Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-16 / 219. szám

1989. szeptember 16., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET * köROSTÁJ Kántor Zsolt: „A jelenvalóiét, mint gond” (Heidegger) láva van a paplanokban is. forró párnákba gyúródsz a letakart árulásokat széthajtogatja az idő és széthasad ami védett, emlékek forgó gömbjei között bolyongsz, rádcsukódik a vízpart amikor ébredsz kockák borulnak a sötétben, elnyílt rózsák idegeid fekszel a szobádban és hallod az utca szétdurran mint egy fölfújt zacskó, valaki kártyákat szórt a sírkövek közé. a halál ledől melléd és bevonalkázza alvásodat. MILLIÓ OLLÓ CSATTOG AZ ÉJSZAKÁBAN szétbomló mocskos esőmadzaggal versz minden hont úr! álmodban szavak után úszol, kicsúsznak lényedből miféle biliárdasztalön gurul a földgömb. mérgezett dákók lökdösik létezésünket. és űr tátong az imák helyén dióhéjban őrzöm egy lány megalvadt vérét e tájban hol egyetlen érvényes válasz az önpusztítás nincsenek nyugodt séták csak szakadékba rántott szeretők a legszebb mondatokban is megrohadt a szóhús és betegek a csiklók a jambusok és gázszag van térképbogárkák mászkálnak a kardhüvelyekben egy kis szószéi, egy egy szóléc megperdül, lebillen a múltból ág vagyok amit kettétörsz Szepesi Attila: Arany János háza A7. Üllői út egyik szűk mellékutcájában (ma Erkel Ferenc nevét viseli) nagyjá­ból egy távolságra a Duna- parttól, a Múzeum-kerttől, a Kálvin tértől, meg a mo­csárra épült Nagykörúttól, áll egy öreg bérház. Hom­lokzatát a főútnak veti üres ablakszemeivel, mert a sar­kon áll. így ablakai részben az Üllői útra tekintenek, de keskeny kapubejárata a si­kátor felől nyílik. A bejárat macskakövei még a régiek. Ezeket rótta valaha Arany János. Oldalt, a kapubejáraton túl, két díszes és értelmetlen vakab­lak ásít a falban. Szerencsé­re alig lehet észrevenni őket, mert van ebben a be­járatban valami bunkersze­rű. Az ember akaratlanul is legörnyed, ha ide belép, pe­dig csak a félhomály tréfál­ja meg. Balra nyílik a lépcsőház. Szemközt a szabálytalan ala­kú udvar. Körülzárják a szomszédos házak tűzfalai. Fény alig téved ide a ma­gasból, de ha mégis, megvi­lágítja a falak tövén zöl­dellő bokrokat, az alattuk ásító veres macskát, a ké­kes tollú galambokat, egy pillanatra idilli hangulatot teremtve. Az udvar közepén három óriásira nőtt ecetfa áll. Szinte lábujjhegyen nyúj­tóznak a fény felé. Kezdet­ben tán túl akarták nőni a tűzfalakat, de mivel ez nem sikerült, legalább a térnek azt a negyedét választották lombjuk számára, ahová leggyakrabban tűz be a napsugár. A tűzfalak illeszkedései az egykori építkezés szeszélyes­ségéről árulkodnak, de a lépcsőház szép lehetett va­laha. Vaskorlátja rozsdásan, foghíjasán is szép vonalú. Elképzelem a költőt, ahogy tartózkodó idegenséggel fel­kapaszkodik a lépcsőfokon, mely inkább harangját vesz­tett torony hangulatát idé­zi gyors kanyarulataival. A koránál mindig idősebbnek látszó férfi itt lakik, bár egészen idegen. Mintha ven­dégségbe járna önmagához. Tele van sóvárgással. A szí­nek és visszfények alkonyi játéka távoli világokat kelt életre benne. Néha, amikor ideje enge­di, és kedve támad egy kis sétára, elbolyong a mocsa­ras, gyorsan alakuló város­végen, és ideig-óraig el­nyomja lelkében a szoron­gás'. Figyel egv görbe fát, lehajlik egy virághoz. A li­getek közt, melyek vissza­maradtak a durván illesz­kedő háztömbök takarásá­ban, feltör a víz, a beteme­tett láp olykor még vissza­követelné a magáét. Az ut­caparti kanálisban döglött macskák, rothádó gyümöl­csök. Ha nincs sétálós kedve, beül a közeli Két Oroszlán fogadóba. Ennek cégére, a két kopott kőállat, ma is látható az egyik Kálvin té­ri ház kapubejárata felett. Bent tágas udvar fogadja, a forgalmas térből — egykor piactér volt! — kiszakított nyugalom. Leül, megfog egy idegen tárgyat. Talán ez a legnehezebb számára: az új tárgyakhoz szokni. A hideg, sokasodó, egészen egyforma ipari limlomokhoz — ka­nálhoz, pohárhoz, szék kar­fájához, kilincshez. Az egy­szeri tárgyak varázslata, melyben felnőtt, nincs töb­bé. A személyes és ember­arcú használati eszközök kultúrája és zenéje. Ezek az ipari tárgyak sosem tudnak megérni. Nincs történetük. Cserélgetik őket. Nem sze­lídülnek az ember kezéhez az elődök keze érintésével. Talán még nehezebb ezek­hez a lomokhoz szoknia, mint az idegenszerű beszéd­hez. legyen az magyar vagy német. Mindkettő csak ka­rikatúra. A hangsúlyok meg- bicsaklanak, a mondatok össze-vissza indáznak. Nincs zenéjük. Minden csupa csi­korgás. Kifejezések illesz­kednek ormótlanul. A sza­vaknak nincs íze, ahogy a nagyban főzött ételnek sem, melyről a szakács maga sem döntötte el, minek szánja: beleaprít mindent, ami a keze ügyébe kerül, de többféle ételre is emlékez­tet az eredmény. És ami többféle, az sem ilyen, sem olyan. Zagyvalék. Az arcokat mintha maszk takarná. Az emberi kap­csolatok bonyolultak, de mé­lyükön az érdekek talmisága. Talán egyvalamit széret ebben az idegen nagyváros­ban. A telet. Ilyenkor el­tompulnak a zajok. Egyne- művé érik a hó ragyogásá­ban a sok esetleges részlet, a járművek és hivalkodó ka­puk, hintók és elesett kol­dusok, a lovak és a rikkan­csok. Minden meghitt lesz, majdnem otthonos. Ahogy kapaszkodik felfe­lé a lépcsőn, a félhomály­ban, távolból száncsengő csi- lingelése hallatszik idáig. Bal kezével kitapintja a korlátot, jobb kezében görbe botot tart, kopogtatja velük a lépcsőket, de a falak visszhangja sehogysem akar találkozni lépései ütemével. CSAK INNEN Batsányi a vigyázó szemeket Párizs fe­lé irányította. Pesten Petőfi lelkes költe­ményben üdvözölte a palermói forradal­mi megmozdulást, mert jól tudta, hogy az ottani események nem közömbösek a mi forradalmunk szempontjából sem. Itália földjén Türr István és az általa szerve­zett magyar légió katonái nagyon is tisz­tában voltak azzal, hogy távoli hazájuk sorsa elválaszthatatlan az olasz egységért és függetlenségért folytatott harc kime­netelétől. Győré Imre nem Is oly nagyon rég verset írt egy sugárszennyezett fran­cia katonáról, akit a messzi Mururoa szi­getén ért el a végzete. Messze van az a sziget, de a Jacques Buton életét kioltó radioaktivitás — lelki értelemben — idáig sugározhat. Hazánkat tehát sohasem lehetett kisza­kítani a világméretű összefüggések szö­vevényéből. Aki úgy ápolná ezt az orszá­got, mint valamiféle környezetéből ki­emelt, üvegházi növényt, az a vesztét idézné elő. Mert nincs elkülönítő üveg­ház: egy hatalmas kert közös talajába plántáltattak a Föld népei. A kert külön­féle ágyásait lehet eltérő módon trágyáz­ni, kapálni és locsolni, de a jégverést lo­kalizálni nem lehet, hiszen az egyformán sújtja az egész kertet. Védekezni Is csak összefogva lehet ellene. Ezért a hatékony hazafiság termést ígé­rő ága csakis az internacionalizmus tör­zsökébe ojtva foganhat meg. Mellverő és szájtépő, önző és elvakult magyarkodás­sal nemcsak kárt okozunk magunknak, de nevetségessé is válunk a világ szemében. Amikor UNESCO-ösztöndíjas bölcsész­hallgató voltam a franciaországi Poitiers- ben, „bennszülött” diáktársaim fanyalog­va tolták el maguktól egy ma Is élő, mo- dernkedő magyar költő verseit. Megkap­tuk ezt már a század elején, a saját köl­tőinktől — mondták. Ugyanakkor nagy érdeklődéssel forgatták az itthon provin­ciálisnak bélyegzett Veres Péter bácsi Próbatétel című regényének francia for­dítását. mert az olyannak mutatta a vi­lágot és az emberi természetet, amilyen­nek csak innen lehet látni. Mint magyar író, akkor vagyok kor­szerűen hazafi, ha azt a picinyke szeletet illesztem a világkultúra gömbjéhez, ame­lyet csak innen lehet odaillesztenl. Innen, ebből a kicsi országból, ebből a lelki klí­mából, ennek a népnek a karakterét hor­dozva, ezzel a történelemmel a hátunk mögött. Minden más csak szó, szó, szó. Vagy éppen néma csend. Bárányt Ferenc A zsenik önmaguk mércéjével mérnek Németh László: Levelek Magdához Van ezeknek a Németh László-leveleknek unikum, meglepetés jellege, s nem csupán a Németh László- kutatók számára. Ritka do­log, hogy egy író intim, azaz családi levelezését — éppen a címzett családtag adja közre. Dráma ez, egy nagy szellem küzdelme a szó szo­ros értelmében az életért, a testi-szellemi leépülés fel­tartóztatásáért. Nos. ez a 150 levél, amelyet Németh László az 1956-ban Kanadá­ba távozott Magda lányának írt. ha úgy tetszik valóban erről szól : a betegségről, a küzdelemről, egészen az exitusig. Az orvos Németh László tudja, hogy meg van­nak számlálva az évei, órái, fogyóban az ereje, tehát be kell osztania. Az időt is, az erőt is. De gondoljuk csak meg, hogy milyen remek­művek születnek az állandó fenyegetettség, halálveszély- és haláltudat árnyékában! Mi az az új, többlet, amit ez a kötet ad? Németh Lászlót, a magánembert, a gyermekéiért aggódó apa rajzát. Az időintervallum 1956 ősze — 1971, 15 év. Né­meth Lászlót, ezt a szuper- érzékeny embert nagyon meggyötörte a korabeli (iro- dalom5 és kultúr-)politika a mai szemmel nézve és látva bornirt szűkkeblűségei és hántásai. Az a szinte gro­teszk fölényeskedés, amely a „népieseket’’^ s azon belül különösen Németh Lászlót sokáig a „tűrt” kategóriába suszterolta. A „nehéz Em­bert” — tegyük hozzá gyor­san, akit nemcsak a csa­ládja (és a kora) tett sok­szor próbára, de a már em­lített szuperérzékenysége is, mindenkor próba elé állítva a környezetét is ... Kassák (éppen Kassák!) írja egyik szép írásában, hogy minden tiszteletet megérdemelnek az írófeleségek. akik, mint Kőmíves Kelemenné, be­épülnek a férj életművébe. Életének ez az utolsó 15 éve — 150 levél tanúsága szerint — állandó riadt, kapkodó menekülés, küzde­lem a nyugalomért, amely­ben alkothat. De van-e, le­het-e ilyen nyugalom ? Ál­landóan vágyakozik az el­képzelt Édenbe, levelei tele vannak panasszal, s mi nem tudjuk minden csodálat (és némi irigység) nélkül olvas­ni, amit a sajkódi házról, kertről, az újra és újra kö­réje sereglő nagy családról, a lányokról (4!), vökről, unokákról ír. Németh Magda — a le­velek címzettje — kiemeli gz előszóban, de vissza-visz- szatérő motívum a levelek­ben is, hogy Németh László milyen nagy pedagógus volt. Milyen gyönyörű lenne ta­nárnak, diáknak egyaránt egy olyan iskolába járni, ahol kitűnően felkészült és állandóan tanuló pedagógu­sok örömforrásként csipe­getik az ismereteket. Ter­mészetesen Németh László zseniális komplex, azaz a tudományokat, a műveltsé­get történetiségükben szem­lélő és tálaló módszere sze­rint. Csakhogy! éppen Né­meth Magda sorsán mint­egy modellezhető le a dolog lehetetlensége. Ehhez egy Németh László kell, lega­lábbis egy Németh lány. Elég legyen annyi, hogy nem olyan „örök diákok” tanítanak, mint amilyennek Németh László vallotta ma­gát ... A zsenik persze az önmaguk mércéjével mér­nek. Megvalósíthatatlan a programjuk? Németh László esetében a dolog nem in­tézhető el ilyen olcsón. Mert igenis igaza van, ami­kor mindenktiől az önmaga maximumát várja el. Azt, hogy ki-ki a saját növéster­vét valósísa meg, s ez nem * megy küzdelem nélkül. Ha jól értem, nincs is más ér­telmes szépsége az életnek, mint ez a küzdelem. Persze, nem önmagáért (mint Ma- dáchnál), hanem a tökéle­tesedésért, amely soha nem tekinthető befejezett folya­matnak. Még a halállal sem ... Horpácsi Sándor A pellengér régi, az ejtőernyő új A legtöbb szónak az ér­telmi magvát, tehát az alap­jelentését árnyalatok, alkal­mi és mellékjelentések gaz­dag csokra is színesíti. Gon­doljunk csak a baba szára! Jelent piciny gyermeket, já­tékszert. • de a felnőttnek is lehet babája, szeretője, van próbababa, kuglibaba, s ak­kor még a labdarúgópályán használatos vagy a labda, vagy a baba! kifejezést nem is említettük. Sajátos csoportot alkotnak azok a szavak, amelyeknek az alkalmi jelentései a tör­ténelem során állandó, sőt alapjelentéssé váltak. Régen a vallatásnak igen gyakori és kegyetlen módja volt az az eljárás, amikor a vádlottnak hátrakötötték a kezét, és egy csiga segít­ségével a magasba emeltek, tehát felcsigázták. Néhány órás kínzás után a szeren­csétlen még olyan vétkeket is bevallott, amelyeket má­sok követtek el. A kipellengérezéssél is büntettek. Bizonyos ideig a szégyenfához, a pellengérhez kötötték a vétkest. A szé­gyenoszlop a legtöbb hely­ségben a piacon, a főtéren állt. Itt aztán az elítéltet szabadon szidalmazta, pocs­kondiázta az összegyűlt tö­meg. A megbélyegez, a bélyeget süt rá szókapcsolat is a múltba nyúlik vissza: az elítéltnek — megkülönbözte­tésül — tüzes vassal jelet égettek a homlokára, az ar­cára. A meghurcolás már szelí- debb büntetés volt. A tol­vajt végighurcolták a tele­pülésen, és közben meg is vesszőzték. A vesszőfutást a katonaságnál alkalmazták. Az elítéltnek két sor katona között kellett futnia, s a félsorakozott bajtársai a szerencsétlent vesszővel ke­gyetlenül elverték. Vannak szavak, kifejezé­sek, amelyek eredetileg kü­lönböző szakmák, iparágak szakkifejezései voltak. A lé' hűtő söripari kifejezés. A gyártás során a kifőtt lét ká­dakban pihentették, hűtöt- ték. Fiatal tanoncot bíztak meg azzal, hogy vigyázzon a felgyülemlett folyadékra, kevergesse, hűtse. Ö volt te­hát az „igazi” léhűtő. A benne van a csávában szókapcsolat a bőrgyártásban volt használatos. A bőr ki­készítéséhez használt lúgos folyadékot nevezték csává­nak. O. Nagy Gábor Mi fán terem című kötetéből meg­tudhatjuk, a régmúlt idők tímárai a csávázási korpa­csávával, tknsócsávával, vagy úgynevezett kutyagana- jos csávával végezték. Így aztán a csáva „anyagánál és bűzénél fogva is alkalmas képül kínálkozott” a kínos helyzet, a súlyos kellemet­lenség kifejezésére. A cserbenhagy ige vala­mikor ugyancsak a borkészí­tés egyik műveletét jelölte. Mégpedig azt, amikor a meg­tisztított és a cseresgödörbe rakott állati bőröket több hónapon át cseriében, cser­ben ázni hagyták, s a kisze­déskor egyik-másik példány a gödörben maradt. Napjainkban is vannak szavak, amelyek alkalmi je­lentéssel gazdagodnak. Kö­zülük most csak egyet em­lítünk, az ejtőernyős szót. Eredetileg az ejtőernyős katonai szakkifejezés, még­hozzá a korszerű hadsereg egyik elitalakulatának a tag­ját jelöli. Kis hazánkban a közéleti zsargon új jelentéssel ruház­ta fel az ejtőernyős szót. Azt a fontos beosztásban levő állami vagy pártfunkcioná­riust nevezik ejtőernyősnek, akit „érdemei elismerése mellett” felmentenek tiszt­ségéből, és más munkaterü­letre irányítják. Legtöbbször leváltásról van szó. és utó­lagos gondoskodásról,~mert a káder nem vész el, csak más helyre kerül. Az utóbbi időben például feltűnően sok leváltott ve­zetőből lett külföldön nagy­követ. Persze azért a sike­res ugrás és földetérés után hazai szolgálatra is jut be­lőlük egy-kettő. Kiss György Mihály X\\y ■' Gonda Anna: Gyulai kisház Heti mottónk: „Az agyoncsépelt szavak, a frázisok néha erősebb falat vonnak körénk, mint a páncél. Az emberek meg­bújnak mijgöttük, elrejtőznek az idők változásai elől. Ezért aztán a frázisok mindig a gonoszság legerősebb bástyái.” t FRANZ KAFKA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents