Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-25 / 21. szám
1990. január 25., csütörtök: Egy Örménykúton tanító pedagógus megjegyzései Megvallom, őszintén aggódom a hazai iskolák jövőjéért, igen mély erkölcsi felelősség késztet megszólalásra az „Örvények örménykúton” című írással kapcsolatban (Népújság, 1990. január 12.). Az élet úgy hozta, hogy közel 14 éve állok katedrán az Örménykúti Általános Iskolában, s mint az iskola egy nevelője, szeretném, ha a közvélemény a részletesebb tényeket is megismerné, azt, hogy mi minden áll az események hátterében Örménykúton. A proletárdiktatúra a tanyai iskolákat egyszerűen lerombolta. Szerencsére ez nem mindenütt sikerült, különösen belétört a bicska a nemzetiségi kultúra olyan elismert végváraiba, mint az ominózus cikkben jócskán befeketített örménykúti Általános Iskola. Vajon miért? Mert ott egy igen magasan képzett, egymás mellett jóban, rosszban kitartó nevelői gárda tovább látott a saját orránál. Nem hagyta, hogy ez a többségében szlovákok lakta kisközség atomjaira hulljon szét, s a jövő színe virága, az ifjúság úti- lapot kössön a talpára. Ezzel szemben mit tettek és mit tesznek a falu vezetői? Nem munkahelyet, elhelyezkedési lehetőséget teremtenek, hanem vándorbotot nyomnak a munkát kereső ifjak és családfenntartók markába. Elterelő hadmozdulatnak természetesen jól jön egy kis hatalmi villongást előidézni a község iskolájában. Szabad a vásár, hiszen országszerte büntetlenül lehet ma áskálódni, mocskolódni. Nem tanul a gyerekem? A pedagógus tehet róla. Nem vesz könyvet a kezébe, káromkodik, csavarog? Természetesen erről is a pedagógus tehet! Nem vagyok vele egész nap, nem ülök le vele beszélgetni? Egyszerű a válasz. Ezért is a pedagógus a felelős. Szerencsére a szülők döntő többsége nem így gondolkozik, ám néhány hangadó képes zavart kelteni a fejekben. Országos méretekben már omladoznak a tegnapi hatalom falai. A fővárosban és nagyobb vidéki centrumokban különösen; a megyékben egyre több kisközség hívja- várja vissza papját, boltosát, tanítóját. S ez így van rendjén, mert a történelem kerekét nem lehet visszafordítani. Ám a legkisebb falvakban, így örménykúton is, egyesek számára megállt az idő. Néhány, magát mindenhatónak hivő volt és jelenlegi vezető, valamint arcát, nevét nem vállaló „belső stábjuk” valóságos boszorkányüldözést, maffiaháborút folytat az iskolával s a tantestülettel szemben. Teljesen jogtalanul adatokat gyűjttetnek a gyerekekkel, belső dokumentumok adatait csempészik ki, s néhány tanulót nyilvánvaló órai provokációra szólítanak fel a nevelőkkel szemben. Mit tesz a tantestület? Nos, egyetlenegyet, végzi a dolgát, csakúgy mint eddig. Becsülettel. Nem rágalmaz, nem vádaskodik. Dolgozik. Hogy a kép teljes legyen, néhány apróságot azért meg kell említenem. A nevezetes elöljáró- sági ülés nem döntött az iskolavezetés visszahívásában, mert nem állt jogában dönteni. (Ezt csak a tanácsülés teheti meg.) Gábor Mihály kirendeltségvezető, akihez az ügy „sötét szálai” befutnak, nem volt hajlandó felelősen nyilatkozni az ügy kapcsán. S vajon mi történt a levelet aláíró 22 szülővel? A nyílt, tisztességes probléma- felvetést egy sem merte vállalni közülük. Inkább árnyékban maradtak. Az olyannyira kifogásolt továbbtanulás; mutatóisemmivel sem rosszabbak a városi iskoláénál. Ügy érzem, egy kiigazítást kell tennem dr. Szvathné Szalay Márta kolléganőmre vonatkozó megállapítással kapcsolatban is: „Egyetemet végzett, jól ismeri a középiskolai követelményeket”. Nem jól, hanem kiválóan ismeri, hiszen eddigi két munkahelyén középiskolában tanított. Rendkívüli szakmai felkészültségét becstelenség lenbe bárkinek is vitatni. Mint azt nem vitatta a tantestületben senki, sem az ő elhivatottságát saját szakja iránt. De tény az, hogy egy általános iskolai tanulónak elsődlegesen az általános iskolai követelményeket kell elsajátítani. S tény az is, hogy az általános iskolában- nevelő- munka is folyik. Sajnálatos módon kimaradt a cikkből ifjú kolléganőnk e téren ejtett néhány „bakija”. Ki tudná feledni a román forradalom gyermekáldozatairól tartott megemlékezést, amikor is kolléganőnk a gyerekek egy csoportját visszatartotta a részvételtől, maga pedig szivacsmosás ürügyén durván megzavarta a kegyeletteljes szertartást? S arra mindmáig sem kapott választ egy másik kolléganő, hogy országszerte bevált ön- értékelési módszerét miért hasonlította dr. Szvathné Márta a Ceausescu-rezsim- hez! Arra végképp nincs részéről elfogadható érv mind a mai napig, hogy miért volt szükség egy ötödikes gyermeket hajtépéssel, , sikolyokkal és ordítozással egybekötve átvezetnie az orvosi rendelőbe. Mi értelme van el- -üldöztetését " bizonygatni most a szülők előtt, amikor már közvetlenül a tanévkezdés után más munkahely után nézett Szarvason, az óvónőképző intézetben? A „miértek miértje”, hogy dr. Szvath Péter doktor úr milyen apropóból fenyegette meg telefonon Szebegyinszki Jánosné igazgatóhelyettest? S hosszasan sorolhatnám még a tantestületet ért támadásokat. Nem teszem. Tisztelettel: Szenes János * * * Részben a pedagógusok, részben a szülők kérésére Frankó János, a Csabacsü- dön székelő közös tanács elnöke a „szülők, kontra iskola” ügyben kivizsgálást indított az örménykúti Áltar lános Iskolában- Az eredményekről februárban tájékoztatjuk olvasóinkat. A szerkesztőség Biharugra turistaparadicsom lesz? Vadkacsatelepböl szabadidőközpont A vadludak már megszokták az emberek közelségét, naponta várják az eledelt Fotó: Oravszki Ferenc Amikor Biharugrán az általános szolgáltató munka- közösség vadászpanziójához érünk, Makra Győző, a munkaközösség közös képviselője a tóparton épp a vadlibákat eteti. — Biharugra adottságainál fogva turistaparadicsom lehetne — állítja. — A falut halastavak fogják közre, és nálunk még megmaradt a városi ember leghatásosabb idegnyugtatója: a csend. A növekvő idegenforgalom újabb munkahelyeket teremtene, biztosítaná a falu megélhetését. Benn az étteremben a közös képviselő a panzió születéséről mesél. A Mavad vadkacsatelepe 1982-ben - a Ráckevei Aranykalász Termelőszövetkezethez került, ott állt üresen, nem hasznosították, értékesíteni sem tudták. Végül gondolt egyet a munkaközösség, és 1986 májusában az épületet a hat és fél hektáros tó tartós használatával félmillió forintért megvásárolta. A volt kacsaól egy részéből 1988 augusztusára nyolc szobát alakítottak ki, és ekkor már fogadták az első vendégeket. Tavaly áprilisban tovább bővítettek. tJj szobákkal, konyhával és étteremmel egészült ki a létesítmény. A 15, összkomfortos szobában 45 vendéget helyezhetnek el. — A megyei tanácstól — magyarázza Makra Győző — elmaradt térségek fejlesztésére pályázat útján tavaly másfél millió forintot kaptunk. Ezt az összeget a munkaközösség pénzével egészítettük ki. Próbáltunk minél (többet a saját tőkénkkel és a két kezünkkel megoldani. A vadászcsárdánkba Debrecentől Gyuláig érkeznek a vendégek. Tavasszal 50 mázsa vegyes hallal töltjük fel a tavat, lehet majd horgászni, csónakázni. Itt, úgymond a prérin, a román határtól másfél kilométerre szabadidőközpontot szeretnénk kialakítani. A panzióban eddig — az utazási irodán keresztül — nagyrészt osztrák és olasz vendégek fordultak meg, de egyre jelentősebb a magyar igény is. Makra Győző bízik abban, hogy a panzióból, a csárdából és a vadfeldolgozóból a munkaközösség tagjai — ha ezt az adórendszer is lehetővé teszi — tisztességesen megélhetnek. m. 1. Hol az igazság? Levelet hozott a posta a minap Békés- . Sámsonból, habár postai bélyegző nem lelhető fel a bélyegeken. Feladója megnevezte magát, igaz, a községi tanácstól kapott információ szerint ilyen nevű ember nem él a faluban. (Lakcímmegjelölés egyébként nem szerepel a borítékon.) Persze, eleinte fogalmam sem lehetett minderről. Mindössze azért hívtam fel a tanácsot, hogy_felvegyem a kapcsolatot a levél írójával. Mert súlyos vádakkal illeti lapunkat, és tanácsokkal lát el engem is, a békéssámsoni héten' közölt cikkek szerzőjét. Gondolatfűzésének végére pedig odaírta anonim valakink: „Kérem a cikk megjelentetését .az újságban. Amennyiben méltatlannak találják, és túl bírálónak, úgy kénytelen leszek más újságnak a leírtakat átadni.” Aha! Hát erről van szó! Ismeretlen „ismerősünk” konkrét ügyekben konkrét vádaskodással lép fel, hogy aztán az írás nyilvánvaló közölhetetlenségére építve, majd tovább dobhassa a labdát. Csakhogy most melléfogott, mégis a nagy nyilvánosság előtt vesszük górcső alá észrevételeinek jogosságát. Először azt írja levelében: „A vezetők pedig csak JÓT mondanak a faluról, ameI lyet ők irányítanak, vezetnek". Nos, vegyük elő még egyszer a községi tanács elnökével készített interjúnkat. Szerepel benne többek között az, hogy „a község mind a mai napig nem tud munkát adni a keresőképes lakosság jelentős részének”, „még mindig nem sikerült a gázvezetéket bevinni a faluba”, „sok a földút”. Aztán „Anonymusunk” felveti: „Arról nem beszél a tanács elnöke, hogy létezik a községben igen szép létszámú kisgazdapárt, és működik az MDF' is”. Ezzel szemben Lukács Ottó a következőt nyilatkozta: „A napokban egyébként a kisgazdapárt tót- komlósi szervezete tagtoborzó gyűlést tartott művelődési házunkban”. Az MDF L _________________ m egalakulása nekem is új. Talán, ha meghívtak volna az alakuló gyűlésre . Idézzünk tovább a levélből (higgyék el, kedves Olvasók, a lényeget érintő megállapításokat emelem ki): „Az a véleményem, hogy a békéssámsoni hét folyamán nem kérdeztek meg egyetlen tsz-tagot vagy más dolgozót, csak a község és az üzemek vezetőit. Amint mondtam már az elején, ezek porhintést, púderozást végeztek az öndicséret magaslatán, és nem az igazat mondták el". Nem akarom én most taglalni abból eredő nehézségeimet, hogy előtte sosem jártam még Békéssámsonban, csak kérdezem: miért baj az, ha a tsz-t három év alatt talpra állító elnök beszámol az eredményekről? S nem hinném, hogy az öndicsércttel lennének egyenértékűek a Hódiköt békéssámsoni gyáregysége vezetőinek azon megállapításai: „Az itt dolgozók átlagkeresete igen alacsony”, „az anyavállalat a termelés előkészítése során nem állt feladata magaslatán, de belejátszottak (az 1989-rc előirányzott terv alulteljesítésébe — a szerk.) az itteni szervezési hiányosságok is". „Nincs szüksége a község lakosságának szépen festett és kidekorált újságcikkekre, mert a nép mi vagyunk, és felháborodunk a valótlan hazugságokon" — hangzik a cikkíró végső következtetése. Érdekes. A szombati számunkban megjelent, Rápó Károly református lelkésszel és Bálint Vilmos plébánossal készített riport elemzésére fura módon már nem futotta energiájából. Pedig abban az egyházi emberek igen kemény és valós értékítéletet alkottak a falu legutóbbi 42 évének történéseiről. (Köszönet érte.) Bárha egyszer azt is megérnénk, hogy a világiak közül egyre többen vállalnák fel nézeteiket, és tárnák a nyilvánosság elé. Akkor talán arra is fény derülhetne, hol az igazság. Az én ajtóm mindenesetre tárva vagyon. Dányi László Határőrizetből jelesre vizsgáztak 1989 decemberében, a békesség, a szeretet ünnepén, sőt az év utolsó napján is sok magyar család otthonába költözött be a félelem. Édesanyák aggódtak sorkatonai szolgálatukat végző fiaikért, feleségek féltették férjeiket, gyerekek sírtak az apjuk után. Azokban a napokban ország-világ figyelte a romániai forradalom óráról órára, percről percre változó eseményeit. A határon szolgálatot teljesítő katonák sem aludtak sokat azokon a vérzivataros napokon. A nehéz időszakban hivatásos tisztek, tiszt- helyettesek, sorkatonák, a polgári állomány tagjai — a határ őrizete mellett — a határmenti lakosság nyugalmát biztosították, garantálták a Románia népeinek megsegítésére összegyűjtött adományok államhatárunkon történő átszállításának zavartalanságát. A megerősített szolgálatban az Orosházi Határőrkerület állománya nagy-nagy felelősséggel — sokszor áldozatok vállalásával is — példásan teljesítette a katonai esküben vállalt kötelezettségeit. Ezért a helytállásért, az átlagon felüli teljesítményért Székely János vezérőrnagy, a Belügyminisztérium határőrségének országos parancsnoka is elismerését fejezte ki. Január 23-án az Orosházi Határőrkerületben ünnepélyes személyi állománygyűlésen adta át hivatásos tiszteknek és tiszthelyetteseknek az országos, illetve kerületparancsnoki jutalmakat. A sorállomány tagjait pedig soron kívüli előlépte- ' tésben, valamint jutalomszabadságban részesítette. Cs. I. Mit kell még lebontanunk?! Milyen gigantikus építmény lerontása vár még ránk, tűnődtem a Népújság január 16-ai számát olvasva. Eddig a pártállam politikai konstrukcióját vettük célba, úgy látszik, nincs olyan területe a magyar életnek, ahol ne találkoznánk azonban a sztálinista mű valamilyen megjelenési formájával. Tőkés Gyula felkiáltó kérdőjelei bennem is kérdéseket indukáltak, mert a cikket követő válaszadás nem kielégítő. Nem vagyok művészeti szakember, de az olvasottakból nyilvánvaló számomra, hogy az idei művészeti ösztöndíj odaítélése szabálytalan és igazságtalan volt. Az, hogy milyen érdekek fűződnek egy amatőr művész feltétlen támogatásához, amikor a kiírt pályázat szerint csak a művészeti alap tagjai részesülhettek volna egy hivatásos művész számára sokszor létfontosságú ösztöndíjból, nem tudhatom. De azt látom, hogy a régi, erősen gyökeret vert döntési gyakorlat még mindig kifejti kártékony hatását a kultúrpolitika területén is. Az államgépezet régi struktúrája már széthulló- ban, de a döntéseket még mindig a kompromittálódott elemek hozzák, megyénkre ez különösen igaz. A bundaügy hiába lepleződött le, úgy látszik, a tíesározódott, hivatalban maradt vezetők még mindig nem tanultak az erkölcsi bukásból. Utolsó percig kihasználják hatalmi pozícióikat, a tisztító tűz még nem kényszerítette őket az egyéni számadásra. Nem boszorkányüldözést akarnak a szabad demokraták, nem az elit lecserélését tartják a legfontosabbnak, hanem egy olyan rendszerváltást, ahol már nincs szükség az élet minden apró területére is odafigyelő gyámkodó irányításira. Az átalakulóban lévő Képzőművészeti Szövetség szabadon gondolkodó tagjai remélhetőleg egészségesen működő ösztöndíjrendszert dolgoznak ki és nem fordul többet elő az, hogy rejtett érdekek miatt megszegik a helyi döntéshozók a pályázati előírásokat. Kultúrpolitika, kultúrairányítás a művészetre alkalmazva számomra érthetetlen és fölösleges fogalmak. A művészetet nem lehet politikai elvárások alapján minősíteni, az eddigi gyakorlat a (kisvárosi szellemi igénytelenségbe nem illő művészeket és értelmiségieket kiközösítette. A művészetfinanszírozásnak egy új formáját kell kidolgozni, mely független minden külső közigazgatási-politikai behatástól. A művészetben nincs szükség irányításra, mert az már nem művészet — ez nem anarchia, hanem a szabadság! Sós Sándor I ÉPÍTKEZŐK, ANYAGBESZERZŐK FIGYELEM! Az ISOLYTH—STM üveggyapot hőszigetelő anyagokra 1990. I. negyedévben 12% árengedményt adunk! MOST VÁSÁROLJON, MEGÉRI. ISO—DÉMA KFT. 6800 Hódmezővásárhely, Makói út. Telefon: (62) 41-896.
