Békés Megyei Népújság, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-16 / 298. szám
1989. december 16., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET ■‘Köröstáj Lipták Pál: Vigadozó társaság Hegyesi János: Karácsony-est (A gyilkolás idején) A szent karácsony meghitt éjjelén, Embermilliók csillagot várnak: Űj megváltóját ennek az őrült, Vérben fetrengő szennyes világnak. Bombadörejtől rázkódik a föld, Véres hullákat nyeldes a tenger. Világvárosok omlanak porba: Olcsó az élet, pusztul az ember. Szent karácsonyest kis Jézuskája, Sok boldog otthont romokban talál: S Isten képmása cafattá tépve, Fekszik alatta, arat a halál. Megátalkodott démoni erők Elvakult dühe halmozza a kínt, S gyötört emberek megriadt lelke. Már-már az égre hitetlen tekint. Karácsonyfákon gyújtott gyertyaláng Szelíd világa halvány gyenge fény: Káinok lelke homályba fonja, Művelt gonoszság vakult éjjelén. Megrendült lelkű embermilliók, Békére, hitre, vigaszra vágynak.: S karácsony estén isteni jelként, Vezércsillagot, megváltót várnak! 1944. Kiss Ottó: A hetedik gömb a zéró gömb a sötétségé, nyugalom és csend él benne, a zéró gömb egy nyitott ajtó. az első gömb a világosságé, moccanás és hang van benne, az első gömb egy nyitott ajtó. a második gömb a kontúroké, éles határ úszik benne, a második gömb egy nyitott ajtó. a harmadik gömb a változásé, vázlatos kép motoz benne, a harmadik gömb egy nyitott ajtó. a negyedik gömb a fényességé, önálló rend terjed benne, a negyedik gömb egy nyitott ajtó. az ötödik gömb a szárnyalásé, sokasodik a mozgás benne, az ötödik gömb egy nyitott ajtó. a hatodik gömb a víz tükréé, élő képmás indul benne, a hatodik gömb egy nyitott ajtó. a hetedik gömb az alkotásé, nyugalom és csend él benne. a hetedik gömb egy nyitott ajtó. Biró László: Depresszió Betontömbök közt laktam — Lelkem megtörte a hallgatás. • S valami láthatatlan kezek hatalmas szatyrokba tették s kihordták belőlem a reményt. Szentmihályi Szabó Péter: Felzárkózni Európához? Vagy fordítva? . Olvasom, hallgatom az új jelszavakat, programokat: zárkózzunk fel Európához. Aztán sokát beszélnek vezetőink az úgynevezett Európa-házról — legalább olyan hévvel, mint korábban a Szovjetunióról vagy a fCGST-ről. Én persze zárkóznék is, meg költöznék is, mert. az a bizonyos Európa- ház még akkor is vonzóbb, mint a mostani viskó, ha nem jut benne nekünk összkomfort. Nem is fog jutni, ne áltassuk magunkat. Európa peremvidékére szorultunk, a sokszor lenézett Balkán színvonalára. Balkáni lett gazdaságunk, úthálózatunk, telekommunikációnk, : kereskedelmünk, kultúránk, egészségügyünk, hadd ne soroljam. Primitiv emberek vezettek minket, erőszakkal •— és-mi magunk is primitívek lettünk. Hozzájuk hasonultunk, az, alacsony homlokú, zsíros nyakú, de megbízható kiskirályokhoz. Politikusokhoz, akik csak a sarcot akarták, orvosokhoz, akik a hálapénzt, szolgáltatókhoz, akik a baksist, hivatalnokokhoz, akik a vesztegetést. Eladósodott, mogorva, egymást harapó, szomorú emberek országa lettünk. A demokrácia is úgy „ütött be”, hogy egy párt helyett több párt nyújtja mohón kezét támogatásért, s a cenzúra nélküli irodalom is egyelőre csak az üzletet, a silány szenzációt keresi. Hát ilyen szomorú volna a helyzet? Ennyire távol volnánk Európától? Vigasztalnom kell magunkat. Az utóbbi két évben igazán sokat cselekedtünk, még ha közvetlen eredménye jólétünkben nem is látszik. Szinte észrevétlenül lezajlott egy (hála Istennek) vér nélküli forradalom, a magyar történelemben nem először, hiszen 1848 nagy példája ebben is utat mutatott. Most itt állunk, tanácstalanul, kifosztva, használhatatlan eszmékkel és igazságokkal, de szabadabban, mint ahogyan remélni mertük. Mi hát Európa? Mihez kellene felzárkóznunk? Hol van az az Európa-ház, amely szívesen lát egy ilyen „egzotikusán” rendetlen, lepusztult és többszörösen vesztes kis népet? Vagy ha sikerül valamiképp bejutnunk, vajon nem mi leszünk a házmesterek, kukások ebben a gyönyörű házban, nem mi leszünk lenézett vendégmunkások, akiknek nyugati valutában a kinti fizetés fele, negyede is maga a sóvárgott nagy lehetőség? Vagy csodavárón reménykedjünk, hogy Európa zárkózik fel mihozzánk, megcsodál minket, mint valami történelmi kövületet, egy skanzent, ahol lám, valódi emberek élnek, és lám, milyen romantikus, hogy semmi sem működik, de országházuk tán még az angol parlamentnél is nagyobb... Én már annak is örülnék, ha önmagunkhoz felzárkóznánk, mondjuk 1938-hoz, amely a gazdasági statisztikákban mint az „utolsó békeév” szerepel viszonyításként. Ezért nem repes a lelkem a közelgő világkiállítás gondolatára. Vajon mit tudunk mutatni Európának? Heti mottónk: „ ... Mert mára már tisztán és tökéletesen látható, tudható törvény, hogy senki, semmi nem tudja se az egyént, se az egyetemes emberi világot a tragédiáktól és fájdalmaktól megszabadítani, csak önmaga. Vagyis a józan ész.” SZABO PÁL Péntek Imre: Sete Kovács hatholdas tréfája Sete Kovács János Poty- mándon lakott, a Petőfi utcában. (Nem tévesztendő össze Suta Kováccsal), aki a Sztálin utcában épített sátortetős házat. Nos, az élet Potymándon is úgy folyt, mint másutt. A negyvenes évek elején Sete Kovács János megkapta a SAS-behí- vót, ki is vitték az orosz frontra: a brjanszki áttörésnél fogságba esett. Három évig vágta a fát Nyizsnij Tagliban, míg végre a marhavagonja keresztüljutott a csapi csopi határáterisztőn, Az igazolóbizottság igazolta, és a kapott pöngőknek köszönhetően '47-ben, egy szép tavaszi napon megérkezett a potymándi állomásra. Először is fölment a szőlőbe, és a potymándi kadarkából jól bekapott, hogy felejtse a sok átélt szörnyűséget. Aztán föliratkozott a földigénylő bizottságnál, s mint újgazda, kapott is három holdat a meglévő háromhoz. Boldogan élt, amíg el nem jöttek a mosolygós ötvenes évek, amikor ő az udvart, a begyűjtők pedig a padlást söpörték. Ezt még túlélte volna, de azt már nem, hogy a határban óriási építkezésbe fogtak, egy dicsőséges szocialista nagyüzemet kezdtek építeni, hogy ne csak a vas és acél, hanem a pétisó országa is legyünk. Mint a gomba, úgy nőttek ki az üzemi épületek a földből, ahol nemrég még birkanyáj és marhacsorda legelészett, ott most sztalinyecek hada törte a gyepet. A kémények és csarnokok mind nagyobb teret követeltek, s így aztán nem csoda, ha egy szép napon Sete Kovács János is arra ébredt, hogy a hat holdjára rátelepült a vegyi gyár. Nos, még szerencséjére, mert így nem minősült ku- láknak, nem vitték e) Hor- tobágyra délibábot termeszteni, esetleg Recskre ásványt gyűjteni. Mehetett a bányába, ahol a szénmezök és széncsaták hősét faragták belőle a körülmények. Innen is ment nyugdíjba, a nyolcvanas évek közepén. Sete Kovács azonban nem felejtette el, milyen sérelem érte. Gondosan őrizte a birtoklevelet, s amikor csak tehette, előszedte őket. megbizonyosodva arról, hogy itten igazságtétel kívántatik. Nos, kitört a magyar glasznoszty — jó] tudta Sete Kovács, mit jelent ez a szó, Nyizsnij Tagliban volt ideje mögtanúni — tehát ő is „lépett”. Petíciót írt, nehézkes írással a Szocvegy- nek, hogy kérés nélkül vették el a földecskéjét, vagy visszaadják, vagy fizessenek kártérítést. De ne jelképes, hanem reál értéket! Elment a levél, s telt-múlt az idő. Válasz nem érkezett. No, kapja magát a mi Seténk. s a helyi járatra ülve felkereste a Szocvegy tágas irodaházát, melynek tetején messzire világított a veres csillag. Azzal kezdem, hogy a jól táplált röndészek megállították. akik szép szürke egyenruhában feszítettek a kapuban. — Van-e papírja, bátyám? — kérdezte flegmán a magosabb. — Mer anélkül nem engedhessük mink be. — Nincs kérem semmim, csupán egy kérelmem. Amit az igazgató elvtársnak adnék át. Hogyha meghallgatna. — Jelentkezzen be a titkárságon, aztán majd meglátjuk — tanácsolta az alacsony kövérkés. — Kiértesítik. Sete Kovácsnak megmutatták, hol lehet fölíratkoz- ni. No, ő oda is tüsténkedett, kihallgatást kért, annak rendje-módja szerint. A piros körmű titkárnő fel is írta a címét. Még a telefonszámát is megkérdezte, de Sete Kovácsnak nem volt telefonszáma. Mit ad Isten, két hét múltán jött a Szocvegy tői az értesítés, ekkor és ekkor fogadja a nagy hatalmú igazgató elvtárs. A piros körmű titkárnő kedvesen üdvözölte, s beszólt a „hangoson”, hogy a „Vendég megérkezett”. „Jöjjön be!” — hangzott a válasz. — Sete Kovács János vagyok — mutatkozott be a bányásszá lett paraszt. — Én meg Túli István — így az igazgató. — Aztán mi járatban, bátyám? — Tudja, Tulipiros elvtárs, nékem az ötvenes években, amikortájt a Szocvegy épült, a sztalinyecek elszántották hat hód födémét. Hát most azt kérném vissza. Vagy pedig fizessék meg az árát becsülettel. Nagyot kacagott erre Túli Pista, még a könnye is kicsordult. — Ezt meg hogy gondolja, bátyám? Hát nem tudja a jelszót: Fődet vissza nem adunk? — Akkor meg fizessenek, nagy itt a kassza — mutatott körbe Sete Kovács a pazar irodaberendezésen. — Nézze, nem én voltam, aki a sztalinyeceket a maga földjére vezényelte, én nem tehetek róla, hogy történelmileg ez így alakult... — Ilyen szemétül? — kérdezett vissza hegyesen Sete Kovács. Túli Pista széttárta a karját, mint aki tehetetlen. Hirtelen eszébe jutott valami, s ravaszkásan felragyogott a túli, azazhogy teli orcája. — Mondja, Sete bátyám, meg tudná mutatni, hói feküdt a maga hat holdja? — Hogyne tunnám — válaszol sértődötten a Sete. — No, akkor jöjjék velem, nézzük meg a területet. így is tettek. Amerre megfordultak, a sok overállqs ember mind előre köszöngetett nekik ; rámpákon botladoztak át, a fejük fölött daruk csörömpöltek, az üzemcsarnokok és csővezetékek zajától alig értették egymás szavát, a kéményekből sárgás füst szivárgott az égre. A Szocvegy teljes erővel dolgozott, hogy minél jobban „hozza a tervet”, azaz minél több eladhatatlan termékkel töltse meg az amúgy is «dugig lévő raktárakat. Már a kerítéshez közeledtek, amiket egy csarnok mellett lecövekelt Sete Kovács. — Itt volna, la, innen kezdődik a födém, a fal alól kilóg a sarka... — mutatta Túlinak a bányászparaszt. Túli Pista hiába meresztette a szemét, nem látott semmit. Somolyogva szólt kísérőjének: — Én nem bánom, vigye el azt a hat hold földet, ha tudja. — Azon ne múljék —köpte meg a markát Sete Kovács. Elkapta a födje csücskit, nekiveselkedett, s húzta, húzta, hogy a nyakán majd szétpattant az ér. S egyszer csak mi történt? Hát megmozdult a fal, mert a Sete kezdte kihúzni alóla az alapot. Túli meg piros arccal kiabált, ordított: „Hagyja abba, maga szerencsétlen, nem látja; mit -művel?! De ez a megátalkodott ember se nem látott, se nem hallott. Csak vonszúta a magét, ki nem engedte a markából. Csöppet sem érdekelte, hogy háta mögött egymás után dőltek le a gőgös gyárkémények. épületek, a daruk orra buktak, a csővezeték pedig szétszakadt, mint a cérna. Pánikszerűen menekültek a* overállosok, legelöl Túli igazgatóval. •; Sete Kovács pedig kajánul vigyorgott magában, mint aki jó tréfát csinált. Azóta is mondják Potymándon: „Elhozta, mint Sete Kovács a fődet.”
