Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-23 / 225. szám

1989. szeptember 23., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET VCÖRÖSTÁJ Andrej Voznyeszenszkij : A vezető Teherkocsira ugróm, megyünk a folyópartra. Hosszúhajú a sofőr, még majdnem hogy gyerek. Bent a homlokzaton a Cézár képe mása. Amint beszállok, mondok néki üdvözletei. Mit tudsz te, mondd, kölyök, Sztálinról valójában? Mit jelent e talizmán? Vakok a gyerekek? Bealkonyult. Az úton stopposokat veszünk fel. Es mindegyik mond közben néki üdvözletét. „Üdvözlünk téged!”—mondják. Így szavaztak az erdők, és holtak százai kapaszkodtak, kezek, talapzatról a szobrok mind de mind felénk nyúltak. „A holtak mondanak néked üdvözletét!" De Sztálin elröpült, széltől szemét behúzva. Mit művelsz, te kölyök? A tempót növeled? Az öttonnás kocsidra fel nem fér valamennyi. Az általa megöltek üldöznek, nagy sereg. Apád felkelt a földből, szent áhitatosan. Most ül volán mögé szegény megölt gyerek. S nemzedékeken túlnő a szörnyű kórus immár: „Az általad megöltek téged üdvözlenek!” Szokolay Károly fordítása Szentmihályi Szabó Péfer: Nekik már mindegy Nekik már mindegy. akik nehezen nyelve legyűrték a kínzó hazugságokat. Nekik már mindegy, akik sápadtan álltak a szolgák tapsviharában. Nekik már mindegy. Nem maradt utánuk semmi, csak jeltelen, gazos sir. Életük annyi, mint amennyi humusz marad utánuk. Lidérces láng lobog sírjuk felett: ám a szolgák mauzóleumán roskadoznak a kirendelt koszorúk. Nekik már mindegy: nekünk még nem egészen. Molnár Antal: Kígyósi templomkert Heti mottónk: Aki hibásan beszél, az hibásan gondolkodik is (...) Minél több szavunk van, minél hajlékonyabb a szófűzé­sünk. árnyalatosabb a mondatunk, annál pontosabban gondolkodunk, s minél pontosabban gondolkodunk, an­nál eredményesebben küzdhetünk a létért, azaz kenye­rünkért és eszméinkért. DÊRY TIBOR Varga Géza: Szentköszöntött Arboleda Katona Judit: Ima a Fény Istenéhez ömlik a búzák meleg vére, könny folyik árvák kenyerére, a tarló koszorúkkal ékes: gyorsan issza a verítéket. Fény Istene, védd meg a földet, enyhítsd éhét az éhezőknek! Gép iramlik a mag szivének, porrá zúzódik az élet. Esők szárnya, erős, hatalmas, az éhezők élni akarnak: vedd el kínját a gyermekeknek, teljenek búzatárlók, vermek. Nincsen számadó. Nép a gazda: kenyere sül piros-magasra, naptól gyötört föld méhe hordta: legyen megáldott minden morzsa! Varga Imre: Állj meg, Hídvégi Zsófi! Részlet az Összevissza ivadékok című regényből Jaj, Bányai Imre de jól csinálta ... kedves ügyvéd úr, de jól csinálta... Hogy ilyen hosszú, nagy lakást si- kerített magának .. . Hová menne az ember lánya, ha gyalogolni kényteleníti a ma­gánya ... Itt vagyok ma­gamban, bizony azóta egyre csak botikálok ebben a nagy hodályban, gyermekem ... Tudod, kis unokám .. . ma­gamra maradtam. Alig, hogy te elmentél, mindjárt Gábor fiam is fogta a cuccát, meg­csókolt, és hiába kérdeztem, hová mégy, fiam, mi dolgod van neked még Bátorban, nem mondta még, csak azt hajtogatta, hogy dolgom van még, édesanyám, Isten áldja meg, és jövök hamarosan, amint csak tehetem, hívás nélkül, bejelentés nélkül... Csak adjon hírt magáról, ír­jon vagy írasson minél előbb ... Hogy néki dolga lenne még Bátorban? Mi dol­ga lehet neki. Elszaladt ta­lán ő is, hogy valamit te­gyen ennek a gyereknek a dolgában? Nem érti az én együgyű eszem, kislányom, ezeket a dolgokat. Az is szokatlan volt, hogy te beállítottál, csalafintán félrevezettél en­gem, és egyszerre csak elci- peltetted innen azokat a bútorokat... Hogy tudtam volna én azt felfogni, nincs nékem akkora értelmem, tu­dásom, mint nagyapádnak volt, Daru Istvánomnak volt; az tudta, mi az igazságos a világban, mi pedig igazság­talan. Én csak azt tudtam... ha te igaznak tartod, hogy ami a nép tulajdona, az a közé legyen, akkor ez így le­het igaz, mert valami ilyes­mi rémlik nékem is ifjú ko­romból, amikor még nagy­apád megmagyarázta nekem, hogj’ ne legyek oktondi a vi­lág dolgaiban, ha már öt elragadják tőlem . .. Mert Gáborom után nem­sokára nyílt az ajtó, úgy lát­szik, nem húzta be kilincsre vagy Etuska sem érkezett rá, nem érte fel ésszel, hogy kilincsre tegye, mert csak egyszer benyomták az ajtót, s bejött a két kék ruhás rendőr meg egy Civil kala­pos, fehéres kabátú férfi. Egészen rendesen köszöntek. Kislányom, te akkor már oda járhattál, én is behú­zódtam a szobámba, de eze­ket azonnal meghallottam. Előóvatoskodtam. Mert, tu­dod, egyszerre emlékezni kezdtem, hogyan szokott az ilyesmi történni ... Jó na­pot kívánok, itt lakik ez meg ez ... És akkor meg­kérdezték mindenkitől, ki kicsoda, és akkor az uno­kámnak mondtak valamit, ő meg tudod milyen, csak fel­rántotta erre a vállát. „De hiszen én ártatlan vagyok”, kiabálta. „Kérem szépen, ő lépett féktávolságon belül a kocsi elé...” A fehérkabá­tos csak integetett az ujjá- val, hogy őt mindez nem ér­dekli, és akkor egyszerre el­ment megint a hallásom, hát csak láttam, hogy vejem is, lányom is ott mondogatnak egyre valamit a fehérkabá­tosnak, aki nekem olyan ret­tenetesen ismerős volt, tu­dod, olyan oldalszakálla volt.. . Lehet azért, hogy mégse volt ismerősöm . .. Csak olyannak képzeltem én, tudod, mint amikor azokat a barnás füzeteket elvitték nagyapádtól, valami külföl­di újság volt az, úgy hívták, hogy folyóirat, nem tudom, micsodás címe volt, csak olyan barna színe, meg K betűvel kezdődött a neve, és akkor azt mondta a pakom- bartos úriember, hogy ahá!, szóval Gálgáborelvtársúrral is kapcsolatban vagyunk, Daru elvtársúr, szóval Gál­gáborelvtársúrral is ... ak­kor hát most besétálunk egy kis kedélyes beszélgetésre hozzánk, Daru elvtárs, így mondta az az oldalszakállas úriember, de akkor nem áll­tam ott, mert vagy öten jöt­tek, és engem a sarokba ál­lítottak, amit most nem csi­náltak' meg, csak hagytak ott az ajtófélen, a szobám bejáratánál, hogy álljak, de annyira rámjött a hasmenés, kislányom, hogy teljesen megsüketültem, és csak azt láttam, anyád meg apád szá­ja tátog ... öcséd meg áll ott és lóbálja két kezét... Nem értettem semmit az egészből, csak egyszer megint hallot­tam azt, hogy a fehérkabá­tos azt mondta, ezt már egy­szerre felfogta a fülem; „Szóval, fiatalember, akkor most maga bejön velünk, bővebb kihallgatásra... Az elvtársak nyugodjanak meg ...” A két kék ruhás rendőr előrement, Tibiké meg avval a kalapossal ment utánuk. Integetett az ajtóból, és kia­bálta. „Csókolom, nagyi, jö­vök nemsokára ...” De én azt láttam ám, hogy ezek­nek az arcán nem olyasmi van, hogy mindjárt eleresz­tik, ezek kíváncsiak lesz­nek, és hosszan faggatóznak majd ... Csak azt nem ér­tettem, Irke kislányom, hogy te hol voltál, miért nem vol­tál itt, és a te igazságos ter­mészeteddel miért nem szól­tál az öcséd érdekében . . . Vagy talán nem szóltál vol­na? Vagy talán te is igazat adtál volna ennek a civil ruhásnak? Nem érti ezt az én eszem, kislányom. Majo­rosi kislány vagyok én, kö­zel járok én már a nyolc­vanhoz, ládd, botikálok itt ebben a nagy lakásban és nem tudok mire jutni... Mert hiába nyargalt el anyád-apád most. Ha már egyszer kijöttek, akkor nem eresztik a körmük közül az odakerültek Pedig tudom, hogy most elment apád- anyád valahová, valakihez. .. Csak hát kihez, meg hová? Hiszen nem szaladhatnak most Molnár Gáspárhoz?! Mért éppen őt kellett elüt­nötök, he? Látjátok, nevet­tetek engem és az istenverés rajtatok! Aki segíteni tud­na, azt vertétek le az út ár­kába . . . Most kihez szalad­tok? Nincs már Daru István se, Molnár Gáspár se .. . Mentek a fiához? Vagy Pest­re sürgönyöztök a másik fiának? És ha az nem nek­tek ad igazat? Ha azok is azt mondják, amit a lányo­tok mondott, Irke, amit tett és ahogy ítélt rólatok? Ak­kor mi leszen veletek? Állj meg, állj meg, Híd­végi Zisófi, állj meg, te fe- rencmajori libaőrző kislány. Kell még az erőd másra is... Mit mondott Gábor fiam, amikor elment? Vigyázzon, mama, mert nem tudni, mi­lyen napok jönnek ... csak írjon nekem, vagy üzenjen... Nem megyek fel hozzá .. . Dehogyis költözök hozzá ... Mit is kezdenék én odafent. Csepelen vele?... Meg hol is húznám meg egyáltalán magam?!... Irke is egy szo­bában lakik, Gábor fiam is... Ügy látszik, ennyire taksál­ják most a tanárokat... Menjek talán én is, kolonc- nak a nyakukra?! Nem te­hetem, nem vinne rá a lé­lek ... Nekem különben is rendelt helyem van a Rózsa temetőben ... Daru István mellett... Vagy menjek vissza a Gyökér utcai ház­ba? De hát ott laknak, Híd­végi Zsófi! A lakót nem te­heted ki ... Hiába építette azt a házat Daru István ap­ja meg ő maga saját kezé­vel, hiába meszeltem én azt ki saját meszelőmmel, sikál­tam, súroltam a padlóját, ás­tam, gyomláltam, kapáltam kiskertjét... Mit keres itt a néni? Kicsoda a néni? kérdezné a lakó, akkora ha­raggal, ahogy én nem mer­tem szólni, amikor harminc- kettőben azok öten bejöttek, és a dunyhacihát is felvág­ták zsebkéssel, nincs-e benne valami irat... Pedig a tü­kör mögött lelték meg a bar­nás füzeteket... Tudom már, Korunk-nak hívták azokat a barnás füzeteket, és úgy vadásztak rá, mintha aranyból lenne ... Istenem, hogy nem égettem el a ke­mencében . .. Mert akkor nem örülhetett volna any- nyira ezeknek a pofaszakál­las úriember, ne ugye, eze­ket biztosan Gálgáborelv- társúr küldözgette Daru Ist­vánnak ... Én csak álltam szepegve a sarokban, ahová állítottak, és azért izgultam, jaj Istenem, csak a mellem­hez ne nyúljanak, mert ijed­temben a tojásos pupujká- ból éppen kivettem két to­jást, s ijedtemben a keb­lembe dugtam. Hogy azokat összetörik, és én csupa to­jásos leszek... Nem kiáltot­tam én utánok, csak álltam dermedten, hogy most mi lesz veled, Hídvégi Zsófi . . . Akkor nem sétafikáltam ilyen sokat, hanem máris el­nyargaltam Molnár Gáspár húgához. Tőle tudtam meg, hogy Gáspár szabadon van, vele üzentem, hogy beszél­nünk kellene. Találkoztam is a húgánál, szólt is Bányai Imrének, aki Intenem, de jó, hogy ilyen hősszú, nagy la­kást kerített magának, pe­dig tőlem nem fogadott el egy pengőt sem, mondván, hagyja, jóasszony, megfizet még maga nekem annak ide­jén ... És megfizettem, iste­nemre mondhatom, nagyon szépen megfizettem. Én meg a családom, főként a kedves családom. És most nincs Jozefa sem, azt sem tudom, hol van. Nem jelentkezik senki, sem­mi... Vasárnap délelőtt van, de az is lehet, hogy nem is tudom, milyen nap van. Lám, ha most istenes len­nék, mehetnék a templom­ba, de én már csak a Rózsa temetőbe járok, és csak vá­rok, várok. Vagy a lányom, vagy a vejem majd csak jön, hoznak valami hírt az uno­kámról ... Mégis az egyik unokám, a te testvéred, kis­lányom, nem? Ahogy te most eltűntél, azzal, hogy téged nem érdekel, az olyasmit gondoltat el vélem, hogy ... biztos ti nem voltatok so­sem valami jóban, vagy ... Ez a gyerek különben sem húz tehozzád, hanem ez va­lami más . .. Mondd, talán te is a Molnárok vélemé­nyét mondod ebben az eset­ben, kislányom? Ügy sej­tem én, te ezt is olyan vi­lágosan érted, átlátod, mint más a szitán ahogy átpil­lant? és akkor nem merek rágondolni, hogy talán te ... És ott áll apád az ajtó­ban. Fújtatva lelöki magá­ról a kabátját, fel a fogasra. Megtörli homlokát és rám mered. Aztán ordít. „Maga meg mit botikál itt, mama?... Menjen fe­küdjön le! Húzza magára a paplant... Ne is lássam ... Tudja, micsoda unokája van? Feljelentette a tulaj­don öccsét!... Manapság... Ilyet megérni... Saját test­vérét feladta!.. . Nem elég a bútorokat, neki nem!... Ne­ki még az öccse feje is kel­lett .. . Kire fajzott ez a farkasdög?... Akár az anti- bolsevista irodalomban. . .” „Az én unokám? Irke fel­jelentette volna? A rendőr­ségen?” „Ááá ... nem ott... Csak az ügyésznek szólt... Aki neki haverja .. . No de majd megnézheti az is magát... Én mondom azt!” „Ha neki igaza volt, ha úgy találta, hogy Molnár Gáspár ...” Homlokára szorítja két ök­lét, úgy rázza meg fejét. „Hagyja már abba ezt a marhaságot... Maguk ne­velték így ... Igen, kicsi ko­rától fogva ... Hogy a nagy­apja a térdén lovagoltatta, azóta ... Ezt az átkozott... ezt az átkozott...” „Az apádat így becsmérled, te? Nem félsz az...” _ „Eh-eh ... Apja a ... Csak npósom ... Az volt csak iga­zán nem e világra való!... Szép kis unokát rittyentett, mondhatom ... Most aztán moshatjuk a szennyest utá­na ...” Nem értem, miért csúszik meg váratlanul a botom a parketten. Bányai Imre biz­tosan nagyon felvikszoltat- ta ... De hisz én most nem jöttem Bányaihoz ... Mol­nár Gáspár intézte el, és Bányai Imre doktor úr nem fogadott el egy pengőt se ... Akkor miért mégis olyan goromba hozzám? Miért kia­bál, hogy szóval Gálgábor­elvtársúrral is... Ne jöjjön felém, maradjon ott... Még eltapos. . . Még eltapos, még ...

Next

/
Thumbnails
Contents