Békés Megyei Népújság, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-16 / 298. szám
1989. december 16., szombat o |p Mm KÖRÖSTÁJ BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Az örvény szélén F elkészültünk az inflációra. — Hogyan? — Hónapok óta csak vásárolunk. Minden pénzünket elköltjük, és nyakig úszunk az adósságban. A mi pénzünk nem fog tönkre menni. ■ A napokban hallottam ezt a tréfálkozó párbeszédet a csabai vasútállomáson, mely többé-kevésbé tükrözi az országos hangulatot is. Az egyre if okozódó inflációt a lakosság ugyanis túlvásárlásokkal próbálja kivédeni, s igen gyakran erején felül vállal magára adósságot. Közben abban reménykedik, hogy az inflációval az adósság terhei csökkenni fognak. Sőt mi több, ha tönkremegy a pénz, az adósság is „eltűnik”. Mindenki tudja, vagy legalábbis sejti, hogy ezekben az elgondolásokban van valami szívszorító hazardírozás. Napjainkban sok a bizonytalan tényező, mely egyre inkább a pénzben csapódik le. S ha valami, hát éppen ez az, ami nyugtalanítja a lakosságot. Hiszen mindenki pénzből él. Ezért próbál valami fix pontot találni, hogy pénzének vásárló erejét megőrizze. Nem kell azonban valami nagy előrelátással rendelkezni, hogy az infláció esetleges felgyorsulása a belső pénzügyi rendszer összeomlását vonja maga után. Amennyiben a forint iránti bizalom megrendülne, a gazdaságban betöltött szerepét külföldi fizetőeszköz veszi át, avagy ta közvetlen árucsere lép a helyébe. Nem véletlen, hogy a lakosság .a megtakarított pénzét ingatlanba, vagy más, értékálló áruba fekteti. Mindez azonban tovább pörgeti az inflációt, növeli a belső nyugtalanságot és bizonytalanságot egyaránt. Ugyanakkor pazarlással is jár. Az észszerű takarékosság helyébe ugyanis egyre inkább az ésszerűtlen vásárlás ilép. A bizonytalanság, mint valami örvény, készteti az egyént a meggondolatlan lépésekre, hiszen nem látja a jövőt, nem tudja jövedelmének ésszerű felhasználását megtervezni, és azt sem tudja, hogy mikor és hogyan lehet ezt a folyamatot megállítani, amelynek egyre inkább kiszolgáltatott játékszerévé válik. IMég nem az, de érzi, hogy azzá válhat. S amitől igazán fél, ami tetteit motiválja, az nem más, mint hogy életszínvonala romlik, s végül elszegényedik. Az infláció azonban csak a felszín. Jelzi, hogy a gazdaság súlyos zavarokkal küszködik. A hibás gazdaságpolitika megmerevítette a termelés szerkezetét, fokozta la veszteséges tevékenységet, és óriási adósságot halmozott fel. Hiányzik a piac, nem érvényesül a kínálat és kereslet törvénye, mely eligazítaná a termelést. Ehelyett a régi beidegződések, s nem egyszer a vak véletlen irányít, mely a pazarló gazdálkodás melegágya. Az infláció az eladósodásból és az egyre növekvő költségvetési deficitből származik, amely nem egyenlő mértékben sújtja a lakosságot. Egy vékony réteget gazdagít, a bérből és fizetésből élőket, s a nyugdíjasokat pedig egyre szegényebb isorba taszítja. Olyan pénzügyi, gazdaságpolitikai programra van szükség, mely fokozatosan kivezetné az országot a jelenlegi helyzetből. A gazdasági lépések viszont hosszabb ideje a politikai érdekeknek vannak talárendelve. A különböző pártok és érdekképviseleti szervek el vannak foglalva a politikai csatározásokkal, á választásokra készülnek. A kormány is halogatja az elodázhatatlan lépéseket. Sok esetben magára marad, de az sem ritka, amikor két tűz közé szorul. Aki teheti, aki szóhoz tud jutni a különféle tárgyalásokon, népszerűségre törekszik. A lépések, amelyeket a gazdasági életben meg kell tenni, azok ugyanis valóban nem valami népszerűek. Éppen ezért a hangzatosabb megoldást keresik, a dolog könnyebbik Ivégét fogják meg. Olyannyira így tesznek, hogy az már hovatovább a bűnös köny- nyelműség határát súrolja. Sok szó esik a bérekről. Vitathatatlan, hogy túl kell lépni a régi gyakorlaton. Ám a várható következményekkel is szembe kell nézni. A bérköltségek lazítása ugyanis ellentmondásos hatású. Való igaz, hogy nálunk alacsonyak a bérek. Abban is van igazság, hogy a nyugat-európai gazdasági integrációhoz való közeledést nem lehet kelet-európai bér- színvonallal megoldani. Magas színvonalú munkát, jó minőségű terméket, fegyelmezett munkavégzést a jelenlegi bér- színvonaltól fiem lehet remélni. A magasabb munkabérek a gazdaság és a kereslet növekedésének is fontos biztosítékai lehetnek. Ez az érem egyik oldala. A mérlegnek azonban van egy másik serpenyője is. A béreknek igazodniuk kell a teljesítményekhez. A gazdasági „csodák” azokban a nyugati országokban következtek be, ahol a béreknél feladták az elosztáscentrikus elveket, s ü hatékonyságot tekintették a legfőbb érdemnek. A reálbérek ott nőttek a leggyorsabban, ahol a politika nem a bérek emelését, hanem a hatékonyság növelését tartotta az életkörülmények javításának alapvető forrásának. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a bérliberalizálás — melyről napjainkban annyi szó esik — tulajdonos és piaci verseny nélkül — egyre fokozódó bérversenyhez vezet. Ha a bérek emelkedése nem a teljesítmények növekedéséhez, hanem az emelkedő inflációhoz igazodik, akkor akarva, akaratlanul bele kerülünk abba az örvénybe, amely egyre mélyebbre fogja húzni a társadalmat. M ost még csk az inflációs örvény szélén vagyunk. Még van sanszunk arra, hogy óriási erőfeszítéssel elkerüljük. Ehhez azonban meg kell hozni azokat a döntéseket, amelyek gazdasági életünket mozgásba hozzák. Az inflációnak ez a leghatékonyabb ellenszere, nem pedig a halogatás. És ez nem vicc. Serédi János Itt lesz a betlehemi csillag Borongós az idő, percekre süt ki a nap, mínusz két fok, de lehet, hogy annál is több. December, karácsony előtt. Szerkesztőségi szobám ablakából látom, hogy a sarki építkezésen semmi mozgás: nyilván, már ünnepelnek. Korai lenne? Korai, de hát lehet, hogy én tévedek: technológiailag így a helyes, hogy most a szürke betonelemekből összerakott három és félemeletesen nem lehet mozgás, érik a fal. Ahogyan a befőtt is összeérik, meg ahogyan az ízek majd a karácsonyi ételekben, most még talán valami békebeli maradványokat is hordozva, de hogy miként lesz kilencvennek karácsonyán? Szóval borongós az idő, a város zaja lehalkult, a vásárlók inkább otthon maradtak, vagy dolgoznak netán, és nincs idejük a boltokban kóricálni. Mert sokan csak kóricálnak, ahogy én látom itt meg ott. Nézelődnek, megtapogatják a leíáncolt luxuskabátokat (viccelnek, hogy egy érintés 100 forint), megkérdezik, mikor lesz ez meg az, és megnyugodva sóhajtanak fel, ha nincs; fura egy karácsonyi készülődés ez az idei. Bizony Isten, nem erről akartam írni. Csak elvitt egy kicsit az ablakomon bekomorló, beállványozott, furcsán tetszhalott épület, meg Edith Piaf, ahogy a zsebmagnómból énekel. Szerelemről, hűségről, halálról, boldogságról, boldogtalanságról. Az esendő emberről. A felmagasló, óriás emberről. Az életről. Az a komor, tetszhalott három és félemeletes, meg Edith Pj$f eltérített. Pedig roppant komoly, nagy dolgokról szándékoztam eszmét futtatni, miután reggel elhangzott a rádióban egy meglepő mondat: „Az állam szolgálja az embert, befelé puhán, kifelé keményen”. Gondolják csak el: isteni állapot lenne! Az állam, aki engem szolgál, mert érdemesít arra, hogy szolgáljon, mert én is érdemesítem arra, hogy szolgálhasson. Persze, nem ingyenben megy ez a játék. És nem is játék, halálosan komoly kötelék ez, szerződés, hogy ő és én, hogy ő és mi, hogy együtt, a tízmillióért. Sőt: többért. Akik nem idebent élnek, és magyarok, azokért is. Hogy befelé puha, bársonyos, kedvemre való. Hogy kifelé kemény, hogy megvédelmez, ha kell, hogy a tekintélyemet növeli, hogy valaki legyek (legyünk) ebben az Európában. Felrémlenek előttem elemi iskolás tantermeim, falaikon hősi és tragikusan szomorú múltunk festményeivel, Vajk megkeresztelése, az Egri nők, Zrínyi és Frangepán, Hunyadi László siratása; tudom és bocsánat érte, többször leírtam már. Igaz, hogy értelmetlenül, mert a mostani iskolarendszer nem sókra tartja az efféle produk- diókat, a hazaszeretetre nevelés múltbeli kitalációit. Edith Piaf a reményről énekel, és én is reménykedem. Hátha valaki felfedezi az örök és megmásíthatatlan tételt: ami jó volt az elmúlt időben, húsz-ötven-száz évvel ezelőtt, azt nem eltemetni kell, ezt fel kell támasztani. Azt napfényre kell hozni újra, hogy hasson, és gyarapítson. Hogy kis elemistáink szívébe-agyába befészkelődjön á Ikép Vajk áhítatos, elszánt arcáról, hogy tudják hozzá: milyen nagy király lett. Hogy államalapító. Hogy nélküle ma itt nem vitatkozna magyar a magyarral sem igeneken, sem nemeken. Rendben van, kanyarodjunk vissza ide, decemberbe. Valahol a dűlők zúzmarás fái között már érkezik a karácsony. Majd azt mondjuk a fényesen ragyogó Vénuszra, ott fent, hogy ö a betlehemi csillag, és arrafelé mutat, ahol a szeretet a királyság, ahol a szeretet a legfelsőbb úr. De arra is mutat, ahol nem így van. Lehet, hogy egyikőnk-másikónk szívébe is. Hogy a szégyen is lehessen megtisztító erő, hogy ez a karácsony emelje fel kézfogásra az egymástól irtózó kezeket. Ha csak kettőt felemel, már gyönyörű lesz. Sass Ervin Valaki egyszer írja meg életem nagy fájdalmát! Ülök az írógépem és jegyzeteim előtt, hallgatom a kazettát, melyre egy emberi mivoltában megalázott, békéscsabai szlovák parasztgazda hiteles életútját vettem fel. Vajon tudjuk-e sokan, hogy miből kell kilábalnunk, és hová nem szabad visszasüllyednünk? Hallgatom Urbán János, Békéscsaba, Kereki tanya 641. isz. alatti lakos szavait, és a torkom sokszor összeszorul. Istenem, hogyan is tudnám én ezt az ősi ösztönöktől vezérelt, évszázadok során kialakult szokásrend által vezérelt, és durván, kegyetlenül meggyötört paraszti életet leírni? János bátyám 1899. május 12-én született Békéscsabán. Hála Istennek, jó egészségnek örvend, szálegyenes tar- tású, középmagas, tiszta, kékszemű, nyílt tekintetű, jó kedélyű, éltes férfi. Ha hűséges gondozói nincsenek segítségemre, bizony bajban tettem volna, mert csab- jánszki szlovák—magyar dialektusban beszélt. Azért csaik boldogultunk egymással. Ott kezdem el, hogy János bátyám megjárta az első háborút, ahol súlyos gerincsérülést szenvedett. A háború után megnősült, és 1925-ig édesapjával együtt gazdálkodott. Három évig aztán felesége szüleinél dolgozott, nyevesz- ta volt, mint nevetve mondta, ezt ugyan arra a fiatal- asszonyra mondták, aki az apósáékhoz költözött. Első felesége, Felegyi Judit meghalt. özvegy gazdaként kivett haszonbérbe 50 kh-at Szoláréktól Sopronyon. Jó hely volt, mert a tanya is úgy nagyjából a földek közepe táján volt. „Magam voltam, mint az ujjam” — mint mondotta —, „főzni kellett, mosni kellett, nem bírom magamat sehogyse, no! Hát mondom, én megnősülök!” Megismerkedett leendő második feleségével, Szaszák Dorottyával, aki szintén özvegy volt. Esküvő még nem lehetett, mert egy évnek — a gyászévnek — el kellett telni. Ennek utána aztán csak sort kerítettek az esküvőre is, majd elkezdődött küzdelmes életük. A gazdaság szépen gyarapodott. „Hun ezt, hun azt vettem, szaporítottam, malac is akadt, terjedt a gazdaság. Birka is vót mindig.” Később már a marhaállomány 15 db-ra, a lóállomány 6 db-ra, a cTisznófalka meg 50 db-ra szaporodott. Közben több földet is bérelt. Sokat kínlódott ezzel a területtel, szántás közben kezében volt a fejsze, mert tele volt a föld lincommal, kökénnyel, csipkebokorral. Ezeknek a tövit ki kellett vágni. „A szomszédban látták, milyen művelésem van, mindenki ideadta volna bérletbe a földjit.” Így aztán a bérlet felfutott 70 holdra, és saját földje is volt, 4 kishold. „Igyekeztem én”, mint mondotta, „mindig jól gazdálkodni.” „Mindig használtam műtrágyát, mert már ídes- apámtól tanultam, 50 kg szuperfoszfátot kell egy kishold búza alá adni. ősszel szórtuk ki, szántás előtt, kézzel a kukoricatarlóra, jó érett istállótrágyával együtt szántottuk alá. A szántásnak már szeptemberben meg kellett lenni. Októberben vetettünk, 14 soros, fogatos vetőgéppel. Egy kisholdba 75- 80 kg búzát vetettem. Kövérebb földbe többet, soványabb földbe kevesebbet, mert így tanultam ídes- apámtól, így jobban bokro- sodott. ősszel a búzát porba, tavasszal az árpát sárba kell vetni, ezt is úgy hallottam.” Vetés után borona következett, mert a vetést simára kellett boronálni. „Én mindig mindent pontosan akartam csinálni”, mondotta János bátyám. „Akármilyen munkához hozzákezdtem, összetettem a kezem: a jó Isten adjon egészséget, erőt, Isten segítségével fogtam mindenhez hozzá, és aztán ment. Imádkoztunk a jó Istenhez, legyen jó termés!” Szándékosan kihagyom itt most a második nagy háború eseményeit, hogy minél hamarabb eljussunk 1953-ig, amikor János bátyám élete mintegy kettébe tört, valójában és jelképesen is. Innen beszéljen ő maga; „Má- rianosztrára úgy kerültem, hogy Nagy Imre azt mondta, hogy ki lehet lépni a csoportbúi. Én meg azt mondtam, akkor kilépek. Kivittem a lovaimat kórót hordani, ott voltak nálam a saját lovaim, ki se voltak fizetve. Aztán Liker Mátyás jött arra, megtanálta, hogy ott vannak a lovak. Aszon- gya, elloptam á lovat! Hát nem loptam én, csak hoztam haza. Hát azt beszélte mindenki, hogy Szent Mihály- napkor (szeptember 29.) ki lehet majd lépni. Azzal hát mondta, vigyem be. Mondtam, hogy beviszem, csak van még egy fuvarom, ázt elviszem haza. Be is vittem a lovakat, pár száz méterre volt a tsz lovásztanya. De már jöttek értem, bevittek engem, bekapcsolták a kezem, letartóztattak. Én már nem megyek haza, monták, mert próbáltam volna, hogy hát haza megyek a felesígemtűl elbúcsúzni, nem! Be az ótóba és vittík engemet. A tsz-központba a sarokba állítottak, az asztal háta megé. Hosztak be Csabára, ávósokhoz, Szegediné is ott volt. Az aztán hát nagyon kiabált, hogy nahát ilyet meg olyat, lázitok, nem akarok dolgozni. Igen. mer mindig kértem, hogy dolgozok én, csak olyan munkát adjanak, amit a sérült gerincemmel tudok végezni. Én csak hallgattam, mert eddig úgy tudtam, hogy szeretek dolgozni, hogy legyen valamim, csak ez volt nálam mindig, hogy legyen valamim öreg napjaimra. Családunk nem lehetett, hát legyen valami, amiből élünk. Leültettek aztán, lecsatolták a kezemet, este jöttek értem, vittek Gyulára, tárgyalásra. Ott voltam hat hónapig. És aztán onnan kivittek engem Dunakeszire, laktanyát építettünk ott, rabok. Aztán egy rövid ideig voltam a Markó úccában, ott azt mondták, politikaiak mennek Mária- nosztrára. Na, de Gyulán a tárgyaláson azt mondták, hogy a vád lázítás ellenem. Csinálták a tárgyalást, sokszor engem nem is kérdeztek. De vót tanú, aki haragudott rám, Viczián János brigádvezető, semmilyen embernek mondott. Én ott se voltam, az ügyvéd keresett, hát hun a tettes? A zárkában. Hát hozzák elő. Szegediné 3-4 évet javasolt nekem, ávós besúgó volt az, fenyegetőzött a tárgyaláson is, kihallgatáson is. Mondtam neki, idehallgasson, előző évben 130 kh-at arattam le a volt gépemmel a csoportban hadirokkant létemre, hát nem igaz, hogy nem dolgoztam! Aki gondolkozott, meg jól dolgozott, az baj volt, nem tetszett! Mírges volt Szegediné, csak azt ordibálta, lázit, nem akar dolgozni a csoportba. Bűnbak kellett neki! Ijesztgetni többit. Gyulán rossz volt, enni se adtak. Minél nagyobb börtön, annál jobb volt, mert legalább enni adtak. Márianosztrán kertészetben dolgoztam, nem ellenkeztem, ott is dolgoztam. Itthon feleségem idegösszeroppanást kapott, dolgozott, dolgozott és írta kérvényeket az érdekemben. A 10 kh-at kiadták neki a csoportból, azon gazdálkodott a feleségem egyedül. Egyik lovat kiadták, másikat nem, írtam neki. kérd ki. „Ha Szabó úr kapott írté pízt, akkor én is, levonták valami adósságba. Adósság, hitel! Sohase volt nekem. Én sohase voltam adós.” Lényeg az, hogy a hat hónapot vizsgálati fogságban be nem számolva, kapott két évet Urbán János. Felesége 1955-ben kérvényezte, hogy tekintettel az ő egészségi állapotára, engedjék haza a férjét. Közölték vele, hogy ha az 1000, azaz egyezer forint mellékbüntetést kifizeti, akkor két hónapot elengednek a büntetésből. Ezt Urbán Jánosné befizette. Így szabadult 1955. november 22-én, és kapott 152 forint 37 fillért, levonások után, az ott elvégzett becsületes munkáért. Folytatta ott, ahol abbahagyta, mert ezt az ősi ösztönt, a föld szeretetét, semmiféle teoretikus, izmusokat kitaláló, a mindentudás birtokában tetszelgő, világmegváltó, népeket homogenizálni akaró földi félisten, úgysem fogja megérteni soha. Sem jobbról, sem balból, sem középről. A frissen szántott földnek csodálatos illata van, a szeretettel és alázattal végzett munkának gyümölcsében gyönyörködni leírhatatlan érzés. Az egészséges lelkű emberben benne gyökeredzik az a tudat, hogy ez az :én kezem munkája, ez az enyém, van miből élnem, és a mesgyén kívül van a bizonytalanság. Cs. Szabó István
