Békés Megyei Népújság, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-11 / 268. szám
1989. november 11., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET ■köRÖSTÁJ Könyvművészet az európaiság jegyében Nyugat-könyvek kiállítása A honi könyvkiadók közül a Dante, a Nyugat, a gyomai Kner és a békéscsabai Tevan képviseli a legmagasabb színvonalat — írta egy kritikus századunk 10-es éveinek elején. E megállapítás jogosságát közel nyolc évtizeddel később is hitelesíti a Petőfi Irodalmi Múzeum vállalkozása: az Irodalom szép Jcóyt- tösben című kiállítássorozata. A két évvel ezelőtti nagy sikerű indulás (A Kner család és a magyar irodalom kapcsolata) folytatásaként a Ady Endre verseskönyve 1914-ből, a Nyugat kiadásában Nyugat kiadó bemutatására került sor. A nemrégiben megnyílt retrospektív kiállítás mar a helyszínével is orientál, ugyanis a Nyugat Emlékmúzeum Városmajor utcai helyiségei. Basch I ó- rántnak. a Baumgarten alapítvány' jogászkurátorának egykori lakása — igaz, csak közvetve — a folyóirat történetében is szerepet játszott. A Nyugat és könyvművészete címet viselő kiállítás jó példája a modern rendezési elvek megvalósulásának. A hagyományos és újszerű megoldások arányos ötvözete a nagv hírű folyóirathoz, illetőleg könyvkiadóhoz minden vonatkozásban méltó miliőt teremtett. A kiállítás alapvető célja a Nyugat és a könyvművészet viszonyának bemutatása és dokumentálása. Kronologikus rendben sorjáznak a vitrinekben a Nyugat- emblémás kötetek, jól érzékeltetve a rendszeres kiadói tevékenység indulásától (1911) az utolsó opus megjelenéséig (1947) megtett utat. Budapesten A kiállított könyvek meggyőzik a látogatót an ól, hogy a Nyugat kiadói ars poeticáját a minőségelv maradéktalan érvényesítése, a tartalom és a külalak egységének, összhangjának megteremtése jelentette. Míg a szerzők elsősorban a folyóirat köré csoportosuló írók, költők közül kerültek ki, addig a kötetek modern megformálását fiatal tipográfusok és grafikusok sora segítette. Kezdetben Falus Elek, Gara Arnold, Lesznai Anna szecessziós címlap- és fedél raj ztervei kerültek kivitelezésre. majd később bekapcsolódott a munkába — többek között — Kozma Bajos, Kner Erzsébet és Kner Albert is, míg a ’30-as évek végétől az újabb nemzedék egyik tehetséges képviselője: Lengyel Lajos vált a Nyugat kiadó könyveinek „főtervezőjévé”. A kiállításon szereplő kötetek is bizonyítják, hogy a Nyugat kiadó vezetői, szerkesztői (Fenyő Miksa, Hatvány Lajos) figyelemmel kísérik a hazai könyvtermést, s elsősorban a Kner és a Tevan nyomda művészi értékű termékeit tekintik Követendő példaként. A kiállítás rendezőit dicséri, hogy nemcsak a Nyugat kiadó könyveivel ismertetik meg a látogatót, hanem sokszínű, értékes háttéranyag felhasználásával idézik a kort, hozzák érzékelhető közelségbe a Nyugat költőit, íróit. Festmények, fényképek, személyes tárgyak „oldják” a könyvek, kiadványok, plakátok szigorú rendjét. Nem lehet megilletődés nélkül szemlélni Ady Endre, Móricz Zsigmond, Osvát Ernő frakkját, kalapját, nyakkendőjét. sétapálcáját, zsebóráját vagy Tersánszky legendás pánsípját. Az irodalmi alkotásoknak az alkotói relikviákkal történő együttes bemutatása komplex kiállítási élményt jelent. A Nyugat a modern magyar és világirodalmat művészi külsőben juttatta el a közönséghez, s ezzel az tro- dalomterjesztés és az 3szté- tikai nevelés terén egyaránt fontos tevékenységet végzett a századelőtől a második világháborúig — írja Fülöp Géza a kiállítás katalógusában. Ennek igazolása a Petőfi Irodalmi Múzeum sorozatának második tárlata, melynek remélt folytatása talán éppen a békéscsabai Tevan kiadó bemutatása lesz. Dr. Papp János Bazsali Ferenc: Csendélet rózsával Heti mottónk: „Rossz a világ? Légy jó tehát magad! Üres a lét? Adj tartalmat neki! Az ember szolga mind? Légy te szabad! Hidd sorsodat bátor versenyre ki!” KOMJÁTHY JENŐ (1858—1895) Kántor Zsolt: Szomjas éj Fészkelödik a harang a toronyban. Széthull a rangok szintaxisa, vállapok leszaggatott csillagaiból jósol a május. , Isten varrja meg ezt az országot! Az irgalom behordta a sarat. A kő elgondolkozik a földben, betűkkel zúzott imák töredékeit szedegeti Júdás a sirgödörböl. Már minden remeg. Bemozdul a gyöngédség, elhajol. A csók félremegy. Valaki elrántja durván az utcát, házak gyúródnék egymásba mint tortaszeletek. Mintha rángatnának folyton, igy élek, álom-lökdösés, elme-ütközőkkel: a borzalmas „báj” bajos játékai. Makett vagyok, kisvers. Dobókockákat zörget bennem a szótlanság, medence a csend. A halál fürdet meg veled kedvesem ha éjjel árulsz el. Nagy Mihály Tibor: Csontok Homályán átütő sárkánytüzed kilép a másnap tárt tömkelegéből, ölel a szél, sikoltoznak füzek. Fuldokló éjed fölbukik a mélyből. Halálos betegen repül a Hold ott. és átesik a máshol küszöbén. Testből fölcsöngenek a selymes csontok, míg fölvacog a rémült televény. Tanító úr, köszönöm! I.enkcy tanító úr cs tanítványai egy régi fényképen, a húszas Egyetlen tanítója volt Szeghalom egyetlen katolikus iskolájának. Az iskola a Nagy utca sarkán volt, átlósan szemben a Schillinger- bolttal. Kapuja a mellékutcából nyílt, amelynek most „Május 1. utca” a neve. Most is iskola van ott, de persze már nem a régi épület. Az a régi egyszerű kis váloygház volt, alig nagyobb, mint egy közepes parasztház. A falán ott volt a tábla: „Hóm. Kath. Elemi Népiskola”. Oda jártam 1922-től 1928-ig Lenkey Pál tanító úrhoz. Az a hat év meghatározó volt az egész életemre a mai napig, többféle szempontból is. Lenkey Pálnál az általános műveltség elemi alapvető ismereteit olyan tökéletesen sajátítottuk el, hogy erre az alapra később a gimnáziumban, sőt némely vonatkozásban még az egyetemen is könnyedén épültek rá a magasabb rendű ismeretek. Ennél is nagyobb adomány azonban, hogy az ő tanítása nyomán alakult ki bennem az emberi tisztességnek, más. emberek megbecsülésének, a magyar nép szeretetének, az általános erkölcsi normáknak olyan felfogása, amelyhez a magasabb iskolák és később a társadalmi élet hatásai semmit nem tudtak hozzátenni, mert nem volt mit hozzátenni és ami még fontosabb, sorsom legkeményebb fordulatai sem' tudtak belőle semmit elvenni vagy megváltoztatni. Az iskola egyetlen tanteremből állt, szertárhelyiség vagy bármilyen más „luxus” nélkül. A tanterem épületéhez „L” alakú toldalékként csatlakozott a Nagy utcai fronton a szerény tanítói lakás. Ott lakott Lenkey Pál mindig komoly, kissé szomorú arcú, puritán lelkű feleségével. (Csak később értettem meg a szomorúság okát.) Az egyetlen tanterembe járt mind a hat osztály úgy, hogy az egész tanítási idő alatt minden osztály bent tartózkodott. Lehettünk összesen úgy negyven-ötve- nen. Amíg az egyik osztály „felmondta” a leckét és hallgatta a következő leckére vonatkozó magyarázatot, a többiek csendben voHpk, sokan még utoljára elolvasták az aznapi leckét. Minden órán minden osztály mindegyik tagja , felmondta” az adott tantárgy aznapi leckéjét. Tanítónknak emellett mégis volt ideje, hogy ne csak feladja a leckét a következő órára, hanem a tankönyv beli szöveget el is magyarázta olyan egyszerű szavakkal, mintha valamelyik értelmesebb iskolatársunk mondta volna el. Emlékszem például, hogy „A fülemile” című verset nemcsak megtanultuk elejétől végig (és tudjuk is!), hanem szinte minden egyes szavát úgy megmagyarázta, mint egy eleven értelmező szótár. Művelt ember volt. Kmékezetem mozaikjai alapján úgy hiszem, jóval műveltebb az átlagnál. Jól ismerte a ritkán előforduló klasszikus versformákat, és az áram- fejlesztő generátor működését a legelemibb szemléltető eszközök nélkül is úgy meg tudta magyarázni, hogy jól megértettük. (Dicsekedtünk is vele a többi iskolásoknak, még az inasiskolásoknak is.) Mindezek mellett maradt ideje és energiája, hogy szinte észrevétlenül egész életre szóló erkölcsi nevelést adjon. Soha nem beszélt nekünk „hegyi be- széd”-szerűen, soha nem ,.tu- dományoskodott”, egyszerű szavaival mégis ráébresztett bennünket a tisztességes magatartás legéberebb őrére: a lelkiismeretre. Belénk oltotta, hogy titok nem létezik, mert ha tisztességtelen tettünket mások elől el is tudjuk titkolni, saját lelkiismeretünk tud róla és szigorúbban ítél, mint bármely inas bíró. Külsején nem volt semmi rendkívüli. Kerek fejű, közepes testalkatú, kissé lestes ember volt. Mértékletes, évekből egészséges életet élt. Nem ivott, nem dohányzott. Gyakran mondta nekünk: „akkor igyatok szeszes italt, ha azt