Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-25 / 21. szám

1990. január 25., csütörtök o ±\C1 Aggódás egy cigányklubért Ezúttal nem jászántukból vándorolnak Nem viselték magukat rendesen?... A tekintetükben más van Fotó: Kovács Erzsébet Nem hangzottak el indu­latos szavak, még csak nem is keseredtek neki a klub tagjai úgy istenigazából.. . Egyszerűen tudomásul vet­ték utolsó összejövetelükön: menniük kell innen is. Kér­dések azért adódtak. Példá­ul hogy miért? Nem visel­ték magukat rendesen? Mondják: behordták a sa­rat, meg, hogy egy csikket a földön nyomtak el. És han­goskodtak is, meg eltűnt va­lami vezeték . . . Persze, az igazi ok e mondvacsinált „bűnök” mögött húzódott meg. A klub tagjai ugyanis cigányok. S kérdések adódtak ezen túl is. Például, hogy hova tovább? Van ebben a város­ban — Békéscsabán — olyan épület, melyben meghúzhat­nák magukat ők is? Vagy számukra — most, hogy az alkoholellenes klubban nincs tovább maradásuk — csak a kocsma marad, hogy szóra­kozni, kikapcsolódni tudja­nak? Lehet, hogy túl tárgyila­gosra sikeredett ez a beve­zető. Lehet, hogy hatásosabb lett volna idézni az egyik fiatalasszony kifakadását: „Tegyék ki az alkoholellenes klubot. Ok nem cigányok, ők biztos találnak új helyet maguknak ...” Vagy hangot adhattunk volna a klub „öregjeinek”, akik gyerekes­től jártak ide kikapcsolódni. De beszélhettünk volna a kamasz lányról, aki ilyen­kor a legszebb ruháját vette fel, alkalomhoz illőt, hadd tessen a többieknek . . . Mindenesetre egy biztos. A lényegen, hogy nincs he­lye a cigányklubnak Békés­csabán, a megfogalmazás nem változtat. Kár, hogy így van, hiszen amíg a klub „fénykorát” élte, addig ér­telmét látták a kívülállók, s a tagok egyaránt a foglal­kozásoknak. Nem csoda, hi­szen Sztankóné Űj Éva, a klub vezetője jobb napokat is látott e társaság élén: — Több mint két eszten­deje, 1987 májusában — em­lékezik a kezdetékre — a városi tanács családsegítője, Farkas László és az építők művelődési házának akkori vezetője, Herczeg Tamás döntött úgy, hogy cigányklu­bot hív életre. Először felnőttklubra gon­doltak, csakhogy jöttek a fia­talok, s a gyerekek is, úgy­hogy az élet így diktálta: külön kellett programot szer­vezni nekik. így került kap­csolatba a cigányklubbal Sztankóné Űj Éva. Aztán ahogy teltek-múl- tak a hónapok, a felnőttek elmaradoztak, a fiatalság maradt. — Voltak vagy 40-en, előbb hetente egyszer, ké­sőbb kétszer is összejöttek. Jött a nagyfiú, hozta a hat­éves kisöccsét, máshonnan a nagylány érkezett tízéves húgával... Diákok, dolgo­zók, bedolgozók... A lehe­tő legtarkább gyülekezet. A játék — a pingpong, bi­liárd — mellett jól megfér­tek az egészségügyi előadá­sok, az ételbemutatók és egyéb programok. Minden ment a maga kerékvágásá­ban, mígnem: — Már egész jól összerá­zódtunk. Két programot ők választottak, egyet én, úgy­hogy egész szépen lépeget­tünk előre. Kispályás labda­rúgócsapatot is létrehoztunk, kupákon vettünk részt... Aztán egyszer csak bezárt a művelődési ház (az okokat most ne firtassuk), s mi az utcára kerültünk. Lassan egy éve tart a huzavona, hogy hova tovább? A Czu- czor utcai pártházat nézték ki először maguknak. — Már csaknem bejutot­tunk — idézi az eseménye­ket keserű szájízzel —, mi­kor közölték velem, mégsem kapunk helyet, mert többen azzal fenyegetőztek, vissza­adják a tagkönyvüket, ha odamennek a cigányok. Végül is az alkoholellenes klubban kötöttek ki. Kezdet­ben rendben ment minden. Majdhogynem kényeztették őket. Kulcsot ígértek, s hogy a felszerelést csak használ­ják nyugodtan . .. Aztán — nem tudni, miért — lassan megdermedt a levegő körü­löttük. — A magyar nem hordja be a sarat, ha egyszer esik az eső? — méltatlankodik Sztankóné — és csikket biz­tos, hogy csak a mieink dobtak el? Nem vagyok el­fogult. Tudom, nem rózsa­lovagok a klub tagjai, de hát olyan apróságokért, hogy összetört egy pingponglabda, szélnek ereszteni őket... Két hónapig jártak a al­koholellenes klub helyiségei­be, aztán ott is szedhették a sátorfájukat. Ez az elmúlt év novemberében történt. És azóta ... hiába kilincsel a városi tanács cigánycsalád­segítője, Farkas László. A cigányklub fedél nélkül ma­radt. Hinné az ember: fon­tos, hogy gyorsan döntsenek. Hinné az ember, hogy ők azok, akik igazán rászorul­nak az irányításra. És hinné az ember, hogy napjainkban már nincsenek előítéletek ... — Végigjártam mindenkit, aki segíthet — tárja szét a kezét Farkas László —, az osztályvezetőket, felkerestem a tanácselnököt.. . Egyetér­tenek, támogatnak, mégsem történt semmi. Az igazsághoz persze hoz­zátartozik, hogy a Tégla Kö­zösségi Házban kapnának helyet, ám a klubtagok több­sége a város túlsó felén, a Lenkey út környékén lakik, úgyhogy minden alkalom négy buszra szállás... Az pe­dig „barátok között" is 24 forint, hogy az időről, s a fáradságról ne is beszéljünk. — Pályázatot kellett be­adnunk még mielőtt a párt­házak sorsáról döntenek. Ez meg is történt, elfogadták jelentkezésünket. Ha igaz, la Békési úti pártház a műve­lődési központé lesz, s ott mi is helyet kapunk. Ennyit sikerült hát elérni a múlt év novembere óta. S hogy miért csak ennyit? Egyáltalán: miért csak a népművelőnek, s a családse­gítőnek szívügye, hogy a klub tagjai — ahelyett, hogy az utcán, vagy az italmérésekben találkozza­nak — kulturáltan töltsék szabadidejüket? Nos, ezt .máig sem értjük. Sztankónénak minden­esetre feltettük a kérdést: miért fontos számára ez a klub, mire lakonikusan csak ennyit válaszolt: „Mert nem vagyok normális”. Mindenesetre egy biztos: ha ez a legújabb (Békési úti) elképzelés valóra válik, továbbra sincs garancia ar­ra, hogy a környezet, s a többi, itt helyet kapó közös­ség befogadja ezt a klubot. Mert — Farkas László jel­lemezte így őket — valóban másak. Hangosabbak, érzel­meik túlfűtöttebbek. Ám a cigányklubot akarják. S ha végre lenne egy hely, ami csak az övék ... De lesz-e hely valaha, mely csak az övék? Nagy Ágnes Urak — bírságok Levél, nyitott borítékban Költségvetési egyensúlytalanságom Az Országos Kereskedelmi és Piaci Főfelügyelőség és a vidé­ki felügyelőségek a fogyasztók érdekeinek védelmében a köze­li hetekben, országszerte több ezer helyen ellenőrzik, hogy az árakat kellően feltüntették-e. A szokásostól eltérően ezúttal a helyszínen bírságolják meg — háromezer forintig —, azokat a kereskedőket, akik elmulasztoV- ták az árakról való tájékozta­tást. Általános tapasztalat, hogy azokon a helyeken, ahol pél­dául a húsárukat még a régi áron kínálják, feltűnően reklá­mozzák a kedvező vásárlási le­hetőségeket, ahoi viszont éltek az áremelés lehetőségével, sőt, az ajánlott árakra még rá is tettek — hiszen ez módjukban áll —, a vásárló sokszor csak a pénztárnál tudja meg, mennyit fizet. Így jogosan érzi becsapva magát, hiszen úgy látja, hogy a pénztáros saját belátása sze­rint annyit üt a gépbe, ameny- nyit akar Márpedig az árak feltüntetése változatlanul az egyik legszigorúbb követel­mény a kereskedelemben, s a rendelet többféle módszert is megenged. Akár gyüjtőcsoma- goláson, akár az árukon, dara­bonként, akár táblázatokon ír­ják ki az árakat, minden meg­oldás elfogadható, a lényeg az. hogy a vevő egyértelműen tá­jékozódni tudjon.' Nem megen­gedett, hogy egy bolton belül ugyanazon az árun többféle ár szerepeljen. Arra azonban a felügyelősé­gek munkatársainak nincsen felhatalmazása, hogy azt is el­lenőrizzék: vajon helyesen kal­kulálták-e az árat, s nem tesz­nek-e szert egyes üzletekben jogtalan haszonra. Tisztelt Országos Takarékpénztár! A napokban kézhez kaptam vastag _ de n em pénztől duzzadó — borítékjukat, amely egy Nyilatkozatot és néhány ismertetőt tar­talmazott. (Feltételezem, kedves olvasók, Önök közül hasonlóképpen többen kézhez kaptak ilyen „kiértesitöt”, amelyet 15 na­pon belül visszavár a takarékpénztár. S amelynek lényege, hogy a jövőben a ránk eső kölcsöntartozást meg kívánják adóztat­ni — a szerk.) A honi médiák adásaiból, az országos és helyi napilapok írásaiból megannyiszor ér­tesülhettem ennek előkészületéről, miként arról is, hogy a „pótadó” kivetésére azért van szükség, mert nagymértékben eladóso­dott az ország; mindinkább fenyeget a bel­ső és a nemzetközi fizetőképtelenség réme; könyen fölborulhat a pénzügyi egyensúly; kiürült az államkassza... — és sorolhat­nám tovább az önök által fölvetett indo­kokat. Sajnálattal kell közölnöm; hasonlóan ne­héz helyzetbe került (hozták) családom(at). Ugyanis fizetésem növekménye az elmúlt évben, s különösen az utóbbi hónapokban, hetekben nem volt arányban az ország inflációs rátájával. Ezért napi befektetéseim mértékét alaposan vissza kellett fognom — miként teszi azt az ország apraja-nagyja. De hasonlóképpen cselekszenek az oktatás­ban, az egészségügyben és más szférákban is. Családi költségvetésünk — különösen bi­zonyos időszakokban — nehezen tartható egyensúlyban, áthidaló kölcsönök felvételé­re szorulunk időnként, miként az ország egésze. Kiváltképpen akkor, ha ugyan mind ritkábban, de úgynevezett „húsos” napot szeretnénk tartani, vagy amikor csenget a gáz-, víz-, villanydíj-beszedő. Önök új szerződést „kínálnak” szűkebb pátriámnak, vagy más szavakkal fogalmaz­va: megadóztatják az adósságomat. Ami egyenértékű a szerződésmódosítás­sal. őszintén bevallom, jómagam is hasonló módosításon töröm a fejemet. Ezért a következő ajánlattal élek — a családi tanáccsal egyetértve (négy igen sza­vazattal, tartózkodás és ellenszavazat nél­kül): A jelenlegi 30 év futamidejű, 1540 Ft'hó törlesztendő hosszú lejáratú lakásrészletün­ket módosítsuk háromszáz évre, ami annyit jelent, hogy a jövőben az önök számlaszá­mára havonta 154 forintot fizetek be. Ez természetesen sokat segítene az el­adósodásom mértékének csökkenésében; ja­vítaná fizetőképességemet; nem ürülne ki idő előtt a kasszám: vélhetően nem borulna föl egyensúlyi helyzetem ... S mindez abban is megnyilvánulna, hogy a