Békés Megyei Népújság, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-07 / 237. szám

1989. október 7., szombat

TALLÓZÓ

'köRÖSTÁJ

Ne látszategységben, hanem együtt!

... Drámai és fölemelően megrendítő az a folyamat, mely a szemünk láttára megy végbe. A kongresszus adja meg hozzá a végső, a legnagyob és — ezúttal helyénvaló, e gyakran fellengzősnek tűnő szó — történelmi fölhatalmazást, önmagunkkal, múltunkkal szembenézve kell ugyanis új utakra lépnünk. Egyetlen országban sem lelhető példa, minta, előkép arra. hogy átmenetet teremtettek volna a diktatórikus államszocializmusból a piacgazdaságon nyugvó, demokratikus szocializmusba, amelyet mi teszünk. Nem támaszkodhatunk hát másra, mint a magyar társadalom fejlődésének tapasztalataira, kritikus elemzésére. Ez mindenképpen jobb. még ha nehezebb is, mint ha idegen modelleket másolnánk, elvont ideológiákat alkalmaznánk, amelyekkel úgysem juthatnánk közelebb a célunkhoz. Volt módunk ilyesmiből tanulságot levonni már!

Mindezzel számolva tehát: szakadás vagy egység?

Nem helyénvaló, idejét múlt ez az utóbbi kifejezés, mert nem erről van szó. Nem a mindenáron egység megőrzése az elsőrendű kérdés, hanem inkább az: együtt. Mi haszna volna annak az egységnek, amely csak a látszatot tartja fenn, miközben a kulisszák mögött csaknem robbannak az egymásnak feszülő nézetek, indulatok? Ehelyett olyan új minőségű párt kell, amelyben a reformért tenni akaró. a radikális feladatokban, megújulásban érdekelt erők kívánnak és tudnak együtt maradni. A jelek szerint ez a párttagság többsége, meghatározó ereje. Velük alakulhat ki, kerülhet ki megerősödve — a programnyilatkozat szavaival — a platformok szövetségeként működő, modern szocialista párt. E szövetség alapja az immár világnézeti különbségek nélkül vállalt baloldali szocialistaság. Ennek szellemisége az elmúlt évtizedek valódi értékeire, vívmányaira támaszkodik és a marxi eszmerendszerbe nyúlik ugyan vissza, de nyitott minden új, tudományosan megalapozott gondolat előtt, így éppúgy érvényesül benne a néppártiság. mint amennyire feltétlenül reformpárt, kiutat keresve és mutatva a jelenlegi általános válságból. Ám nemzeti és demokratikus jelleget is visel magán munkájában, működésében, szervezeti felépítésében egyaránt. Arculatán e legfőbb jegyek mutatkoznak és vonásait további alkotó vitákban. a nézetek, áramlatok szabadságában formálja tovább.

Kongresszus előtt állunk. Soha még ennyire nyitott kongresszus előtt. Még semmi sem dőlt el. Sok mindennel, nem kevésbé az elmúlt másfél esztendő folyamataival kell majd szemoe- nézniök a küldötteknek. Összetételüket most először nem megtévesztő statisztikai szempontok határozták meg, hanem valóban a párttagság csoportjainak bizalma. Nem lesz könnyű dolguk, hogy ezt a megbízatást jó és helyes döntésekkel, elhatározásokkal sugározzák tovább : az egész párt iránti

bizalommá terebélyesítsék. A szociális biztonságérzet gyengülése. hiánya folytán megingott, elvesztegetett bizalmat kell visszanyerniük. Mi több: megszerezniük ! S nemcsak az MSZMP (amelyet hívjanak akár más, új névvel) tagságától, hanem a pártonkívüliektől, a más pártbeliektől, s mindazoktól is. akik felelősséget éreznek és tenni akarnak a nemzet jobb sorsáért. Ez nem megy parancsszóra, csak úgy, ha a"program, a kongresszusi elhatározások számonkérésének a lehetőségével maga a társadalom dönti el, kiben, miben bízik, és mit támogat.

Ez az igazi tét. S ez a legnagyobb remény is, amelyet az új minőségre váltó MSZMP kongresszusa iránt táplálunk. (Lőkös Zoltán; Vasárnapi Hírek)

Kétmillió 7^ nyolcmillió

Főváros

...........................és vidék

.

. . Hát ez az — demagógia. Ezt a szót 'hallom unos- untalan. ha szóba kerül főváros és vidék viszonya. Csak a vádaskodók személye változik. Mert mit is tart a pesti flaszteron nevelkedett polgárok, bizony, nem kis tömege? Jobb esetben ezt: kishitűség, ingerli csak a falusi polgárt. Rosszabb esetben? Mi van paraszt, kikapartunk a trágyából?” Hogy ez mennyire nem túlzás, kérdezzék meg a különböző válogatottba bekerült vidéki sportolóktól, netán azoktól a művészektől, gazdasági vezetőktől, akik pórias vidéki dicsőségeik után, elindultak meghódítani a pesti Lenin körút környékét.

A vidék pedig kifosztásról, elnyomásról beszél. És tényeket sorol. Gyarmati kizsákmányolás visznyait idéző leányvállalatokat, azonos munkáért különböző béreket. a pénzek oly fura elosztását, ami szinte természetessé tette, hogy a fővárosban egy tér felújítására tízmillió is kerül, míg a falvakban járda is csak akkor épülhet, ha összeadják az anyagra a pénzt, megszervezi a népfront, burkolja a polgár. És látják, mondjuk, a tévé értékítéletét, miszerint a pesti csőtörés vezető anyag lehet abban a híradóban. amelyből a megyéket pusztító hóvihar kimarad. Ugye, volt ilyen? S hogy pontos számok is érzékeltessék az arányokat. Rózsa György telefonos játékában rögzítette: 2 millió egyenlő nyolccal — vagyis, egy pesti hívást követhet egy vidéki. Ugye. ilyen is volt? Hogy ez részletkérdés? Meglehet. De azt már csak ne tekintsem részletnek, hogy például az MSZMP programtervezete alig egy bekezdést szentelt a vidék Magyarországának — igencsak övön alul ütve párttagok százezreit. Csoda hát az olyan ellenzéki programok nagy sikere, amelyek megtalálták a lényeget; 2 millió mégsem egyenlő nyolccal, s az országból addig nem lesz egységes Magyarország, míg léteznek Budapest gyarmatai.

Demagógia ez is? Nem hiszem. Hallgatva a buszon panaszkodókat. sokkal inkább amellett voksolok — súlyos kínja országunknak ez a frontok nélküli polgár- háború. A kérdés csak az, mikor és ki tegye le először a fegyvert. Ugye, elhiszik; a válasznak nem Ka- rancslapujtőn, netán Ferenc- szálláson kell megfogalmazódnia. (Bátyi Zoltán; Csong- rád Megyei Hírlap)

W

Ocsárlás helyett okos szót!

Pálfordulós és önmutogatás

Nem haragszom a reformerre, aki két éve még az éppen hatalmon lévőt védte rendületlen.

Nem bántom a tegnap még bírálhatatlanokat, nem mintha igazuk volna, hanem mert olyanok becsmérlik őket, akik nemrég még a talp- nyalóik voltak. Utóbbiak pálfordulását is megértem: olyan volt a dolgok állása, hogy nem értékek, hanem személyi függések alapján érvényesülhettek. S most önmaguk megvetése is benne rejlik a bukott főnökök cse- pülésében.

Nem úsztam az árral — az ár úszott velünk. Navigáltam, szembe úszni is megpróbáltam — meg oldalt. Miközben igyekeztem elkerülni azt, aki rohamcsó- niakkal lovagolta a sodrásirányt.

Nem, nem voltam szembenálló az elmúlt évtizedekben, akit kirekesztés avagy börtön sújtott. Időnként szembeszálló igen. Mondtam nemet akkor, amikor egy igennel úgy rajtolhattam volna, hogy csak úgy porzott volna az út. Azok szemébe, akikkel együtt indultunk ...

Igen, több igent mondtam, mint nemet. Nem félelemből, rosszabb: hittem a szép szavaknak. Nem mást hibáztatok érte. S később azt is gondoltam, a „nem” kivagyiságnak tűnne, önmutogatásnak. Elbizonytalanítaná a magabiztosakat, akik talán azért oly határozottak, mert valószínűleg mégis jó az, amiért cselekszenek.

Rossz lelkiismeretű igenlő voltam, s valamiben mégis bízó tagadó.

Mint milliók itt, akik nem vándoroltak ki és nem lettek kollektív önpusztítók. Legalábbis nem azonnali hatállyal.

Ezért nem fogadom el, ha részes helyett bűnrészesnek neveznek. De nem próbálom elátkozni az újhitüeket. Akkor sem, ha úgy vélem: kíméletlenül új kizárólagosságok vannak születőben.

Pedig nem a másikat kell ócsárolni, hanem megmondani, hogy ma mit kell tenni, nehogy holnap együttessünk csapdába. Ismét... (Marafkó László; Magyar Nemzet)

Az állam mondja:

„Szívd fel begyem a sok pénzt!”

... Az árszínvonal vak és kíméletlen. Nem nézi, ki hogyan tud futni a pénze után. Neki egy dolga van: egyensúlyt teremteni a kereslet és a kínálat között, a vásárlóerő jelentkezése és az árualapok feltöltése között. így aztán .nemcsak a különjövedelmeket, a maszekjövedelmet, az „adómegtakarítást”, hanem az alapjövedelmeket és az adózott jövedelmeket is elviszi. A fix keresetűektől és a nyugdíjasoktól olyan többletjövedelmet fölöz le, ami nem is náluk keletkezett. Nekik az üzletben minden drága, nem az ő pénztárcájukhoz van szabva.

Az ügybe az állam is belesegít. Neki az az örök jellemzője, hogy nincs elég pénze. Szívd fel begyem a sok pénzt! És az állami költségvetés begye mind felszívja a sok pénzt. Egyik helyen adót emel, másik helyen támogatást csökkent, a harmadik helyen lefölöző különadót vet ki valamilyen kitalált címen. Az állam nagyon szereti a különböző reformokat — legyen ez árreform, adóreform, költségvetési reform, szociálpolitikai reform —, mert mindegyik felhasználható arra, hogy pénzt szívjon el a lakosságtól, illetve, amit nem tud elvonni, azt legalább hígítsa...

Újabban még az állami költségvetés sem ússza meg saját pénzbegyűjtő akcióit. Addig manipulál, kapargál, keresgél, csipeget, míg az árakat ő maga tornássza fel. Mire beszedik a neki kellő, mondjuk 10 százalékkal több pénzt, ennek már minden forintja csak 85 fillért ért. Követelései, kinnlevőségei éppen így leértékelődnek.

Riiadót fújnak: már megint 30-40 milliárd a hiány! Valahonnan pénzt kell szerezni, onnan, ahol van. Ja, a lakosságnál még mindig van pénz, rengeteg! Ö a „puha korlát”, tőle bármikor lehet. Ö a pótkincstár, nála mindig van még. Kicsit megemelem — mondjuk duplájára — a kamatlábat; kicsit megemelem a gyógyszerárakat, a sörárakat; bevezetek valamilyen útadót; a szombat-vasárnap nyitva tartó üzleteknél bevezetek 10 százalékos felárat; lesz a vasútnál perondíj ...

Egyre több vámot vethetnek ki a népre, anélkül.

hogy számára valami is bejönne a réven. A családokra zúduló többletterhelések a fogyasztói árindexben nem mutatkoznak, de a megélhetési költségek igen. Akinek nincs különjövedelme, az egyre kellemetlenebb helyzetbe kerül. A fizetésből családja nem tud megélni .. .

... Volt egy időszak, amikor a nép szépen gyarapodott. Most szépen szegényedik. A család egy-két évtized alatt összeszedte magát: van már lakása, bútora, ruhája, frigója, tévéje. Aztán belekerül az árollóba. A kereső családtagok cserearányai leromlanak: azonos

munkateljesítményért egyre kevesebbet kapnak reálértékben.

Amelyik családban nincs különkereseti lehetőség, ott közelednek a népgazdaság helyzetéhez. Lassan oda jutnak, hogy már nincs pénz a lakbér kifizetésére, a ruhaállomány felfrissítésére, az eresz megjavítására, a húszéves hűtőszekrény kicserélésére. Sokan soknak tartják a két gyereket, és megállnak egynél. Igazi, zavartalan, szűkített újratermelés. Eiz lett belőlünk. Szégyen.

És mindezt az állam olyan könnyedén, olyan gátlástalan szakértelemmel állította elő, hogy a párját ritkítja; majd egyszer tanítani fogják az iskolában, mint magyar modellt. A kiindulás az, hogy tovább nem tartható a termelés és a fogyasztás gyors növekedése, mert az importigény gyorsabban nőtt, mint az ezt ellentételező export. A külső egyensúlyi helyzet romlott. Kimondták a tételt: a

gazdasági növekedés üteme nem lehet olyan magas, amely az egyensúlyi helyzetet tovább rontja. Igaz, mi szakszervezetisek kimondtuk ezzel egy időben, hogy a gazdasági növekedés üteme nem lehet olyan alacsony, amely már az alapvető szocialista elveink érvényesítését veszélyezteti, és az. egyensúlyi helyzet javításához se hozza létre a forrásokat. De akkor senki nem hallgatott ránk. Csak azt hallották meg, amit akartak. Most már más a helyzet. Meg kell kérni egy alternatív szervezetet, hogy mondja ki a mi igazságunkat — és íme, mindjárt odafigyelnek. Furcsa világ... (Dr. Pirityi Ottó; Jelző című folyóirat)

(A fotó Bojár Sándor felvétele (1958). címe: „Én tudom ..." — a szerk.)

Bármely alkotás szemlélőjét nagymértékben befolyásolják saját emlékei, élményei.

Bojár Sándor felvételét nézve az első gondolatom, hogy én már jártam ebben a teremben, ismerem ezeket a gyerekeket. Az olajozott padlás tanteremben szenes kályha áll a sarokban, mártogatós tollal írnak, és négyen is lehet ülni a hosszú padban.

Egyidős velem ez a fénykép. Emlékszem, nálunk, a faluban is ilyen volt az iskola; mackófölsőben, hímzett kötényben, selyemmasnival csodálkoztunk rá a világra. De nem csupán a személyes múltam hat meg a fényképet nézve. Elképzelem a felvétel készítését. Megjelenik a fotográfus a mátraszentimrei osztatlan iskola osztálytermében, szemben a gyerekekkel, kattint és villant, elkészíti a képet úgy. hogy a tanulók rá sem hederítenek. Mekkora csodatevő erővel kellett rendelkeznie a felvételen nem látható tanítónak ahhoz, hogy ilyen örömmel tudjon ragyogni minden szempár. Mert olyan jó tudni, megtudni valamit. (Kiscsatári Marianna; Új Tükör)

„Oktatás-végrehajtási intézmény”

A NYELV finom szerkezet. Rávall teremtőjére. A magyar nyelvben a pedagógia nemcsak vezetés, de elsősorban: nevelés. A nevelés pedig növel, növekedni hagy. Nem oktat. Oktatni csak az oktalan barmot, az oktondi állatot lehet. De ez már idomítás. A gondolat- menet nem tőlem való. A XX. század legnagyobb magyar pedagógusának szellemi örököseitől. Igen; a „ka- rácsonysándorosoktól”. Akiket megtapostak, mint mesterüket. De akik mára akadémikusok, egyetemi tanárok, reformerek. Kovászként hatnak, hogy jó kenyér lehessen a pedagógia a keletien vagy penészes iskolában.

HÉAUTOTIMORAUMÉ- NOS. Baudelaire egy csodálatos versének ez az alig kimondható címe. Görög szó. Jelentése: „önmaga kínzója”. Számomra ez a mai magyar pedagógia jelképe. Nem a tanteremhiány, nem só- her pénztelenség, nem a rossz tankönyvek elsősorban az iskola fő bajai! Hanem

az autoerózió. Az ön-lepusz- títás. A belső, tudati, lelki, emberi, szakmai züllöttség. És nem csak a tanárokról van szó. Hanem a rendszerről. A meghasonlott iskola- rendszerről. Amely eltűrte a (Gazsó Ferenc által szellemesen bírált) minisztérium PÖFFESZKEDÖ DILETTANTIZMUSÁT. A tegnapelőtti könyökvédős tanügyi bácsikat, a politikailag „ma- lagyec", pedagógiailag alkalmatlan igazgatókat. akik (Vekerdy Tamás szavaival) „rongálják a gyerekeket”. Ez a rendszer nem nevel, nem növel. Csak oktat.

OKTATÁS-VÉGREHAJTÁSI INTÉZMÉNY — írta minap egy független tanárcsoport az iskoláról. Telitalálat. (A nyelv finom szerkezet ...) Mezei András évek óta bizonyítja, hogy nálunk „rongálják” a feltalálókat. Megalázzák a tehetséget. Pedig a pedagógia egyedüli a szakmák között, mert a KÉPESSÉGEK legjobb képzésére képes ... (Deme Tamás; Magyar Nemzet)

A vesztes csak a söprűnyél

... Ne sajnáljuk Nagy Bandó Andrástól ezt a törvénytelen úton szerzett dicsőséget. Megérdemli, hisz’ sikerült elérnie, amit erős felindulásában, de hideg fővel kitervelt: hogy felhívja egy jogi méltatlanságra a figyelmet.

Igaz ami igaz: manapság nem védi elég hathatósan semmi a sajtó útján megtámadottakat. A néhány hét múlva közzétett apróbetűs bocsánatkérés valóban halottra szentelt víz, de még a helyreigazítás is az. A pénzbüntetés is, ami legrosszabb esetben csak töredéke annak a nyereségnek, amit a botrány előzőleg betakarított gazdájának . . . Köznapira fordítva, ma még valóban mindany- nyian ki lehetünk szolgáltatva a sajtó útján elkövetett, bármi áron való profitvadászainak.

Bár fordítva is igaz: az újságírók, szerkesztők pedig a cikkeikben megbíráltak bosszújának. Ami alkalmasint lám, országos üggyé nőhet és újabb részletét takarja ki mezítelen közállapotainknak. Amelyekre mi sem jellemzőbb annál, hogy a seprűnyéltörős, híradóban tárgyalt botrányon sem veszít senki... (Virág F. Éva; Magyar Hírlap)