Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-16 / 219. szám
VCÖRÖSTÁJSZÜLŐFÖLDÜNK 1989. szeptember 16., szombat Szentháromság-szobrok A szabadtéri plasztikák elődei hazánkban Időnként megakad a tekintetünk az utakon, tereken álló, barokk stílusjegyeket viselő, egyszerű vagy ékesebb kőoszlopokon. Ormukon csaknem kivétel nélkül idősebb vagy fiatalabb férfi trónol, köztük, alattuk vagy felettük galambbal. Ezek a Szentháromság-szobrok vagy -oszlopok a XVIII. század óta részei környezetünknek, karaktert adnak egy-egy város terének, falu utcájának. Némelyik értékes műalkotás, mások a provinciális művészet megtestesítői. Évszázadokon át csak ezek az oszlopok jelentették a köztéri szobrokat a feszületek, Ne- pomuki János- és Szent Fló- rián-szobrok társaságában. Díszítették, változatosabbá, szebbé tették az ember környezetét, alakították ízlését, hatottak erkölcsére. Nézzük például a sopronit, amely a magyarországi barokk szobrászat egyik legjelentékenyebb alkotása. Itt alkalmaztak először külső, szabadtéri szobornál csavart oszlopot, megelőzve a magyarországi és ausztriai hasonló emlékműveket. 1695— 1701 között készült. Szobrászait nem ismerjük. Építtetője Thököly Katalin és harmadik férje, gróf Lőwenburg J. Jakab, az ő címereik ékesítik az oszlop talapzatát. A címerek felett térdel a házaspár. A sarkokon négy szent, köztük István király alakja. A csavart oszlop meneteiben virágfüzér és angyalkák, tövében Mária (Immaculata) és négy nőszent kisebb alakú szobra áll. A csavart oszlop korintuszi fejezettel végződik, csúcsán a Szentháromság-csoporttal. A római katolikus egyház tanítása szerint a Szentháromság (Trinitas) egyetlen Isten három személyben. A Szentháromságot az első századokban kéz-bárány-ga- lamb, majd három különálló és egyforma szakállas férfi alakjában ábrázolták. Az Atya jogart vagy földgömböt Tipikus falusi Szentháromság-szobor Magyarszéken — országalmát —, a Fiú keresztet, a Szentlélek kiterjesztett szárnyú galambot vagy törvénykönyvet tartott a kezében. A Szentháromságot Jézus megkeresztelésének jelenetével is be szokták mutatni, de inkább a festészetben. „Kegyelem trónja” néven ismert az az ábrázolás, amelyen az Atya a kereszten függő Fiút tartja, s a Szentlélek galambja az Atya fölött, esetleg a mellén vagy alattuk látható, mint a kőszegi, a fertőrákosi vagy a fertőend- rédi oszlopokon. Ez azonban meglehetősen ritka. A tipikus, s falvainkban lépten- nyomon látható Szentháromság a soproninak kőfaragók által készített egyszerűbb és kisebb változata, mint például a baranyai Magyarszék ilyen tárgyú emlékműve. A községek, kevésbé tehetős városok jámbor polgárai az olcsóbban dolgozó kőfaragó mesterekkel készíttették el a szobrokat. Az oszlopokat pedig építőmesterek, vagy pallérok építették föl. A vallásos érzület nem állt mindig arányban a bugyellá- risok tömöttségével, s a hitbéli célnak így is megfelelt. Még az évszázados kultúr- hagyományú nagy püspöki város, Pécs is mesteremberekre bízta a város központjában emelt Szentháromságoszlop kifaragását. Az 1713- ban felállított díszes oszlopot egy pécsváradi kőfaragó — nevét nem ismerjük — és Anráth Henrik pécsi szobrász készítette. Ez annyiban különbözik (a művészi színvonalat nem számítva) a sopronitól, hogy az Atya és a Fiú között szökik magasba maga az oszlop, amelynek ormán csupán a kiterjesztett szárnyú galamb ragyog. Abban már megegyezik, hogy Pécsett is szentek állnak a talapzat négy sarkán, s előttük az Immaculata szobor fordul barokk tagletés- sel az ég felé. Minden szempontból méltó párja viszont a soproninak a veszprémi püspöki palota előtt álló Szentháromság-szobor — tervezte és a szobrokat faragta Kovács Ferenc —, amely már több emelet magasságba nyúló gazdag szoborcsoportozat. E pompás mű a barokk kor önálló szobrászati alkotásai közül eiső helyen áll a városban, ami nem is csoda, hiszen azt Padányi Biró Márton püspök készíttette 1749— 50-ben, aki talán a művészetekre és újjáépítésre legtöbbet áldozó egyházi férfiú volt hazánkban. « Ebből viszont az is kitűnik, hogy a barokk korban a Szentháromság-szobroknak igen nagy jelentőséget tulajdonítottak. s valóban ezek képviselték a szabadtéri-köztéri plasztikát hazánkban, méghozzá helyenként igen magas, művészi színvonalon. Mint amilyen az 1714-ben elkészült budai. (Tulajdonképpen ezt tekintette a püspök mintának.) Dr. Csonkaréti Károly A fertőrákosi Kegyelem trónja Vitális Imrének véres a fokosa Beck Zoltán Békés megyei balladáskönyve Ha a magyar népköltészet barátainak széles körében egyszer közvélemény-kutatást rendeznénk, és megkérdeznénk, melyik folklórműfajt emelnék ki, mint legszebbet és legérdekesebbet, nagy többségük alighanem a balladára szavazna. Legpompásabb balladáink önmagukban is alátámasztják ezt a véleményt, de van más oka is. Az első magyar népköltési gyűjtemény, amelyben nagyobb számmal lehetett népballadákat olvasni, Kriza János székelyföldi gyűjtése, a Vadrózsák (1863), a magyar kulturális élet nagy eseménye volt. Azóta méitán veszi körül a magyar népballadát különös tisztelet és megkülönböztetett figyelem. S azóta számít népköltészetünk klasszikus földjének Erdély. Hol a Helye akkor a magyar balladagyűjtés történetében egy nemrég megjelent Békés megyei kötetnek? A kérdésié adandó válasznak nem rangsorolásból kell állnia, hiszen a folklórban nehéz valamifajta versenyt elképzelni, hanem nemzeti kultúránk pontosabb és helyesebb ismeretét kell szolgálnia. ^ Sietek eloszlatni az esetleges félreértéseket, Beck Zoltán balladagyűjteménye, amely a Békéscsabán megjelenő „Fekete könyvek” kultúrtörténeti sorozatban látott napvilágot, nem tartalmaz folklorisztikai szenzációt. Miben áll akkor a jelentősége? Mindenekelőtt abban, hogy folklorisztikai térképünkön „fehér foltot” tüntet el, hozzájárul a magyar népköltészeti kincsestár teljesebb ismeretéhez. Növeli értékét, hogy a mai Békés megye területét mind a közvélemény, mind a szűkebb néprajzkutatás a magyar nyelvterület néprajzilag színtelenebb területei között tartja számon. Tegyük hozzá azonnal: ez a vélekedés nem igazságos, ha cáfolni maradéktalanul nem is lehet, egyre inkább ismerjük a békési táj népművészeti és folklórértékeit. 1 A török hódoltság megszűnte után a sokfelől érkező és sokféle kulturális hatást hordozó lakosság valóban nehezen kovácsolódott táji közösséggé, és sohasem alakult ki olyan egységes arculata, mint nagy múltú történeti tájainknak. Különlegességét épp sokfélesége adta, korai polgárosulása pedig megakadályozta, hogy például olyan népművészeti központok alakuljanak ki, mint a matyó Mezőkövesd vagy az erdélyi Kalotaszeg. A lelkiismeretes és kitartó kutatómunka azonban a huszonnegyedik órában mentett meg számos olyan néprajzi jelenséget, amely egy korábban kevesebb figvelem- re méltatott színes világ tanúja. Ilyen eSbmény Beck Zoltán balladáskönvve is. amelynek anyaga az 1950-es és az 1970-es évek vége között rögzítődött jegyzetfüzetbe és magnetofonszalagra. Szám szerint 156 balladaszöveget találunk a kötetben, valamivel többet, mint amennyit az elmúlt több mint egy évszázadban a niai megye területén gyűjtöttek jeles és kevésbé neves elődök. Beck munkája tehát már ebben is sokat mondó. Igaz, maguk a balladák az újabb és művészileg kevésbé jelentős folklorisztikai rétegből valók, hiába keresnénk köztük a régi székely balladák párjait. Ám ezek a balladák is jellemzőek, és sok szép darabot találunk köztük, például a betyárokról szólókat, amilyen a címadó hőst meg- éneklő is. A balladagyűjtő nem hagyta magára olvasóját. A kötetben rövid összefoglaló található a népballada fontosabb műfaji ismérveiről. Áttekinthetjük a megyei kutatási előzményeket. Megismerkedhetünk néhány kiemelkedő balladaénekessel. A gyűjtés helyéről térképek tájékoztatnak, a legfontosabb adatokat mutatók foglalják össze. Fontos megjegyeznünk, hogy számos szöveg dallamával együtt szerepel. S végül az is emeli a gyűjtemény értékét, hogy Papp György mozgalmas, a balladai szövegekhez illő metszetei illusztrálják. Kosa László Az ízléses „Fekete könyvben” számos szöveg dallamával együtt szerepel Nem félünk az előítéletektől, avagy az „angyalcsinálesetei A fiatalabbak közül sokan már nem is tudják, mit takar az a szó: angyalcsinálás. Eltűnt a bűnügyi krónikákból, mert az orvosi ellátás és a védőszerek fejlődése kihúzta a talajt a falusi javas- asszonyok lába alól. Ugyan mi szükség lenne ma arra, hogy primitív magzatelhaj- tók életveszélyes eljárással szüntessék meg a terhességét bárkinek is! A magyar falu „tudományossal” közül sok foglalkozott gyógyítással: gyógyítottak táltosok, a halottlátók, a kurucok, a javasasszonyok. Mindig léteztek olyanok, akik speciálisan tudtak gyógyítani: a füvesek, az állat- gyógyászok és az előbb említettek. A kutatások során sok mindenre fény derül. A közelmúltban találtunk például egy alig két és fél évtizeddel ezelőtt történt, már- már elfelejtett magzatelhajtásról §zóló „dokumentumot”, egy újságcikket. A ma embere csodálkozva kérdezheti, igaz ez? Igen — igaz. Négy asszony került ebbe a „kalamajkába”. Az elsőrendű vádlott — mondanom sem kell, hogy bírósági ügyet ír le. a szóban forgó „dokumentum” — S.né 64 éves tudatlan asszony. Iskolába nem járt, bár a bíróság előtt ün- nepíősen jelent meg, a szemtanú következtetett arra, hogy milyen kétes tisztaságú körülmények között végezhette el a „műtéteket”. Eszköze egy katéter volt, amit 4, háború alatt csent el abból az őrizetlenül hagyott orvosi lakásból, ahol korábban betegségét kezelték. A fel- szabadulást követően — vallomása szerint — saját terhességét szüntette meg több alkalommal a katéter segítségével, eredményesen. S gondolom, ennek következtében „bátorodott” fel arra, hogy angyalcsinálásra, magzatelhajtásra adja a fejét! A mostani első „páciense” Sz.-né volt. Arról panaszko- _ dott ismerősének, S.-nének, hogy bár elvált, úgy érzi, terhes. Mindössze családi állapota késztette arra Sz.-nét, hogy elfogadja a felkínált segítséget. Sőt, miután a barbár beavatkozást eredményesnek ítélte, barátnőjének is ajánlotta a módszert! A következő vagy az utóbbi fiatalasszony sorsa annyiban volt hasonló az előzőéhez, hogy férjétől szintén külön- váltan élt. Ezt csak azért jegyezzük meg, mert S.-nénál jóval fiatalabb, tanultabb asszonyok a tiltott magzatelhajtásra vetemedtek. Nyilván attól tartottak, hogy ha orvoshoz fordulnak, valahogy kitudódhat „a dolog”. Féltek a falu szájától, az előítéletektől. Mindehhez hozzátartozik még az is, hogy nem sikerült megállapítani, terhesek voltak-e az asszonyok, mielőtt az „angyalcsi- nálóhoz” fordultak. S.-nének harmadik „betege’ ’is volt, ő azzal indokolta kérését, hogy rosszul élt férjével, és ezért nem akart több gyereket. S.-né a lakásán végezte el a magzatelhajtást, ami után az utóbbi fiatalasszony rosz- szul lett. Két nap múlva be kellett szállítani a szülőotthonba, és tulajdonképpen ott fejezték be a terhesség megszakítását . . . B. L. A soproni Szentháromság-szobor 1101-ból