család kiskorú tagjait — európai ember­hez méltóan — egészséges körülmények kö­zött nevelhetném föl. Biztosíthatnám a fej­lődésükhöz, szellemi gyarapodásukhoz nél­külözhetetlen javakat, a sportoláshoz, a sza­badidő ésszerű felhasználásához szükséges anyagiakat. Az Önök által fölkínált lehetőségeket eny- nyiben kívánom módosítani, természetesen nem egyoldalúan. Kérem, fontolják meg ajánlataimat, s amennyiben úgy találják, elfogadható tárgyalási alap, értesítsenek: hol, s mikor ülhetünk le megbeszélni, il­letve módosítani az érvényben levő szerző­dést. (Amennyiben nem kívánnak élni szerző­désmódosító javaslatommal, vegyék levele­met tárgytalannak — miként teszem ez esetben én is az önök küldeményével.) Maradok tisztelettel: JávQr péter \sixq du irt!. IcetrU, Uy Káosz Torkig vagyok a rettegéssel! Mégse arra születik az ember, hogy félelmekkel teljen az élete. Van éppen elég rejtély, bizonytalanság, ami fe­nyeget, senki haladó nem lehet biztos benne, hogy szé­pen, zökkenők nélkül végigjárja a neki megszabott pá­lyát, de hogy lassan a holnapot se lássuk, milliónyi perc­emberkék hazája legyünk, ez már tűrhetetlen. Kell a re­mény, a bizakodás, különben akkora zűrzavar pusztítá­sa várható, amilyennek a kezdetei már terjednek. Bizal­matlan a nép a politikával szemben, miért is ne lenne az, hiszen mindig utólag derülnek ki a tegnapok hun­cutságai. Elképesztő hadonászások közepette ássa a sír­ját a — még! — uralmon levő hatalom, s félő, hogy bú­csúzóul csúnya görögtüzet csinál, emlékeztetőnek. Ha már évtizedeken át hirdették, hogy a szocializmus építésekor a nemzeti sajátosságokat figyelembe kell venni, akkor az „álszocializmus” haldoklása is sokféle lehet. Nekünk így sikeredik. Őszintén szólva, semmi reményem sincs, hogy a sarok­ba szoruló káderek dalolva megváljanak vitézi cseleke­deteik gyönyörétől. Megszokták, a vérükben van, hogy a látszat mindennél fontosabb. Látszatjólét, áldemokrá­cia, szavakban hirdetett egyenlőség. Még a saját kaszt­juk törvényeivel se törődtek: cgy-egy jópofa böffentés az úri vacsorákon, illő alázat a vadászatnak csúfolt ál­latgyilkolásokon, az ügyeletes „vonal” képviselőinek jó­ságos pártfogása, és máris hullottak a kegyek, kiszámít­hatatlanul. ördög bánná, ha közben jól intézték volna a köz ügyeit, de hiszen nem is szolgálhatta a nép boldo­gulását az egyeduralom, a mosolygós diktatúra. Nem csu­pán a vezetők alkalmatlanságán múlott, akik a kósza ranglétrán jutottak a csúcsokra, alapjaiban hibádzott az egész rendszer. És most, amikor országok soraiban, re­formokkal, csöndes vagy éppen zajos forradalmakkal döngetik a rendszerek alapját, a helyzethez illően pró­bálják menteni magukat a tegnapok urai. Va'n, ahol komfortosabb celláért esedeznek, nálunk, úgy tűnik, egy jó kis magyarázkodással szépen „levezényelhető" az át­menet. Semmi baj se lett volna itt, ha dicső elvtársaink az évtizedek során olyan bravúrral tudták volna vezetni az országot, mint ahogy utóvédharcaik során mentik a vagyonkát, a pozíciókat, s ahogy tudják megzavarni a közösségek egyébként is kusza gondolatait. Nagy árat kell fizetnünk a hallgatásokért. Túlságosan is bevált a taktika, mely szerint a feszültségeket a sze­lepek nyiti-csukijával lehet kiegyenlíteni. Ám néhány kabarétréfával, cinkos összenézéssel csak addig lehetett elfedni a bajokat, amíg ki nem derült: a bőrünkre megy a vásár, s a maszlagokkal együtt megetették velünk a jövőt. Most aztán szétrobbant a rózsaszínű palack, kisza­badult a tagadás szelleme, de az igenlés szava csak nem akar formálódni. Szónokok légiója pattan a hordókra, néhányan közülük szépeket mondanak, de fülünk elszo­kott tőle, hogy megkülönböztessük az igaz és hamis pró­fétákat. S ahhoz, hogy majd az idő igazolja a szavak hitelét, sajnos, nincs idő. Most jött el a zavarosban ha­lászok kora, s hogy mikor lódul előre az élet, mikor tisztul a közélet, ki mondja meg? Jókora vermet ástak nekünk, és kaparjuk tovább, meg- veszekedetten, egyre mélyebbre, tíz körömmel, kisebe­sedve. íme, a dermedtség vermébe zuhantunk: a jól is­mert hatalmi reflexek szorongatják a cselekvőket, pré­selik a munkát. Vonják el gyerekeink bögréjéből a tejet, az öregek szájától a kenyeret. Az elégedetlenek tömege pedig egyre nagyobb buzgalommal követel, sztrájkol, to­vább bénítva az egyébként is mozdulatlan gazdaságot Közben folyik az egymásra acsarkodás, mind elkesere­dettebben. S akinek mindez érdeke — bár fél ő is, a sze­rencsétlenje —, nevet a markába. Most szeretné tudni, hol az a telefon, amelyen kérhet, internacionalista segít­séget. Pokoli szerencse, hogy a telefonvonalakat is szét­rágta az idő. Reméljük. Andódy Tibor Sikerkönyvek „— Azelőtt olyan biztos voltam benne, mi helyes, mi a helytelen, mi a jó, mi a rossz. De a világ még min­dig rohadt egy hely. Az em­berek még mindig becsap­ják, elárulják, kirabolják és öldösik egymást... egyéni­leg éppúgy, mint országon­ként. Valamikor azt hittem, mindenre tudom a választ. Egyetlen világ van. Az ol" vasztótégely. Az egység ál­ma, az én egységem, és az emberi fai egysége. De most már nem vagyok benne biz­tos többé. Ott van az a sok árnyék, különbség, kivétel. Mintha egy széttöredező vi­lágba születtem volna újjá, amely tüstént megváltoztat­ja a kérdéseit, mihelyt azt hiszem, hogy megtaláltam rájuk a válaszokat.” Ugye, nincs egyedül Sal­ly? Valamennyien éreztük már úgy, hogy bizonytalan­ná vált a taiaj a lábunk alatt, hogy hiába keressük a válaszokat, a megoldásokat, illetve mire megtalálnánk, máris érvénytelenek, elavul­tak, fölöslegesek. Ott van vi­szont az újabb akadály, a rejtély, a fejtörés, és így megy ez szakadatlanul. Sally közel áll hozzánk, a rokonunk, a barátunk; Sal­ly olyan, mint mi vagyunk. Ezért érdekel a sorsa, izga­tottan olvassuk Dániel Keyes regényét, Az ötödik Saílyt. Miért ötödik? Mert a félénk, szerény hölgyben négy további én lakozik: DANIEL KEYE5 Az ötödik Sally Bella, Nola. Derry és Jinx. Másképpen: a tömény ér­zékiség, a merő intellektua- litás, a csupa jóindulat és a megtestesült agresszivitás. Ezek a gyerekkorban „leha­sadt, önálló életre kelt sze­mélyiségdarabok”. A re­gény, meg a többszörösen hasadt személyiség történe­te. Daniel Keyes, a szerző, világhírű lett — így ha­zánkban is jól ismert — Vi­rágot Algernonnak című könyvével. S még valami : Sally Porter egy darabig úgy védekezik az élet kellemetlenségei el­len, hogy elveszti öntudatát. De rá kell döbbennie: ezzel nem old meg semmit. A felismerésig elég hosszú az út. és hősünk nagy árat is fizet. N. K.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents