Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-20 / 17. szám

1990. január 20., szombat o köröstAj BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET A többi hadd nyüszítsen Elnökválasztás előtt Medgyesbodzáson Medgyesbodzáson a falu éLetében meghatározott szere­pe van az Egyetértés Mgtsz- nek. Minden ember vala­milyen módon kötődik a he­lyi termelőszövetkezethez, ebbőL adódóan most lázban tartja a falut; ki lesz a té- esz elnöke, hogyan alakul a termelőszövetkezet vezérka­ra. Nem mintha nem volná­nak önjelöltek, vagy egy-egy szűk kisebbség jelöltjei. En­nek ellenére nem tisztázó­dott még, hogy ki lesz az a személy, aki a tagság bizal­mát élvezi, és a községben köztiszteletben álil. Ezt kö­vetően eldöntendő, hogy ez a személy akar-e, kíván-e a többség akaratából a terme­lőszövetkezet feje, vezetője lenni. Ezek igen alapvető kérdések, mert a jövő útja nem a .garázdálkodás, hanem a gazdálkodás. Igaz, szép számban vannak a tagság körében olyanok, akik ed­dig is „magukénak érezték a téesz vagyonát”. Például volit olyan eset, hogy a meg­nevezni nem kívánt személy lebontott egy 50 méteres .ba­romfiólat és az így nyert anyagokat jelképes összegért hazaszállította, vagy más esetben megvásárolt egy MTZ traktort pótkocsival, felújított állapotban, műsza­ki vizsga után 35 ezer fo­rintért. Ez a személy jelenleg szű- kebb hívei között úgy nyi­latkozik: „Mi ne bántsuk egymást, szétosztjuk egymás közt a téesz vagyonát az utolsó öt év átlagkeresete alapján, a többi meg hadd nyüszítsen”. Ne feledkezze­nek meg ezek az emberek arról, hogy vannak a köz­ségben olyan tagok, akik több évtizedet — az életük javát a termelőszövetkezet­ben dolgozták le, bizony elő­fordult, a régi időkben, ami­kor egy-egy rosszabbul si­került év után, a tagság a fizetéséből pótolta a téesz vagyonát. Ezt figyelembe vé­ve, nem ártana legalább e kérdésit a tagokkal megvi­tatni, hogy és mint alakul­tak a dolgok az utóbbi 20 évben a termelőszövetkezet­ben. Figyelembe kell venni ugyanis, hogy ezeknek az embereknek a verejtéke árán jött létre a téesz je­lenlegi vagyonának nagy része, s ezért a téesz jövő­beni sorsát illetően az ő vé­leményüket figyelembe kel­lene venni. Emlékeztetnék rá, hogy az utóbbi öt év a belső és külső körülmé­nyek miatt csak az adóssá­got növelte, amit nem való­színű, hogy a mai vezetés felvállal, ezzel szemben a meglévő vagyont — koráb­biak kizárásával — szét sze­retné osztani egymás között az átlagkereset arányában. Az pedig — mint közismert — súlyos aránytalanságot, igazságtalanságot eredmé­nyezne. Abba kellene hagy­ni Medgyesbodzáson is az egyedül jelentős, tényleges politikai erőt képező Füg­getlen Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt és annak tagsága ellen indított hecc­kampányt és lejáratási ak­ciót, ehelyett vele együtt kö­zösen a tagság érdekét szem előtt tartva, a válságból ki­vezető utat, a tagság akarat tanaik megfelelő megoldást kellene keresni. Meg kell kérdezni a tagságot, kiket látna szívesen a vezetőség jelöltjei között, ugyanis a választásra senki másnak, csak a tagság egészének van jogosítványa. Ezt a jogot és lehetőséget semmilyen szűk érdeket közösségi érdekként álcázva elvitatni nem lehet. Meg vagyok győződve és biztos vagyok benne, hogy a tagság érdekeinek tudatában van. A feltétel adott, nincs szükség arra, hogy nevében és helyette mások gondol­kodjanak. Jelenleg hatályos törvényeink szerint a vá­lasztás egyedül és kizárólag az ő joga és kötelessége. Kívánom, minden tag saját akaratából, belső meggyőző­dése és lelkiismerete szerint, minden külső kényszertől mentesen vegyen részt a vá­lasztási munkában, mert ak­kor annak eredménye nem marad el, maradéktalanul fogja szolgálni a tagság, az egész falu érdekét. Szabó Gábor, Medgyesbodzás Boldogságcsinálók, gyülekezzetek! Hogy hallgatnak-e a múzsák: nem hi­szem. Csák rohamosan csökken irányuk­ban a „fizetőképes kereslet”, amit (saj­nos) úgy kell érteni, ahogy van: a tétova irodalombarát ma már nem vásárol iro­dalmat, vagy alig. A még elszánt is meg­nézi, mire költi a kevés pénzét, miközben válogatni sem nagyon tud, hiszen a köny­vesboltok polcaira is bekúsztak már a horror, a pornó és társaik, hovatovább egy tízhalottas detektívregény a szende szórakozás színvonalára kéredzkedik. Pedig — olvasgatom egy osztrák lap cikkét — a „boldogságcsinálás” igazán jó eszköze „a művészet értékes teljesítmé­nyeinek” birtokbavétele. Egyszerűbben: aki verset olvas, aki Beethovent, Mozar­tot, Lisztet hallgat, aki képtárakban tölt darab időt, aki színházba jár, annak „élet­minősége” változik, és ettől a szótól. — ír­ja a lap — egyenes gondolati út vezet a „boldogsághoz”. Ennyi lenne tehát a „bol­dogságcsinálás” titka? Ha pedig levesz- szüik á szó elejére és végére tett idézője­let, máris úgy járhatjuk körbe, mint a világ legtermészetesebb szavait: a re­ményt, örömöt, biztonságot, jövőt... Noha az előbbi három kétségtelenül a negye­dikről szól, azt magyarázza, körvonalazza (alkalmasint, mikor melyik az érvényes), az életminőség és boldogság, valamint a boldogságcsinálás sem új a nap alatt. Az ember (mondják) arra született, hogy bol­dog legyen, miközben tévútjait, mely a boldogtalansághoz vezet, önmaga választ­ja. Tudatlanságból, dacból, félrevezetett- ségből. De ez sem teljes igazság, hiszen a sors (a körülmények) is keményen eltérí­tik olykor a boldogságot közelítő úttól, és sodorják a boldogtalanság helyzeteibe, éveibe, évtizedeibe, hogy ne is merjem fokozni tovább. Hát akkor? Lehet-e arról töprenkedni, hogy a művészetek elvezethetnék a bol­dogsághoz, egy magasabb életminőséghez? Azt hiszem, lehet. Mi több: szükséges. Mert akit egyszer (csodák vagy nagyon is reális dolgok folytán) megérint egy vers szépsége: bizonyos, hogy újra olvas. Leg­alábbis sokan újra olvasnak verset, újra elmennek színházba, képtárba, hangver­senyre. Mondhatnánk, hogy manapság azért nehéz a helyzet, hiszen a költők (mint előbb már megkockáztattam) nem, vagy csak alig jutnak el olvasóikhoz, hangversenyre járni is egyre költségesebb, színházba szintén, a képtárakban pedig télen hideg van, nyáron viszont érthetet­len műalkotásokat tesznek a falakra . . . Ez utóbbi azonban csak szomorú tréfa, mert szinte elhanyagolható a létszám, akik mennek vagy betévednek. Akkor mire jó ez az egész különös gon­dolati túra, ez a szöszmötölés a boldog- ságcsinálás körül? Megmondom, tisztelt olvasóim! Mert irigylem az osztrákokat, irigylem az országot, ahol leírhatják: „A lakosság kulturális viselkedésében megfi­gyelhető fellendülés egybeesik azzal, hogy a legutóbbi három esztendőben több mint 40 százalékkal nőtt a művészeti költségve­tés”. Ebből következően a kilencvenes évek fordulójára a sógoréknál kétszeresé­re emelkedett az alkalmi tárlatlátogatók, színháznézők, hangversenyeken részt ve­vők száma, és növekedett a rendszeres könyvolvasók aránya is. Tehát: azok ará­nya, akik elindultak a boldogság, egy ma­gasabb életminőséghez vezető úton. Mi­lyen más „út” ez, mint amit mi tapasz­talhatunk itt, magunk körül?! Melyen a művészeti értékek, a művészeti élet szét­esése, a ki tudja hofinan jött igénytelen­ség, sőt elutasító közérzet a mindennapos útitárs?! De biztos-e, hogy csak attól más az osztrákok „kulturális viselkedése”, mert ott az utóbbi három esztendőben 40 száza­lékkal emelkedett a művészetekre költ­hető pénz? Biztos-e, hogy csak attól más a mi kulturális viselkedésünk, mert a költségvetésnek ez a része rohamos apa­dást mutat? Csak részben, tisztelt olvasóim! Csak részben. És a magyarázatok között (okok között?!) az olyan szavak hiánya is sze­repel, mint remény, öröm, biztonság. Mondhatnám úgy is, hogy a szavak mű­ködő holdudvara, sugárzó valósága, része­ként a Duna—Tisza—Körös-tájon élő em­berek életének. Azt hisszük sokszor, hevüléseinkben ön­magunkért teszünk valamit. De ha Petőfi is csak azért lett ügy, mert egy milliomos fejébe vette, hogy kiássa a szibériai le­gendát? Ha a jelszavak mögött elférnek könnyen módosítható tartalmak is, ha egyfajta emberi értékrend (melyhez min­den mérhető) csak szükségtelen kacaí? Ha „a szeretet mindenkinek kitöltetett” karácsonyi igének nem a lényege a meg­határozó, hanem a demonstrálás: íme, ez is kimondható, leírható! Miközben a világ legnyilvánvalóbb dolga kell, hogy legyen, de az is, hogy munkálkodhasson az em­beri szívekben, mert ha munkálkodni ké­pes, jöhet számításba a negyedik szó, a jövő ígérete. Es valósága is. Sass Ervin Nem csak lelkész, misszionárius is Először az erkölcsben kell megújulni Ülünk a biharugrai lelkészi hivatal egyik szobájában. Kalmár Jánost, Biharugra és Körösnagyharsány fiatal re­formátus lelkészét hallgatom. Rám, aki egy másfajta nevel­tetésben részesültem, szinte a katarzis hatását nyújtja ez a találkozás. A második születés — Tizenegy éves koromban,, mikor az orvosok már le­mondtak rólam, visszakap­tam az életem. Hálaadásból megfogadtam, hogy Istenen keresztül az embereket fo­gom szolgálni. Ugyanis ek­kor egy gyógyíthatatlan be­tegség ért el, az agytumor. A debreceni klinika főorvosa úgy vélekedett, ha megmű- tenek, akkor még néhány hónapot élek, ha nem, ak­kor legfeljebb néhány hetet. A vallásos életben az első lépéseket szüleim segítségé­vel tettem meg. A kórház­ban imádkoztam, s ennek tulajdonítom a gyógyuláso­mat, azt, hogy gyógyszerek nélkül néhány napon belül teljesen egészséges lettem. Ez meghatározta egész életemet. Lényegében ekkor születtem meg. Ahogy most utólag visszaemlékszem, menekül­tem a fogadalom elől, attól, hogy kifejezetten Istent szolgáljam. Az általános is­kola elvégzése után több szakmát szereztem. Később rájöttem arra, mint dísznö­vénytermesztő, mint erős­áramú villanyszerelő, majd mint mezőgazdász, szolgála­tom középpontjában nem az áll, amire én fogadalmat tettem. — A sorsdöntő elhatáro­zásra 1975-ben jutottam. A műszaki egyetemre kíván­koztam, de édesapám az ag­rárra küldött. Ekkor hirte­len ellentmondtam édes­apámnak, és magamnak is, és 1976-ban, 22 évesen a debreceni református teoló­giára mentem. Nem bántam meg, hogy ezt a hivatást vá­lasztottam. Ügy érzem, itt találtam vissza arra az útra, amelyre gyermekkoromban vállalkoztam. Döntésemet szüleim nem jó szemmel nézték, főleg édesapám, aki kijelentette, többet ne is menjek haza.. Egy bőrönddel indultam el a teológiára. Éj­szaka vagont raktam, abból tartottam el magamat, ké­sőbb — ismerőseim révén — a szakmámból tisztességesen megéltem. — Mielőtt még az állam­vizsgát letettem volna — lel­készhiány miatt — harmad­éves teológusként 1980 őszén kihelyeztek Biharugrára. Ide már mint házas ember, a feleségemmel1 együtt érkez­tem. Ideérkezésem után szolgálatomban a családláto­gatásra és a házi istentisz­teletre helyeztem a fő hang­súlyt. Akkor a házi isten- tisztelet az egyház keretein belül is illegálisnak számí­tott. Egy-egy alkalommal va­lamelyik családnál negyve­nen is összejöttünk. Két órán keresztül együtt vol­tunk, és az Igéről beszélget­tünk. Űj, pezsdítő Kelkületet vittem közéjük, ezáltal meg­újult a gyülekezet. Tíz évvel ezelőtt csak idősek jártak templomba, ma mindegyik korosztály megtalálható. A diakónusok segítségével a két faluban — Biharugrán és Körösnagyharsányban — minden gondról, bajról tu­domásom van: Például egy fiatal házaspár már-már majdnem elvált. Feleségem­mel együtt meglátogattuk őket. Elmeséltem a mi há­zasságunkat, elmondtam, mi­lyen csodálatos kegyelem az, ha két ember ebben a zűr­zavaros világban mint egy test, egy lélek, úgy él. Két­szeres erővel szállnak szem­be a bajjal, az örömöket is kétszeresen élik meg. Hi­szem, hogy ennek a beszél­getésnek a gyümölcséként a fiatal pár ma is együtt van. Visszaadni a belső tartást — Mikor Isten elvégezte a szívemben, hogy teológiára megyek, nem alakult ki ben­nem a kép, hogy hol fogok szolgálni. Nem csak olvas­tam misszionáriusokról ha­nem meg is szerettem ezt az életet, felvilágosítani azokat az embereket, kiknek nem áll módjában a tanulás, el­juttatni hozzájuk a minden­napi és a lelki élethez szük­séges ismereteket. Ma Ma­gyarországon a hitéletnek nagyon alacsony fokán ál­lunk. önismeretre és lelki ébresztésre van szükség. Egy lelkész — ha hivatásának érzi ezt a pályát — nem csak lelki pá sztor, hanem misszionárius is. Ahogy Pál apostol mondja; „Mindenek­nek mindenné lettem”. Te­hát segítőtárssá, megértő baráttá kell válnunk. Azt hi­szem. Magyarországon az utóbbi időben nem erre tet­ték a hangsúlyt, és az em­berekből kiveszett valami: az Istenbe, az emberbe, a jövőbe vetett bizalom. A misszionárius az elveszett belső tartást tudná vissza­adni, hogy ne a külső kö­rülmények sodorják az em­bert. — Egyszer egy illető vérig sértett, még átkozódott is rám. Ügy tettem, mintha észre sem venném. Mikor tudtam, hogy családi ünne­pélyt tartanak, bekopogtam. Az ünneplő sereg megdöbbe­nésére a sértegetőnek egy ajándékot nyújtottam át. Ma ő a legjobb emberem a fa­luban. Ha a kritika magát az ügyet érinti, akkor a gyülekezet elé viszem, és ott kérem, hogy öntsünk tiszta vizet a pohárba. Mondják el ők is a véleményüket, mert a lelkész is ember, ő is té­vedhet. Ennek az eljárásnak nagyon jó eredményét ta­pasztaltam. Elmondhatom, hogy ma is olyan felhőtlen a gyülekezettel a kapcsola­tom, mint tíz évvel ezelőtt, mikor idejöttem. Jó lenne, ha az ország vezetői is ügyelnének arra, hogy min­dig tiszták legyenek az em­berek szeme előtt Hitélet vagy nemzeti tragédia? — A Biblia ad egy alap- lelkületet, ami segít megis­merni, megérteni az embere­ket. Ezt nem csak azért mondhatom el, mert gyer­mekfejjel felnőttek között dolgoztam, és többféle isko­lában megfordultam. Pél­dául esti tagozaton elvégez­tem a marxista—leninista középiskolát is, mert nagyon érdekelt ez a gondolkodási mód. Nem formált ateistává, hanem megerősített keresz­tény 1 hitemben. Tudom, ho­gyan forduljak ahhoz, aki ezen nőtt fél. Egyre "inkább együttérzéssel és szánakozás­sá! tekintek azokra, akik egész életüket tették erre az ingatag résztudományágra. Azért tartom ingatagnak és résztudománynak, mert nem csak matériából vagyunk, hanem szellemiből és lélek­ből is. — Legújabban Magyaror­szág történelmével foglalko­zom. Azt látom, amikor a hitélet alábbhagyott, mindig jött valami tragédia a nem­zet életében. Ha az emberek Istentől elfordulnak, elszi­getelődnek egymástól is. Ez halálos betegség, mert a ter­mészeti ember az ént he­lyezi a középpontba, azt né­zi : hogyan lenne könnyebb neki. A lelki ember pedig arra figyel, hogyan lenne jobb a gyermekének, a csa­ládjának, a gyülekezetének. Így találja meg a teljes éle­tet. — A sokat emlegetett megújulás, véleményem sze­rint, a gondolkodásból in­dulhat ki, csak utána fog a gazdaságban profitálni. Ha bízunk Istenben, akkor már bízunk a társunkban is. Ha kettőnknek 20-20 ezer forint lapul a zsebében, akkor már nem költjük el, hanem kez­dünk vele valamit. Tehát először az erkölcsben, a lel­ki életben Jtell megújulnunk, hogy belső tartásunk legyen, és akkor a szavunknak is nagyobb lesz a súlya, Isten áldása száll ránk. „Imádkoz­zál és dolgozzál!” — szól az évszázados mondás. Először imádkozz, gondold végig, hogy mit akarsz, és utána végezd el. De ne azt, amit mondanak, hanem azt, ami építő, úgy van a hasznodra, hogy a másik nem szenvedi kárát. Ma még sokan a sa­ját pecsenyéjüket sütögetik, így a társadalom jelenlegi szerkezete erre nem alkal­mas. Lelkében, erkölcsében megújuló fiatalságban, látom azt az erőt, amely a társa­dalmat gyökeresen megvál­toztatja. (molnár)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents