Békés Megyei Népújság, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-14 / 244. szám
1989. október 14., szombat a ■IRODALOM-MŰVÉSZET 'köRÖSTÁJ E z a fotográfia két évvel ezelőtt készült Hegyesi Jánosról, szülőfalujában, Füzesgyarmaton, amikor barátai és tisztelői 88. születésnapját műveiből ösz- szeállított irodalmi esttel köszöntötték. Negyedik könyvét, Az utak őrét dedikálja éppen, kitartó buzgalommal, hiszen sokan álltak sort ott azon az estén, hogy keze vonását hazavigyék magukkal. A könyv előszavát Keresztúry Dezső írta. Abban olvashatók ezek a mondatok: „Akkor tűnt föl, amikor felelősség- teljes, derék értelmiségi emberek kezdtek rájönni, hogy a hanyatló, újra elidegenedő, céljavesztett magyar középosztályt a népből származó tehetségekkel kellene felfrissíteni. A szeghalmi gimnázium, annak is főként kötelességtudó, kitűnő igazgatója, Nagy Miklós fedezte fel. Hamarosan jó barátságba került annak a mozgalomnak jeleseivel is — főként Szabó Pállal és Veres Péterrel —, amely mozgalom azután idők és körülmények változása idején párttá erősödvén a Nemzeti Parasztpárt képviselői, tisztségviselői közé emelte... A legnehezebb csábítások, fenyegetések idején is tisztességes, magához és sorstársaihoz hű ember maradt. Volt rá ereje, hogy amikor úgy látta helyesnek, visszatérjen a tiszta szegénység, a mindennapi kétkezi munka világába; nem lett sem osztályának, sem önmagának árulója.” Kilencvenéves lesz október 18-án Hegyesi János. Kilenc évtized emlékeit és bölcsességét őrzi, gyarmati kis házában szívesen fogadott vendég a szívvel érkező vendég. Az élet és a sors jogos és jogtalan csapásait ritkán emlegeti, a megbékélt bölcsek mosolyával. Tudom, hogy vannak, akiknek mégsem bocsát meg soha, mert Hegyesi János mindig is olyan volt, amilyennek Veres Péter látta: „Nem tud mást mondani, mint amit gondol”. Ez pedig nem jó ajánlólevél, és az sem, ha valaki „a legnehezebb csábítások, fenyegetések idején is tisztességes, magához és sorstársaihoz hű ember” marad. Hegyesi János a tisztesség és a hűség igencsak nagy példája, verhette az élet nyomorúsággal és gumibottal, Hegyesi János hű maradt. Talán mégis leginkább önmagához, mert magában hordta a népet, a kisemmizetteket, akikért azon az emlékezetes, debreceni napon (1944. december 21-én) az Ideiglenes Nemzetgyűlés előtt szónokolt. Amikor sokadszorra az évtizedek alatt vendég lehettem nála, és mint sokadszor az évtizedek alatt, megint az emlékek házában kutatgattunk, vissza-vissza tért arra, hogy „a legfőbb kérdésekben össze kell fogni”, hogy a már szinte parttalan aki bírja marja közben „a nemzeti érzés uralkodjon el” a vitázók lelkében, mert „meg kell menteni ezt a végső bajba jutott, szerencsétlen országot”... A három pont a bevezető írás végén az időben távolodást jelenti. Szóba jött az is, ami régen, és az is, ami most és majd ezután. Adódtak csöndek is. gondolatrendező rövid szünetek. A végén úgy kerekedett ki ez a Hegyesi Jánosnál töltött délelőtt és délután, hogy felidézte: miféle emberekkel hozta össze a sors. Kis emberekkel, nagy emberekkel, habár Hegyesi János nem az akármilyen pozícióból méri az emberi nagyságot. Beszélt sunyikról és irigyekről, beszélt a gumibotokkal hősködőkről, beszélt arról, hogy ezért később megkövették ; de beszélt (és milyen áhítattal!) igazi nagyokról, és a szavak, ahogyan sorjáztak egymás után emlékeiből, rendre összeálltak valóságos történetekké. Akik megjelennek ezekben a történetekben. azokat egy nemzet ismeri, ismerte, szereti vagy nem szerette: életének részei lettek. Egy pohár saját termésű bor: a házigazda tölti ki. Aztán emlékezik. Tiszta képek rajzolódnak elő. * * * Tildy Zoltán, a szeghalmi pap, a kisgazdapárti politikus, a miniszterelnök, a köztársasági elnök. — Amikor Tildyt 1945. novemberében miniszterelnöknek választották, gondoltam, meglátogatom, mert itthon is nagyon becsült engem. Szombat délután volt, Tildyné nyitott ajtót. „Jaj, János, mondta, de sajnálja majd Zoltán, hogy nincs itthon. Hanem tudja mit? Meghívom magát holnap ebédre.” Szabódtam, de el kellett fogadnom. Másnap Tildy a dolgozószobájában volt, oda kísértek. Tildyné bort hozott, poharakat, süteményt. Tildy teletöltött két poharat, koccintja az enyémhez az övét, és azt mondja: „Szervusz János!”, Azt se tudtam, mit mondjak. Felvettem a poharat: „Istenéltesse elnök úr!”. Azt mondja erre: „Mi az János, nem akarod elfogadni a barátságot?” „Nagy a különbség köztünk — mondtam — tudás, műveltség, rang, minden. Hogy jövök én ahhoz, hogy tegezzem a miniszter- elnököt?” Rámnézett: „Nem az számít János. Én barátommá fogadlak, és azt nem illik visszautasítani.” Hát így történt. * * * — Van itt egy kép. Ezen sok neves ember található. A kilencvenedik születésnap Pertut ivott Tildy Zoltánnal — Ahonnan Rákosi gyorsan eltávozott — Veres Péter csak a tejet szerette — Kádár közvetlen ember volt — Nagy Imre búcsúkézfogása Az asztal jobb szélén Hegyesi János. Az asztal főhelyén csinos lány, menyasszonyi ruhában, a boldog vőlegény bocskaiban. Miféle esküvő volt ez? — Egy kedves gépírólányunk lakodalmát rendeztük meg a Nemzeti Parasztpárt székházában. A násznagyi tisztet én vállaltam. A lakodalomra meghívtuk a pártok vezetőit, el is jöttek. Az asztalnál, a menyasszony mellett ül Tildy Zoltán, a vőlegény mellett Tildyné, az álló sorban Nagy Ferenc, Kovács Imre, Keresztúry Dezső és Rákosi Mátyás. — Mire emlékszel a lakodalmi estről? — Arra, hogy Rákosi milyen gyorsan eltávozott. * * * Tovább nézegetjük a régi képeket. Elek, parasztpárti gyűlés. A szónoki emelvényen Hegyesi János. Időpont 1947. augusztus 26-a. Kezünk ügyében egy megsárgult, négyoldalas újság, a Békés. Alcímében: „A békési parasztság lapja". Azt írja a harmadik oldalon; „26- án Veres Péter és Hegyesi János Eleken és Gyulaváriban tartottak gyűléseket. Mind a két kis községnek és a környék tanyavilágának szinte az egész lakossága ott volt a több ezres tömegben. Ezek a községek se láttak még ilyen gyűléseket.” — Az emelvényre a pártjelvényt festették, mellettem és lent magyar ruhás lányok álltak díszőrséget. Ez maradt meg bennem erről a napról, meg az éljenző tömeg. Kávét kapunk a ház asz- szonyától, meg kedves kínálást a friss pogácsához. Hegyesi Jánostól egy újabb fotográfiát, Orosházáról. — Ez a ’48-as kör székházának udvarán készült, párthíveink sokasága gyűlt össze ott. Mellettem balról Veres Péter, jobboldalt a helyi pártvezér, Koczka Pál. Történelmi percek tanúja vagyok. E pillanatban is, amikor a 90 éves Hegyesi Jánost hallgathatom, és úgy is, hogy négy évtizeddel ezelőtti fényképekről láthatom a kor politikusait. Mint emezen itt, a bajusza alatt mosolygó Veres Pétert, pohár borral a kezében. De Hegyesi Jánost is, ugyanúgy. — Ezt a jókedvű pillanatot úgy mesélem azóta is, hogy „az én kedvemért koccintott borral Veres Péter”. Azt mondja egyszer Péter (szomszédos volt a szobánk a pártközpontban): „János, sok a dolgod? Gyere ki velem, nézzük meg a mező- gazdasági kiállítást.” Beültünk az autójába, kimentünk. Elmentünk a borkóstolók előtt is, Pétert mindenhova invitálták. De ő csak hajtogatta: „Köszönöm, nem élek vele". A harmadik ilyen legyintés után nem álltam tovább. Mondom: Péter, tudom, hogy te semmiféle italt nem szeretsz, csak a tejet. De azt is tudod, hogy én megiszok néha egy pohár jó bort. Álljunk már meg valahol! „Na látod,erre nem gondoltam! A leg- közelebbinél megállunk.” Úgy is történt, pont a toka-, jiakhoz közeledtünk. Azok is hívták. Kaptunk egy-egy pohár tokajit. Sokan mondták, akik ezt a képet látták, hogy az én arcomon az is látszik, hogy ízlik a bor. Egy fotós meg lekapott bennünket. Itt van. * #>* — Erdei Ferenc szólt valamikor^ 1947 nyarán: „János, Pécsre kell menned, a Baloldali Blokk választási nagygyűlésére.” Mért küldesz engem Pécsre, feleltem neki, sose jártam én ott. „Hát akkor majd most legalább jársz, meg azért kül- delek oda, mert a kommunista párt olyan szónokot küld, akinek nem kell papír, úgy beszél. Te is papír nélkül beszéltél Debrecenben, neked kell menned!” — Ki volt az a másik szónok? — Kádár János. Engem Szabó Pali, az író vitt le kocsival, de neki más dolga volt, nem tudott visszahozni. Jöttem reggel a gyorssal, egy fülkében Kádárral. De hogy miről beszélgettünk Pestig? Arra már nem emlékszem. Talán a politikai helyzetről. Közvetlen ember volt. — És Nagy Imre? Hiszen az Országgyűlés elnöke volt, te meg a jegyző. Milyen volt Nagy Imre? — Amikor 1949-ben feloszlatták a Házat, azzal búcsúzott tőlem: „János, nagyon jó jegyzőnk voltál, szerettelek. Remélem, a választás .után találkozunk és tovább jegyzősködöl.” Hát, mondtam, ebből semmi sem lesz, mert én már nem leszek jelölve. Meglepődött. „Hát téged is ejtettek?” Lehet úgy is mondani, feleltem neki, de ha egy poharat elejtenek, és az a pohár összetörik, abból még nem következik, hogy a pohár volt a vétkes. Talán a kéz volt ügyetlen, amelyik elejtette. Kezet fogtunk. * * * Napokig elhallgatnám Hegyesi Jánost. Most a politikushoz érkeztem, de a költőtől búcsúztam. Legyen úgy itt is, néhány verssorával: „Mert ha érezzük azt, hogy ez a hon Mindannyiánknak édes jó anyánk: j Bárkivel szemben vérünkkel védjük / Még ha a pokol szakad is reánk!” A vers címe: „Régi március a ma sodrában”. Közlését 1943-ban (Tildy lapjában) a cenzúra nem engedélyezte. Az idő kitisztult. Hegyesi János kikísér és újra vár, mondja, mielőbb. Sass Ervin 1946: parasztlakodalom a Nemzeti Parasztpárt központjában. Az álló sor jobb szélén Rákosi, aki gyorsan távozott — onnan. A násznagy: Hegyesi János Nagygyűlés Eleken, 1947-ben. A szónok: Hegyesi János Budapest, mezőgazdasági kiállítás, 1946-ban. Veres Péter és Hegyesi János (középen) a tokaji borpavilon előtt „Veres Pétert 20 éves írói juhileumán köszöntőm a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház színpadán” Orosháza, 48-as kör. Ez volt a parasztpárt székháza. Középen Hegyesi János, mellette balról Veres Pétef. Bizakodó, mosolygó arcok 1947-ből... '
