Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-02 / 207. szám

1989. szeptember 2„ szombat

n rendező : Bohák György

Tizenhárom színész negyvennyolc szerepet játszik

A Jókai Színház alig két hete, augusztus 22-én tartotta évadnyitó társulati ülését, és aznap, volt Száraz György drámájának, A nagyszerű halálnak a. bemutatója a Gyulai Várszínházban. Napokon belül következtek a Jézus-darab és a Doktor Herz olvasópróbái, s jelenleg az előbbi előadás rendelkező próbái, illetve az utóbbihoz énekórák „zajlanak”. Szeptember 13-tól A régi nyárral indulnak útra a művészek, összesen nyolc tájelőadásra. A nagyszerű halál kőszínházi próbái szeptember 29-én kezdődnek, a benti premier pedig október 6-án, illetve 7-én lesz, a kétféle (gyulai, békéscsabai) szereposztással. Október 20-tól a Doktor Herz című musicalt, december 1-jétől a Határ Győző misztériumjátékából készült Jézus születését láthatja a közönség.

A homlokzat felújítási munkálataitól egyelőre még nehéz bejutni a színházba, de a fent már lefestett épület biztató: szép és hamarosan kész. Nem lehet könnyű ilyen zajban komolyan dolgozni sem, ám a méltóság- teljes téma és a lelkesedés láthatóan feledteti a rendezővel és a színészekkel a külső zajokat.

Bohák György, a televízió drámai főosztályának rendezője; nevét főleg játékfilmekből ismerjük, bár másféle műsorokat is rendez, tulajdonképpen a televízió minden műfajában dolgozott már az elmúlt tíz évben. A Színművészeti Főiskola színházrendező szakán, Major Tamás osztályában kapott diplomát. A veszprémi Petőfi és a Debreceni Csokonai Színház tagjaként kezdte rendezői pályáját. Debrecenben például Az ügynök halálát rendezte, Mensáros László főszereplésével. A legutóbbi veszprémi fesztiválon közönségdíjat nyert Tamási Áron Gyökér és vadvirág című novellájából készült tévéfilmjével,

amelynek Kubik Anna és Bubik István volt a főszereplője. Néhány évig külföldön, az NDK-ban és Ausztriában rendezett. A Jókai Színházban tavaly márciusban a bolgár Pancso Pancsev mesejátékát, A med- veölőt rendezte; az is a televízióval közös produkció volt. A vendégrendezővel az első rendelkező próba után beszélgetünk.

— Ez a munkám hihetetlenül izgalmas kaland, óriási feladat számomra. Miért? Adott egy ötlet, amelyet Czető Bernât László dramaturg kollégámmal együtt szültünk, mi vagyunk az életrehívói, a két tettes. A Biblia három evangéliumát szerettük volna karácsony este képernyőre vinni. Ügy gondoltuk, hogy ennek a magyar nép karácsonyi ünnepében méltó helye van, oda kívánkozik. A megfilmesítésre próbáltunk vállalkozni, amikor jött a Jókai Színház igazgatójának és főrendezőjének felkérése, hogy rendeznék-e ebben az évadban, vendégként Békéscsabán.

— Az ötlet és a felkérés mellett a kaland harmadik nagy eseménye volt a Szent István Társulat a közelmúltban megjelent könyve, Határ Győző Görgőszínpad című műve. Ebben a szerző éppen a Biblia azon epizódjait dolgozza fel, amelyeket .mi szerettünk volna filmre, illetve színpadra vinni. Innen már minden három nap alatt játszódott le; először a Jókai Színház igazgatósága elfogadta az ötletet, a művet. a karácsony megünneplését. Majd a televízió megadta a szükséges pénzt, s ma elmondhatjuk': Határ Győző misztériumjátékát december elsején bemutatjuk ...

Az ünnepélyességet fokozza — vagy a kalandot, ahogyan Bohák György rendező fogalmazott —, hogy a Londonban élő költő, Határ Győző gyomai és nyomdász származású. Nyolcvanadik születésnapján, november végén Budapestre érkezik, s ha ideje és egészségi állapota engedi, talán ellátogat Békéscsabára is. De mit szabad még elárulni — premier előtt?

— Közvetlen segítőtársaim: Wieber Mariann jelmeztervező, Kos Iván díszlettervező, Márta István zenei vezető — sorolja Bohák György. — a bibliai mítosz- körből a zenei részeket is fel szeretnénk eleveníteni egy korabeli zsoltáros könyv alapján. A színház csaknem egész társulata színre lép. Elsőnek említeném Réti Andreát, aki a bibliai Máriát játssza, Józsefet Dariday Róbert. Jézus figurájára Zsótér Sándort, a Radnóti Színpad tagját kértük fel. Nagy feladat hárul Heródes megszemélyesítőjére, Harkányi Jánosra.

— Mivel Határ Győzőnél XV. századi vásári színjátszók adják elő a Bibliát, tizenhárom színész negyven- nyolc szerepet játszik ebben a kétórás előadásban. Miután sok köze van ennek a produkciónak a betlehemes játékhoz, az előadás úgy kezdődik, hogy a színház kivilágított homlokzata előtt tizenöt percig egy színjátékos kocsival eljátsszak a Mária fogantatása című epizódot. A közönség ezután megy majd be a nézőtérre.

— A színház vagy a televízió kedvesebb?

— Úgy indultam, hogy a színházra teszem az életem. Aztán az egyik veszprémi darabomat látta a televíziós főnököm; felkért, hogy készítsem el telvízióra, s ezzel a filmmel, A dicsekvő vargával megnyertem a plov- divi fesztivál rendezői díját a következő évben. S kaptam egy szerződési ajánlatot a televízióhoz. Nagyon idegen világ volt először, a technika, a rohanás,- a fantasztikus fizikai igénybevétel, az állandó készenlét, öt év kellett, amíg ebbe beletörtem. Ma már nagyon boldog vagyok vele, tetszik, hihetetlen mámor, csodálatos hivatás. A hetvenes évek végére a televízió második szerelmemmé vált, s ha ilyen létezik, hogy az embernek párhuzamosan két szerelme van, hát én ebben élek.

— A kívülállónak úgy tűnhet, palami előnye talán mégis van a televíziónak a színházzal szemben. A felvétel, a film megmarad, míg az előadások lekerülnek a műsorról, és ezzel vége ...

— Ez kétségtelenül tény, különösen ma, a video, a kábel- és a műholdas televíziózás korszakában. Ugyanakkor a színház — az élő jelenlét fantasztikus varázsa — semmivel nem helyettesíthető.

Niedzielsky Katalin

Próbán: középen József és Mária (Dariday Róbert és Réti Andrea), jobbra a rendező Fotó: Veress Erzsi

Jó beruházás a nyelvtudás

Minden előzetes várakozást felülmúló érdeklődés nyilvánul meg az ország első ifjúsági nyelviskolája iránt, amely ősszel nyitja meg a kapuit Pécsett. A szervezők 80—100 fiatal jelentkezésére számítottak, ezzel szemben mintegy 200 lány és fiú kérte felvételét a speciális nyelvoktató intézménybe. A pályázók kétharmada az ország távoli vidékeiről utazott Pécsre, hogy felvételi vizsgát tegyen.

A felvételi bizottság 120 — túlnyomórészt frissen érettségizett, s továbbtanulni vagy elhelyezkedni nem tudó — fiatal nyelv- készségét találta alkalmasnak az intenzív angol, illetve német nyelvi képzésre. Nyelvtudásuk alapján határozták meg, hogy ki, melyik csoportban tanul majd. Mind az angol, mind a német nyelvből egy alapfokú, két középfokú és egy felsőfokú nyelvvizsgára felkészítő osztályt szerveztek. Ezek nem merev beosztások, a tanulók év közben — gyorsabb vagy lassúbb haladásuknak megfelelően — átkerülhetnek az alsóbb vagy felsőbb csoportba.

A pécsi kezdeményezés eredetisége abban áll, hogy az iskolájukból nemrég kikerült fiatalok ugyanúgy járnak tovább iskolába, mint annak előtte, azaz ősztől tavaszig mindennap délelőtt, de kizárólag a választott idegen nyelvvel foglalkoznak. Ha úgy tetszik: a középiskola ötödik osztályát végzik. Körülbelül hatszáz órában tanulják majd az angolt, illetve a németet, s nyelvi gyakorlaton is részt vesznek az illető országban. A nyelvi képzéshez kiegészítő szakmai (pénzintézeti, idegen- forgalmi, kereskedelmi stb.) képzés csatlakozik, így egyszerre kerülhet sor nyelvi és szakmai vizsgára. Nem olcsó iskoláról van szó, de a szülők több mint fele maga fedezi a költségeket, mivel jó beruházásnak tartja a nyelvtudást. A többiek pályázatot nyújthatnak be a foglalkozási alaphoz, s közép-, illetve felsőfokú vizsgaeredmény esetén visszatérítik a költségek 60, illetve 70 százalékát. A bank pedig — kívánságra — százezer forint nyelvképzési kölcsönt ad, amit öt év alatt kell törleszteni.

Ki vagy te?

Petőfi Sándor vagy? Egyáltalán: tegez- hetlek-e innen, 133 év távolából, amikor te ott, Barguzinban (Eliszunban?), utolsót lélegeztél és sötétségbe zuhant benned a világ? Tegezhetlek-e, csak azért, mert magyar vagyok? Tegezhetlek-e, mert te, a költő, tegeztél minket, akkor élő magyarokat, szabadságra harcolni-kiállni lódult eleinket? Tegezném-e Damjanics tábornokot, aki pedig már változtathatatlanul fiatalabb nálam, tegezném-e, ha egyszerre itt lenne, mint az Üj Zrínyiász hőse, Zrínyi Miklós?

Ki vagy te? Nézem a barguzini koponyát, és szorong a torkom, mert arra gondolok: ezek alatt a 'koponyacsontok alatt született meg a Szeptember végén? A „még zöldéi a nyárfa az ablak előtt”? Kinézék a szerkesztőségi szobám ablakán az „én nyárfámra”; lassan feleszi körülötte az építkezés. Látom, hogy a tavaly még zöldellő ágak már (egy év alatt!) száradóvá, csupasszá változtak ... Nézem koponyád arcát, és azt kérdezem: „Ki

vagy te? Petőfi vagy”?

A szemeid sötét gödreit nézem. A homlokodat. A kemény, kiálló járomcsontokat, melyeik kísértetiesen azonosak azzal a dagerrotípiával... Nézem a fogaid, a bal hármast, a ferdén kiálló „farkasfo- gat”, melyről (talán Jókai?), azt mondta vagy írta: furcsa volt az arcod, amikor nevettél. Elgondolom, hogy kardos-atillásan szavaltad: „Talpra magyar!” És már tudom régóta, hogy nem a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, hogy az csak legenda, mégis emléktábla hirdeti most és mindörökké (?!). Mert a legendák alkalmasint vasnál is erősebbek, vagy a kardok acéljánál is.

Felteszem a magnóra a tekercset, amelyen Kiszely István professzor beszél, és egyszerűen csak annyit mond: „Én semmit sem tudok arról, hogy Petőfi hogyan került Barguzinba, milyen minőségben élt ott; annyit tudok, hogy akit megtaláltunk, azt Petőfivel azonosítottuk, és ez biztos.”

Hallgatom tovább, száz percnyi felvételem van, sugárzik a professzor hangjából a meggyőződés. Azóta sem szabadulok tőle, a szavaitól. „Ha a dagerrotípia nem hamisítvány, Petőfit találtuk meg”. Tudományos világhíresség mondhat-e ilyet, ha meggyőződésében csak ezerszázaléknyi kétely lenne? Ha most, a barguzini Petőfivel nem a teljes életműve forogna kockán? Aztán olvasom a magyar lapokat, nézem a televíziót, hallgatom a rádiót és borzasztó rossz érzéseim támadnak. Nem is merem (önmagam előtt és miatt) megfogalmazni azokat.

Rólad, Petőfi Sándor! Rólad, te barguzini halott, te, akiről hinni szeretném, hogy te vagy, mert a legendákból elegem van. Az igazat akarom tudni! Mindenről! Rólad is Petőfi Sándor, aki mára már csontváz egy fémládába összegqyűjtve, és akiről a tudomány megfoghatatlanságával mondják: ő az! Azt az arcot simogatta Szendrey Júlia, az a szem látta Zoltánt, és Bem menekülését, és az a száj mondta ki, amikor már menekült a test, hogy „potomság”, és aztán a többi néma csend, a többi rejtély, a többi Barguzin.

De Barguzin-e?

Szégyellem magam. Mások miatt szégyellem. Akik minapság képesek viccelődni (még tréfának sem mondhatom) veled, rólad, még ha nem is Petőfi vagy, csak egy halott a száműzöttekből, vagy nem is száműzött, csak egy ember. Szégyellem a nagyokos mosolyokat, a gúnyos hangsúlyokat, a kazángyárosról és társairól, az „expedícióról”... Még akkor is szégyellem, ha én magam is dühöngök az arrogancián, a szerénységet nem ismerő nagyképűségen, akik közé nyilván nem a magyar, az amerikai és a szovjet tudósokat sorolom. Szégyellem a cirkuszt, Petőfi Sándor, te szegény barguzini, te segesvári, te szegény, múlt századi halott. Mert ez az utóbbi a legbiztosabb. Vagy talán az sem?

Mire ezek a sorok, ezek a csöndes, fájdalmas és szomorú mondatok megjelennek, lehet, újabb hírek szántják fel az eget magyarhon felett, melyek rólad szólnak. Találgatni sem merem, mifélék.

Ki vagy te? — kérdezem a fotográfián rámtekintő koponyától. Petőfi Sándor vagy ? És tegezhetlek? ...

Sass (Ervin

„Elvtárs, tiszteld az osztály nélküli tudást!”

Csöbörből vödörbe?

Lehet, hogy magánügy, de én már nagyon unom az „értelmiség jobb megbecsülését” sürgető szólamokat. Igaz, én általában minden szólamot és hangzatos jelszót hamar megunok. Bár nekem csak történelem a „vas- és acél országa leszünk”, és az „elvtársak, nem ehetjük meg az aranytojást tojó tyúkot”. Ellenben a „nem beszélni, dolgozni kell” divatját magam is megéltem. Számtalanszor, ahányszor csak politikai vitába kerültem egykori feletteseimmel, ez a mondat jelezte: a vitának vége — és természetesen nem én kerültem ki belőle „győztesen”.

Időközben valamennyi szólamunkról kiderült már, hogy „nagyobb volt füstje, mint a lángja”, s délibábot kergetett az, aki felült nekik.

A kibontakozási retorika most az értelmiséget nevezte ki Messiásnak. Az egykori „réteget”, amely a munkásosztály és a parasztság megbonthatatlan szövetsége mellett, alatt, részben e kettő támasza, részben üldözendő, elnyomandó ellenfele volt. Mára viszont már Messiássá lépett elő, akit elég megbecsülni, és a haza fényre derül.

Tartok tőle, hogy ez is csak egy szólam, egy hangzatos és éppen aktuális jelszó, ami csak arra jó, hogy — akarva-akaratlan — ösz- szeugrasszuk egymással a

különböző rétegeket. Menjünk csak be egy külvárosi kocsmába, hallgassuk meg, miképp vélekedik újkeletű jelszavunkról a társadalom másodállásból harmadállásba rohangáló, csökkenő életszínvonalú vezető ereje!? De az is elég, ha belehallgatunk az öltözői beszélgetéseikbe. Mindinkább szidják, káromolják az „ingyenélőket”, a fehér köpenyeseket, akiket nekik kell eltartaniuk.

De az értelmiség maga sem fogadja osztatlan örömmel, hogy egyszeriben minden politikus őket akarja „jobban megbecsülni”. Ök ugyanis naponta tapasztalhatják, hogy ki mennyire lehet értelmiségi, az egyfelől bérpolitikai kérdés, másrészt pedig kinek-kinek a megalkuvó készségén múlik.

(Az igazságnak persze tartozunk annyival, hogy immár bértömeggazdálkodás van, ami annyival különbözik az előbbitől az esetek többségében, hogy más a neve.) Ha a későbbiekben béremelésre kényszerül a vállalat, ezek után már nem tehet mást, keres-csinál ! — egy vezetői posztot a tehetséges mérnöknek; hiszen nálunk nem a teljesítményt fizetik meg, ugyan, az ronda kapitalista szokás, bár kacsingatunk felé; de egyelőre a hatalmi hierarchiában elfoglalt' hely az, ami a legnagyobb súllyal esik latba a bérezéskor.

Másfelől pedig a mi kis

értelmiségink csak akkor kamatoztathatja szürkeállományának sokra hivatott tőkéjét, ha ő a „főnök”. Különben választani kell : vagy bevonja aktuális főnökeit társszerzőnek a találmányába, szabadalmába, még ha azok nem is értenek hozzá, vagy tudj’ Isten meddig porosodik a jobb sorsra érdemes találmány valamelyik fiók mélyén... A Naksolt, az égési sérülések eddigi legjobb gyógyszerét, potom 16 évig „fektették”, hasonló okok miatt.

Nem tetszik ez nekem, hogy képtelenek vagyunk tanulni a múltból. Akkor a munkásság, ma az értelmiség kezébe rakjuk jövőnk zálogát; és akkor is, most is megvan hozzá az aktuális szólamunk. Már megint kapkodunk, csöbörből vödörbe ugrunk. Mintha nem akarnánk tudomásul venni, hogy éppúgy vannak semmirekellő értelmiségiek, mint elmélyülten kutató, minden iránt érdeklődő, feltaláló munkások — és fordítva. Hogy nem az számít, kinek milyen „fokú” képzettsége van, sokkal inkább az, hogy ért-e ahhoz, amit — papírforma szerint — neki tudnia kell, és igyek- szik-e lépést tartani szű- kebb-tágabb szakmájának fejlődésével, illetve, hogy akar-e?

Álmaimban a régi nagybetűs szónoklatok között a gyárak kerítésein felfedezni vélek egy új mondatot. Egyelőre*'ugyan még fakón áll „a vas és acél országa leszünk” és a „jobban meg kell becsülni az értelmiséget” árnyékában, de talán hamarosan csak az fog ragyogni : „Elvtárs, tiszteld az osztály nélküli tudást!”....

Fekete Gy. Attila