Békés Megyei Népújság, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-19 / 300. szám

1989. december 19., kedd o Sopron messzire van? H népfőiskolákra mindig szükség lesz Mi jut eszedbe, ha azt mondom népfőiskola? Ezzel a kér­déssel állítottam meg néhány fiatalembert a békéscsabai ut­cán. Semmi rossz — vágta rá — egy főiskolás fiú. Fényes szelek — felelte egy tanítónő. — Valami ilyesmire jár az egyik ismerősöm a Balassiban — így a harmadik. Meglehe­tősen keveset tud tehát az ifjúság erről az alternatív okta­tási módszerről, pedig már számukra is szerveződött ilyen. Értelmiségieket, értelmiséginek készsülőket hív együttgon­dolkodásra a soproni Németh László Népfőiskola. Ez is úgy indult, mint annyi más regionális kezdeménye­zés: egy fiatal lelkes pedagógus szervezte meg tanítványai­nak. Mivel hamarosan az ország más vidékeiről is jelentke­zett érdeklődés, 1989. április 22-én megalakították az Ifjúsá­gi Népfőiskolái Társaságot. Jelenleg 160 tagja van. Támo­gatást különféle pályázatok útján nyertek a Soros-alapít­ványtól, a Művelődési Minisztériumtól, de hellyel segíti őket a Soproni Óvónőképző Főiskola. Kapcsolatban állnak a Né­meth László Társasággal, valamint a Magyar Népfőiskolái Társasággal is. Szellemi példaképüknek tekintik Németh Lászlót, aki azon túl, hogy kötődik a helyhez, a humán és reál értékek ötvözőjének tekinthető. A százéves hagyo­mányra visszatekintő skandináv népfőiskolái mozgalommal is ismerkednek. Jövőre, novemberben 50 finn, svéd népfő­iskolái tanár jön tanulmányozni a magyarországi helyzetet, innen pedig Dániába utaznak egy kis tapasztalatcserére. A Németh László Népfőiskola kurzusa egyéves. Néhány hétvége, intenzív képzés, nyári falukutató tábor után kerül sor a diplomaosztóra. De mi lehet mindennek a célja és motiválója, amikor az értelmiségivé válásnak meglehetősen kitaposott az útja minálunk? Ismeri ezt az, akinek volt ré­sze a kollokviumok, szigorlatok „szépségeiben”, aki mind­ezeket háta mögött hagyva, valahol az országban végzi na­pi robotját, ami egyre kevésbé hasonlít a felsőoktatási in­tézményben megtanult, megszokott értelmiségi életformá­hoz? Kételyeinkkel, kérdéseinkkel Rónai Juditot, a soproni Né­meth László Népfőiskola vezetőjét, az Ifjúsági Népfőiskolái Társaság elnökét kerestük fel. (Kezdetben gyakorlatilag egyedül végezte a szervezőmunkát, ma már saját nevelésű népfőiskolái tanári kar segíti.) Ö rávilágított, hogy a moz­galom fő célja a társadalom humanizálása. Hagyományaink és európaiságunk helyes szemlélete, a szó és a tett hitelé­nek, a vidék méltóságának visszaállítása. Erre a feladatra hívják az ország fiataljait, akik ebben a munkában meg is mérettetnek. — A diagnosztizált válságot gyógyítani nehéz feladat — mondja. — De etikus emberi magatartás csak az lehet, ha az építők oldalára állunk. Több áldozatot nem engedhetünk meg magunknak. — Hogy érdemes-e, ez bennem föl sem merült — foly­tatja. — Persze nem ringatjuk hallgatóinkat illúziókba. Együttléteink célja az erőgyűjtés, élményszerzés, hogy saját kommunikációs közegükben — ahol sokszor cselekvéskép­telen helyzetben vannak — ne csüggedjenek. Az idei, novemberben tartott egyhetes intenzív bentlaká­sos népfőiskolái hét néhány fontos programja a következő volt: Tarján Gábor iparművész, Kovalcsik József, Deme Ta­más előadásait hallgatták. Megismerkedtek a kapolcsi mű­vésztelep koncepciójával. Levendel Lászlóval beszélgettek, az egészségügy humanizálásáról, de ott volt Sopronban Ka­marás István vallásszociológus is. Egy nap Bécsben tanul­mányozták a Waldorf-óvodát. Táncházak, kézműves műhe­lyek, népdaltanulás szórakoztatta őket. Messziről jött ven­dégük a sárospataki gyermek népitáncegyüttes volt. A két városnak régi kapcsolatai vannak . .. — Mi lesz. ha elérik a céljukat? — kérdezem meg. — Ha a népfőiskola betölti „tűzoltó szerepét” és áldásos hatása ré­vén az említett hiányzó értékek bekerülnek — mint ahogy ott is kellene lenniük — az iskolai oktatásba. Talán felszá­molják magukat? — Népfőiskolára mindig szükség lesz. Lehetnek kapcso­lódási pontjai a hagyományos iskolával, de ez a rendszer jobban megfelel az élet kihívásainak, meg aztán nem is lá­tunk esélyt az iskolarendszer dinamikus megváltozására. — Végül azt kérdezem, hányán voltak most együtt, és mennyi ebből a Békés megyei? — Hatvanan jöttünk össze, ennek 80-90 százaléka új arc, csak néhány régi „évismétlő” akadt. Békés megyeiek nin­csenek közöttünk. A társaságban is csak két csabai főisko­lás .. . Hiába, igaz, ami igaz, Sopron messze van. Nagyon mesz- K7-C Kiss Katalin „Én a táncot választottam” I) népművészet eleki mesterénél Az Eleken élő néptáncos Gál Györgyöt, a Népművé­szet Mestere címmel tüntet­ték ki augusztus 18-án a Parlamentben. — Szép ünnepség volt — mondta a nyugdíjas kőmű­vesmester, Gál György. — Csak mindig a feleségem­mel, aki már meghalt, sze­rettem volna oda eljutni! Mert együtt táncoltunk, s osztoztunk jóban, rosszban... Azon a napon a (Parlament egyik termében a művelő­dési - miniszterhelyettes, Pusztai Ferenc mondott be­szédet, majd rögtön elsőnek engem szólítottak. Olyan váratlanul ért, hogy alig tudtam begombolni a kabá­tomat ... Az ünnepség után fogadáson vettünk részt. Emlékszem, Stark Ferenc, a minisztérium nemzetiségi osztályvezetője megkérdezte tőlem, milyen érzés román­nak lenni? Azt feleltem, na­gyon jó! Engem azért még senki se bántott, hogy ro­mán vagyok ... Pedig igazán tudná, ha úgy lenne. Elek nemzetiségi település. Gyerekkorában pajtásai között voltak sváb fiúk. de egymás kedvéért még a másik nyelvét is meg­tanulták. Az 1946-os, 1943- as esztendőkben mindenki sajnálta a deportált, kitele­pített német szomszédokat. Még akkor is, hogy sok ro­mán ember sváb gazdáknál cselédeskedett... Ma sincs semmiféle ellentét. Az em­berek a román politikát íté­lik el. * * * Gál György már nagyon régen táncol. Hogy mikor kezdődött a vonzalom? Ta­lán hatéves korában, mikor a kerítésen keresztül meg­leste a zsokokat, a fiatalok házi báljait? Vagy még előbb, mikor édesanyja éne­kelt és mesélt neki? De az is lehet, hogy a muzsikához, tánchoz vonzódás egyszerű­en vele született. Nem is hi­szi, hogy ő ne járta volna soha. Legfeljebb nem tudna ennyit, ha nem igyekszik szorgalmasan ellesni az idő­sebbek minden lépését. — Mikor kicsi voltam, le­selkedtem, mert a fiatalok mulatságába nem mehetett gyerek. A házasokéba igen, de ott néha olyan vastag viccek mentek, hogy nem volt ajánlatos. Az udvarról azonban kihallatszott a mu­zsika, és én ott ugráltam kívül, a kerítés mellett. Azért nem bántott senki.. . A szüleim még egyéves ko­romban elváltak. Később bé­resnek szegődtem, kellett anyámnak és nekem a ke­nyér. Voltam kisbéres az is­kolai szünetekben. Liba- pásztorkodtam, disznókat őriztem, közben pattogtat­tam a karikást, fütyültem, énekeltem magamnak, s lán­coltam rá. Aztán nagybéres lettem, Kétegyházán, egy ta­nyasi majorban szolgáltam. A gazdám minden vasárnap kettőtől hatig elengedett a zsokba. Apámmal sokszor találkoztam Kétegyházán. Eleken 1947-ben alakítot­tak kultúrközösséget a hely­beli románok. Gál Györgyöt az elsők között hívták ma­guk közé. Táncoltak, éne­keltek, színdarabokat adtak elő, csak úgy, a maguk feje után csináltak mindent, egé­szen 1950-ig, amíg Nyisztor György nem került a műve­lődési ház élére. Rá két év­re magyarok, németek is csatlakoztak a csoporthoz. Erős nemzetiségi együttes jött létre, repertoárjukban magyar, német, román tán­cokkal és dalokkal. Járt hozzájuk tanítani (?), tanul­ni (?) Maninger György és Tímár Sándor, aki velük mutatta be diplomakoreog­ráfiáját 1955-ben, Budapes­ten. — Azt az estet soha nem felejtem el — mesélte a tör­ténetét Gál György. — A délutáni főpróbán úgy meg­zavarodtunk a forgószín­padtól. a reflektorfényektől, hogy mindent összekever­tünk. „Maguk akarnak itt fellépni? Menjenek innét!” — zavart el bennünket a fő­rendező. A lányok sírtak, a fiúk egymást okolták ... Az­tán folytattuk a próbát az alagsorban. És mit ád Is­ten? Este óriási sikerünk volt! Elsők lettünk! A pávakör „veteránjai”. Balról jobbra: Turla György, Sza­bó Péter íés Gál György Lungát mutatnak be a gyűjtőknek (1981) A román tánccsoport 1951-ben. Balról az első férfitáncos Gál György „Engem azért még senki se bántott, hogy román va­gyok .. Az ötvenes évek tele vol­tak felejthetetlen történe­tekkel. Például Somogy- országban, ahol egy falu jött eléjük, tűzoltózenekar­ral, zászlókkal, virágokkal fogadták őket. A hatvanas években azonban valami megváltozott: a nemzetiségi együtteseket nem hívták többé a távoli megyék, csak a maguk területeit szórakoz­tatták. Néhány éve megint nyílt a világ körülöttük, a régi keletű román ritmus kedvelt lett. Csakhogy a helybeli fiatalok közül so­kan elmaradoztak. 1971-ben Röpülj páva körré alakult az együttes. Mostanában is­mét nő az érdeklődés irán­ta. Szerencsére, az idősek még bírják. Turla Gyuri bá­csi például, aki egyik ala­pítótag volt, túl van már a hetvenen, de táncol. Gál György is, bár beosztani kényszerül erejét a rakon- cátlankodó szíve miatt. A falubeliek kérését, hogy ve­gye át az utánpótlás neve­lését, sem utasította vissza. — A gyerekek örömmel jöttek és nagyon fegyelme­zettek. Igaz, megmondtam nekik, szigorú leszek, de ha rám hallgatnak, megmutat­juk újra a világnak, kik va­gyunk . . . * * * Mit is jelent hát láncol­ni? A népművészet eleki mestere szerint csak jót és szépet. Neki búfelejtő, ki- kapcsolódás, szenvedély, öröm. — Van, aki a kocsmát szereti, van, aki a kártyát — én a táncot választottam. Olyan ez nekem, mint a ha­lásznak á horgászás: mikor a hal ráharap a horogra, ak­kor semmi másra nem gon­dol, csak oda .. Gál György és felesége, Marika asszony mind a négy fiúkat a táncra nevelték. Közülük László nem hagyta abba, sőt együttest vezet, koreográfiákat állít össze. Az eleki mester erősen bí­zik abban is, hogy mindig lesznek olyanok, akik Elek és a környék kultúrája iránt érdeklődnek, s az nem hal­hat el. Szőke Margit Bolza Marietta napfényes vásznai Bolza Marietta festőmű­vész budapesti otthonából mindig szívesen jön haza Bé­kés megyébe. Ilyenkor Szarvason, az édesapja, Bol­za Pál által létrehozott arbo­rétumban található kis szo­bácskábán száll meg. Sok képet festett már a Pepi­kertről, de neki magának alig van belőle, mert mind vásárlóra talált. Szerencsére ezek az alkotások megismé­telhetek .. . Kiállításainak megnyitóján rendszerint tár­latvezetést is tart. — Nem vagyok absztrakt festő — állítja magáról. — Azt festek, amit látok. Látni pedig sok mindent látott, mert nagy utazó. Vásznairól görög, francia, svájci és jó pár hazai táj köszön ránk. Ügy véli, kul­túránkat ki kell vinni kül­földre. Ne csak a „gulyás­csikós romantikát” árusít­suk. Neki — miután 1928- ban, 17 évesen sikerrel be­„Nincs szükségem elégtétel­mutatkozott a Műcsarnok Tavaszi Tárlatán — eljutot­tak képei Bécsbe, Brüsszel­be. Párizsba, Svájcba. Fest­ményeit nézve akaratlanul is felteszi az ember a kér­dést, vajon a görög és a fran­cia vidék lenne a nagy sze­relem ? — Franciaországban Pro- vance-t szeretem a legjob­ban. A franciákat úgy lehet megnyerni, ha megtanuljuk a nyelvüket. Szerencsére én jól beszélek franciául. A gö­rögök mások. Ott az embe­rek — az egyszerű paraszt­asszonyok is, akiknél meg szoktam szállni — hallatla­nul művészetpártolók: rend­szerint pár ott töltött nap után megkapom tőlük a ba­zsalikom ágacskát, a barát­ság jelképét. Lehet, hogy csapodár természet vagyok — folytatja —, de van még egy újabb szerelmem is:Dél- Afrika. Csodálatos a nö­vényvilága. Amikor négy hétig ott voltam, utána itt­hon hónapokig azt festettem. — A festő mindig egyedül utazzon — válaszolja arra a kérdésemre, hogy egyedül járta, járja-e a világot? — Ha társsal megy, az a ba­rátság végét jelenti. Amikor fest, nem a mellette levővel, vagy a meleg ebédjével tö­rődik. Azt mondják rá, a neo- impresszionisták keveretlen színeivel dolgozik. Erre ő azt feleli, hogy néha bizony so­káig kell keverni azt a színt, míg olyan kék lesz, mint az a tenger, olyan fehér, mint a látott kolostor. A görög napfény, ami a színeket ki- gyújtja, ott ragyog a képe­ken; a Zeusz-szentély oszlo­pain, a sikátorból kilépő lány fehér ruháján; ez vet árnyékot a Szantorisz-szige­ten reggelente munkába in­duló öszvéreknek. A fény — ami egyszerre csábítja a szemet, hogy belenézzünk, és vakít, ha megtesszük — teremti meg a szarvasi rizs­tábla ringását, a Balaton ég­víz hullámzását. Ezt olvas­hatjuk a festményekről. — Mint egy Bolza-lánynak, később Zichy gróf feleségé­nek nem volt könnyű élete az elmúlt évtizedekben. El­ső tárlata 1975-ben nyílt meg. De a nehéz időkben is festett, és megélhetését csak annak köszönhette. hogy édesapja nemcsak kiváló festő-tanárokat fogadott se­gítőnek, hanem nyelvekre is taníttatta, és tolmácsként, fordítóként dolgozott, ebből nevelte gyerekeit. Jelent­het-e elégtételt a közel tizen­öt éve fellángolt megbecsü­lés? ' — Elégtételt? Nincs szük­ségem elégtételre. Igaz, ne­kem nem jutottak nagy tár­latok. zajos sikerek. Én an­nak örülök, ha néhány, esz­tétikai érzékkel rendelkező ember azt mondja a mun­kámra, hogy szép. K. K. Egy kép Bolza Mariettától: „Balaton a Becc-hegyről”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents