Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-27 / 23. szám
o 1990. január 27., szombat IRODALOM-MUVESZET VcÖRÖSTÁJ Az író és az olvasó Voltak időszakok a magyar történelemben, amikor az olvasó mindenféle lehetséges módon kereste a találkozást az ő íróival. Mondják, s emlékszünk is rá, hogy ilyenek voltak a hatvanas-hetvenes évek is, amelyekben az író—olvasó találkozók szinte elhagyhatatlan programpontjai voltak nemcsak a művelődési házaknak, de még az azzal nem rendelkező kisebb intézményeknek is. E találkozók csak az egyik — noha kétségtelenül hatásos — formái az íróval való művön kívüli ismerkedésnek. Legalább ilyen fontosak voltak az ugyanebben az időszakban elszaporodó íróinterjúk is. Az író—olvasó találkozók azonban az utóbbi évtizedben részben iparággá züllöttek egyes ügybuzgó írótársaknak köszönhetően, részben megszűntek, mert drasztikusan csökkentek az addig is szerény, művelődésre fordítható pénzösszegek, másrészt pedig a potenciálisan létező olvasóközönség is mind kevésbé ért rá egyrészt olvasni, másrészt elmenni az író—olvasó találkozóra, ha azt mégis meg tudták szervezni. Nincs rá számszerű bizonyítékom, de személyes tapasztalatom, információim szerint mind e találkozók, mind az irodalmi jellegű ismeretterjesztő előadások, irodalmi műsorok száma két- három év alatt a korábbiaknak mintegy a negyedére csökkent! S e becslés talán még túlzottan optimista is! Abban viszont bizonyos vagyok, hogy.e. csökkenés oka nem a közönség érdeklődésének hirtelen megszűnése, hanem kifejezetten a rendezési lehetőségek drasztikus szűkülése, a művelődési intézmények ellehetetlenülése. Fölvetődhet azonban a kérdés, nem egy önmagát túlélt közművelődési formát erőltetünk-e? Véleményem szerint nem. A művet mindig el kell juttatni az olvasókhoz,. s ennek egyik, jól bevált, semmi mással nem helyettesíthető formája a szerzővel való személyes találkozás. Nem helyettesítheti ezt a legjobb interjú vagy a televízió széles nyilvánossága sem. Ne feledjük, hogy egy portréfilm ugyan valószínűen sokkal több információt ad, mint egy alkalomszerű író—olvasó találkozó, de nem adja meg az olvasónak a személyes részvétel lehetőségét, nem lehet jelen, nem kérdezhet, nem hallhatja a barátja, a szomszédja kérdését és a rá adott választ, s nem kérhet dedikációt. Még nagyobb a különbség, mint égy színházi előadás és annak tv-közvetítése között — a néző szempontjából. A jól sikerült író—olvasó találkozók a korábbi években elsősorban közéleti fórumok voltak, egy-egy falu, városrész, üzem, iskola érdeklődő lakossága beszélhetett olyan dolgokról, amelyekről szólni máshol módja nemigen volt. Megszűnik vajon ez a lehetőség a közélet megélénkülésével? Nem. Az író—olvasó találkozóknak továbbra is közéleti fórumoknak kell lenniük, de annak a tudatával, hogy ez egy sajátos fórum, az egyik ások többi között. S ugyanakkor ez az új helyzet hatalmas lehetőséget ad e találkozóknak: sokkal több szó eshet magáról az irodalomról ,s az adott íróról is. E találkozók változatlanul hasznosak lehetnek magának az írónak is, s az olvasónak is. Miért? Az írónak például azért, mert fontos visszajelzést kaphat. Ne feledjük, az író mindig egy képzeletbeli közönségnek alkot, 's e közönségnek csak egy sajátos rétege a szerkesztőségek és a kritikusok összessége. Az igazi utazás a nagy ismeretlenbe a névtelen olvasóval való találkozás. Minden jó és minden elítélő, sőt minden bizonytalan szónak hatása, jelentése lehet az életmű további alakulása szempontjából, s egy jó kérdés gyakran fontosabb az írónak, mint a