Békés Megyei Népújság, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-12 / 189. szám

1989. augusztus 12., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET ■VcÖRÖSTÁJ Arcok közelről Mi kl y a Jenő Kilenc éve, hogy Miklya Jenőről, a szeghalmi lakos­ról, akkor a Sárréti Múze­um igazgatójáról, honisme­reti kutatóról, sorozatok szerkesztőjéről írtam. A Kö­röstáj régi és új olvasói is ismerik a nevét, az a Sár­réti Múzeum Szeghalmon az országos sajtót is bejárta már. Persze, hogy mások se­gítsége nélkül nem lett vol­na múzeum, de Miklya Jenő nélkül semmiképpen. Most, hogy másfél évç már nyug­díjas, hogy másfél évig nyugdíjasként is igazgatója volt az intézménynek, mos­tan pedig, hogy van már új igazgató is Szarka Sándorné rajz-földrajz szakos tanárnő személyében, Miklya törté­nész-muzeológusként tény­kedik álmai színterén. — Azt terveztem, hogy ez a múzeum szellemi központ is legyen ezen a tájon, újab­ban azonban már se vége, se hossza nem volt a mun­kámnak. Hogy az idő gyor­sult fel, hogy az idő az em­ber feje felett is egyre job­ban elhalad: mindegy. Tény, hogy nem véletlenül mond­tam kilenc éve: a múzeum egész embert kíván. Pedig akkor még nem is 1989-et ír­tunk. — Van itt egy Erdély-ki- állitás nálatok. Gyönyörű, megindító. Hihetetlen, mi mindent gyűjtöttetek ösz­sze . . . — Régóta készültem rá, munkatársaimmal. Tudtam, kinél mi található. A kiál­lítás nagy része magántu­lajdon. Hogy így sikerült, a szeghalmiaknak köszönhe­tő. — Van-e valami új örö­möd? Ami nemcsak a tiéd? — A kérdés így furcsa, de hát az öröm az öröm. Számomra az a legfrissebb, a legdédelgetettebb álom megvalósulása, hogy októ­bertől (a múzeumbaráti kör kezdeményére) megkezdi el­ső, elődjét tekintve 46. év­folyamát a Szeghalom-vidéki Hírlap. Igaz, havilapként, és négy oldalon: de megkezdi. Itt, Szeghalmon negyvenöt éve nem volt helyi újság. Tényleg, alig van szó, hogy ezt az örömöm (mely hi­szem, hogy közös öröm) ki­fejezzem. — A lapon túl, min mun­kálkodsz ez időben? — A Tildy Zoltán-emlék- kiállításon, melyet október­ben, szobrának leleplezése­kor nyitunk meg a Kossuth téri kiállítóházban. Tildy, az egykori szeghalmi reformá­tus lelkész, az első magyar köztársasági elnök eltéphe- tetlen szálakkal kötődött eh­hez a városhoz, vidékhez. Amit majd a vendégek lát­nak, ezt a kötődést igazol­ja; remélem, emlékeket is ébreszt az emberről, a poli­tikusról, aki nehéz sorsot élt meg élete utolsó szakaszá­ban. — Mit írsz mostanában? — Füzesgyarmat agrártör­ténetét a törökdúlástól a földosztásig. A gyarmati Vörös Csillag Tsz adja ki, bizakodom, hogy ősszel nyomdába kerül a kézirat és könyv lesz belőle igen ha­mar. s. e. A szép könyv dicsérete Részlet a Tevan-könyvek kritikái című összeállítás bevezetőjéből A száz éve, 1889. augusztus 15-én született Tevan . Andor könyvkiadói tevékenységének indulása (1909) egy­beesik a bécsi Grafikai Főiskolán folytatott tanulmá­nyainak befejezésével. A császárvárosból Békéscsabára hazatérve átvette apja nyomdájának vezetését s azonnal hozzákezdett tipográfiai elképzeléseinek gyakorlati meg­valósításához. Első tevékenysége a fejlesztés, a moder­nizálás volt. Éhnek eredményeként sor került két gyors­sajtó vásárlására valamint két szecessziós jellegű betű­típus összes fokozatának beszerzésére, fgy az eddig csak alkalmi nyomtatványok előállítására használható kis műhelyt könyvkészítésre is alkalmas, korszerű nyomdává változtatta. A nyomdafejlesztés befejezése utón Tevan Andor azonnal megkezdte a könyvkészitést, illetőleg -kiadást. Alapelvként — szemben Knerék konzervatívabb ízlésé­vel — kezdettől fogva a modernséget tekintette. Ez ve­zette a kiadásra kerülő szerzők és művek megválasztá­sában, a könyvek tipográfiai megformálásában is. Az első három év (1909—1911) Tevan-kiadványai in­kább csak próbálkozásnak, bemutatkozásnak tekinthetők, amelyek egyrészt elősegítették a Tevan nyomda és ki­adó megismertetését a nagyközönséggel, másrészt pedig ezekkel a könyvekkel szerzett tapasztalatok, kapcsolatok alapján sikerült Tevannak (Rozsnyay Kálmán majd pé­pedig Franyó Zoltán közvetítésével) személyes ismeret­ségbe kerülnie a korabeli magyar irodalom számos ki­válóságával (Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Ju­hász Gyula, Nagy Lajos, Krúdy Gyula). Mivel Tevant — szemben Kner Imre idegenkedésével — főként az élő irodalom alkotásai érdekelték, így ezek a kapcsolatok hozzásegítették kiadói tematikájának je­lentős átalakításához is, .s ennek kedvező jelei már a következő év (1912) Tevan-kiadványain érzékelhetők voltak. Az egyedi kiadványok mellett még ugyanebben az év­ben Tevan Könyvtár címmel megindította a hazai könyvkiadás élvonalába kerülést eredményező első so­rozatát is. A modem magyar és külföldi irodalom alkotásait népszerűsítő sorozat célját a kiadó így hirdette: A Te­van Könyvtár havonként három füzetet bocsájt a könyv­piacra, ügyelve arra, hogy úgy belső tartalma, mint külső kiállítása tekintetében az e nemű vállalatok kö­zül kiváljék. Programjában felöleli a hazai és a külföldi irodalom legjavát. Az egyes füzetek a nagy példányszámban jót, olcsót és mégis szépet elvet testesítették meg: a sorozatot tartal­mi igényésség, műfaji változatosság, az egyszerűségében is ízléses külső kiállítás jellemezte. Az egységes for­mátumú (180X120) füzetek vajszínű borítólapján színes hullámvonalakból kialakított ovális keretben állt a so­rozat neve, illetőleg a füzet sorszáma, alatta pedig a mű szerzőjének neve, a mű címe, műfaja és az ár meg­jelölése szerepelt. A belső tipográfiai megoldás, a fel­használt anyag (papír, festék) jelentősen elmaradt a tartalmi értékektől, ez azonban elsősorban a kiadási költségek csökkentésével magyarázható. A sorozat fo­gadtatása az olvasók körében kedvező volt, a Tevam Könyvtár füzetei hamar népszerűvé váltak. A folyóiratokban, napilapokban is — különösen az el­ső-második évben — jó néhány méltatás jelent meg a sorozatról s a kritikusok elismeréssel írtak Tevan kez­deményezéséről. Dicsérték a páratlanul nívós és artisz- tikus füzetes sorozatot; Tevan ízlését, szakműveltségét és irodalmi tájékozottságát, friss, érdekes, nívóban, kül­ső megjelenésben európai színvonalú könyveit, amelyek­kel a Nyugat utáni második helyre került a Tevan ki­adó. Tevékenységét, mellyel nagy szolgálatot tesz a ma­gyar könyv európai ügyének, valósággal kulturális misz- szíót teljesít s teszi mindezt Békéscsabán: Tevan vidék­re ment könyvkultúrát csinálni. A Tevan Könyvtár indításával csaknem egy időben (1913) újabb könyvsorozat kiadására vállalkozik Tevan. Ezúttal — mintegy a tömegkönyv ellenpólusaként — a bibliofil jelleget állítja programjának középpontjába: A német, angol, francia bibliofilirodalom óriási fellen­dülése arra indította kiadóvállalatunkat, hogy Magyar- országon az első privát sajtót megteremtse. E privát sajtó tisztán bibliofil könyvek készítésével foglalkozik ... Az e sorozatban megjelenő könyvek művészi kiállítás­ban, az elképzelhető legszebb kivitelben, minimális pél­dányszámban készülnek és számozottan kerülnek kiadás­ra. Az Amatőr sorozat három és fél évtized alatt meg­jelentetett 14 kötetét Tevan legsikerültebb kiadványai között tartják számon; amit a művészi kiállítás mellett az is bizonyít, hogy valamennyi példánya vásárlóra ta­lált s ezek a kötetek hozták meg kiadójuk száméra a legteljesebb hazai elismerést... Dr papp János Bertók László: Nem akarnak veszíteni S jönnek a szorgos naivak a strandmester nevezi ki ez kimenti az belöki és mindenkire süt a nap lerakják kis motyóikat nem akarnak veszíteni s az Isten