Békés Megyei Népújság, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-20 / 301. szám
1989. december 20., szerda Josephstadti operett a húszas évekből Zerkovitz Béla: Csókos asszony Rica-Maca és Ibolya Ede, a páros, mely a legjobb volt ezen az estén: Radó Denise és Kulcsár Lajos Fotó: Kovács Erzsébet Hát megint itt egy operett. Szirmai Albert Mágnás Mis- Ikája után a legkönnyebb múzsa egy másik mestere, Zerkovitz Béla kopogtatott a Jókai Színházban, hogy Hegyi Árpád Jutocsa rendezésében feledtesse pár órára a nagyérdeművel, mi van odakint, az oszlopokon túl. Zerkovitz úr pedig, amint bekopogott, nem volt egy fekete holló, és nem is levél volt nála, hanem az 1926-ban bemutatott Csókos asszony szövegkönyve és partitúrája, ajánlva, hogy játszanék el ezt, és éppen most a színház művészei. Nem tudni, hogyan ala- kult-formálódott a színházvezetésben a nemes ajánlat, mindenesetre Hegyi Árpád Jutocsa olyan lehetőséget kapott, mely ugyan nem az előadásra fordítható százezrekben mutatkozott meg, hanem abban elsősorban, hogy sikerült összehozni egy igen jó szereposztást, mivel régóta ismert, hogy a legjobb darabot is tönkre teheti (tönkre is teszi) a tehetségtelen ■ színész, pláne, ha több van belőlük. Nos, a mi Csókos asszonyunk szereposztása majdhogynem fővárosira sikerült, és ezúttal csak így írhatjuk, lévén, hogy tényleg a főváros gyűjti a legjobbakat, és a vidéki legjobbak is (ha bevallják, ha nem) oda mennének, oda igyekeznek egész pályafutásuk alatt. Miközben már gyorsan eldöntöttem, hogy ezt a szálat nem gombolyítom tovább, mert abból semmi jó nem jöhet ki, maradjunk a Csókos asszonynál, az előadásnál, melyet a premier közönsége (és gondolom, a további előadásoké is) jókedvűen megtapsolhatott, vastapsra is váltva a finálékban. A történet nem különösebb, de azért érdekes. Szegény kis Pünkösdi Kató, ott, a Josephstadtban, nem lehet tisztán és hamvasan Dorozs- may Pista nevű szerelmeséé, mert kutya a világ, és a Bajza utcai kis palotában lakó Tarpataky báró sem annyira önzetlen, hogy ellenszolgáltatás nélkül egyengesse a kezdő kis színésznő pályáját... Aztán a többiek: Rica-Maca, Ibolya Ede versíró, és a josephstadti ház díszes lakóserege szintén tudja, mitől döglik a josephstadti légy, hogy ha a pénz beszél, akkor nincs erkölcstan, ha pedig az erkölcs beszél, akkor nincsen pénz. Közben gyönyörű slágereket énekelnek arról, hogy „Éjjel az omnibusz tetején”, meg „Asszony, asz- szony, csókos asszony, karcsú rózsaszál”, és főtanulságként: „Tanulj meg kislányom komédiázni... kacagni, sírni, ha kell”, azon okból, mert „Minden, minden csak komédia’’. Ha nem operettről volna szó, az ember ütötten ülne a nézőtéren, mert évszázadok tapasztalatai bizonyítják, hogy „minden komédia”, és hogy az életnek rossz színészei elbuknak ebben. Az ügyesek, a rafináltak azonban okkal tartják aranyigazságnak: „Magaddal törődj csak, más senkivel”, miközben csak annyi a követelmény, hogy ezt ügyesen leplezni kell. De hát operett ez, kérem, mondhatta Hegyi Árpád Jutocsa, nem törődve a szerény anyagi eszközökkel (ahogy a rádióban nyilatkozta), és csinált az előadásban jó pár hangulatos percet, pompásan mozgatta a „statisztéria tömegjeleneteit”, csinált finálékat, nem is egyet, sőt, volt, hogy alig tudta abbahagyni; a táncok már-már túl akrobatikusak- ra sikerültek, de azért a földön maradtak szépen, és amikor kiléptünk fél 11-kor ■az oszlopok között az éjszakai városba, akkor is dúdoltuk még: „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem, a sors olykor nem tudja, mit akar". Ideje azonban megindokolni, miért is hivatkoztam olyan súllyal az „igen jó szereposztásra”? Egyszerű: mert igen jó! Itt végre nem kellett a zsöllye mélyére süllyedni, ha küzdelem jött le a színpadról és nem kulturált, szép ének, játék, mert ez a mostani Csókos asszony fiatal, tehetséges színészek láthatóan felszabadult játéka volt, karácsonyi ajándék akkor, amikor fentről és nem fentről nem éppen szívderítő ajándékokkal lepik meg a magyar publikumot, szónoki fordulattal is mondhatnám: a népet. Mi itt most kaptunk két és fél óra könnyűséget, lírát, érzelmeket, valami olyat, ami így egyáltalán fel nem lelhető, a valóságban, de azért mégis jellemzi azt, vagy legalább azt, amilyennek látni- élni szeretnénk. A tavaly is fellépő primadonna, Sivók Irén m. v. Pünkösdi Kató szerepében néha egészen kellemes színészi képességeiből is adott Pünkösdi Katónak valamit, hogy hihetőbb legyen. Kár viszont, hogy olyan privatizálásra ragadtatta magát, melyre a tizenedik sorok „szakmai benfentes közönsége” óriási hahotával reagált. Kár volt a „gonosz Lendvayt” és a másodprimadonna Kővárit emlegetni, még akkor is, ha itt a primadonna „szebb ruhát kapott, mint Kővári”. Ezek a dolgok nem tartoznak ide, habár a békéscsabai közönség biztosan tudja még, milyen primadonna volt Kővári Katalin ebben a színházban . ;. Dorozsmay Pistát Kárpáti Levente domborította, néha szó szerint véve, tetszett a kiállása, a küzdelme azzal, hogy könnyed legyen, mely végül is sikerült neki. Az előadás meghatározó és mindent eldöntő hőse Radó Denise: nem is tudom, kihez hasonlíthatnám azt a szubretti teljesítményt, amit produkált? Talán egy harminc év előtti előadásból Almássy Gizihez, akit volt szerencsém akkor szintúgy Rica-Maca szerepében megtapsolni. Partnere, Kulcsár Lajos már most szinte mindent tud ebből a mesterségből. és nagyon tehetséges. Gálfy László (Báró Tarpataky) az még, aki ha bejön a színre, elhitet a nézővel mindent, amit csak akar. Tetszettek a díszletek (Szlávik István m. v.), a jelmezek is (Zeke Edit m. v.) és mint már szóba került, Felkai Eszter táncai. Persze, nézhetjük innen vagy onnan: ez az előadás első helyen Radó Deniséé és Hegyi Árpád Jutocsáé. A volt, aztán Kulcsár Lajosé többiek azt játszották el, hogy ott lehessen Zerkovitz is a dalaival, elővarázsolva a húszas évek világát. Sass Ervin Alapítvány idős nevelőszülők támogatására Magyarországon a nevelőszülők túlnyomó része nem kap fizetséget a gyermeknevelésért, az állam csupán a gyermekek ellátását finanszírozza. Körülbelül kétezer olyan nevelőszülő van az országban, aki életében 5-10 vagy még több gyermeket is felnevelt, főállású munkát emellett nem tudott, vagy nem akart vállalná, és idős korára anyagi támasz nélkül marad. Ezeknek az embereknek — akik jórészt csak szociális támogatásból élnek, szűkös körülmények között — január 1-jétől segítséget nyújt az az egymillió forinttal induló alapítvány, amelyet a Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács és a helyi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet hozott létre. A nyílt alapítványhoz elsőként csatlakozott a Szociális és Egészségügyi Minisztérium, de már más intézmények is jelezték támogatási szándékukat. Befizetéseket magán- és jogi személyektől a Magyar Hitelbank Gyámpénztárának 222- 12003-as ideiglenes számla- számára várnak. Karácsonyi magány llkik halni vágynak ........úgy éreztem, hogy nincs tovább. A konyháké« ott volt az asztalon. Felmarkoltam és magamba szúrtam ... Ha néhány centivel lejjebb csúszik a penge, meghalok. így viszont életben maradtam. Ez volt az első öngyilkossági kísérletem. Másodjára gyógyszerrel próbálkoztam. Az sem sikerült, pedig úgy szerettem volna meghalni végre!” Csalódás, túlhajszoltság, szerelmi bánat, létbizonytalanság, hétköznapi gondok, konfliktusok — és egy ponton megáll a józan ész. Hajlamosak vagyunk arra, hogy kudarcainkért körülményeinket, a véletlenek szerencsétlen összjátékát okoljuk. Zátonyra futott életünkért bűnbakot keresünk, és ezt a legritkább esetben ugyan, de önmagunkban találjuk meg. Ettől szorongunk. Kínzó érzéseinktől ösztönösen szabadulni próbálunk. Ez a menekülés gyakran testet ölt alkoholizálásban, kábítószerezésben, sőt önagresszióban is.- Gondoljunk csak az öngyilkosok magas számára. Az orosházi ideggondozóban idős asszony várakozik. Nagyokat sóhajt, majd kitör belőle a sírás. — Ügy érzem, megdöglök! Alig van erőm. Érdemes így élni? — zokogja fájdalmasan. — Akkor kellett volna meghalnom. _99? — Akkor, amikor begyógyszereztem magam. Hónapokig feküdtem kórházban és most megint pattanásig feszült bennem a húr. Félek az ünnepektől is! Dr. Tóth Éva, az orosházi ideggondozó főorvosnője nap mint, nap találkozik megkeseredett, kétségbeesett emberekkel. A 78 éves nénit is ismeri. — Az öngyilkossági kísérlet után csoda, hogy életben maradt. Sajnos, a néni — az érelmeszesedés határán — depressziós állapotban van. Ilyen idős korban e2 igen gyakori — sóhajt fel a főorvosasszony. — Az ünnepektől pedig nem csak a néni fél, hanem én is. Ilyenkor (a hétvégékhez hasonlóan) megnő az öngyilkosok száma. Az egyedüllét, a környezet közömbös magatartása, nemtörődömsége veszély- érzetet kelt az emberekben; elsősorban az öregekben és a fiatalokban. Az időskorú öngyilkosjelölték a legel- szántabbak — ők már nem remélnek, nem látnak más kiutat, csak a közeli halált. Az önpusztítás leggyakoribb módja.a gyógyszerfogyasztás alkohollal keverve. Az utóbbi időben az akasztásos kísérleteknek is megnőtt a száma. Sajnos, ezeknek » kísérleteknek a zöme „eredménves”. Az öngyilkosság népbetegség — állítják sokan. Tény, hogy hazánkban több ezren kísérleteznek a halálkereséssel. Orosházán évente. 60-70 öngyilkosjelöltet tartanak nyilván. Velük találkozik nap mint nap dr. Unger Lörincné pszichológus. — Az öngyilkosság nem egészségügyi, hanem társadalmi probléma. A mai magyar társadalom pedig éppen elég okot szolgáltat az önértékeléssel, a problémafeldolgozás módjával küszködő emberek részére. Minden kísérletet komolyan kell venni, és minden kísérletezőnél fel kell kutatni az indítékokat. Erre a legalkalmasabb módszer a pszichoterápia lenne, de az emberek pszichológiai kulturáltsága olyan alacsony, hogy sokszor az ilyen irányú kísérletek már az első lépéseknél kudarcba fulladnak. Ami még szomorúbb, az öngyilkosokat, illetve a kezeiteket megbélyegzi saját környezetük. Pedig elvileg mindenkinek az életében bekövetkezhet az a pillanat, amikor ő is megpróbálja — tehát ne ítélkezzünk mások felett! Inkább segítsünk egy kis odafigyeléssel, néhány jó szóval ' Karácsonykor, a család, a szeretet, a békesség ünnepén ne feledkezzünk meg azokról sem, akik egyedül vannak. Segítsünk nekik kivédeni a magányt! (Csete) Manifesztum — pletyka ellen Ha egyik szekértáborhoz sem tartozol, s elhatározod, hogy mostantól távol tartod magad a politikai harcoktól, s kivonulsz a pártok és mozgalmak által bevonalkázott közéletből, talán még több ellenséged lesz, mintha elköteleznéd magad. Rád fogják, hogy mindenütt jól akarsz feküdni, hogy kivársz, megvárod, kié lesz a hatalom, aztán odacsapódsz, stb. Nehéz ma függetlennek maradni, hisz ebben az értékvesztésben szenvedő társadalomban nem számít valódi elkötelezettségnek és igazi Ititvallásnak, ha valaki a művészetnek a prófétája akar lenni, s a kultúrát többre tartja a partikuláris érdekvitáknál. Brodszkij már megmondta, csak kevesen olvasták (úgy tűnik), hogy a kultúra és a művészet magasabb rendű kategória, mint a politika, mert a kultúra értékei örök- érvényűek, maradandóak, áthúzódnak történelmi korokon, mint egy érzékeny ideg- szál, a politika döntései, lépés- és köpeny- váltásai napi, és hatalmi érdekek szövődménye csupán, bár meghatározni látszik létet és egzisztenciális bástyákat, a politika időleges, eseti és romlandó. A politika soha ne várja el, hogy a művészet kis távlatú céljait kiszolgálja, támogassa, a művészet messzebbre néz, nagyobb léptékben, világképben és az egész emberi nemben gondolkodik. Ez az alárendeltség a politikát mindig idegesítette, de meg kell tanulnia együtt élni ezzel. A tehetség, a tálentum, a zseni ezért tűrhetetlen egy politikát fetisizáló világban. Főleg így van ez kis településeken, ahol megszokta a mindenkori úr, a mindenféle hatalmat kiszolgáló kisvárosi des- pota, hogy nála nincs igazabb, se hazugabb azon a vidéken. Általában az ilyen kisvárosi milliomosok nemcsak a helység üzemeit, útjait, kiváltságait birtokolják (bitorolják) és élvezik!, hanem övék a pletykaterjesztés monopóliuma is. De ehhez nem kell még milliomosnak sem lenni, nem kell despotának sem lenni, csak egyszerűen haragudni kell valakire, akiről terjeszteni kívánunk valamit. Rólam is elterjedt valami egy kisvárosban mostanában és ez zavar. Egyre többen állítanak meg az utcán és jóindulatúan tájékoztatnak arról, hogy mi terjed rólam. Biztosítanak, hogy ők személy szerint nem hisznek ennek a pletykának, de azért mégis ... adjak magyarázatot. Érthetetlenül és megdöbbenve állok, földbe gyökeredzik a lábam, micsoda sötét kitalálmány áldozata vagyok. A híresztelések szerint egyfajta folyóiratban megjelent egy interjú X.-ről, aki a kisváros ' vátosatyája és ezt a folyóiratot én fölvásároltam a kisvárosban, és környékén, mindenütt és mindet! ABC-ben, újságospavilonokban stb. és ez még semmi, mindezt egy városhoz kötődő (nevezzük Y.-nak) másik politikai személyiség megbízásából tettem, érdekből, pénzért stb., és persze azért, hogy ne tudják elolvasni az interjút. A baj az, hogy még csak sejtelmem sincs, hogy ki és miért találta ki ezt a történetet. (Tehát nincs szándékomban vádolni senkit, nincs is tippem! Sajnos!) Tehát függetlenségem és autonómiám álca volt, csak odacsapódtam az egyik szekértáborhoz, mert érdekeim így kívánták meg, különben is Y. barátja vagyok és mi együtt ketten» már puccsra készülünk a kisváros vezetése ellen (is). Miért e báli crescendo? Előtörnek a hatalmi viszonyok a káposztaföldön. Mindez rágalmazás és lejáratás akarna lenni, csakhogy megbicsaklott a hír már az első visszakérdezésnél. Az ominózus lapból csak kettő darab érkezett a városba. Tehát fölvásárolni nagyon könnyű lett volna. Mit lehet tenni egy pletyka ellen. Azt mondják, hagyni kell. Terjedjen csak az emberről minden, ami jön: hogy szeretője a gazdasági vezér lánya és hogy ezért ő lesz ott hamarosan a kultúros, hogy iszik, mint a kefekötő és verekedésekbe keveredett, és hogy perverz, lator és biszex. Mindezt nyeljük le, nyaljuk be és aki kitalálta és terjesztette, az röhögve pusztuljon bele örökös rettegéseibe. Sokak szerint mindegy, mit mondanak az emberről, csak forogjon a neve. Nem így van. Esterházy Péter írja: „Olyan világ ez, amelyik azt állítja magáról, hogy van benne becsület, holott egészen nyilvánvalóan nincs benne becsület, helyesebben, soha még csak becsülethez hasonló ez vagy az se volt benne, nemcsak félelmetes, nemcsak megfélemlítő, de nevetséges is ... ebbe mindenkinek bele kell törődnie ... Ami ezt az országot, ezt a hazát illeti, itt, egyáltalán, hogy létezhessünk, hogy csak egyetlen nappal is továbbzökkenjünk, sosem szabad megmondani az igazságot senkinek, mert ebben az országban csak a hazugság visz előre bármit ..., tömérdek leleplezéssel, cirkalma- zással, torzítással..., ebben az országban a hazugság: minden, és az igazságnak csak vádemelés, elítéltetés, megcsúfolta- tás lehet a következménye... aki igazat mond, máris büntethető és máris nevetséges, a tömegek vagy a bíróságok döntik el, kit kell megbüntétni, vagy nevetségessé tenni... Ha nem lehet megbüntetni azt, aki igazat mond, akkor nevetségessé kell tenni, ha nem lehet nevetségessé tenni, akkor tenni kell róla, hogy büntethető legyen ...” Igen. Felül kellene emelkednünk a hazugságon, jfogy ne sározzuk be magunkat. De muszáj-Herkulesként a sárban is embernek keli tudni ‘maradni. A művészet ebben segít. . . „ ,, Kantor Zsolt
