Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-02 / 207. szám
1989. szeptember 2., szombat O m BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Ne legyünk menedzsertársadalom A hatvanas években divat volt Galbraith nyomán arról beszélni, hogy a tőkés társadalom megszűnt, átalakult menedzsertársadalommá, a. tőkés már csak formai tulajdonos, a döntéseket a menedzserek hozzák. Ez a felfogás a mi hatóságok által irányított gazdaságunkban progresszívnek tűnt, hiszen nálunk is az jellemzett minden gazdasági refomtörekvést, hogy több hatalmat kell adni a vállalati vezetőknek, azaz a menedzsereknek. Inkább a divatokkal szembeni ellenérzés folytán jutottam el odáig, hogy a szocialista társadalomban is egyértelműen el kell választani a nagy- vállalati szektorban a tulajdonos, a menedzser és a munkás funkcióit. Azt jóval később volt alkalmam megismerni, hogy a menedzserek hatalma a fejlett tőkés államokban sem valós, hogy a tulajdonosi hatalom a modern fogyasztói társadalmakban jobban és hatékonyabban érvényesül, mint a klasszikus kapitalizmus magántőkései esetében. Hatalom és döntési jog Nézzük tehát, ihogyar érvényesül a menedzserekkel szemben a tulajdonosi hatalom a modern tőkés társadalmakban. Abban Galb- raith-nak igaza volt, hogy a vállalati stratégiát érintő kérdésekben a nagyobb hozzáértés és az előterjesztési jog a menedzserek kezében van. A hatalom azonban ebben az esetben sem azonos a döntési joggal. A döntési jog valóban érdemben a menedzsereké, tehát ők a saját véleményüket általában képesek elfogadtatni a tulajdonosi kollektívával, a részvényeseket képviselő közgyűléssel vagy az igazgatótanáccsal. Ez azonban még nem hatalom. Ha a tulajdonos azt tapasztalja, hogy a menedzser rossz javaslatokat terjesztett elő, rossz döntéseket javasolt, akkor gyorsan megszabadul tőle. Az ilyen vezetőnek nem könnyű elhelyezkednie, más tulajdonosi kollektíva sem alkalmaz szívesen olyan menedzsert, akiről kiderült — akarva-akaratianul, de végeredményben —, hogy félrevezette a tulajdonosokat. A menedzser jövedelme, presztízse, karrierje tehát attól függ, hogyan szolgálta a tulajdonosok érdekeit. Az eset teljesen hasonló a miniszterek esetében is. A miniszter ugyan nagy hatáskörrel rendelkezik, de ha nem szolgálja a nevének megfelelően a hatalmat, akkor nem marad miniszter. De ez elmondható a képviselőkre is: ők gyakorolják a tényleges hatalmat, de ha a választók rájönnek, hogy nem az ő érdekeiket védik, nem választják meg újra őket. Minden esetben az a jó rendszer, amiben nagy a hatáskör, de kicsi az azzal való büntetlen visszaélés lehetősége. Mindeddig tehát vaklárma is lehetett a menedzserek uralmával való fenyegetés. Az utóbbi időben azonban egyre több a jele annak, hogy a bürokratikus hatósági tulajdon helyett a menedzserek a saját tulajdonlá- surka törnek. Először arra kellett felfigyelni, hogy számos részvénytársasággá való. átalakulás lényegében nem más. mint átvezető menedzser, illetve menedzserek szervezett részvénytársaságok tulajdonosává válása. De legalább történt valami a társaságokká való átalakulás terén: gyűlnek a tapasztalatok. Erőltetett piac Az erdőtörvény előkészítése azonban már nem ilyen egyszerű, sokkal veszélyesebb dolog. Itt egyszerűen azt akarták gyorsan jóváhagyatni, hogy az erdő az erdőgazdaságok tuladjona, méghozzá olyan, amit szabadon, korlátozás nélkül értékesíthetnek. Én harminc éve vallom: a tőkének is legyen piaca, és lám, most a piaci viszonyok megteremtésében áruvá akarják tenni még azt is, ami fejlett piaci viszonyok között sem az. Lám, az erdészet menedzserei túltesznek a liberális polgári közgazdászokon ! Az erdők óriási többsége nem volt áru Magyarországon 1945 előtt sem. A nagybirtokosok erdei hitbizományok, vagyis elidegeníthetetlenek voltak, másrészt dinasztiák éreztek felelősséget állapotukért, megtartásukért. Mi most odaadnánk a dolgok természeténél fogva nem húsz-ötven éves távlatokban gondolkodva a menedzsereknek. Az erdők jelentős része 1945 előtt — mint községi erdők, társadalmi tulajdonban voltak. A község a velük való gazdálkodást annál jobban kézben tartotta, minél jobb volt a közjég kollektív vezetése. Szerintem ma is ez a tulajdonlás a legjobb. Az erdőkkel — néhány mintagazdaság kivételével — a terlüetileg illetékes tanácsoknak kellene rendelkezniük. A minagazdaságok pedig legyenek az Erdészt! Egyetem alapítványai. Szerencsére a képviselők átláttak az erdőgazdaságok és illetékes hatóságaik szándékán, és levették a napirendről ezt a reakciós „reformot”. Sztálin találta ki... Az elmondottaknál nagyobb horderejű a szövetkezeti menedzserek és az érdekképviseleteik azon igyekezete, hogy a földreformot az álszövetkezetek korlátlan tulajdonosi jogának elismerésére deformálják. Jó volna tudomásul venni, hogy a világon sehol nincs ilyen földet tulajdonló szövetkezet. Ezt Sztálin találta ki, és ez döntötte egy fél évszázad alatt sem jóvátehető helyzetbe a mezőgazdasági szektor egészét. Ahol vannak szövetkezetek, azokat a családi gazdaságok szervezik érdekeik szolgáltában, és nem mint nálunk, megfordítva. A sztálinista nagyüzemi mezőgazdaság haszonélvezői azt ígérik, hogy ők alkotnak majd védőhálót a parasztság fölé. De így a dolog a talpa helyett a fején áll! Ne a szövetkezetek és az állami gazdaságok szervezzék meg a parasztságot, hanem a parasztság szervezzen, ahol és amire kell szövetkezeteket. Itt nem új agrárreform-kon- cepcióról van szó, csak azt bizonygatom, hogy ne engedjük meg a menedzsereknek, hogy kisajátítsák a társadalom vagyonát. Szeretném, ha az elmondottakból nem az derülne ki, hogy menedzserellenes vagyok, vagy éppen erre akarom az olvasókat meggyőzni. A menedzsereket a magyar társadalom legértékesebb elemei közé sorolom, bár e területen is volt kontraszelekció, noha nem akkora, mint az ideológia és a hatalom szfé- rájábn, hol az alkalmatlanság természeténél fogvasokkal jobban rejtve maradt. A menedzsereket az élet és a gvaikorlat állandó próba elé állította, tehát menet közben fejlődhettek. Minél jobbak a menedzserek, annál nagyobb azonban a veszély, hogy hatáskörüket kiterjesztik olyn területekre is, amelyektől társadalmi érdekekből gondosan távol kell tartani őket. Nagy tragédia lenne, ha a bürokratikus állami tulajdonlást a menedzseri tulajdonlás váltaná fel. Vagy sikerül a nagyvállalati és a költségvetési szektor nagy többségét valóban társadal- masítani, vagy a politikai reformjaink sem épülhetnek tartós alapokra. Kopátsy Sándor Utó- (vagy elő)irat Utó annyiban, hogy utána vagyunk a nagy port felvert, ám eredménytelen felülről kezdeményezett figyelmeztető sztrájknak. Előirat viszont azért, mert még számos áremelés áll előttünk. Ez késztetett a tűnődésre — vajon én a kisember, de úgy is mint háziasszony — mit tettem volna a szak- szervezet, a SZOT helyébe. A sztrájkot, mivel nagy horderejű dolog — fegyver — biztos csak súlyos, végső esetre tartogatnám, ha már másként nem tudok eredményt elérni. S a hangsúlyt a más- kéntre teszem, ebben a még félpiacinak sem nevezhető magyar világban. Ahol már nem is olyan lassan a piacgazdaság szinte minden hátrányával találkozunk, előnyeivel annál kevésbé. Hisz, ami jó abban van — valódi piac, árubőség, normális keresetek, komoly szociális védőháló stb. — azt nálunk lámpással kell keresni. Megértem én azt, hogy a várt és váratlan áremelések indulatot váltanak ki a dolgozókból — főleg a veszélyhelyzetű lakosságból — és a szak- szervezet tenni akar valamit. De mielőtt a sztrájk fegyveréhez nyúlnék — mint most a húsáremeléssel kapcsolatban történt —, előbb meggyőződtem volna arról, hogy ezek a vállalatok valóban csak áremeléssel képesek magukon segíteni? Más úton nem? Vagy azt nem is keresik. Hisz csak a vak nem látja, hogy nincs versenyhelyzet — s ez nem csak a húsiparra vonatkozik — közöttük, s így nincs semmi, ami kényszerítené bármelyik céget is arra, hogy az önköltségét csökkentse. Ehelyett vagy monopolhelyzet, vagy mint a .húsosoknál burkolt kartel létezik, aminek egyenes következménye, hogy a legkisebb erőfeszítést sem teszik a költségek leszorítására. Minek is, amikor ott a bevett, senki által hivatalból meg nem piszkált, sőt „legkézenfekvőbb” megoldás: az áremelés. Akkor is, ha még mindig több a kelleténél a vállalati bürokrácia, meg a presztízskiadás. Akkor is, ha még mindig léteznek a régi kreált létszatállások, a nem dolgozó „dolgozókkal”. Akkor is, ha a termelés szervezése korszerűtlen, a munkaerő és -idő kihasználása rossz, a gépeké nem különben, hisz alig van ebben az országban — jószerével1 csak a textiliparban — két- és háromműszakos foglalkoztatás. Soroljam még — kapásból — a többi luxust? Az eddigi is sok. Ekkora fényűzést csak az engedhet meg magának, akit semmilyen piac nem mér meg, vagy a kutya se ellenőriz. De még inkább: akinek különböző, divatos álérvei vannak. Szólamok, melyek a legotrombább gazdasági cselekvést — az áremelést nyakra-főre — „indokolják”. Persze ezt a legkönnyebb produkálni, csak papír és tinta kell hozzá nekik. A következményen — a száguldó infláción, a nép elégedetlenségén — meg törje a fejét más. A pártok, a kormány, a szakszervezet ... ' Ha én — ahogy az előbb is mondtam — a SZOT helyében lennék, nem most egyszerre akarnám pótolni az érdekvédelem nélkül elvesztegetett évtizedeket, hanem megpróbálnám a szakszervezeti tagságot az öntevékenységre biztatni. Hogy ne legyenek tétlen szemlélői a munkahelyükön folyó dolgoknak, az ottani gazdasági és közállapotoknak. Akár üzem, vállalat, vagy intézmény esetében. Élen a szakszervezeti bizottságokkal, ne tűrjék a felelőtlen pénzkidobást, az uram-bátyám szellemet, a bármivel való pazarlást, a szervezetlenséget, és még annyi mást, a zavarosban halászásig, ami mind anyagi és erkölcsi kárt okoz. Vagyis teremtsék meg mindenütt a társadalmi ellenőrzést. Ott helyben, hisz úgyis ott tudják igazán, hol szorít a cipő. Mert az nem igaz, hogy csupán a külső feltételek hibáztathatok az eredménytelen működésben, a belső podig vígan lehet olyan, amilyen. Cikkem elején háziasszonyi létemre utaltam. Nem véletlenül. Sok millió nőtársammal együtt ugyanis, én is versenyt futok a pénztárcámmal. Ez utóbbi kényszerít arra, hogy minden fillért megfogjak, mindenre áz olcsóbb megoldást keressem, fütyüljek a flancra, és rangsoroljam a kiadásokat. S hogy a legrejtettebb tartalékot is „feltárjam”, hogy ezeket a nehéz éveket átvészelje a család. j Pedig — elvileg legalábbis — csak a tartozást hajtanom, be: a bérreformot, a nyugdíjak értékállóságát vagy a szo-i ciális védőháló, ami nélkül a gyakorlatban sohasem lesz* igazi piacgazdálkodás. Vagy, ha igen, akkor az eredeti tőkefelhalmozás módjára: mlilliók elnyomorodása árán. Vass Márta ÉT Áremelés, vagy...? Vajon mi történt volna akkor, ha sikerrel jár egymillió dolgozó sztrájkja, és a kormány megtiltja a hús- készítmények árának emelését? Papírforma szerint akkor a fogyasztói árszínvonal néhány tized (!) -százalékkal alacsonyabb marad addig, amíg a tilalom tart. Csökkent-e árat a sztrájk? De biztosan helyes ez a következtetés? Ha a kormány enged a tömegek nyomásának, akkor esetleg engednie kell a húsipar követelésének is. Márpedig a húsipar azzal állhatna elő, hogy ha a kormány nem engedi a lakossággal megfizettetni a termelés költségeit, akko^ nyúljon a zsebébe ő maga: ellentételezze az elmaradt áremelést a költség- vetés. S ha ezt a kormány és a költségvetés megteszi, akkor holnap ugyanilyen igénnyel léphet fel — amint azzal már próbálkozott is — a gabonatermelők tábora, majd az állattenyésztők, nem is szólva a szénbányászatról1, a kohászatról, a tartósan veszteséges üzemek százairól. Tekintsünk most el attól, hogy a költségvetés súlyosan deficites, tehát hiába nyúlna a zsebébe, és tételezzük fel, hogy mindez tehetségese mindenki megkaphatja a közös nagy kalapból azt, amire — kiadásai növekedésére hivatkozva — igényt tart. Ebben az esetben hamarosan eljutnánk oda, hogy az élelmiszerek, az ipxarcikkek ára hivatalosan illetve elismerten nem emelkedne ugyan, de visszaállna az a kötött árrendszer, amelyhez évtizedeken át már „volt szerencsénk”, az áruhiánnyal egyetemben. Minden • viszonylagosan olcsó volna, csak éppen nem lenne kapható. Jöhetnének ismét a szigorú áruellenőrök, s büntethetnék az „árdrágítókat”, de azokat aligha tudnák nyakon csípj- ni, akik a hiányhelyzetet kihasználva csúszópénz ellenében juttatnák az amúgy hiányzó termékeket azoknak, akik hajlandók azokért többet fizetni. Tehát azoknak, akik ily módon elismerik a magasabb áraikat. Vagyis az árak a kormány akarata és a termelőket támogató kiadásai ellenére is emelkednének, ami a korrpució terjedése és sok más káros hatás mellett azzal is járna, hogy a többlet árbevétel a bolti eladók zsebébe, nem pedig a termelők kasszájába jutna. Márp>edig, ha a vállalatok nem remélhetnek több hasznot, de élveznék az állami támogatás biztonságát, akkor ismét teljes közömbösséget tanúsítanának a fogyasztókkal szemben. Óhatayainul rontanák a minőséget, zsugorítanák a választékot. Hasonlóképp járnának el a szolgáltatók — miért ne követelhetné költségei megtérítését a kormánytól a Patyolat is? — és gyorsan eljuthatnánk oda, az érdekelt vállalatokhoz, a kényelmes igazgatókhoz, a központilag diktált árakhoz, bérekhez, gazdálkodási féltételekhez, a központi utasí- tásos vezetéshez szükséges hatalmas, a gazdaság szereplőit ellenőrző apparátusokhoz, a nagyhatalmú kiskirályokhoz; és az általános hiányhoz. A piacot nem lehet semmibe venni Túl messzire szaladt a következtetés? Aligha. Egyetlen lényeges visszalépés a piaci áraktól, a piaci viszonyoktól megállíthatatlan folyamatot indítana el- Elegendő egyetlen régi féket — mondjuk a húskészítmények százainak hatósági árát — visszaállítani, és a régi reflexek, mechanizmusok, intézményék tömege lépne nyomban működésbe. De akkor ki vagy mi védi meg a dolgozók millióit a gátlástalan áremeléstől? Egy rendőri módszerekkel dolgozó árhatóságnál sokkal eredményesebben védheti meg a gazdaság szereplőinek olyan kölcsönös függése, amit ösz- szességében piacnak nevezünk. Mert a vállalatok is függnek ám a lakosság millióitól! Ha az állampolgárok milliói nem képosek megfizetni a vállalatok által szabadon alakított árakat, akkor nyomban kiderül, hogy nem is olyan szabadak azok az árak. Akkor, ha a vállalatok el akarják adni termékeiket, kénytelenek alacsonyabb árakkal beérni, s ahhoz költségeiket innovációval, ésszerűbb gazdálkodással, jobb szervezéssel lejjebb szorítani. Amennyiben ezt nem teszik, lehúzhatják a redőnyt, és kenyér nélkül maradnak munkások és igazgatók egyránt. Meglehet, sovány vigasz ez annak, aki már ma arra kényszerül, hogy a megszokott húsz helyett tizenöt deka disznósajtot vigyen haza. Mai érdeke valóban azt diktálná, hogy ne emeljék a disznósajt,' se semmilyen más termék árát. Ám azt is tudja, ha nem túl fiatal, akkor meg is tapasztalta, hogy ez legkevésbé adminisztratív beavatkozással, kormányzati utasítással érhető el. És ha olykor vágyakozva tekint a bécsi vagy a frankfurti kirakatokra, akkor azzal is tisztában van, hogy az ott látható árakat sem a hatóság diktálta; hogy az ott látható gazdagságot sem egy központi utasításokra hagyatkozó gazdaság teremtette meg. A tervutasítás egyenlő a hiánygazdasággal Nem minden piacgazdaságú ország nép>e él p>ersze jólétben, de valamennyi terv- utasításra épülő gazdaság hiánnyal küzd, lemaradt a világ élenjárói mögött, és bem egynek a polgárai menekülnek el vagy vándorolnak ki hazájukból. A ma virágzó piacgazdaságok is átvészeltek válságokat, amelyek a miénkhez hasonló inflációval1, a miénknél súlyosabb munkanélküliséggel jártak. A magyar gazdaság válságának mélyülését a többi között antiinflációs politikával — az árak féken- tartásának indirekt módszereivel — is fékezni kell, és kidolgozni a válságot enyhítő taktikát, az abból kivezető gazdaságpolitikai stratégiát. Egyik sem lehet azonban képes maradéktalanul megvédeni a lakosságot minden tehertől, amivel a válság és az egyidejű modellváltás jár. Gál Zsuzsa
