Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-02 / 207. szám
1989. szeptember 2., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET 'kÖRÖSTÁJ Hídvégi Péter: Jólét Fotográfiák (némiképp) a partvonal mellől exponálva Gyulán látható a XX. Székely Aladár országos fotókiállítás Van (vagy volna) mit fényképezni kies kis hazánkban, habár az érdeklődés partta- lanodása nem nagyon vehető észre a Gyulán bemutatott Székely Aladár országos fotókiállításon, mely mostan jegyzi huszadik jelenlétét. Igen, volna mit fényképezni, fényképeznek is derék fotográfusaink (és fotóművészeink), a 170 kiállított kép a Dürer Terem két szintjén, azért kétségtelenül ezt bizonyítja. Mármint, hogy fényképeznek. Előtört az érdeklődés a női test szépségei iránt is, nem véletlen, hogy a képanyag egyötöde akt (vagy aktok) és nem is éppen minden esetben a legszerényebb beállításban. Persze, ki mondana ellent az egészséges és jóra ösztönző erotikának, még a Székely Aladár nevével fémjelzett országos tárlaton is; és azt sem tudjuk bizonyosan, Székely úr, a névadó nem csinált-e akt- felvételeket az Ady, Babits és másféle portrék hátterében? Elég baj, ha nem csinált, hiszen a fotóművész (tértől, időtől és politikától függetlenedve) törekedjen az élet teljességét bemutatni, és ehhez itt, ez az egyötöd is hozzátartozik. A többi? Természetfotók arról, hogy ebben a zűrzavaros világban nincs jobb nyugtató egy vadvirágos domboldalnál (a kiállítás egyik, természetesen nem díjazott fotója Kabáczy Sán- . dór Bakonyi hegyoldal című képe), vagy Feltóti Sándor (szintén nem díjazott) Hullám és tükör című lapja, amelyről valósággal árad a nyári vizek illata, szépsége, a természet nagy csodája. Kardos Tamás szolnoki fotográfus Három testőr című felvételén pedig úgy áll őrt a sikló folyó felett három öreg fűzfa, hogy az ember mi mást is érezhet: ezek múlhatatlanok, és körülöttük a csend faláról visszaverődik a világ minden mai zöreje-zaja, szóversenye: visszaverődik innen a konjunktúra törpéinek összes hordószónoklása. Nézegetve a két szint százhetven kiállított képét, egyre erőteljesebben ejuralkodik az emberben az a bizonyos „vegyes érzelem’’, amely abból is adódik, hogy ez a képanyag Végh Elek A kegyelet napja című sorozatától szerényen eltekintve és a „liberalizálódás” jeleként előtörő szép női testek darabszám is növekvő látványán túl, akár három, öt, vagy tíz évvel ezelőtt is bemutatható lehetett volna. Világosabban fogalmazva : úgy tűnik, mintha fotográfusaink (és fotóművészeink) az élet partvonala mellett jámának-kelnének, netán többen még a rolót is lehúzzák, vagy üres, piszkos, dohosszagú házakban keresik a „szociofotó” lehetőségeit, elveszítve groteszk villanásaikat, pedig ezekből egyenesen túlkínálat mutatkozhatna! Nem dolgom témaötletekkel szolgálni, csak egy kérdéssel mindössze : hol vannak a zaklatott jelen zaklatott emberei? Hol vannak az arcok, teli kétkedéssel, gyűlölettel, reménnyel? Hol vannak az új hősök és az új „hősök”? Hol a szegények és a „szegények”? A milliomosok és az ágyrajárók? Hol ez az egész kiismerhetetlenül egyszerű kis ország és tízmilliója? Persze, ezek a fotók az elmúlt években készülitek, és akad közöttük több olyan is, amelyek visszaköszönnek egy előző kiállításról, ahol díjat is nyertek (Peterman Károly Szél, hogy csak egyet említsek); ezek a fotográfiák jószerével ma nem örvendenek közfigyelemnek. Igaz, nemcsak ezek, hanem a művészi fotográfia is, úgy, ahogy van, egyben. A riportfotók korát éljük (hol vannak, ha művészi értékük vitathatatlan?) ; egy lépéssel a történelem mögött (vagy éppen előtte?!) fotósétáznii nem lenne érdektelen. Minden kifogás, töprengés ellenére a százhetvenből idesorolhatnék három-négy tucatot, amelyek igencsak tetszettek, és feltehető, sokan másoknak is, erre azonban nincsen módom és nem is feladatom. Megjegyezhetném még a díjazottaikat, de azok (nem tudom, kiben van a hiba?) évek óta a „futottak még” kategóriába tartoznak szerény véleményem szerint. Van közöttük azért egy-kettő, ami ezt is megcáfolja, stílusosan a ma közéletéhez, a ma közstílusához. (Már ami az állítás és értékítélet azonnali cáfolatát jelenti.) Ilyen a nagydíjas Szíjártó Ernő Esti harangszó című szomorú, bölcs pillanata, de vannak erőltetett kompozíciók is, mint például az I. díjas Dobosy László Apokalipszis (végítélet) című sorozata, mely akár honnan nézzük — rossz ötlet (és megvalósítás) arra, hogy csinos meztelen hölgyeket profani- záljon, netán azért, mert meztelenek. Végül még egy díjazott, ami érdekes, Ben- kő Imre Pioker lgnáca, aláírása akár ez is lehetne: „Pioker Ignác sztahanovista és az ő harminc kitüntetése ...” (önironikus mosoly arról, hogy miféle szentségek szőtték be életünket, pár évtizede.) Aki ráér, és arra jár Gyulán, ahol a Dürer Terem található, nézze meg azt a fotográfia-kiállítást. Lehet furcsállkodni, nevetni, szo- rongani és bölcselkedni azon, hogy olyan a világ, amilyen. Meg rákérdezni is: meddig? Sass Ervin Ancsin Mihály: Bűbájos Mónika Kende Sándor: Az egyetlen lánc Látják, ilyen ember az én öregem ... Na, nem mondhatok rá semmi rosszat — attól még nem történik baja, ha megiszik odaát egy fröccsöt. Hogy itt, a vonaton nem mérnek fröccsöt? — akkor egy kis üveggel sem fog megártani neki. Nem szokta lehajtani egyszerre, hanem bámészkodik közben maga elé sokáig. Igen, így mondom: bámészkodik, kezében az üveggel. Persze, inkább csak azóta, hogy nyugdíjas lett. Előtte, ugye, nemigen ért rá bámészkodni. Ami igaz, az igaz: a fafaragásra viszont nem most kapott rá, hanem tökmag kora óta kitanulta a faragás millió fortélyát, ismeri is a friss fa százféle ravaszságát. Faragott mindig, ami éppen az eszébe jutott vagy amire megkérték. Az iskolában pennatartókat, később a legénybarátainak koppantógyűrűt a botjuk hegyére, vagy kapukra jelet, fejfákra évszámot, otthon meg mindenféle huncutságokat. Engem is úgy nyert meg, egy szalvétakarikával. No és igen, az emlékkönyvem táblájával, mert az nagyon szép volt: két ölelkező szív és a napsütésben egy galamb ... Még mindig megvan, pedig háború is volt közben, de én annyira őrzöm, tudják, mint a jegykendőmet. Hanem így azért csak azóta csinálja, a nyugdíja óta. Szóval, hogy mindig! És amikor iszik, akkor sem énekel, csak tartja maga előtt az üveget. És bámészkodik: mondtam már. Nem panaszkodom én: legalább nem kötekedik és nem ordítozik, mint annyi más férfiember ilyenkor. Egyik nap virágcsokor születik, máskor korsó, szép eres fából, néha feszület is a szomszédéknak vagy gyümölcsöstál, papírvágókés, meg a jó isten tudja. Mert mindent meg tud csinálni fából, valóságos bazár nálunk, ha meglátnák!... Elajándékozni azért egyet se merek, mert még aznap fölfedezi, képzeljék, és akkor jaj nekem ! Mégis az a legrosszabb, az olyan nap, amikor nem jut eszébe valami okos és mutatós dolog, és nem tud belefogni semmibe, akármennyire gyötri magát. Ennél aztán meg csak azóta rosszabb, hogy úgy megjárta azzal az istenverte lánccal !... Álló hónapig bajlódott vele, a lelkemre mondom, hogy egy álló hónapig, két héttel ezelőtt végzett, egyetlen ágból, fiatal, görcstej,en nyárfából. Halottak napján hozta a husángot a temetőből, azóta faragta, egyfolytában ... Képzeljék csak el: minden láncszemet mozdítani lehet, mégis egyetlen összefüggő szál az egész; valóságos csoda! Nem vénember ő, annyinak se látszik, ugye, ameny- nyi ; arról azonban nem hallott eddig, miszerint valaki is megpróbálta volna előtte, hogy egybefüggő láncot készítsen husángból. Ez az ő találmánya, akárhogyan vesszük ! Kétméteres darab sikerült: értik?!, két méter nem akármi ! És az utolsó szem elpattant ! El. Mert piszok ez a világ, úgy értsék. Első keserűségében majdnem odacsapta a konyhában a kőhöz az egészet; csodálom, hogy nem tette. Utána két álló hétig feléje se nézett, be se nyitott a konyhába. Rémes, csikorgó napok voltak ezek, higgyék el. Csavargóit, hajnalig ivott a pályaudvaron, vagy a jóisten tudja, hol! Egyik este lecsúszott a villamoslépcsőről, a mentő hozta haza; akkor jutott eszébe megint egy fránya lánc. Vagyis hogy a szigony. Hogy szigonyt farag az elpattant utolsó szemből a láncszem végire! Rögtön nekilátott. Azonmód, bepólyált fejjel, ahogyan a mentő bekötözte — és másnap délre elkészült a szigonnyal! Nem vitte ő sehová, dehogy. Hanepi akit érdemesnek tartott rá, elhívta, betessékelte a konyhánkba, üveg bort tett ki az asztalra — és megmutatta a láncot, a szigonnyal. A kocsmárost, akinél any- nyit ivott azokon az éjszakákon, ugyancsak hívta; rosszul tette volna, ha nem hívja. Hanem az a vizes kezű, gumikötényes ember azt mondta, hogy szép, szép, de ő már látott fából készült láncot: mire az én öregem úgy elkezdett kiabálni, hogy majdnem rendőrt hívtak. Különben, hiszen látják, csöndes ember, azért hát el se hittem volna, ha nem mesélik másnap még a hentesnél is ... D^ ez a csapos tovább erősködött mégis, hogy a ligeti múzeumban bizony találkozik egy olyan lánc, meg lehet nézni, próbáljuk csak meg. Rossz ember, mondom maguknak. Mert, ha van, hát van abból a csudából még egy vagy még száz, mit kell annyit vitatkozni!... Csakhogy most már épp harmadszor cihelődünk föl, megnézni a múzeumot — és utazhatunk vissza ugyanúgy a semmivel. A vonaton nem beszél velem, látják, csak átmegy abba a francos büfékocsiba. Amikor meg lekászálódunk, nekiindul tüstént, mintha mellette se lennék. Gyalog kell mennünk, nem ül föl semmire, csak füstölög a dühtől; legjobb, ha békében hagyom. És elfut a fél délelőtt, mire odaérünk, ahhoz a szép múzeumhoz. Mondanám, hogy végre. Erre azonban ott, a lépcsőkön leül, háttal mindennek! Értik ezt?! Az ember röstellheti magát; egyszer majd fölpiszkál minket a botjával valami őrféle ember, hogy telepednénk a téren egy pádra, ha nyújtózni akarunk !... Istenem, az a rengeteg jövő-menő rendes nép! Azt se csodálnám, ha megbotlanának bennünk. Mert nevetni aztán biztosan nevetnek rajtunk! ö azonban csak ül, órákig mozdulatlanul, és bátorítja magát, hogy mégiscsak meg kéne győződni róla, igaz-e a kocsmáros szava? ... De hát kíváncsi vagy nem kíváncsi rá?!... Vagy ennyire gyáva lenne?!... Borzasztó. Nagyon szégyellem magam, és félek is ott a lépcsőkön, óraszám; rettentő lassan botladozik ám a nap annak, aki nem szokta meg a tétlenkedést, de, ugye, az asszony dolga, hogy az emberével tartson, akármi éri, ez már így van a világ eleje óta... Csak hát akkor miért nem megyünk már be egyszer?! Van-e ott olyan csoda, amiért jöttünk, vagy nincs? — valaki biztosan megmondaná! Tudják, épp ma már igazán ott tartottam, hogy megkérdezem, odamegyek ahhoz az illetőhöz a hátunk megett, már föl is akartam állni — de pontosan ugyanekkor ő is megmozdult, az én öregem; a kezét ráemelte a térdemre. Megérezte volna, mitakar rok? Pedig tán megkönnyítettem volna neki. Jó. Ottmaradtam tehát mellette, mondom, és mégsem álltam föl... És már hiába is álltam volna. Csikorgóit a hátunk mögött a nagykapu, valaki behúzta a főbejárat behe- mót vasrácsát. Elkéstem. Elmulasztottam az utolsó percet. Értik ezt? Lehet, hogy többé nem utazunk föl ezért... Én mindig eldugom otthon azt a láncot — azért is, hogy ne heverjen folyton az ember útjában, a konyha közepén, meg azért is, hogy kár ne érje. És bizony jobb lenne, ha inkább valami újba kezdene. Olyan rég kérem, hogy egy rózsadíszt a fiunk katonaképe alá ... Mondom, én elrakom az útból azt a láncot, de valahogy mindig előkerül újból! És akkor leül elébe a kis zsámolyra, és nézi. Mit mondanak? Hogy mégiscsak meg kellett volna néznünk, milyen az a lánc odabent? Ha már egyszer ott van az ember, ugye... De hát minek? Mondják meg nekem, hogy minek? Mert nincs odabent olyan lánc, nem igaz, hazugság, jól tudja ő!... Abban az utolsó pillanatban én is éreztem, biztos voltam benne, hogy nincs odabent semmi. Nincs!... Különösképpen nem egy olyan finom szigonnyal a végén! Az nem juthatott eszébe rajta kívül másnak ... Nem hiszik? Elég sokat gyötrődtem ezen: három napig ültünk a lépcsőkön ... De most már csak az a fontos, hogy végre hazajussunk, igen, az a legfontosabb. Aztán, hogy kitaláljon valami újat. Üjat, jaj nekem. Csak hát az nehezen megy... Balia D. Károly: Tiltott fintorok Dinnyés Józsefnek « az arcon újraéled minden tiltott fintor és elszabadul minden őrzött gesztus és hangszáladra rászáll ingerlőén a himpor és nem tüsszögsz csak felkiáltasz jesszus v és eltalálva arcul ütve gáncsba hullva taníthatsz torzult arcot hallgatásra és szűz vagyok kiáltja minden tépett és súllyal zárul rád egy aktatáska és bennrekedsz a túllélegzett fulladásban míg szónokolnak kinn a büszke latrok és akta-mélyen egyre többen vagytok és tiltott fintorokból mindig új és más van Heti mottónk: „Szólj! s ki vagy, elmondom. — Ne tovább! ismerlek egészen. Nékem üres fecscgőt fest az üres fecsegés.” KAZINCZY FERENC
