelv már nem nyelv. Te hazát­lan, ti hazátlanok, ti tatá­rok, jöttment csavargók.” Torz, ijesztően egymásra „rímelő” kifejeződése ez a hatalmat gyakorló többségi rend és az alávetettségbe került kisebbség viszonyá­nak. Nem kevésbé a népélet mélyrétegei nyílnak meg a „vörös atya, fehér fia, sze­relmes menyecske” ezúttal nem szerelmi háromszögé­be torkolló másik kisregé­nyében, a . Jézus-Mária cí­műben. Második világhábo­rú, Anschluss. Háborús ér­dekek szerint átpolitizált társadalom. Olyan kisembe­rek világa, amelyben nem átlelkesült mindennapokban élik meg a háborút, hanem programok, lincselések fé­lelmétől átitatva tűrnek, küzdenek, szenvednek és szeretnek. Korabeli újság- és rádióhírek, műsorismerteté­sek. köztéri hangosbeszélők, reklámok, irredenta nóták fonják át a szöveget, s mint irányított szalagcímek ront­ják meg az emberek életét, az emberi közérzetet, népek egymás iránti érzületét, mé- telyezik a lelket Sarusi ezt a politikát, ezt a nagypolitikai handabandá- zást a közbeszéd, a minden­napi tudat és a népnyelv helyre, időre jellemző szó­készletével, szófűzésével, fordulataival — s mint má­sutt is —, káromkodások özönével láttatja. Ennek a nyelvnek tömör, vesébeiátó mondatai olyan politikumot hordoznak az összekuszált erőterű világról, amelyből a kisnépek nagyhatalmi befo­lyástól mentes önrendelkezé­si és önigazgatási vágya fo­galmazódik meg, s mindez a kisemberek, a nép, a köz­napi tudat nyelvbe kívánko­zó, igazságlátó, jóllehet cset- lő-botló, konyhaszagú, job­badán a békesség utáni vágv mint realitásérzék talajáról indázó kifejezéskészletével. Sarusinak ez a kisregé­nyé lazább szerkezetű, mint a könyvében szereplő másik ikeittő. A kollázsok éreztetik ugyan az idő múlását, a há­ború kimenetelét, de elvar­ratlan szálak keverednek fel-felvillan.tott. ki nem bon­tott élethelyzetekkel. A ven­dégszövegek önállóbb életet élnek, mint az egy évvel ké­sőbb keletkezett Hadak Uttyikban. Mindazonáltal az Árva ima három kisregé­nyének olvasója meggyőződ­het arról, hogy szerzőjük ezekben kísérletezte, formál­ta, alakította ki áttűnéses írói módszerét, érlelte törté­nelmi és világszemléletét, fejlesztette azt a belülről ábrázoló nyelvet és stílust, ami nélkül későbbi sikert hozó regénye, a Magyar Krisztus meg sem születhe­tett volna. Csobai László Heti mottónk: „Magadat kerested. Mostanában jöttem rá, hogy ez a tény olyan természetes dolog! Semmi rendkívüli nincs benne! Az ember nemcsak a helyét keresi a világban, de önmagát elsősorban...” BERTALAN ÁGNES Marosvári György: Tányér Magyari Barna: Üdvözlet Nagyszalontának számok teilen hiába használok szúnyog-mérget újra és újra rámszállnak az évek gyalog érkeztem de a gyerekkort már taxival sem érem el zsebemben valaki súlyos kövekre cserélte a könnyeket így nehezen léphetek önmagamhoz létrát hozok s régi kacajokat szedni felmegyek a lét-padlásra addig a valóságot rábízom a múzsára Salamon László: Zöld hal(ál) Évekkel ezelőtti rémálmom valóra vált (de miért? s kinek hiányzott ez?) Sötét város fekete égboltjából csak a fehér panelház vázak világítanak néhol leomló falak hirdetik, hogy itt valami történt! Friss zöld fűvel benőtt hantok a fehér falak előtt elindulok köztük a szellemváros felé valaki megragadja lábam s visszatart. ŰRISTEN! >(a hant alól légy kéz) ITT ÉLŰ EMBEREKET TEMETTEK EL! Kezemmel kaparom szét a földrakást és megmozdul az egész — a halottnak hittek előmásznak s indulnak a város felé nem bírom tovább ezt a nyomást! Ébren vagyok? ... Ébrednem kell!!! 1989. december 21. Verasztó Antal: Mint a mesében... mint mesében a legkisebb gyermek a jót kanalanként a !szükséget vékával mint a mesében fél életem-fél halálom erejéig megpróbáltam miközben a mesét nem ismerő rémület hol az utcasarkon hol a sejtjeimben választott őrhelyet Bíró László versei: Tél Erdélyben Az erdélyi havasokban fehér zokniban áll a fenyves, napokon át öltözteti emlékemet a régi kedves. Idill Csillagos az ég, a szív ketten ballagunk az utcán, mosolygásod igazít egyet esténk inggallérján. Molnár Lajos: Négysoros csillagok hajszálán függnek a szavak a fényükben látszom körberajzolom árnyékomat Kántor Zsolt: Ekszernovella (A giccs dicsérete) Egy ódon óralánc lóg be a képernyőbe. Egy piros kö­römlakkos női kéz megigazítja, >közben a parkettre esik egy színes magazin. Fehér ló vágtat a széparcú, szőke királynővel, lepel lebben, láng lobban: egy tű premier plánban, ahogy közeledik egy rózsaszín comb felé. Kis sikoly, ájulás. Öpium-rezignáció. Egy bélyeg a helyszín, csipkés szél, kis ár! „Hajszálak között hangya ásít” — mondja la grófnő és sír. Ahogy könnye hull, trombitaszó hallik a kristály-kastély felöl. Mókus huppan a kocsis ölébe, elejti az ostort. Nedves gyepszőnyeg (felejtés­szerkezet) a hölgy aléltan esik a komornyik ikarjaiba. Tini mamzell jön, fátyolos kontybán, sárga hálóingben: „Már megint esőbe mártotta lelkét az úrnő?” Mintha kis tükördarab törne, a levegőben reccsenések hallat­szanak. Minden átpöttyözödik, átreped. Indigószínű szoba, mosolygó tükrök, a Lila Szalon. Mintha egy haldokló arckifejezését ikutatná, szétkémlel a Hölgy. „Nincs itt Clyfford?” A lakáj szinte ipántos lakkcipöjéig hajol: „A bordó könyvtárszalonban várja." A Hölgy kínai vázák közé dobja a könnyű kendőt, ame­lyet még Haynautól kapott és Ielegánsan ellebeg a gyé­mánttal kirakott vitrinek előtt. „Legalább a letörtség pontos” — gondolja. „Szőke haja, mint a szétszóródott ezüst”. A háromfiókos komód­nak támaszkodva várt Clyfford. „Már megmondtam, hogy ne itt fvárjon.’’ Mindketten a kék díványra ültek. A férfi átkarolta a grófnőt és hosszan megcsókolta. „Ha öledben élnék, mindig szomjas lennék, hiába innám édes nedveid, folyton izzana iaz ajkam, falnám parázsló húsodat, s belehalnék a számra csukódó vágyba. A ha­lál bőrében is a Te csókjaid lángolnak majd, oly közel van egymáshoz a kábulat (élvezet) és az elmúlás. A ha­lál és a szerelem. Ö, résekben alvó bordó szirmok, a szádban szeretnék meghalni, kedvesem. Átúsznám ha­ragodat, indulataidat, szenvedélyed kis ladikján átevez­nék egy mélyebb magányba. Nedv csurog az álmokról, a téboly illata. De nézd, már az egymásba belenyugvó mondatok is, mint keserű sejtjeink, nyomorúságok gén­jeit hordozzák. Hámlik az emlékezet, nagy térképdara­bok szakadoznak az éjszakából, öledben szeretnék éb­redni, ha meghalok. Mint a megdarált arany, leheleted­től szétperegnek a drága percek. O, bíborszinű orsók az időben, pörögjetek most nélkülünk.” A szívmintás, zöld ágynemű gyűrődéseit igazgatta Clyfford, amikor a Hölgy megszólalt: „Szeretem az őz- gerinc ízét, az őszre emlékeztet, öz és ősz. Kis, mon­dén mondatpár. [Amikor gondjaid felnőnek benned, pir- kad. A rózsák roncsban, nyűgök áttételein akad el a jószándék. Utolsó álomképem egy csukódó zongorafedél lesz, s kikandikál majd a páncéltökék közül egy verssor és megannyi fűszál. A lélek lékbe zuhan. Szerepek vázai ropognak. S örökélet sejlik át a csontszínű függönyön. A mi játékunkban is halál van, Clyfford. Miféle mennyből csapódnak idegeinkre a kalapácsok. Elbomlott szerkeze­tek vagyunk, s kapaszkodunk szabad idegszálainkkal egymás hibáiba. Szeretem, hogy maga tett asszonnyá, nem a férjem." Antik szelence lánca himbálózik a képernyő előtt, a női kéz fölemeli és leejti. A combjáról lecsúszik a fe- hérplüss takaró, pezsgőspohárért nyúl: Boldog új évet, emberek. Benyó Ildikó: Ölelés

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents