Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-20 / 17. szám
IkÖRÖSTÁJSZÜLŐFÖLDÜNK 1990. január 20., szombat Piackép Békéssámsonban 1940 augusztusában ták fel sátraikat a makai, itótkomlósi és orosházi rőfö- sök, csizmadiák, bazárosok és cukorkaárusok, teljessé téve a piac „perzsavásári” hangulatát. Ez a színes so- kadalom valósággal csábította a vásárlók, avagy rá- értükben csak bámészkodni szeretők népes tömegét. Ezek a hajdani — szerda, illetve vasárnap délelőtti — piacok, az adásvételi ügyletek lebonyolításán túl, számos egyéb faluközösségi, társadalmi megnyilvánulás lebonyolításának is kiváló alkalmai voltak. A vasárnap a községi elöljáróság legfrissebb rendelkezéseit épp úgy, mint a lakossági adásvételi hirdetéseket, az ingatlanforgalmi ajánlatokat, végül pedig a különféle társulatok, egyletek és körök aktuális rendezvényeinek híreit. Tömegkomunikáció volt ez a javából, amelynek szerepét és jelentőségét mi sem bizonyította jobban, mint az a csend és figyelem, amellyel a kisbíró személyét megtisztelte a publikációs „szószék” köré sereglő hatalmas embertömeg. gok jutottak eszembe nékem, erről a dinnyevásárt megörökítő, ötvenéves fényképről, amelyet sok évtizeden át megőriztem szülőfalum hajdani népéletének hiteles dokumentumaként. Szeretném remélni, hogy elődeink életének e parányi mo- zaikképe is hozzásegíthet számos mai fiatalt ahhoz a felismeréshez, hogy szülőföldünket csak ismerve szerethetjük. Kérem, induljanak el ezen az úton minél többen! Higgyék el, érdemes! Id. Pleskonics András Hangzavar, de meddig? „Meddig tart ez örült hangzavar még, Meddig bőgtök még a hon nevében? Kinek a hon mindig ajkain van, Nincs annak, soha sincs szívében!’’ Petőfi Petőfi Sándornak, a nagy magyar hazafinak ezt a haragos intelmét nem becsülik meg „az új magyar hazafiak"; nincs több olyan szava a magyar nyelvnek, amelyet oly gyakran használnának, mint éppen e két szót: haza, hazafiság! A haza ott van mindenkinek az ajkán, mindenki a haza nevében „bőg". A hazáról és a hazafiságról beszél a tanító az iskolában, a pap a szószéken, a képviselő a Parlamentben, az újságíró az újságban. A miniszter, a tisztviselő, a „milliomos", mind-mind csak a hazáról beszélnek és maguk hazafiságát ihirdetik. Vajon ezek mindannyian hazafiak? Vajon mindany- nyiuk szívében ott él-e a haza? Akikről itt szólottunk, mind nagy hazafiak, mind a hazáról beszélnek és mind érte élnek. Kérdezzük meg őket: mi a haza? A tanító (az iskolában azt feleli: a haza az édesanya, kinek mindannyian, kik e földön élünk, gyermekei vagyunk, akiknek kenyeret, otthont, boldogságot ad és akit ezért szeretni, megvédeni tartozunk. A pap a szószékről is ilyesfélét beszél, de hozzáteszi, hogy van, amit a hazánál is jobban kell szeretni: a vallás. A képviselő az Országgyűlésen szintén szívesen nevezi a hazát édesanyánknak, amelyet szeretni tartozunk, de ő már arról is beszél, hogy miként tartozunk szeretni. Minden párt mást hirdet hazaszeretetnek, csak egyben egyeznek: abban, hogy önmagukat mindannyian kitűnő hazafinak tartják és ezt hangosan hirdetik is. Ugyanígy tesz a tisztviselő, nem különben a miniszter. A „milliomos” a hazafiság legfőbb követelésének a milliók „föllendítését” tartja, mert szent hite, csak akkor lesz nagy és boldog a haza, ha nagyok lesznek a milliói. Akinek földje van, azt tartja, hogy „a haza a föld" — földet, illetőleg annak birtokosait kell „istápolni”, hogy nagy és boldog legyen, lehessen a haza. De a hazát ők |mind-mind fölötte szeretik. Tudniillik mindegyik azt szereti, amit ö ért „a haza” alatt. Minden ember szereti azt a környezetet, ahol felnőtt, amelyben élete javát töltötte, ahol hozzávalói élnek, vagy éltek. Ez az emberrel veleszületett természetes érzés, de ez nem az a testnélküli, magasztosnak hirdetett érzés, amelyről a frázisokkal do- bálódzók beszélnek, hanem ez igen reális, az emberi természettel megokolt érzés, amely se nem érdem, se nem bűn, amely- lyel büszkélkedni éppoly kevéssé lehet, mint akár azzal, hogy születtünk és élünk. Ebbe ßz emberi érzésbe akarják belecsempészni azt, amit hazaszeretetnek neveznek azok, kiknek a haza mindig az ajkukon van, de soha sincs szívükben ... Borbíró Lajos Tömegkommunikáció a javából! Dinnyevásár Békéssámson régi piacterén Ez év nyarán lesz ötven éve, hogy e népes csoport megállt egy percre Weisz úrnak — a neves tótkomlósi fényképésznek — fotómasinája' előtt. Színhely a falu hajdani piactere, háttérben a református templommal és a napjainkban is ott álló üzletsorral. Látszólag minden a régi; legalábbis ami a hátteret illeti. Az előtérben állók többsége viszont azóta már az örök csend kertjében pihen. A közben felserdült ifjabb nemzedék számára vélhetően érdekes lehet, milyen 'is volt valójában egy ilyen régi piackép. A falu főterén akkortájt egy négykifolyós ártézi kút ontotta a kitűnő minőségű ivóvizet. E köré telepedtek áruikkal a zöldség- és gyümölcskertészek, a tejet, tejterméket, tojást és baromfit kínáló gazdaasszonyok, a kiskertek fölös terményeit áruló falusi lakosok. A régi óvoda felöli oldalon állítotdélelőtti piac például egyúttal „embörpiac” is volt. Ma- gony Antal bácsiék sarki házának déli verőjén álldogáltak, kuporogtak a munkát kereső napszámosok, az elszerződni szándékozó sum- mások, hónaposok vagy éves cselédek. Többnyire itt jöttek létre a gazdákkal kötött egyezségek, itt alakultak meg nyár derekán az arató-, illetve cséplő-„bandák”. A gyakran fél napon át várakozó, unatkozó emberek természetesen beszédbe elegyedtek, „meghányták-vetet- ték” a világ dolgait, újságot olvastak, politizáltak. Mindezt és az áruikat hangos szóval kínálgatók piaci zsivalyát 9 óra tájban a kisbírói dobszó szakította félbe. Ez volt ugyanis a „publikáció” megkezdődésének sajátos jelzési módja. A dobszó elhangzását követően szertartásszerűen fellépdelt a kisbíró a „publikáció” szószékszerű emelvényére, és hangos szóval közhírré tette A publikációt követően a piaci zsongás még egyszer felélénkült, majd lassan csomagolni kezdték megmaradt áruikat az eladók. Ettől kezdve a piac arculata merőben új jelleget öltött. A vásárlási lázállapotban futkosó tömeg ismét elcsendesült, és a szívesen látott barátok, rokonok és régi ismerősök beszélgető kis csoportjaira tagozódott. Ezek a találkozások kiváló alkalmai voltak a rokoni, baráti kötelékek ápolásának, aminek jelentőségét így ötven év távlatából is érdemes átgondolni, ha lenne rá „időnk”! A szerdai piacok ezzel lényegében be is fejeződtek. A vasárnapiak ettől annyiban különböztek, hogy 10 óra tájban megcsendült a falu két kis harangja, s a fél órával azelőtt még zsongó piactéren már csak a templomba igyekvő, ünneplő ruhába öltözött emberekkel találkozhattunk. Nos, nagyjából ezek a dolmutatására alkalmas. Gyűjteményének a tudományos kutatás számára és továbbfejlesztésére nincsenek meg a minimális területi feltételek. Könyvraktára zsúfolt, bővíthetetlen és ideiglenes jellegű, hasonló a levéltár, a me tszel tár, az éremtár és a képtár helyzete is. Mindehhez járul, hogy a pannonhalmi főmonostort évente félmillió turista keresi fel. Hat esztendő múlva ünnepli Pannonhalma fennállásának ezeréves jubileumát. A legfőbb cél a millenniumra a műemléki együttes művészeti és műemléki feltárása és bemutatása a főapátság által megtestesített történeti, esztétikai és etikai értékekhez méltó színvonalon. Olyan módon, hogy a kolostori élet feltételei javuljanak, az oktatás, a diákok ellátása kielégítő színvonalú legyen. Gyűjteményei bemutathatok legyenek, és rendezhetővé váljanak. S ami a legfontosabb: mód nyíljon a tudományos kutatásra. A legsürgősebb a közművek helyreállítása volt, mert a víz- és csatornarendszer meghibásodása veszélyeztette a monostor állagát. A hatalmas épületkomplexum egyes részei megcsúsztak. A barokk ebédlő falai is megrepedtek. Az Országos Vízügyi Hivatal támogatásával korszerű biológiai derítő épült, a közműveket pedig közműalagútban helyezték el. Az energiaellátás megoldásaként elkészült egy transzformátorház is. Az Országos Műemléki Felügyelőség előírása alapján az ötszintes épületbe két korszerű liftet is építettek. A legnehezebb feladatra 1990 után kerül sor a könyvtár, valamint a bazilika felújítási munkálataival. A középkori kolostorkerengő is eredeti állapotában díszük majd, és 1996-ra visszakapja eredeti szépségét a középkori kolostorként is. Megmarad a kert híres napórája is. Sajó Sándor írta egykoron Pannonhalmáról: „Mint drága ékszer aranykoszorúban, / Zajló habok közt szirtes nyugalom. / A táj öléből égre tornyosul tan / Ügy áll e vár, ez ősmagyar halom.” A vár, az ősmagyar halom újabb évezredének kezdetére készül... I. B. A középkori kolostorudvar a napórával Pannonhalma millenniuma előtt A bazilika főbejárata a toronnyal Pannonhalmáról a legalaposabb tudományos dokumentációk egyike dr. Lévár- dy Ferenc műve. Tőle tudjuk, hogy a közel ezeréves kolostor a magyar művészi múlt nagy tanúja. Hazánk védett műemléke. Az épületegyüttes csaknem minden részlete megfontolt gondolkodás alapján készült, for- rástanilag jól dokumentált történelmi, építészettörténeti érték, amely a legkisebb építészeti beavatkozás esetén a műemléki, történelmi, építészettörténeti, esztétikai meggondolásokat igényel. A Kisalföld, fölé emelkedő dombtetőn 996 táján épült fel a Géza fejedelem által alapított kolostor a mai főmonostor legkorábbi építészeti előzménye. A Szent Márton tiszteletére szentelt első templom és kolostor azonban elpusztult. A jelenlegi épületegyüttes többszöri újraépítés, illetve bővítés nyomán fejlődött ki. Bazilikája 13. századbeli, ke- rengője Mátyás király korabeli. A mai megjelenésében nagy részben barokk kolostorépület a 18. század első felében épült, magába foglalva a korábbi középkori elemeket. A könyvtárépület és a bazilika homlokzata egy nagyszabású, de egészében soha meg nem valósult klasszicista terv eleme. A kolostor az 1910-es években emelet-ráépítéssel bővült és helyenként új homlokzati architektúráit kapott. A második világháború idején a középkori erődítmény egy részének bontása árán az épületegyüttes egy modern gimnáziumi épülettel egészült ki. A felszabadulás után Pannonhalmán mindössze kis léptékű műemléki helyreállításra kerülhetett sor. A pannonhalmi műemlékegyüttes, ma is a bencés szerzetesrend magyarországi központja, magába foglalja a rend főmonostorát, gimnáziumát, gyűjteményeit, ezen belül a 300 ezer kötetes könyvtárat, amely a világ Középkori kolostorkerengő Porta speciosa legnagyobb bencés könyvtára, nemzeti kincseinket őrző levéltárat. Napjainkban részben idegen elemként ékelődik a kolostor egyik szárnyába a szerzetesrendek idős tagjainak ápolását ellátó, állami kezelésben lévő szociális otthon. A pannonhalmi főmonostorban jelenleg 70 szerzetes, 100 szociális otthoni ellátott, 50 főnyi személyzet, 320 kollégiumi diák lakik. A bentlakók és a látogatók higiénés és komfortellátásának színvonala az átlagon aluli és tarthatatlan. A könyvtár pedig csak dísztermének be-
