Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-13 / 216. szám
II világot nem tükrözni kell, hanem újrafogalmazni Az Új Aurora újjászületéséről és közösségszervező erejéről beszélgettünk a főszerkesztővel a lapkészítést térben és időben meghatározó szempontokról esik szó. S arról, vajon hű tükre lehet-e a nyomtatott sajtó a mai zaklatott, forrongó világnak; kinek Írják az Aurorát, s egyáltalán milyen szerepet játszhat a folyóirat a mai ember, a XX. századvégi társadalom életében? Január óta Hatvani Dániel az Űj Aurora irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője. Költő, szociográfiákat ír, a Kecskeméten megjelenő Forrás szerkesztőségét irányította korábban. Az alábbi — kicsit megkésett — beszélgetésben a régi és a megújuló Új Auroráról, értékről .és kötődésről, a folyóirat „pályamódosításáról”, — Mielőtt elmélyednénk az Új Aurora arculatát, tartalmát, terveit érintő témákban, hadd kérdezzem meg: mi hozta ide, Békéscsabára? — Pályázatot hirdettek a főszerkesztői állás betöltésére, és én pályáztam, miután pontosan másfél évtizedet voltam a Forrás fő- szerkesztője. Elég volt egy helyen. Nem mintha valamiféle bolygó hollandi természet bújt volna belém, de annyi méltánytalanság ért főleg a nyolcvanas évek első felében, hogy úgy éreztem, azt már semmi nem kompenzálhatja — ott. S ötvenegy éves voltam tavaly; gondoltam, még meg tudom lépni ezt a lépést, de egykét év múlva már nem biztos. Hogy a kép teljes legyen, el kell mondanom: akik hívtak, ismertek, és ennek megfelelő ajánlatokat kaptam. Természetesen ezalatt nem a kiemelt fizetést, nem a három és fél szobás városközponti lakást értem elsősorban. — Több mint nyolc hónap telt el, hogy érzi itt magát? — Munka van bőven, s ha az embert hagyják dolgozni, az már alapfeltétele a jó közérzetnek. — Nyilván kész ars poeticával érkezett; a régi Aurorából mit akar megtartani, illetve milyen változtatásokat tervez? — A kérdés nehéz része az, hogy mit kívánok megtartani. Azt kell mondanom: nem sokat, mert nem nagyon tudok mit kezdeni úgy egészében az örökséggel. Sok jó dolog megjelent az Új Aurorában, és arról szó nincs, hogy egyes publikációkat ne vállalnék szívesen. Ám azt, ahogyan minden eggyé állt, számról számra, évfolyamról évfolyamra, azt egészben nem tudom vállalni. Ügy készült a folyóirat, hogy a kétségbevonhatatla- nul értékes írások jelentősége is elsikkadt, mert olyan közegben jelentek ; meg, amely nem kiemelte, hanem lehúzta az értékes műveket. — A minőség ellen van kifogása? — Igen. Sok minden nem tisztázódott, amit kezdettől fogva tisztázni kellett volna. Így például nem volt világos, mennyire akar helyi lenni és mennyire egyetemes magyar irodalmi vállalkozás, s a kettőt hogyan szer- vesíti egymásba. Nem tisztázta azt, hogy a hagyományosan realista vonulathoz kíván-e kötődni, vagy az avantgarde-hoz, netán a neo-avantgarde-hoz. De mindezeken túl a legsúlyosabban esik latba: nem tisztázta azt, hogy szigorú érték- és csak értékfelvállaló lesz, vagy pedig megalkuszik az időtállónak már nem nevezhető szinttel. — Természetesen csak körvonalazott programmal jöhettem, de mára már sok minden kikristályosodott. Tudtam, hogy gyökeres változtatást azonnal nem tudok elérni, de azt kezdettől fogva, már az első számban igyekeztem tükröztetni, hogy az értékek számára nyitok utat. Ezenkívül a helyi szellem felerősítése volt a szándékom olyképpen, hogy az az egyetemes magyar irodalomba beépüljönr — Amikor körülnéztem, hogy miféle szellemi erők fognak itt várni és segíteni, azt kellett megállapítanom, hogy azok egy cseppet sem hátrébb valók, mint amelyeket magam mögött hagytam. Bizonyos tekintetben erősebbek is, például igen' erős prózaírókra találtam, ami Kecskeméten úgyszólván nincs. Raffai Sarolta Kalocsán él. Kőváry E. Pétert és Sarusi Mihályt elsősorban azért kell említenem, mert írókká nőttek itt, Bé„Nem tudok mit kezdeni az örökséggel” Fotó: Fazekas Ferenc késcsabán — az Űj Aurorán kívül. Vagyis amikor a régi lap nem tudott kellőképp az értékre figyelni, nem ismerte fel a kétségbevonhatatlan fiatal tehetségeket sem, akik nem csak új hangon jelentkeztek, hanem új mondanivalóval is, ami nem volt elég szalonképes a hatalom számára. Simonyi Imre helyét a kortárs magyar irodalomban nem kell külön ecsetelni; s sorolhatnám tovább a neveket, említhetném fő- és mellékállású munkatársaimat egyaránt. — Mindezzel azt akartam érzékeltetni, hogy itt a szellemi életnek komoly lehetséges bázisa van. Ami viszont Kecskeméttel szemben erős hátrány, az az, hogy nincsenek integrálva a szellemi erők. Valami igen nagyfokú, erősen érezhető szét- esettség a jellemző. Nagyon kevesen hajlandók társulni a másikkal, abban olyan szellemi partnert látni, aki által maguk is erősebbé, gazdagabbá válhatnak. Ehelyett inkább — egyelőre még — szívesebben látnak konkur- renst, riválist, ellenfelet... Ilyen hangok bizony hallatszanak, sőt, olykor olvashatóak is.— Hogyan lehet egy kéthavonta — vagy jövőre havonta — megjelenő folyóirat „változó világunk hű tükre”? — A világot nem tükrözni kell, hanem újrafogalmazni. S hogy ezt az újrafogalmazás! programunkat hívebben teljesíthessük, ezért is tervezzük a havi megjelenésre való áttérést. Egyik hónapról a másikra még talán lehet követni a világ eseményeit... Hogy sikerüljön keresztülvinnünk a formátumra és a tartalomra irányuló változásokat, a gyakoribb megjelenést, ahhoz valószínűleg a szerzői gárda további frissítése, megújítása szükségeltetik — helyben is, országosan, a határon kívülről és a szellemi életet bekapcsolva. — Másmilyen folyóirat kell Békéscsabán, mint mondjuk Kecskeméten? A környezet, a hagyományok mennyiben befolyásolják a lapkészítést? — A bőrömből kibújni nem tudok; tehát az, hogy én vonzódom bizonyos szemléletű írások iránt, ezt magamból kiiktatni nem tudom. Nem is hiszem, hogy feltétlenül szerencsés volna. A másik dolog az, hogy nem Sok értelme lenne, ha itt elkezdeném ugyanazt csinálni, amit korábban, másfél évtizeden keresztül más közegben. A környezet nem ugyanaz, a kor is megváltozott. Itt mást kell csinálni, és ezt a mást kell keresni. Lehet, hogy elég konkrét dolgokat mondtam a programunkat illetően, de azért szeretném tágasra, lazára és rugalmasra hagyni a programkereteket, mert szeretnénk a nyitottságunkat megőrizni. S ez nagyon fontos szempont. Nem akarunk eleve mereven behatárolt programot, ami vak! Látó program kell; olyan, ami mindig képes rálátni arra, aimi fontos. Ám azt most megmondani, hogy fél év múlva mi lesz fontos, nem lehet... — Átlapozva az eddigi négy számot, egyértelmű, hogy a szépirodalomtól a közéleti riportokig, a szociográfiától a dokumentumig, a műveltség rangjáról szóló vitától a néprajzi tanulmányig, igen különböző műfajok kapnak helyet a lapban. Kiknek készül az Űj Aurora? S milyen szerepet játszhat a folyóirat a mai ember, a mai társadalom életében? — Túlságosan „beltenyészetszerű” a folyóiratok ismertsége. Nem csak a miénk, hanem egyáltalán. Vannak bizonyos konjunkturális helyzetek, amelyek egyikmásik folyóiratot — mint valami légáramlat a vitorlázó gépet — felemelik, lebegtetik. Ám az ilyenfajta népszerűséget nem kívánom, mert az nem természetes, hanem kényszerűségből fakadó. Számról számra meg kell küzdeni az olvasókért. Rengeteg az új lap, és rengeteg az újfajta kihívás, amelyek mellett nem mehetünk el. — Továbbra is fenyeget az a veszély, hogy egy nagyon szűk, tájékozódni kívánó értelmiségi rétegnek írunk. Ebből ki kell törni minden- képpen — az új, népszerűbb, könnyebben kezelhető formára való átállás ezt is célozza. Azt akarjuk, hogy po- pulárisabb legyen ez az irodalmi folyóirat, amelynek jellegénél fogva nem lehet sok köze ahhoz, amit a napi újságírás csinál. Funkciója nyilván közelebb áll valamelyest ahhoz, ami a könyvkiadás dolga. De úgy gondolom, annál jóval többnek kell lenni : a szellemi életet a köznapi élettel nagyon szoros pántokkal kell összekapcsolnia, és szerves egységgé kell a kettőt összehoznia. A folyóirat szellemi közösségszervező — a szerző és az olvasó szintjén egyaránt. Kötődik egy tájhoz, adott szerzőgárdát foglalkoztat, bizonyos fajta rendszerességgel jön létre. Mindez, sajátos funkciót jelent, ami pár évszázada már érvényesül, és még pár évszázadig hitem szerint érvényesülni fog. Niedzielsky Katalin I A megnyitó előtti pillanatok Endrődön foglalkozások megtartására. A sarkadi gyerekek pedig bizonyára szívesen segítenek a gyűjtőmunkában is. A városi tanács a vállalkozást ez évben 45 ezer forinttal támogatta. Szerencsére a megye kipótolta: 200 ezer forintot adott berendezési tárgyakra, 200 ezret az épületek felújítására. Helyismereti szoba Endrödön Mint arról egy korábbi számunkban néhány sorban beszámoltunk, helyismereti szoba nyílt Endrődön, a Déryné Művelődési Házban. A kialakulás körülményeiről, elképzelésekről Hornok Lajosné könyvtáros, így beszélt: — Amikor könyvtárunk nemrégiben megkapta Hu- nya István hagyatékát, akkor merült fel egy emlékszoba terve. Mi azonban nemcsak az ő életének dokumentumait szeretnénk megőrizni, ezért egy helyismereti szobát rendeztünk be. A kicsi helyiség szinte zsúfolásig tele. Jobbra, nyitott tárlókban és a falakon Hunya István hagyatékának egy része. Életének tíz évét dolgozták fel ilyen módon a könyvtárosok. Azt az évtizedet, amikor legintenzívebben tevékenykedett szülőfalujáért. A bejárattal szemben endrődi alkotók munkái. Rózsahegyi Kál- mán-dokumentumok, amelyek iól megférnek Paró- czai Gergely verseivel. Újházi Miklós énekeivel, Fe- nákel Judit köteteivel. Mellettük néhány fiatal szárnv- oróbálgatása: középiskolások Endréddel kapcsolatos dolgozatai. Gyűjtik a környéken valaha működött olvasókörök emlékeit, egy másik sarokban szőttesek fényképei, Kiss István-díjas szobrászművész ajándéka, Gergely Ágnes adománya. A szobácskához tartozó előtérben hatalmas faliszekrény áll. Benne hang- felvételek, fényképalbumok, — sokévi gyűjtőmunka eredményei. — Olyan ez, mint egy alapkőletétel — fejezi be a kalauzolást Hornok Lajosné. A kezdeti, ünnepi lépés. De itt semmi sem önmagáért van. Mindent le lehet szedni, meg lehet nézni. Ott áll Hunya jfstván íróasztala — kiállítási tárgy —, attól még lehet mellette dolgozni is. Azért gyűjtöttünk mindent ide, hogy további alkotómunkára serkentsük a fiatalokat. Szeretnénk, ha alkotóműhely lenne ebből a szobácská- ból. Nem is csupán reménykedünk, hiszünk benne, hogy ez megvalósul. Kiss Katalin Olyan ez, mint egy alapkőletétel Sarkadon, Endrődön valami készül... folyton gyarapítja az állományt. Hadabás Jánost joggal lehet lokálpatriótának nevezni, hiszen évtizedek óta szívén viseli a sarkadi múlt emlékeinek gyűjtését, gondozását. Az idén nyáron a Szekszárdi Honismereti Akadémián Ortu- tay-emlékplakettet kapott, augusztus 18-án pedig Szocialista Kultúráért kitüntetést. I A helytörténeti gyűjtemény vezetője 1988. augusztus 1. óta Szendrey Eszter néprajzos, múzeológus, aki pályázaton nyerte el az állást. Elmondja, hogy a Sarkadi Újságban megjelent cikk óta túl van a körülbelül 700 tárgy és ugyaneny- nyi adattári tétel leltározásán. Most az anyag „levédése” következik (szúirtó- val), amit még feltétlenül a tél beállta előtt meg kell csinálni. A tárgyak jelenleg becsomagolva pihennek új helyükön. Azért hozták át őket az ipartestület székházából. hogy a magas terembért megtakarítsák és ezt is az állományra tudják fordíttani. Szendrev Eszter elképzeléseiről, terveiről így beszél : — A begyűjtöttt anyag rendkívül heterogén, körülbelül egy évig időszaki kiállításokat szeretnék rendezni. havonta, kéthavonta. Az elsőt talán már januárban. hiszen a leendő múzeumban már befelezték a meszelést. Ahhoz, hogy állandó kiállítást tudjunk nyitni — folytatja — szorgalmazni kell a gyűjtőmunkát: nem hagvhatiuk figyelmen kívül a közelben lévő kistelepüléseket sem. A gyűjtemény jó alkalom és hely lesz rendhagyó történelemórák, szakköri Gyűjtemény Sarkadon Sokat tapasztalt, sokat láthatott a Kossuth utca 28. számú ház Sarkadon. Nem csoda, hiszen ez a város legrégebbi épülete. Boltíves mennyezete, hetven centi- méteres fala mára egyedülálló a környéken. Régen községi fürdőházként működött. Amikor leégett a gimnázium ebédlője, az étkezde ideköltözött. Mozgalmas életének most új fejezete kezdődik: mint azt avárosi tanácsi ünnepi kiadványában, a Sarkadi Újságban olvashattuk, itt lesz majd otthona a helytörténeti gyűjteménynek. Az elmúlt évtizedek alatt többször is összegyűlt némi emlékanyag, de mindegyik el is olvadt. A mostani alapjait az 1969-ben elkezdett mentés anyaga képezi. Az akkori könyvtáros, Képíró Sándor, kiemelkedő szerepet játszott ebben. Hagyatékát 1978-ban Hadabás János vette át, aki azóta is A hajdani fürdőház — a honismereti gyűjtemény új helye Rohamosan átalakuló életünkben értékeket keresünk. Megpróbálunk olyasvalamit felmutatni gyermekeinknek, tanítványainknak — és talán saját lelkiismeretűnknek is —, ami kiállja az idő próbáját. Ami biztos marad életünkben, bárhogy is forduljon a világ. De hol találhatunk ilyen értékekre? Kik azok, akik segítenek meglátni őket? Nem kell messzire mennünk. Közvetlen környezetünk múltja olyan gyökeret jelenthet számunkra, amelyből erős törzs sarjadhat. Ha mi is akarjuk __
