Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-20 / 17. szám
IRODALOM-MUVESZET VcöröstAj 1990. január 20., szombat Arcok közelről Szénási Mihály Fél évtizede vagy annál is több, hogy Szénási Mihály festőművésszel a nagyszéná- si tanyavilágban, egy magányos kis házban az életről, meg a művészetről beszélgettünk. Elmondta, hogy „sárban, porban, hidegben, melegben az igazságot felkutatni’, hogy a természet csodáinak megismerésére tette az életét. Aztán jó néhány kiállításon találkoztunk, közben kirepült fél évre Üj Mexikóba, egy indián falu közelébe, és a Sziklás Hegységben barangolt. Pár napja, hogy Budaörsön, az ottani kultúrház mutatta be űj képeit, erről a hat hónapról. De: hogyan történt ez a hat hónap? — Egy festő barátom, Gyö- kössy Zsombor hívott meg: legyek a vendége Üj Mexikóban, ahol egy hatalmas, sziklákkal övezett völgyben vett 20 hektárnyi telket, és házat épít. Így történt, hogy hat hónapig nála voltam, délelőtt falat húztunk, délután barangoltunk. Bejártam a közeli Arizonát és Co- lorádót is. Phoenixben 150 ottani magyar szüreti mulatságán citeráztam békési népdalokat. Átrepültem a Grand Canyon felett, vázlatokat készítettem az indiánok között. Rohant az idő. — Tudom, hogy „barangoló festő" vagy, egyszóval nem tudsz sokáig egy helyben maradni. Mitől jó ez? — Főleg attól, hogy űj tájakat, új embereket ismerhetek meg, hogy összemérhetem a magam emberségét másokéval, hogy kiléphetek a hétköznapok nyűgeiből, és egészen önmagam lehetek. A nyáron például Baranyában szándékozom tölteni jó darab időt. — És a szülővárosod, Gyula? — Nem tudom megfogalmazni, milyen rajongással szeretem. Ez a város az én gyermekségem helye, ott csak boldog voltam. A felnőttkor szomorúságai nem Gyulán értek. Ismertem Kotlán t, József Dezső volt a mesterem. Ez a kör, ez a világ felejthetetlen. — Készülsz Orosházára, ott is bemutatod az amerikai képeket. És azután? — Azután Nagyszénáson, és ha már jobb lesz az idő, eltöltők pár napot, hetet a szénási tanyában is. Várnak az ismerős emberek, az ismerős tanyák, dűlők, fák. Közben és mindig festek. Sok száz színvázlatot hoztam Amerikából, van mit festenem. És nyáron Baranya. Aztán lehet, hogy Kanada következik, valami vadregényes, szikár, komor vidék. Éltem ott is hat évig, de most nem a városokat keresem. Az ismeretlen természetet, a számomra különös, más, első pillanatban idegen embereket. Hogy megismerkedjünk, hogy megtaláljuk a közös szavakat, a barátságot és a szeretetet. — Tervezed, hogy most itt meg itt kiállításod lesz? — Nem én, soha. De ha megkeresnek, megyek. Ki szeret a műtermének festeni? Az embereknek festek. A barátaimnak, a gyerekeimnek, az ismerősöknek. Akik akarnak megérteni engem. Sass Ervin Tamkó Sirató Károlyra emlékeznek a pusztaföldvári játszótársak Tíz évvel ezelőtt, 1980. január 1-jén szomorú hír járta be a költészet, a modem kortárs-irodalom iránt érdeklődő hazai közönség berkeit: elhunyt Tamkó Sirató Károly, József Attila-díjas író, költő, a 20. századi modem magyar líra kiemelkedő és egyben legkülönösebb alakja. Tíz éve múlt tehát, hogy szomorú véglegességgel lezárult egy merőben új művészetfilozófiai és formai világot teremtő művész küzdelmes életútja. Sajá't hangján szólva: „hazaszállt a messzivágyó, jéghegyjáró, felhőszálló Tengered« Pál”! Vélhetően kevesen tudják, hogy a költő halálhíre nemcsak az irodalmat avatottan értők körében, hanem Pusztaföldváron, Békés megyének ebben a kicsiny falujában is rezdülést váltott ki jó néhány ember szívében. Sajátos módon azonban itt nem elsősorban a Tamkó-ver- seket igazán szerető gyermekekre kell gondolnunk, hanem azokra az idős emberekre, akik jó 60 évvel azelőtt játszótársai voltak, a gyermek- és ifjúéveit Puszta- földváron töltő Tamkó Károly- rolynak. A művésznevén Tamkó Sirató Károlyként ismertté vált költő nem itt, hanem Újvidéken született, de a 10-es évek elején édesapjának 1925-ben bekövetkezett korai haláláig, azaz gyermek- és ifjúéveinek javarészét, ebben a mi alföldi kis falunkban töltötte. „Vidéki orvos fiaként Pusztaföldvárhoz kötik első maradandó emlékei. Gyakran elkíséri apját szekéren a tanyasi betegekhez, s a végtelen rónák metafizikus élménye, a megművelt földek geometrikus formái észrevétlenül — évtizedeket előre üzenve — rakódnak le tudata mélyén.” így írt Aczél Géza irodalomtörténész, Tamkó Sirató Károly címmel, az Akadémiai Kiadónál, a „Kortársaink” sorozatban, 1981-ben megjelent kismonográfiájában. Teljes valószínűséggel állíthatjuk, hogy ezek a gyermekévekben szerzett benyomások meghatározó szerepet kaptak a költő témavilágának, stílusának kialakulásában. Mindez sajátosan modem látásmódjában, műveinek szokatlan formai kereteiben (síkversek), mindenki mástól megkülönböztető jellemzője lett Tamkó Sirató Károly művészetének. Vélhetően ezzel is magyarázható, hogy a hazai, sőt az európai irodalmi, képzőművészeti és művészetfilozófiai „izmus-irányzatokban” otthonosan mozgó, azokban egészen új dimenziókat és távlatokat nyitó költő, egyszersmind olyan kézenfekvő közvetlenséggel is tudott írni, hogy verseit a legegyszerűbb emberek, a gyermekek is érteni, szeretni tudják. Lássunk talán egy-két példát erre! Nem sokkal a költő elhunyta előtt író-olvasó találkozót terveztünk tartani községünkben, melyre ő maga is régóta készült. A sors rendelése folytán ebből már sajnos csak egy emlékest lehetett, amelyre főként azok az idős emberek jöttek el, akik őt gyermekkorukban személyesen ismerték. Elmesélték, melyik iskolába jártak, ki volt a tanítójuk, ki mellett szeretett ülni a pad- ban á kis Tamkó Károly. Egymás szavába vágva mondták el, milyen élénk természetű, csintalan kisfiú volt, és mifélék voltak kedvenc közös játékaik. Megmondták, hol állott az a fa, amelyet sokat megmásztak a csókafiak miatt. Berke Jenő mesélte, milyen nagy lovaglásokat rendeztek nagyobb fiú korukban a Zsedényi-fé- le tanyán, ahol nagybátyja gyönyörű versenylovakat nevelt. A hajdani közös emlékek ilyen hiteles és színes felidézése után már azon sem lepődhettünk meg, hogy akadt olyan, aki — lehet, hogy nem teljes pontossággal, de — idézni tudott egy versrészletet, amelyet később olvasott a költő valamely kötetében. „Valamik&r, egy akáchajú falu mélyén én voltam a boldog vitéz. Emlékszem kertünk alkonyában, az esték aranytaréjú felhőire. Pusztaföldvár, de messze vagy már! Ébren, vagy álmomban? Még itt rengsz bennem Szép magyar róna.’’ Érthető volt az öröm és meghatottság, midőn a továbbiakban közösen elolvastuk a faluban még most is élő, a „harangos kút’-legen- da alapján írt, azonos című költeményt. A Tengerecki hazászáll című kötet 97—98. oldalán fellelhető versben ott csilingel a szülők meséjéből jól ismert, kútba rejtett kincses harang aranyainak éjféli zenéje, amelyet ha valaki meghall, számolnia kell a közeli halállal, mert a titkot átok rejti. Kedves költőnk halála óta egy évtized múlt el felettünk. A baráti kör tagsága eközben a felére apadt, őket is „temetőbe sodorta a szél”. A tizedik évforduló kapcsán azért még mindig van mondanivalójuk az emléke- zőknek. Mesélik a hajdani falusi műkedvelő esték hangulatát, amelyeknek konferanszié szerepkörében oly sokat csillogtatta szellemét, humorát a 16 évesen már első verseit publikáló költő. A Szegeden, Hódmezővásárhelyen. Mezőtúron diákosko- dó ifjú szünidők alatt jól érzi magát „majdnem szülőföldjének” fiataljai körében. A községi könyvtárban — sajnos, csak igen kevés példányszámban — fellelhető Tamkó-kötetek olvasottsága arról tanúskodik, hogy nem csak az idősebbek, hanem a pusztaföldvári gyerekek is tudják, hogy a: „ ... fénynél is sebesebben rohanó. Csillagjáró Fehér Ráró’’ azonos a napjainkban már csak romjaiban létező Zsedényi-tanya gyepén száguldó paripával. A hely pedig, ahová a fél világot bebarangolt Tengerecki használni vágyik, vélhetően nem lehet más, mint a földvári határ. Id. Pleskonics András Heti mottónk: „Az ész dolgaiban csúnya a változatosság. Némelyek naponta mások, még észjárásuk is más- forma, hát még akaratuk és viselkedésük- Ami tegnap még fehér „igen” volt, mára fekete „nem”, így hazudtolják meg folyton saját megbízhatóságukat és borítanak árnyékot mások jó véleményére". BALTAZAR GRÁCIÁN, (1601—1658) Fotográfia a költő utolsó éveiből Szénás! Mihály: Indián asszony Kiss Ottó: Három helyzetvers Hajnali barangolás a Marosnál Hatalmas vagyok és erős, fejemnél neszez a jegenyesor, az öröm körbepermetez, felolvad és forr: otthon hagytam a várost, madárdalt hordok fülemben; birkák bégetnek alattam, nyílik a fény felettem. Géppisztoly ropog. Hallali, hallali! A határon túlról üvöltést hallani. Visszahőköl, megáll a nyáj. Csend. Csend. Csend. A kolompra felfűzött bim-bamok közül kettő most földet ér. Helyreáll végre a rend ... helyreáll végre a rend. 1989. november 21. Arad menti találkozó Jó pásztort látok, lesi nyáját, és dohánytalan fapipáját forgatja tűnődő kezében. Egy mozdulattal felém fordul, talpa alatt a hó csikordul, deres bajszára látok éppen. Az arcomat, mondja, mutassam, s egy mondatot kihantol lassan, dologtalan ajkából kiás: Csak fagy jár itt az emberekre, el kéne mennem Betlehembe; vajon, él-e már a Messiás? Valamit szólnék, de nem merek, a hang a torkomon megreked; szomorú szemén elidőzöm. Tán egy jó báránynak nézhetett, mert választ nem vár, csak kérdezett. Mit tehetnék? — A kinyújtózó legelőkön messze kolompol, cseng a bőröm ... 1989. december 10. Meditat-ív In memóriám Temesvár Zuhanni, zuhanni, mélyen, holtjárat minden cselekvés, zuhanni, zuhanni, mélyen, áradni faltalan régiókba, zuhanni, zuhanni, mélyen, benn állni saját látómezőnkben, zuhanni, zuhanni, mélyen, hallani szívünk ütését fentről, zuhanni, zuhanni, mélyen, iszapban dobbanni percre, zuhanni, zuhanni, mélyen, pumpálni vérünk a vízbe, zuhanni, zuhanni, mélyen, lökődni arrébb a csendtől, lebegni, lebegni, mélyen, fordulni vissza, lassan, fonódni, fonódni, mélyen, keresni egyetlen ösvényt, fonódni, fonódni, mélyen, megváltás minden cselekvés, fonódni, fonódni, mélyen, tapadni bármilyen testhez, fonódni, fonódni mélyeny megváltás minden cselekvés, fonódni, fonódni, mélyen, pumpálni vérünk az agyba, fonódni, fonódni, mélyen, östzeállni ismét egy körré. 1989. karácsony Szénási Mihály: Fenyő a sziklákon
