Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-27 / 23. szám
1990. január 27., szombat o Wröstáj BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Kincs, ami nincs? Szomorú vasárnap Arról volt szó a minap, késő éjszaka a televízióban, hogy kötött-e megállapodást két úriember egy labdarúgással foglalkozó műintézménnyel arról, hogy bizonyos szituációban kapnak 3 milliót? Mivel az összeg túl nagy és a mi kíváncsiságunk és irigységünk hasonlóképpen, a két úriember igyekezett azt a bizonyos hárommilliós szerződést (megállapodást) minél hatásosabban félresöpörni, mondván: kár róla beszélni, mert hatályát vesztette. Képzeljék hozzá tisztelt olvasóim, hogy a vitatkozók egy színpadon, pulpitusok mögött helyezkednek el, középen a műsor-, illetve játékvezető. Lent a nézőtér zsúfolásig, és alkalmasint nagyokat derül, mintha egy jól sikerült vígjáték fordulatait élvezné. Én ugyan percek alatt tragikomédiának minősítettem, és borzadva figyeltem, ahogy azok ott fent (főleg a szerződést kötők) mosolyogva válaszolgatnak a másik oldal iratokat lobogtató vádjaira, miközben a 3 millió szerényen lóg a levegőben. Persze, csak képletesen, mert ugyan meddig lett volna ott, ha valóságosan is ott van: két perc alatt elrabolják. Ha már sport, maradjunk a sportnál! Bukfenceket és óriásszaltókat tornászoktól nézek szívesebben, és megbot- ránkozom azon, ha valaki „jogszerűen’’ veti előttem. Az is igaz viszont, hogy a csürés-csavarás mestereit bénult áhítattal szemlélem-hallgatom, és nem hiszek (olykor) a füleimnek. Mint itt, ebben a 3 milliós, „kincs, ami - nincs” ügyben. Hiába volt a szerződés (vagy valami hozzá hasonló) érvényes aláírásokkal ellátott, miután már „nem érvényes”, a dolog erkölcsi oldala is elenyészett, még akkor is. ha a tetemes summára (egy ideig) számítottak a magas szerződő felek. Egyik arra, hogy kapja, a másik arra, hogy adja. De, hogy „hatályát vesztette”, egy szót se róla többet? Nem akarok példákat gyártani, hiszen értjük, miről van szó. Azért mégis, csak úgy játékosan: ödönke „szerződést köt” Botondkával, hogy Vandácska papagájának kitekeri a nyakát, mert annyit rikoltozik feleslegesen. Közben a papagájt megeszi a macska, a „szerződés” tehát hatályát veszti. A kérdés: rossz gyerek-e ödönke, mert elvállalta a papagáj kinyírását, de azt (objektív akadályok miatt — macska) nem tudta teljesíteni? Elnézést a morbid példáért, de hát mondhatok-e mást? Hárommillió az 3 millió! A 4800 forintos létminimum országában! A Déli pályaudvart megszálló csövesek országában, a több száz forintos hiisárak közepette? Aztán nem gondoltam már semmire, csak élveztem a társadalmi tagozódás kitapintható jelenvalóságát, százezrek, milliók görcseit a szegénységük okán, a tejet vásároló gye- des kismama napi „örömeit” a közértek pénztárainál, még akkor is, ha eszébe jut: régen szóvicc már az, hogy a közért az a közért (van). így történt, hogy arcomra fagyott a mosoly, amikor ott fent, a színpadon bukfencet vetett az a 3 millió, a kincs, ami nincs. Ami csak látszat, hogy lehetett volna. Igaz. így tényszerű. De ezeknél több is teszi az embert. Sass Ervin Nem értem és nem értem. Ha agyonvernek, sem értem. Nem fogadom el, hogy bennem a hiba. És hogy tyúk- eszem van. Szerintem semmit sem ér ugyanis az a vezető (mondhatom úgy is: az a nem vezető), aki nem tudja érthetően megmondani, mit akar. Nem értem hát az egyen- súlybahozatal mechanizmusát. Most a dolgok rendje ez: a papa megvonja az apanázst a rosszul tanuló, a dorbézoló, a pazarló, az ilyen-olyan fiától, vagy csökkenti azt, ha maga sem áll már jól az anyagiak jdol- gában. Eddig tartottalak, költöttem eleget rád, támogattalak, fedeztem a disznó- ságaid, ezentúl gondoskodj magadról, ha élni akarsz! A tulajdonos meg á tulajdon jogán nem dotálja, vagy már nem annyira dotálja a ráfizetéses vállalkozásait. Megvonja tehát az apanázst. Ez rendben van! Tehát: a tulajdonos kasszájában maradnak a számolatlan mil- liárdok, amit eddig könnyelműen kiutalgatott. Ehhez joga is van, sőt(!), köteles lett volna ezt tenni réges-régen. Ha ezt tette volna, már boldog egyensúlyban élnénk. Ezzel szemben mi történik most? Az apanázs apad-apa- dozik, a vállalati gyerek szemtelen marad: árat emel. Nincs senki és semmi, aki és ami takarékosságra kényszerítené őt, s a pazarló termelésért, a gyatra irányításért elzavarnák a felelősöket — minden szintről. (Biztos vagyok benne, hogy a dicsőségfalon látom majd önelégülten vigyorogni a díszes társaságot.) Hol hallottunk olyan vállalatról, ahol a kádereket szakemberek váltották volna fel a nagy kibontakozási program keretében? Hogy kevesebb számú, de valóságos irányítók szervezték* volna a termelést a vízfejű vezérkar helyett. Az utolsó művezetőig mindenki maradt a helyén azok közül, akik csak azért kerültek vezetői helyekre anno ... akkor, mert tagok voltak. És azért lettek tagok, hogy oda kerülhessenek. És ezektől várnak valakik új, tartalmas, érdemi munkát? Hallgattam a tervhivatalos dr. Szerdahelyi Péter arrogáns, fellengzős kioktatását „A hét”-ben. Szerdahelyi úr! Én nem vagyok közgazdász. Nem az én dolgom sem az analízis, sem a javaslattétel, sem az intézkedés. De már megbocsásson: tojást tojni ugyan nem tudok, de azt pontosan megmondom, melyik a záp. Abból meg sohasem lesz csibe! Hőzöngtek évek óta az igazgatók, meg a vezéregyé- niáégek egymás között, hogy ilyen sok az elvonás, meg olyan elviselhetetlen az adózás (a vállalati). Szegények vagyunk — mondogatták. A szegények... Miért nem csaptak az asztalra akkor, hogy az nem megy úgy tovább. Most miért emlegetik ugyanezek a még emlegetni- valókat? Miért csaptak volna? Őket ‘ oda kinevezték. Akik pedig kinevezték, tudták, kiket kell kinevezni. Hát ezért volt szomorú az a vasárnap, mikor jóformán mást sem mondtak a híradásokban, mint az áremeléseket. I Petőcz Károly Al-Yaseri Jobran levele Al-Yaseri Jobnan, a Nemzetközi Újságíró Szövetség tagja iraki állampolgár, 18 éve él Magyarországon. Azért jött Magyarországra; hogy megismerje a szocializmust címmel a közelmúltban cikk jelent meg róla. A napokban levélben kereste fel szerkesztőségünket, hogy az iraki változásokról, s az otthoni politikáról, a menekülitek reményeiről kifejtse véleményét. Tisztelt Kolléga! Tisztelettel elismerem a véleményedet, hogy a velem készített riportnak azt a címet adtad, amely szerint azért jöttem Magyar- országra, hogy megismerjem a szocializmus építését — húsz évvel ezelőtt lett volna aktualitása. Nem vagyok azonban biztos abban, hogy az az út, amelyen ez az ország elindult, a helyes irányba halad-e? Itt, a munkahelyünkön mi változott a kibontakozás óta? A bürokrácia nem csökkent, sok a felesleges, munka nélkül sétálgató ember az üzem területén. És kik kapják a prémiumot, a munkás — aki termel —, vagy a vállalat vezetői? A lovak, melyek az ország kátyúba jutott szekerét húzzák, egyre soványadnak, s szegény ló nem tudja, ki a gazdája, mert hol ez, hol az száll fel a szekér tetejére. Az MSZMP és az MSZP elfordult a néptől, a munkásosztálytól, lemondott az ország vezető szerepéről és nem vállalja a felelősséget a múltért. A valóság az, hogy azok nem kommunisták, akik a munkásosztályból létrát csináltak, hogy elérjék (egyedül vagy csoportosan) a saját céljaikat, s elvetélték az igazi szocializmus értelmét. Kíváncsi vagyok arra, hogy az új pártok és szervezetek vajon melyik osztály vagy réteg érdekeit képviselik? És ki tudják-e húzni az országot a bajból? Az én országomban a társadalmi különbségek még szembetűnőbbek. A kisszámú milliomosréteg kihasználta az iraki—iráni háborút és annak következményeit: az élelmiszer- ellátást, a nagyüzemek leállítását, a külföldi fegyverkereskedelmet, ám rajtuk kívül emberek százezrei élnek a városszéli bádogviskókban, mert képtelenek fizetni az albérletet, mert a férjük, a felnőtt gyerekük a fronton harcol a semmiért, és pusztulnak el az értelmetlen háborúban. A háború óta háromszorosára nőtt az infláció. Hetvenezer kurd nemzetiségi honfitársamat kikergették országunkból Törökországba, s még mindig sátrakban — télen, nyáron — élnek 1988 óta, fertőző betegségek, éhség és bizonytalanság közepette. A mi kormányunk a nemzetiségi lakossággal szemben vegyi fegyvereket vetett be az 1988-as iraki—iráni háború leállítása után, amelynek harmincezer ember — gyerekek, nők, idős emberek — lett az áldozata. A magyar kommunikációban erről eddig semmilyen hivatalos tájékoztatás sem jelent meg. Vajon Magyarországon az új pártok és szervezetek csak a magyar kisebbség sorsáért emelik fel a szavukat, vagy a világ elnyomott kisebbségeinek a sorsáért is? Nem a mienkhez, az esz- ménkhez tartozik a terrorizmus, mi a szeretet, a testvéri barátság segítőkész hívei vagyunk. Lehet, hogy amiért én harcolok, nem az európai szocializmus, de harcolok az iraki nép jobb megélhetéséért, boldogulásáért, a nemzetiségeink békességéért, az országunkban uralkodó zsarnokság ellen, él bennem a remény, hogy valamennyien visszatérünk haza. ötvenezer politikai menekült hagyta el az országomat, családját. Nem az európai gazdaság csillogása miatt, hanem, mert nem akart az uralkodó zsarnok kiszolgálója lenni. Tisztelettel: Jobran „...szürke, de villog, ha egyedül van.” A kampánymenedzser Minden kampánymenedzser álma: ikint lenni a vízből. Ezen a pályán azonban ritkák a partszakaszok Választások előtt áll az ország. Március 25-én a nép akarata szerint alakul meg az új összetételű Parlament. Hogy kik alkotják majd a legmagasabb törvényhozó testületet? — ez dől el azon a szavazáson, ahol egyénekre és pártokra is. lehet voksolni. Most valóban nagy felelősség hárul az emberekre, hiszen igazán választaniuk kell, és nem olyan le- EGYszerűsített formában, mint azt az elmúlt negyven évben tették. A hosszú ideig prés alatt tartott politikai közélet felszabadulva a nyomás alól, nagyon sokszínű képet mutat. A gomba módr ra szaporodott pártok, szervezetek mindegyike részt szeretne kapni a hatalomból. Ezért számukra rendkívül fontos az, hogy jelöltjeik, illetve programjuk sikeresek legyenek. Minden, általuk tisztességesnek és hatásosnak ítélt eszközt bevetnek a győzelem érdekében. Tehát kampányt —r nagy intenzitású, rövidebb ideig tartó munka — folytatnak. És azok, akik ezt az egész • tevékenységet szervezik és irányítják, azok a menedzserek — összetett, bonyolult feladat végrehajtását elsősorban gazdaságilag irányító, szervező szakemberek —, azaz így együtt: a kampánymenedzserek. Éjszakai telefonok Pősze Lajos 36 éves matematikus Budapesten él, a Központi Statisztikai Hivatal osztályvezetője, a Magyar Demokrata Fórum kampánymenedzsere. Az érettségi előtt ugyanabban a padban ültünk Debrecenben. Ezért őt kértem meg arra, hogy megtudjam, mi is az, amivel foglalkozik. A lakásán találkoztunk, de előre közölte, hogy csak este nyolc óra után ér rá. Háromnegyed kilenckor léptem be hozzájuk, ám kilencig még üdvözölni sem tudott. Telefonált. Amikor végre befejezte, és kényelembe helyeztük magunkat, újabb telefon zavarta meg a kezdődő beszélgetést. És ez így ment egészen tizenegy óráig. Csak ezután tehettem fel neki az első, témánkhoz szorosan kapcsolódó kérdést. — Hogyan lesz ma valakiből Magyarországon kampánymenedzser? — Nem tudom, hogy más pártoknál mi a helyzet, de én tulajdonképpen „botcsinálta” menedzser vagyok. Almikor elindult a mozgalom, én is ott voltam az alapító tagok között. Aztán ahogy telt az idő, és mi tettük a dolgunkat, egy természetes szelekció eredményeként mindenki megtalálta a helyét. Belőlem menedzser lett. Tudod jól, hogy mindig politikus alkat voltam, az üzlet is érdekelt, a gyakorlatias problémák soha nem okoztak gondot, és egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy nyakig benne vagyok a párt ügyeiben. És amikor közeledett a köztársaságielnök-választás — mert akkor még mindenki arra készült —, és a Soros-alapítvány jóvoltából a különböző pártok képviseletében összesen heten részt vehettek Amerikában egy tanfolyamon, az MDF engem küldött. mányozni az ottani választási szokásokat. Ott hallottam azt a mondást, hogy a pártok élete igazából csak választásokból áll. Mert amint befejeződik az egyik, azonnal hozzákezdenek a következő felépítéséhez. Az a látványos felhajtás, ami közvetlenül a választások előtt van, az nem más, mint az elmúlt időszak előkészítő munkájának az eredménye. Persze ez Magyarországon módosul egy kicsit, hiszen ilyen előző választás nem volt az elmúlt negyven évben. Nemcsak ...győzelem igénye nélkül... — Tehát a rátermettségen kívül valamilyen speciális szakképzettség is szükséges. Mi tulajdonképpen a feladatod? — Igen, valóban szükséges szakképzettség, hiszen ez egy teljesen önálló, nagyon sokoldalú felkészültséget igénylő szakma. A feladatomat röviden úgy fogalmazhatnám meg, hogy az nem más, mint az elnökség által kidolgozott stratégia megvalósítása. Konkrétan, a rendelkezésünkre álló anyagiakat, és a cél eléréséhez szükséges folyamatokat kell ösz- szehangolnom. Pontosan mit jelent ez, azt természetesen most nem mondom el. Egyébként hamarosan úgyis kiderül, de a lényeg az, hogy győzelem igénye nélkül kampány nem létezhet. Amerikában módunk volt tanulháttérember — Elvonatkoztatva attól, ahogyan te dolgozol, szerinted milyen egy profi kampánymenedzser? Készenléti helyzet. A figyelem napi huszonnégy órán át kötelező — Alapvetően a kulisszák mögött dolgozik, de nemcsak „háttérember”. Nagyon sokszor meg is jelenik. Ha a jelöltjével együtt lép fel, akkor szürke, de villog, ha egyedül van. Mindig a lehető legjobban kell pártja céljait képviselnie. Rendszeres áttekintése kell legyen a pénzügyekről. A kezében minden szál összefut, de valószínűleg éppen ezért talán szinte semmi sem. Statisztikai adatok szerint a kampánymenedzserek a világon mindenhol fiatal emberek, mert sajátos szerepüknél fogva őket mindenki mindig irányítani akarja, és ezt egy bizonyos kor után már nehezen viselik el az emberek. Egy mondatban összefoglalva tehát: fiatal, toleráns, diplomatikus, politikus, el- nyűhetetlen, és mellesleg minden egyéb szakmai feltételnek is megfelel. — Ha a magyarországi pártoknak lehetősége lenne ilyen tulajdonságokkal rendelkező profikat szerződtetniük, ezek segítségével lebonyolíthatnánk-e a választásokat? — Véleményem szerint nem! Ez nem sport vagy művészet, ahol egyértelműen gazdasági megfontolások szabályozzák a folyamatokat. Ez politika, és ha valaki nem azonosul pártja céljaival, akkor nem is tudja azt hittel szolgálni. És hit, hitelesség nélkül ezen a küzdőtéren győzni nem lehet! — Köszönöm a beszélgetést. Ferencz Rezső