Békés Megyei Népújság, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-07 / 237. szám
VCÖRÖSTÁJEXKLUZÍV 1989. október 7., szombat „Manapság elveszítjük tárgyilagosságunkat és sok minden egyebet” Beszélgetés Berkesi András íróváI — ön népszerű, elismert író az országban. Minek tulajdonítja a hosszú évtizedek óta tartó sikerét? — Ennél könnyebbet is kérdezhetett volna. Mert amíg nem jött ez a fordulat, addig körülbelül tudtam. Most már nem tudom. Egyet mondhatok, hogy az idei könyvhéten körülbelül 12 helyre hívtak meg író-olvasó találkozóra. Neon vettem észre, hogy olvasóim kevesebben lettek volna. A népszerűségemet talán annak köszönhettem, hogy regényeimben mindig őszinte voltam. Olyan dolgokról is írtam, ami az adott időben szentségtörésnek számított. Amikor például megírtam a Pisztrángok és a nagyhalakat, meg akartak hurcolni. Amikor megírtam a Barátokat, amelynek volt egy színdarabváltozata, amit Nagykanizsán, illetve Kaposváron adtak elő, a szünetben odajött az igazgató és a 80. előadás után közölte velem, hogy ez volt az utolsó, mert a megyei kiskirályokat nagyon megbíráltam. Azt tehát, amit az alternatívok ma a párt szemére hánynak, én már évekkel ezelőtt belülről megbíráltam. Nyugodtan mondhatom, hogy amióta írok, engem sem a párt — amelyiknek ’45 óta tagja vagyok —, sem pedig a kritika soha nem kényeztetett el. — Ügy érzi tehát, hogy csökkent a népszerűsége? — Nem, nem azt mondtam, hogy csökkent, csak fogalmam sincs, mi lesz majd most, ha kijön az új regényem. Védtük a pártot, a néphatalmat — Mielőtt erre a beszélgetésre sor került volna, több íróolvasó találkozó anyagát néztem át, és úgy tűnt, hogy olvasói egyszerű, közvetlen, kedélyes, őszinte embernek tartják, kiváló előadónak. De valóban mindent tudnak-e önről az olvasók? — Nézze, én soha nem csináltam titkot az életemből. A kérdésekre mindig őszintén válaszoltam. Tehát elmondtam azt, hogy ’45-ben kerültem a fegyveres testületekhez, konkrétan a katonapolitikai osztályra, ahol Pálffy Györgynek voltam közvetlen beosztottja. Szerintem az olvasók rólam mindent tudnak, mert én soha nem ismertem kényes kérdést. Amit kérdeztek, arra válaszoltam is, őszintén, becsülettel. — Milyen út vezetett a HM vezérkarához? — Tizenkilenc éves koromban miniszteri engedéllyel beiratkoztam középiskolába, majd elvégeztem a felső kereskedelmi iskolát. Közben természetesen dolgoztam. Érettségi után a Siemens Művek azonnal leszerződtetett, és két hónap alatt osztályvezető lettem a gyárban. Behívtak 'katonának, páncélostiszti iskolára küldtek, s mivel érettségim volt, automatikusan karpaszományos lettem. Egy év múlva leszereltem, mert nem akartam a Horthy-hadsereg tisztje lenni, és visszamentem a gyárba. Aztán jött a háború, és én 1944 végén és 1945 januárjában az első szovjet rohamhadosztály parancsnokságán voltam a feleségemmel együtt. Egészen február 13-ig, amikor visszamentem a Siemens Művekhez. Kiderült, hogy az oroszok időközben leszerelték a gyárat, mert azt hitték, hogy az német vagyon. Hónapokkal később kiderült, hogy a gyár amerikai vagyon, mert a háború előtt a részvények 51 százalékát megvették. Közben úgy alakult a helyzet, hogy 1945-ben a néphadsereg tisztje lettem. 1950-ig szolgáltam ott őrnagyként, egészen letartóztatásomig. Négy évet ültem, 1954-ben szabadultam, akkor rehabilitáltak, minden vádpont alól felmentettek, mégis nehezen tudtam elhelyezkedni. Végül a Finommechanikai Vállalatnál lettem munkaügyi vezető. Ott ért az ellenforradalom, amit ma népfelkelésnek nevezünk. Október 23-án Felkai Ferenc ezredessel, aki korábban vietnami nagykövet is volt, bementem a partizánszövetségbe. Rövid idő múlva a partizánszövetségtől embereket kértek a Roosevelt térre. Akkor mentünk át. Ott volt a Rajk-per hatodrendű vádlottja, Ogunyenovits Milán, akivel együtt ültem a börtönben, ott volt Veres József, Kardos György, ők mindannyian a börtönből jöttek ki. Mátyás Ferenc — akit szintén életfogytiglanra ítéltek el — volt akkor a parancsnok. Lehetséges, hogy ez már bűn lesz az elkövetkezendő években, de mi becsülettel fogtunk fegyvert, és ma is azt mondom, hogy védtük a pártot és védtük a néphatalmat. Hiszen pontosan emlékszem rá, hogy 1956-ban legalábbis október 28-ig, Nagy Imre is ellenforradalomról beszélt, sőt 1987-ig Pozsgay Imre is ellenforradalomról szólt. Hogy azután milyen adatok kerültek a birtokukba, az egy más kérdés. — 1950-ben milyen vádakkal vetették börtönbe? — őszintén szólva már nem is tudom megmondani, hogy milyen vádak voltak ellenem. Biztos, hogy volt benne államvédelmi titoksértés is. Az AVH-nálés a börtönben — Milyen osztályon dolgozott 1950 előtt? — A katonapolitikai osztályon voltam az operatív osztály vezetője. Ott voltam egészen addig, amíg az ÁVH be nem olvasztotta. Nálunk akkoriban nem működtek szovjet tanácsadók, csák 1949 végén érkeztek meg, nyilván azért, hogy átszervezzék ezt az egész társaságot. — ön tehát az ÁVH-nál már nem is szolgált? — Átvettek bennünket 1950. február elsejével, de ez már nyilvánvaló volt: később Péter Gábor és Farkas Mihály tárgyalásán kiderült: ezért kellett nekünk átmenni, hogy ott szem előtt legyünk. Mi azonban megmaradtunk honvéd tisztnek, mert az ÁVH-solknak nem volt honvédségi rendfokozatuk. Tulajdonképpen szakmailag kerültünk Péter Gá- borék irányítása alá. Az az igazság, hogy én ott már nem sokat csináltam. Amikor 1950 nyarán úgy volt, hogy lerohanjuk Jugoszláviát — és ezért szerveztek egy éles hadgyakorlatot —, akkor a központi vezetőség adminisztratív osztálya beosztott Farkas Mihály mellé. A hadgyakorlaton végig vele voltam. Amikor hazajöttünk, Farkas Mihály azt mondta, engem annyira megszeretett, hogy kiküld a Szovjetunióba, a Vorosilov Akadémiára. Aztán csütörtökön letartóztattak. Akkor kezdődtek a börtönévek. — A négy év börtön adott-e valamiféle olyan élményt, amit aztán később regényben hasznosítani tudott? — Hogyne. Leszámítva a két és fél éves magánzárkát, nagyon érdekes emberekkel kerültem össze. Voltak ezek között szerzetesek, igazi amerikai, angol ügynökök, meg mások. Ez egyetemmel ért fel tulajdonképpen emberismeretben, és megismertem a börtön lélektanát. Minél többet hazudik valaki például, annál magasabb funkciót fog betölteni a szabadulása után. — Térjünk vissza egy pillanatra az Októberi viharhoz. Ha ma kellene megírnia ezt a könyvet, akkor is ugyanilyen lenne? — Igen. Mert azt írtam meg, amit láttam a háttérben és amit tapasztaltam. Aki figyelmesen elolvasta az Októberi vihart, tudja, hogy két hős, két főszereplő van. Én mint író nagyon tárgyilagos vagyok. Az egyik főszereplő Bruckner Erzsi, aki részt vett a 23-i felvonuláson, és üvölt, ordít Gerő ellen. Ö csak akkor rémül meg, amikor látja, hogy a vörös csillagokat verik le, elégetik a zászlókat, a Gorkij Könyvesboltban tűzre teszik a könyveket. Megrémült mert az igazi forradalomnak soha nem volt a jelképe a könyvégetés, ezt Hitler találta ki valamikor. De Török Laci, a vőlegénye, aki egy páncélos kiskatona, lényegében végig a felkelők oldalán van. És ezért is ítélik el. Ezért nem tudtam megírni a harmadik kötetet, a Májusi regényeket. Mert a második kötet, ami egy év múlva, 1959-ben jelent meg, azzal végződik, hogy a bíróság ítélethozatalra visszavonul. író-olvasó találkozón kérdezték tőlem, miért nem írom meg a harmadik kötetet? Mondom, én tudom, önök azt szeretnék, hogy a két szerelmes találkozzon, de ők soha nem fognak találkozni. Miért? Mert Török Lacit fel fogják akasztani. Én nem tudtam még akkor, hogy Nagy Imréékkel mi történik. Később .súlyos hibának tartottam Nagy Imréék kivégzését. És mivel a Kádár-beszédekből indultam ki, fogalmam sem volt, hogy közben mi minden történik. Ma már tudjuk, hogy ennek borzasztó erős külpolitikai és egyéb okai voltak, súlyos nyomásnak voltak kitéve. Hát igen, most sokan mondják, hogy Kádár miért nem vette elő a revolverét, és miért nem lőtte főbe magát. Mit használt volna, ha ő főbe lövi magát, és visszahozzák Rákosit az egész pereputtyával? Akkor kivégeztek volna harmincezer embert. Ez nem jelenti azt, hogy az Októberi vihart másképpen írtam volna meg. Szocialista feudalizmus volt — Miután végigolvastam, azt hiszem, majdnem az összes könyvét, az a benyomásom, hogy a kezdeti időszakban volt érezhetőbb a kötődés a hatalmon levő párthoz, aztán a későbbi években könyveiben tapasztalható egy igen erős reformszemlélet. Volt ennek valami oka? Meghatározta valaki, hogy mit írhat? — Nem határozta meg senki. Akik ott voltak az előadásaimon, amikor jártam az országot, tudják, hogy én már húsz évvel ezelőtt bíráltam ezt az egész hatalmi konstrukciót. A Játék a tisztességgelben is megfogalmaztam azt, hogy Magyarországon voltaképpen szocialista feudalizmus van. Nem most találtam ki, amikor az alternatívok szerepe megnőtt, hanem már húsz évvel ezelőtt bebizonyítottam, hogy miért van szocialista feudalizmus. Azt is leírtam, hogy Amerika miért van fölényben velünk. Mert egy amerikai elnököt négy évre lehet megválasztani. Hogy ez mit jelent? Hogy van egy államapparátus vagy egy hivatalnoki gárda a minisztériumokban és van egy elnök. Tehát az apparátus tagjainak nem az elnök lépteihez kell igazítaniuk saját lépteiket, mint nálunk. Nálunk, ha megválasztottak valakit első titkárnak, tehát az ország első emberének, az a sztálini gyakorlat szerint a haláláig főnök volt. — ön mennyire igazította lépteit a hatalomhoz? — Semennyire. Én azért hagytam ott a Filmtudományi Intézetet is, mert akkoriban minden évben a Központi Bizottságnak kellett jelentést tenni a magyar filmművészet helyzetéről. Ott pedig olyan főnökök voltak, akik elvárták, hogy a saját szájízük szerint értékeljem a filmművészetet. Beadtam egyszer például egy olyan jelentést, hogy meg kell szüntetni egy-két évre a filmgyártást, külföldi ' filmekből kell kielégíteni (a hazai szükségletet, s közben rendet kell csinálni filmiparunkban. Aztán rájöttem, hogy ez az egész konstrukció lehetetlen, ez egy zsákutca. — Milyen viszonyban volt Kádár Jánossal? — Életemben háromszor találkoztam a párt egykori főtitkárával. Szocialista brigádok értekezletén, meg valamelyik pártkongresszuson. Amikor meglátott, odajött, köszönt, de semmi különös kapcsolatom nem volt vele. — És Aczél Györggyel? — Aczél Györggyél együtt ültem a börtönben. Nagyon tiszteltem, mert a börtönben hősként viselkedett, pedig ő a leglehetetlenebb helyzetben volt. Egy nyilas építőbrigádhoz osztották be kisegítő embernek. A többit nem nehéz elképzelni. A börtön akkor is börtön, ha Picasso-képek vannak a falon, hiszen belül nincs kilincs. Aczél György, noha a legro- hadtabb fasisztákkal volt összedobva, nagyon keményen és nagyon tisztességesen csinálta végig. Amikor azután ő lett végül a kultúra parancsnoka, a reform képviselője lett. Olyan írókat szólaltatott meg Kardos Györggyel együtt, mint Németh László, Kodolányi és a többiek, akiket voltaképpen visszahozott az irodalomba. Nagyon súlyos harcokat kellett vívnia ezért. Most lehet támadni Aczél Györgyöt, mert mindenkit lehet támadni. Manapság elvesztjük a tárgyilagosságunkat, és sok minden egyebet. Most olyan időszakot élünk, amikor az embereket az igazi klasszikus értelemben vett regény nem érdekli, csak a leleplező irodalom. — A hatvanas évek elején mennyire lehetett elmenni a bírálatban és a reformgondolatokkal? — Én mindig a lelkiismeretemre hallgattam. Más kérdés, hogy a kiadóban volt némi bátortalanság. Csak egy példát mondok a Siratófal című trilógiámmal kapcsolatban. Amikor a második kötetet, a Hűséget megírtam, a kiadó nem vállalkozott rá, hogy kiadja. Át kellett írnom az egészet. Ebben a Hűségben azt mertem leírni akkor, hogy tulajdonképpen azok, akik az '50-es évek elején Moszkvából hazajöttek, azok a KGB beszervezett emberei voltak. Még akkor is, ha nem írtak alá nyilatkozatot. Vonatkozott ez Rákositól kezdve Nagy Imréig. Ahogy a hatalmi harc változott, úgy változott az idehaza élő és a Moszkvából hazajött vezetőknek a pozíciója, helyzete. Rákosi és Farkas Mihály között irtózatos harc folyt. Ám ezt a harcot ott a Kreml alatt határozták el. Ezt a részt anélkül, hogy tudtam volna róla, kivették a könyvből. Pedig 1974-ben írtam ezeket. Ez nem azt jelenti, hogy hűtlen lettem a kommunista eszmékhez, csak ezt nem tudom megbocsátani nekik. — Melyik az a regény, amelyik a legnagyobb port kavarta fel. amiért a legtöbbet kellett hallgatni? — Azt hiszem, a Pisztrángok és nagyhalak. De a Vallomás című regényem is készen volt már 1958-ban. Akkor Biszku Béla hívott fel mint belügyminiszter, s ott az asztalán feküdt a kéziratom. Azt mondta, nem járul hozzá a kiadásához. Mondom neki, Biszku elvtárs, ez nem belügyi, hanem irodalmi kérdés. Azt válaszolta, akkor sem. Mert any- nyira felkavarja az embereket, hogy ezt így nem lehet kiadni. Neki ökölbe szorult a keze, amikor éjszaka olvasta. Ez húsz évig nem jelenhetett meg. Nem véletlen az sem, hogy a Barátokat is csak most adták ki. A Barátokban a Csuhaj-féle vidéki kiskirályoknak az összefonódása áll a történet központjában, ahol a párttitkár a bércsaló. És én akkor ezt meg mertem írni. — Honnan mintázta ezeket a figurákat? — Ez véletlenül egy megtörtént eset. Én mindig elmondtam az évek során különböző író-olvasó találkozókon, hogy ma olyan időket élünk, amikor az igazság ismeretlenül is szövetségesekre talál. Tehát érdemes az igazságért harcolni. Ha valakinek igaza van, nem szabad belefáradnia. Lehet, hogy infarktust kap, vagy idő előtt megkopik, de az igazságért akkor is minden körülmények között harcolnia kell. bár tudom, ez nem könnyű dolog. A titkos irattár — Mi a véleménye napjaink reformfolyamatairól? — Azzal egyetértek, hogy a sztálini modell megbukott. Tudniillik a Rajk-ügy óta Magyarországon a kontraszelekció érvényesül minden vonalon. Amikor börtönbe kerültem, voltak velem tizedesek, ismertem a szellemi képességüket. Négy év múlva, amikor kijöttek, tábornokok voltak. Kádár János — akit egyébként megsirattam — egyik nagy tévedése a káderpolitika volt. Olyan embereket gyűjtött maga mellé és nevezett ki, akik bár tisztességes, becsületes emberek voltak, nem értettek ahhoz, amihez kellett volna. Meg fogjuk látni, hogy mi lesz a választásokon. Tudomásul veszem, hogy ezt a szocialista feudalizmust fel kell oldani valahogy. — Mi az oka annak, hogy az elmúlt években inkább kémtörténeteket ír? — Tudja, az a helyzet, hogy egyre nehezebb írni. mert az ember nagyon egyedül van. Most már a pártom sem védene meg, ha esetleg belemásznék valami homályos, tisztázatlan múltbeli emlék megírásába. De ne higgye, hogy kémtörténeteket könnyű írni manapság. Ebben a feje tetejére állított világban már a CIA is humanista szervezet lett. Lassan beigazolódik, amit Schlesinger — Kennedy tanácsadója — mondott hajdanán az elnöknek; ..Főnök, nem kell nekünk háborút indítani, mert a harcot hosszú távon úgyis megnyerjük. Amíg Magyarországon, Csehszlovákiában, Lengyelországban és a Szovjetunióban a háború után született nemzedék életérzését, művészeti érdeklődését, zenéiét mi határozzuk meg, addig üljünk nyugodtan a fenekünkön. Mert a forma s a tartalom dialektikus egysége nemcsak a művészi alkotásokra érvényes, hanem, az emberi magatartásra is." Csaknem ez történik napjainkban, és ezt megírtam 20 évvel ezelőtt. — Mi az igazság abból, hogy hosszú ideig bejáratos volt a BM titkos irattárába? — Isten bizony, soha nem voltam ott. 1956 óta egyszer jártam a Belügvben. amikor egy távoli ismerősömnek kértem segítséget dr. Horváth Istvántól. — Sokan azt állítják önről, hogy milliomos, hogy a lift a lakásában áll meg. Ez sem igaz? — Ami a liftet illeti, az igaz, de ennek külön története van. Börtönbeli szabadulásom után hosszú ideig lakás nélkül voltunk a feleségemmel, amikor végre kiutalták nekünk a jelenlegi otthonunkat. A lakóház egykori tulajdonosának hatodik emeleti lakását kaptuk meg, amelyben tényleg a szobában nyílt a liftajtó. Ezt a megoldást még a háziúr találta ki. aki nagy nőimádó lévén így észrevétlenül tudta lakására vinni a hölgyeket. Így maradt rám ez a liftaitó. amit azóta is zárva tartok, hiszen sokszor voltak hívatlan vendégeim. Hogy milliomos lennék? Bár igaz lenne. A magyar állam nem engedi, hogy egy író vagyonokat keressen. — Mikor érezte először, hogy írnia kell? — Középiskolás koromban háromszor nyertem irodalmi első díjat, de nem azért, mert író akartam lenni. Mindig megnéztem, hogy mennyi pénz jár az első díjjal. Nagyon szegények voltynk, és az első díj általában több volt. mint apám háromhavi fizetése. Igazából festő szerettem volna lenni, el is készült egy pár sikeres festményem, de azután a börtönévek szükségszerűen az írás felé hajtottak. Két és fél évet töltöttem magánzaikában, ahol az őrület elkerülése érdekében megpróbáltam fejben írni. Ma is emlékszem azokra a versekre, amelyeket ott bent papír és ceruza nélkül írtam. Egyébként azóta is ez a módszerem. Addig nem kezdek hozzá egy regény megírásához, amíg a befejező mondatot nem tudom. Somogyi Gábor