látjátok, hogy én iszom; akkor dohányozzatok, ha engem dohányozni láttok”. Soha nem volt rosszkedvű, soha nem látszott fáradtnak, pedig számára nagyon sok munkát jelenthetett az oktatásnak az a módja, ami nekünk a tanulást, az iskolás életet izgalmaktól mentessé, derűssé, kiegyensúlyozottá tette. Attól a naptól kezdve, hogy palatáblával, palavesz- szővel és spongyával felszerelkezve megkezdtük az első osztályt, hat éven keresztül minden nap akarva-aka- ratlanul többször ismételve végighallgattuk mind a hat osztály tananyagát. Aki egy kicsit is figyelt a tanteremben, az év végére már töb- bé-kevésbé tudta is a következő évi tananyagot. Így számunkra ismeretlen fogalom volt annak latolgatása, hogy vajon mennyire lesz nehéz a következő évi anyag. Én magam nem emlékszem arra, hogy a hat év alatt otthon csak egyszer is tanultam volna. Egyszerűen fel sem vetődött az otthoni tanulás, eltekintve a nem túl gyakori házi feladatoktól. Soha nem izgultunk azon. hogy felelünk-e, mert hiszen mindennap, minden tárgyból mindnyájan „íel- mondtuk” az aznapi leckét. Természetes volt, elejétől kezdve megszoktuk. „Jegyre felelés” soha nem volt, nem is ismertük ezt a fogalmat. Tanítónk nem jegyzett be napról napra érdemjegyeket. Nem emlékszem rá, hogy egyáltalában lett volna „tanári zsebkönyve”. Nem kellett neki: mindegyikőnket ismert, tisztában volt mindegyikünkkel. Jelentéktelen külseje -ellenére mégis volt rajta valami különös; a tekintete, *a pillantása. Ha rám nézett, ha egy pillanatra a szemébe láttam, valami nevezhe- tetlen, jóleső érzés járt át. Mint kisgyerek, nem tudtam, nem is kutattam, hogy miért van, mi az az érzés. Azt hiszem, valami olyasmi, amit a kiskutya érez, ha a gazdája megsimogatja. Később tudtam meg, évekkel azután, hogy „elhagytam” az elemi iskolát, hogy a Lenkey házaspárnak volt egy egész életre szóló bánata; gyermekeik korai halála. Egyik iskolatársam vezetett oda a temetőben egy kis sírhalomhoz. A sírkeresztre ez volt írva: „Itt nyugszik ken- key Palika és Zolika”. Elmondta. hogy ez a két kisfiúk született Lenkeyéknek 1-2 évi időközben, de mindkettő még csecsemőkorban meghalt. Ekkor értettem meg Lenkeyné fegyelmezettkomoly, mindig mosolytalan arcát. Férjét csak sok év után értettem meg igazán, de azóta tisztán látom; belenyugodott a csapásba, mert az élet vigasztalást nyújtott neki és ő elfogadta. Elvesztett fiacskái helyett ott voltunk neki mi; mindig foltos. sokszor rongyos ruhájú, gyakran maszatos kis tanítványai, akiket szerethetett. Ezzel együtt jöttem rá arra is, mi okozta azt a jólesően simogató érzést, ha rám nézett: a szeméből szeretet sugárzott. Szünetekben, amikor az udvaron játszottunk, kerge- tőztünk, gyakran állt percekig a lakásukhoz vezető lépcsőn és némán nézett bennünket, hallgatta a legkedvesebb muzsikát: a gyerek- zsivajt. Azt hiszem, nemcsak én. hanem sokan közülünk, talán mindnyájan rá tudtunk állni a felénk áradó szeretet hullámhosszára. Amikor az ember már tudja, hogy közelebb áll az elmúláshoz, mint a fiatalsághoz, néha nagyon kínzó az a gondolat, hogy valamikor valami fontosat elmulasztott és azt soha többé nem tudja pótolni. Én is szeretném az időt visszafordítani, csak néhány percre. Azokra a percekre, amikor a hatodik osztályos év végi bizonyítványosztás volt. Kinyitottam az „Értesítő könyvecskét" és kezdtem nézegetni, miközben a tanterem ajtaja felé indultam és akkor utánam szólt: „Nem kell sokat nézegetni Laci, egyforma az. Nyugodtan mehetsz a gimnáziumba.” Akkor visszafordultam felé egy félszeg kis mosollyal, s ahogy ránéztem, nagyon sokadszor megint éreztem azt a különös, jóleső melegséget. De akkor már az öröm ujjongott bennem, hogy gimnáziumba mehetek és sután, szó nélkül kimentem a tanteremből — utoljára. Azt a néhány percet szeretném még egyszer visszakapni. Csak három percet. Csak egyetlen percet. Hogy újra tizenegy és fél éves kisfiúként odamehessek hozzá és kezét arcomhoz szorítva mondhassak csak annyit: köszönöm, köszönöm, köszönöm. Nem tudok az időben visz- szamenni. Most, sok-sok évvel halála után már csak azt mondhatom — azt hiszem. minden iskolatársam nevében is —: kedves, százszor kedves tanítónk, nevelőnk, Isten áldjon meg haló poraidban is. Törő László