saját válasza. S hasznára lehet minden olvasónak is egy-egy találkozó. Hasznára, mert az író mellett az emberrel is megismerkedhet valamennyire. Rádöbbenhet arra, hogy változatlanul egy a világ, hogy a kérdéseknek és a válaszoknak ugyanabban a körében mozog a fővárosi és a vidéki, az értelmiségi és a fizikai dolgozó, a közszereplő és a magának való ember. S ugyanakkor e találkozóknak olvasásnövelő ereje is van. A jövő útja éppen ezeknek a „hasznosságoknak” a tudatosabb előkészítése, kiaknázása lehet csak. Olyan találkozóknak van igazán értelmük, ahol az író műveivel már korábban is találkoztak a közönség soraiban ülők. Célszerű, ha mindig van, méghozzá elegendő mennyiségben megvásárolható műve a jelenlévő szerzőnek. Jó ha van színvonalas illusztráció, azaz közreműködő előadóművész, s jó, ha megfelelő az előkészítés, a propaganda, ha a közösség hangadói nemcsak a reprezentatív jelenlétet tekintik fontosnak, hanem a szellemi részvételt is. Mert az, hogy minden képességünkkel részt vegyünk hazánk szellemi életében, soha nem volt magasztosabb kötelességünk, mint éppen ma. Vasy Géza Koszta Rozália: Kohón emlékére Heti mottónk: „Azt mondani, hogy az ember semmi más, mint molekulák összessége, annyi, mint azt mondani, hogy egy Shakespeare-dráma nem más, mint szavak összessége”. ARTHUR BLOCH (1982) Ruzicskay György: Budapest Mezítláb az utolsó pad ban Sinka István publicisztikai írásaiból" összeállított kötet olvasása közben minden eddiginél hitelesebb és tisztább Sinka-portré bontakozik ki előttünk. Örömmel nyugtázhatjuk, Sinka István irodalmi munkásságával kapcsolatos egyetemes adósságaink csökkentek. A sinkai életmű bemu-. tatásának vonulatában (még ha oly sok késedelmet szenvedett is), kétségkívül enagy hozzáértéssel válogatott kötet egyike nagy nyereségeinknek. A válogatással, szerkesztéssel és közreadással kapcsolatban aligha lehet észrevételünk, hiszen a kötet neves gondozói standard- munkát végeztek. Az elmúlt húsz esztendőben a költő életútjától, pályájáról számos hozzáértő Sinka-kutató tollából jelentek meg tárgyilagos elemzések. Miklya Jenő előszavában rangos névsort is felsorakoztat. Nyilvánvalóan, nem a teljesség igényével. A felsorolást bevezető „többek között” kitétel is erre utal. Talán Bogiári Békés István rieve mégis helyt kaphatott volna a sorban. Annál is inkább, mivel: „A balatonboglári barátok között” c. írása olyan tényeket és dokumentumokat hozott napvilágra, melyet „feltehetően a Sinka iránt érdeklődők táborának zöme nem ismerhetett”. Fenti adatok Görömbei András „Adalékok Sinka István életrajzához az 1950-es évekből” című kitűnő könyvéből is hiányoznak. Sinka István több mint negyed század alatt (1932— 1959) írt újságcikkeit, beszédeit olvasva egyre inkább erősödik bennem a megmásíthatatlan érzés: Sinka nemcsak a pusztai sarat járta meg drótozott csizmáiban, hanem a szellem belső útjait is. Neki az íráshoz is volt külső és belső kényszere, élménye, melegsége — lángja még inkább. Tehetségének publicisztikai írásainál vitathatatlanul voltak főbb vonulatai, de cikkeinek, beszédeinek szociológiai motiváltsága aligha vitatható. Hiszen soha nem akart elhúzódni a nyomor és kiszolgáltatottság ábrázolása, bemutatása elől. Hogyan is tehette volna, mikor mindvégig ő volt a mezítlábas az utolsó padban. Lehet, hogy szívében korán tanyát vert az ősz, de belső látomásos égboltjának csillagai csak neki ragyogtak, e ragyogás fényénél tudhatott mindvégig írni. Világot újraalkotó szándékaival, kényszerű fordulataival, ellentmondásaival és tévedéseivel _ együtt eléggé meg nem becsülhető feladatot teljesített. Igazi értelmet tudott adni a valóság ábrázolásának. Sinka, a Fekete Bojtár, elsősorban költő volt, a legnagyobbak közül való. A Medvigy Endre által írt utószónak „álcázott” rangos életműelemzésből azt is megtudhatjuk, Sinkának, a legmélyebbről jött népi költőnek 1933-tól napjainkig tizenhárom verseskötete jelent meg. Megjelent továbbá egy kétrészes önéletrajzi vallomása, három novellás- kötete és egy kisregénye. Az igen alapos életműelemzésben Sinka „Végy karodra idő” c. verseskötete több vonatkozásban is szóba kerül. Hiányként érezhető viszont, hogy nem kerül említésre, miszerint ezen a címen Gencso Hrisztozov fordításában bolgár nyelven is jelent meg kötete Sinkának. Igaz, a kis kötetbe mindösz- sze huszonkét verset válogattak, de a kötetet Kormos István és Görömbei András rövid tanulmánya és Sinka életrajza egészíti ki. A publicisztikai írásokat magában foglaló kötet második részében a költő 1934 —1968 között adott sajtónyilatkozatai találhatók. Szám szerint tizenhat. Az idő fonalára sorrendbe fűzött írások között vannak kisebb és nagyobb gyöngyszemek, s valószínű, hogy a fonál végessége miatt néhány szem le is maradhatott. Jómagam hirtelenjében Kárász József Találkozásaim Sinka Istvánnal c. írását, illetve annak kötetbe rövidített változatát hiányolom leginkább. „Nem testvére ez a regének, és nem csak az álmok vihara, ! hanem ahogy a szegények élnek / a kavargó élet ez maga". A több mint három évtized folyamán megfogalmazódott nyilatkozatok történelrói időszakokat is átívelnek. Miféle nyilatkozatokról van tehát szó?! — A reményekért való küzdés- megnyilatkozásairól! — A lélek önéletrajzának kibontakozásáról! — A „látom a másik embert" hitvallásának hívő emberhez méltó megnyilatkozásáról! Végezetül a tényeket sommázva illő beismerni, e sinkai életművet kiteljesítő kötetről csak vázlatosságában is hiányos, legfeljebb figyelemkeltő híradásra vállalkozhattam, a mondanivaló 'megismétlésére semmiképp. Ismereteink kiteljesítésére immár rendelkezésre áll a kötet, szívből ajánlom minden érdeklődő kezébe. Verasztó Antal Magyari Barna versei: Nagyszalontai krónika ha Sándor bácsiban még nem vágódott ihanyatt a nemzeti öntudat akkor egyesek aktatáskából szórnak lába elé havat újabb és újabb ellenőrök jönnek mert Arany János szépnagyanyja nehezen tanul dákul mint apály idején a Kölesér összehúzódik a derű a fák is fáznak az álmok is egyedül 1989. október 17. Történelemórák X. Y.-nak Nagyszalontára emlékszel amikor két Kossuth Lajost találtunk a kukában (mert Erdélyben már a mi gyerekkorunkban szemétbe dobták a magyar történelmet) szépen megborotváltuk mindkettőt s aznap helyettünk beküldtük őket az órára aztán gimnazista korunkban a történelemkönyvekből már mindig kifolyt egy-egy pohár dák mese és iazzal kellett lenyelnünk magyarságunkat 1989. november 13. Pro Románia Romániában sötét volt mint Tőkés László fekete löltönye ám egy decemberi napon lelkűkben gyertyát gyújtottak az emberek a fénynél meglátták emberségüket ■ hóna alatt a szabadság-vággyal betoppant a forradalom az utcán románok magyarok szászok egyazon fairos vére folyt és mi Európa fürkésző tekintetével bámuljuk amint Temesvártól Konstancáig Nagyszalontától Csíkszeredáig a nép megtépázott személyiségét bársonyos kezével simogatja a remény 1989. december 29. Simái Mihály: Kövek közt verdeső micsoda fájdalom húz ezekhez a fákhoz tüdőmben kőnehéz a korhadás illata november tépi tépi krizantémját a szélnek kövek közt verdeső t tengermoraj a lélek '
