Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-23 / 225. szám
1989. szeptember 23., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET VCÖRÖSTÁJ Andrej Voznyeszenszkij : A vezető Teherkocsira ugróm, megyünk a folyópartra. Hosszúhajú a sofőr, még majdnem hogy gyerek. Bent a homlokzaton a Cézár képe mása. Amint beszállok, mondok néki üdvözletei. Mit tudsz te, mondd, kölyök, Sztálinról valójában? Mit jelent e talizmán? Vakok a gyerekek? Bealkonyult. Az úton stopposokat veszünk fel. Es mindegyik mond közben néki üdvözletét. „Üdvözlünk téged!”—mondják. Így szavaztak az erdők, és holtak százai kapaszkodtak, kezek, talapzatról a szobrok mind de mind felénk nyúltak. „A holtak mondanak néked üdvözletét!" De Sztálin elröpült, széltől szemét behúzva. Mit művelsz, te kölyök? A tempót növeled? Az öttonnás kocsidra fel nem fér valamennyi. Az általa megöltek üldöznek, nagy sereg. Apád felkelt a földből, szent áhitatosan. Most ül volán mögé szegény megölt gyerek. S nemzedékeken túlnő a szörnyű kórus immár: „Az általad megöltek téged üdvözlenek!” Szokolay Károly fordítása Szentmihályi Szabó Péfer: Nekik már mindegy Nekik már mindegy. akik nehezen nyelve legyűrték a kínzó hazugságokat. Nekik már mindegy, akik sápadtan álltak a szolgák tapsviharában. Nekik már mindegy. Nem maradt utánuk semmi, csak jeltelen, gazos sir. Életük annyi, mint amennyi humusz marad utánuk. Lidérces láng lobog sírjuk felett: ám a szolgák mauzóleumán roskadoznak a kirendelt koszorúk. Nekik már mindegy: nekünk még nem egészen. Molnár Antal: Kígyósi templomkert Heti mottónk: Aki hibásan beszél, az hibásan gondolkodik is (...) Minél több szavunk van, minél hajlékonyabb a szófűzésünk. árnyalatosabb a mondatunk, annál pontosabban gondolkodunk, s minél pontosabban gondolkodunk, annál eredményesebben küzdhetünk a létért, azaz kenyerünkért és eszméinkért. DÊRY TIBOR Varga Géza: Szentköszöntött Arboleda Katona Judit: Ima a Fény Istenéhez ömlik a búzák meleg vére, könny folyik árvák kenyerére, a tarló koszorúkkal ékes: gyorsan issza a verítéket. Fény Istene, védd meg a földet, enyhítsd éhét az éhezőknek! Gép iramlik a mag szivének, porrá zúzódik az élet. Esők szárnya, erős, hatalmas, az éhezők élni akarnak: vedd el kínját a gyermekeknek, teljenek búzatárlók, vermek. Nincsen számadó. Nép a gazda: kenyere sül piros-magasra, naptól gyötört föld méhe hordta: legyen megáldott minden morzsa! Varga Imre: Állj meg, Hídvégi Zsófi! Részlet az Összevissza ivadékok című regényből Jaj, Bányai Imre de jól csinálta ... kedves ügyvéd úr, de jól csinálta... Hogy ilyen hosszú, nagy lakást si- kerített magának .. . Hová menne az ember lánya, ha gyalogolni kényteleníti a magánya ... Itt vagyok magamban, bizony azóta egyre csak botikálok ebben a nagy hodályban, gyermekem ... Tudod, kis unokám .. . magamra maradtam. Alig, hogy te elmentél, mindjárt Gábor fiam is fogta a cuccát, megcsókolt, és hiába kérdeztem, hová mégy, fiam, mi dolgod van neked még Bátorban, nem mondta még, csak azt hajtogatta, hogy dolgom van még, édesanyám, Isten áldja meg, és jövök hamarosan, amint csak tehetem, hívás nélkül, bejelentés nélkül... Csak adjon hírt magáról, írjon vagy írasson minél előbb ... Hogy néki dolga lenne még Bátorban? Mi dolga lehet neki. Elszaladt talán ő is, hogy valamit tegyen ennek a gyereknek a dolgában? Nem érti az én együgyű eszem, kislányom, ezeket a dolgokat. Az is szokatlan volt, hogy te beállítottál, csalafintán félrevezettél engem, és egyszerre csak elci- peltetted innen azokat a bútorokat... Hogy tudtam volna én azt felfogni, nincs nékem akkora értelmem, tudásom, mint nagyapádnak volt, Daru Istvánomnak volt; az tudta, mi az igazságos a világban, mi pedig igazságtalan. Én csak azt tudtam... ha te igaznak tartod, hogy ami a nép tulajdona, az a közé legyen, akkor ez így lehet igaz, mert valami ilyesmi rémlik nékem is ifjú koromból, amikor még nagyapád megmagyarázta nekem, hogj’ ne legyek oktondi a világ dolgaiban, ha már öt elragadják tőlem . .. Mert Gáborom után nemsokára nyílt az ajtó, úgy látszik, nem húzta be kilincsre vagy Etuska sem érkezett rá, nem érte fel ésszel, hogy kilincsre tegye, mert csak egyszer benyomták az ajtót, s bejött a két kék ruhás rendőr meg egy Civil kalapos, fehéres kabátú férfi. Egészen rendesen köszöntek. Kislányom, te akkor már oda járhattál, én is behúzódtam a szobámba, de ezeket azonnal meghallottam. Előóvatoskodtam. Mert, tudod, egyszerre emlékezni kezdtem, hogyan szokott az ilyesmi történni ... Jó napot kívánok, itt lakik ez meg ez ... És akkor megkérdezték mindenkitől, ki kicsoda, és akkor az unokámnak mondtak valamit, ő meg tudod milyen, csak felrántotta erre a vállát. „De hiszen én ártatlan vagyok”, kiabálta. „Kérem szépen, ő lépett féktávolságon belül a kocsi elé...” A fehérkabátos csak integetett az ujjá- val, hogy őt mindez nem érdekli, és akkor egyszerre elment megint a hallásom, hát csak láttam, hogy vejem is, lányom is ott mondogatnak egyre valamit a fehérkabátosnak, aki nekem olyan rettenetesen ismerős volt, tudod, olyan oldalszakálla volt.. . Lehet azért, hogy mégse volt ismerősöm . .. Csak olyannak képzeltem én, tudod, mint amikor azokat a barnás füzeteket elvitték nagyapádtól, valami külföldi újság volt az, úgy hívták, hogy folyóirat, nem tudom, micsodás címe volt, csak olyan barna színe, meg K betűvel kezdődött a neve, és akkor azt mondta a pakom- bartos úriember, hogy ahá!, szóval Gálgáborelvtársúrral is kapcsolatban vagyunk, Daru elvtársúr, szóval Gálgáborelvtársúrral is ... akkor hát most besétálunk egy kis kedélyes beszélgetésre hozzánk, Daru elvtárs, így mondta az az oldalszakállas úriember, de akkor nem álltam ott, mert vagy öten jöttek, és engem a sarokba állítottak, amit most nem csináltak' meg, csak hagytak ott az ajtófélen, a szobám bejáratánál, hogy álljak, de annyira rámjött a hasmenés, kislányom, hogy teljesen megsüketültem, és csak azt láttam, anyád meg apád szája tátog ... öcséd meg áll ott és lóbálja két kezét... Nem értettem semmit az egészből, csak egyszer megint hallottam azt, hogy a fehérkabátos azt mondta, ezt már egyszerre felfogta a fülem; „Szóval, fiatalember, akkor most maga bejön velünk, bővebb kihallgatásra... Az elvtársak nyugodjanak meg ...” A két kék ruhás rendőr előrement, Tibiké meg avval a kalapossal ment utánuk. Integetett az ajtóból, és kiabálta. „Csókolom, nagyi, jövök nemsokára ...” De én azt láttam ám, hogy ezeknek az arcán nem olyasmi van, hogy mindjárt eleresztik, ezek kíváncsiak lesznek, és hosszan faggatóznak majd ... Csak azt nem értettem, Irke kislányom, hogy te hol voltál, miért nem voltál itt, és a te igazságos természeteddel miért nem szóltál az öcséd érdekében . . . Vagy talán nem szóltál volna? Vagy talán te is igazat adtál volna ennek a civil ruhásnak? Nem érti ezt az én eszem, kislányom. Majorosi kislány vagyok én, közel járok én már a nyolcvanhoz, ládd, botikálok itt ebben a nagy lakásban és nem tudok mire jutni... Mert hiába nyargalt el anyád-apád most. Ha már egyszer kijöttek, akkor nem eresztik a körmük közül az odakerültek Pedig tudom, hogy most elment apád- anyád valahová, valakihez. .. Csak hát kihez, meg hová? Hiszen nem szaladhatnak most Molnár Gáspárhoz?! Mért éppen őt kellett elütnötök, he? Látjátok, nevettetek engem és az istenverés rajtatok! Aki segíteni tudna, azt vertétek le az út árkába . . . Most kihez szaladtok? Nincs már Daru István se, Molnár Gáspár se .. . Mentek a fiához? Vagy Pestre sürgönyöztök a másik fiának? És ha az nem nektek ad igazat? Ha azok is azt mondják, amit a lányotok mondott, Irke, amit tett és ahogy ítélt rólatok? Akkor mi leszen veletek? Állj meg, állj meg, Hídvégi Zisófi, állj meg, te fe- rencmajori libaőrző kislány. Kell még az erőd másra is... Mit mondott Gábor fiam, amikor elment? Vigyázzon, mama, mert nem tudni, milyen napok jönnek ... csak írjon nekem, vagy üzenjen... Nem megyek fel hozzá .. . Dehogyis költözök hozzá ... Mit is kezdenék én odafent. Csepelen vele?... Meg hol is húznám meg egyáltalán magam?!... Irke is egy szobában lakik, Gábor fiam is... Ügy látszik, ennyire taksálják most a tanárokat... Menjek talán én is, kolonc- nak a nyakukra?! Nem tehetem, nem vinne rá a lélek ... Nekem különben is rendelt helyem van a Rózsa temetőben ... Daru István mellett... Vagy menjek vissza a Gyökér utcai házba? De hát ott laknak, Hídvégi Zsófi! A lakót nem teheted ki ... Hiába építette azt a házat Daru István apja meg ő maga saját kezével, hiába meszeltem én azt ki saját meszelőmmel, sikáltam, súroltam a padlóját, ástam, gyomláltam, kapáltam kiskertjét... Mit keres itt a néni? Kicsoda a néni? kérdezné a lakó, akkora haraggal, ahogy én nem mertem szólni, amikor harminc- kettőben azok öten bejöttek, és a dunyhacihát is felvágták zsebkéssel, nincs-e benne valami irat... Pedig a tükör mögött lelték meg a barnás füzeteket... Tudom már, Korunk-nak hívták azokat a barnás füzeteket, és úgy vadásztak rá, mintha aranyból lenne ... Istenem, hogy nem égettem el a kemencében . .. Mert akkor nem örülhetett volna any- nyira ezeknek a pofaszakállas úriember, ne ugye, ezeket biztosan Gálgáborelv- társúr küldözgette Daru Istvánnak ... Én csak álltam szepegve a sarokban, ahová állítottak, és azért izgultam, jaj Istenem, csak a mellemhez ne nyúljanak, mert ijedtemben a tojásos pupujká- ból éppen kivettem két tojást, s ijedtemben a keblembe dugtam. Hogy azokat összetörik, és én csupa tojásos leszek... Nem kiáltottam én utánok, csak álltam dermedten, hogy most mi lesz veled, Hídvégi Zsófi . . . Akkor nem sétafikáltam ilyen sokat, hanem máris elnyargaltam Molnár Gáspár húgához. Tőle tudtam meg, hogy Gáspár szabadon van, vele üzentem, hogy beszélnünk kellene. Találkoztam is a húgánál, szólt is Bányai Imrének, aki Intenem, de jó, hogy ilyen hősszú, nagy lakást kerített magának, pedig tőlem nem fogadott el egy pengőt sem, mondván, hagyja, jóasszony, megfizet még maga nekem annak idején ... És megfizettem, istenemre mondhatom, nagyon szépen megfizettem. Én meg a családom, főként a kedves családom. És most nincs Jozefa sem, azt sem tudom, hol van. Nem jelentkezik senki, semmi... Vasárnap délelőtt van, de az is lehet, hogy nem is tudom, milyen nap van. Lám, ha most istenes lennék, mehetnék a templomba, de én már csak a Rózsa temetőbe járok, és csak várok, várok. Vagy a lányom, vagy a vejem majd csak jön, hoznak valami hírt az unokámról ... Mégis az egyik unokám, a te testvéred, kislányom, nem? Ahogy te most eltűntél, azzal, hogy téged nem érdekel, az olyasmit gondoltat el vélem, hogy ... biztos ti nem voltatok sosem valami jóban, vagy ... Ez a gyerek különben sem húz tehozzád, hanem ez valami más . .. Mondd, talán te is a Molnárok véleményét mondod ebben az esetben, kislányom? Ügy sejtem én, te ezt is olyan világosan érted, átlátod, mint más a szitán ahogy átpillant? és akkor nem merek rágondolni, hogy talán te ... És ott áll apád az ajtóban. Fújtatva lelöki magáról a kabátját, fel a fogasra. Megtörli homlokát és rám mered. Aztán ordít. „Maga meg mit botikál itt, mama?... Menjen feküdjön le! Húzza magára a paplant... Ne is lássam ... Tudja, micsoda unokája van? Feljelentette a tulajdon öccsét!... Manapság... Ilyet megérni... Saját testvérét feladta!.. . Nem elég a bútorokat, neki nem!... Neki még az öccse feje is kellett .. . Kire fajzott ez a farkasdög?... Akár az anti- bolsevista irodalomban. . .” „Az én unokám? Irke feljelentette volna? A rendőrségen?” „Ááá ... nem ott... Csak az ügyésznek szólt... Aki neki haverja .. . No de majd megnézheti az is magát... Én mondom azt!” „Ha neki igaza volt, ha úgy találta, hogy Molnár Gáspár ...” Homlokára szorítja két öklét, úgy rázza meg fejét. „Hagyja már abba ezt a marhaságot... Maguk nevelték így ... Igen, kicsi korától fogva ... Hogy a nagyapja a térdén lovagoltatta, azóta ... Ezt az átkozott... ezt az átkozott...” „Az apádat így becsmérled, te? Nem félsz az...” _ „Eh-eh ... Apja a ... Csak npósom ... Az volt csak igazán nem e világra való!... Szép kis unokát rittyentett, mondhatom ... Most aztán moshatjuk a szennyest utána ...” Nem értem, miért csúszik meg váratlanul a botom a parketten. Bányai Imre biztosan nagyon felvikszoltat- ta ... De hisz én most nem jöttem Bányaihoz ... Molnár Gáspár intézte el, és Bányai Imre doktor úr nem fogadott el egy pengőt se ... Akkor miért mégis olyan goromba hozzám? Miért kiabál, hogy szóval Gálgáborelvtársúrral is... Ne jöjjön felém, maradjon ott... Még eltapos. . . Még eltapos, még ...