sem bogozza ki ki csapja be a másikat ha meggondolom ennyi csak ez is az is túlélheti s mert mindegyikük elhiszi a világ mégiscsak halad aki náluk is okosabb választhat hogy mi jó neki. A. Hajt: A nagyvezír A nap nyugovóra járt. A minaret magasán mélabús hangon kiáltott a müezzin, imájának hangja elhallat­szott a hófehér palota zöld­ben úszó kertjéig. A magasságos szultán vé­gigsimított deres szakállán, és kegyesen intett az első vezímek. A vezír szívére tette kezét, és elkezdte mon­dandóját ; — Legbölcsebb, azt hi­szem, megtaláltam a mód­ját, hogyan lehet rendbe hozni az államháztartást. Csak ne tiltakozz mindjárt, hallgass végig. Ügy tűnik — a vezír itt nagy levegőt vett —I, el kell bocsátani a háre­medet. A szultán felemelkedett a párnákon : — Micsoda?! — Várj, Hatalmas, ne kelj haragra! Hiszen magad is tudod, a kincstár üres, a nép maholnap fellázad az éhségtől. És mennyibe ke­rül nekünk a te háremed? Nézd, kiszámoltam ... A vezír óvatosan egy pa­pírlapot nyújtott át a szul­tánnak: — Naponta gyümölcsök, sörbet, halva. Ruhák, éksze­rek, tengerentúli illatsze­rek ... Nem is szólva a ki­szolgáló személyzetről. Nos, ezen a pénzen egy egész hó­napon át elláthatjuk alatt­valóidat. A szultán hitetlenül né­zett a papírra, aztán a ve- zírre: — Egy egész hónapig? — Igen, Magasságos! Egy hónapig és még két napig. — A szultán párnás kezével megvakarta a tarkóját. — Nem tudom ... Ez va­lahogy nagyon váratlanul ért. Félek, a nép félre fog érteni bennünket. Nem fog­ják gyengeségünknek vél­ni? — Ugyan, Hatalmasságos ! A nép tudja, hogy te erej ed teljében lévő férfiú vagy. De te, Legbölcsebb, tedd szí­vedre kezed, kell neked ez a hárem? Nézd ... — a vezír elővette a második papírt, és a szultán elé tette. — A lista szerint most 120 há­remhölgyed van. Te termé­szetesen még üde és friss vagy, de milyen gyakran lá­togatod a feleségeidet? Egy­szer egy hónapban. Nem két­séges, megtudtam ... Más szóval, ez évi 12 alkalomra jön fei. Tehát minden szere­tett feleség tízévenként egy­szer élvezi kegyeidet. — Talán kevés? — kér­dezte sértődötten a szultán. — Nem, nem, Fényessé- ges! Látogatásod legyen bár ritka, mégis Allah ajándé­ka. De talán százhúsz — ki­csit sok. Hagyjunk ötöt. Na, tízet legvégső esetben ... — öt... De mit monda­nak külföldön? — Na de Fényességes, nem mindegy nekünk, mit mon­danak azok ott? Mért va­gyunk mindig tekintettel rá­juk? Mi is hatalmas biro­dalom vagyunk. — Éppen ez az, hatalmas. És hogy néz ki ez a biro­dalom hárem nélkül? — De miért nélkül? Le­gyen hárem, csak kicsi. Ügy­mond a lehetőségek szerinti. A szultán elgondolkozva beleharapott egy lédús ba­rackba, aztán visszatette a tálba. — Há-át, őszintén szólva nem ezt vártam tőled. Még­is te vagy az ifjú nemzedék, egyetemi diplomával. Azt gondoltam, valami új adót találsz ki, vagy háborút va­laki ellen. — Miféle háborút, Leg­bölcsebb?! A nép végképp kimerült. — A nép! A nép! — gu­rult dühbe a szultán. — A nép én vagyok, érted? És nekem gyorsan szert kell tennem a gazdasági hata­lomra, anélkül, hogy bármi is megváltozna. Te meg itt mindenféle apróságokkal jössz ... Rendben, hagyd itt a papírjaidat, megnézem. A nagyvezír mélyen meg­hajolt, és kezét mellére té­ve kihátrált a szobából. A szultán súlyos tekintettel né­zett a csukódó ajtóra. — Tejfölösszájú! Keresd, amit kitaláltál: a háremet becsukni ! Légy kíméletes ! Ma elbocsátom a háremet, holnap meg engem küldenek el. Na nem! A hárem az alapja mindennek. A szent dolgokat pedig senkinek nem engedjük bántani. Senkinek! A szultán elvette a papírt az asztalról, és darabokra tépte. Másnap új eunuk jelent meg a háremben. Az ud­varban azt suttogták, ez az eunuk külsőre megdöbben­tően hasonlít a szultán nagy- vezírére. Horváth Lilla fordítása Pesszimizmusaim — optimista véggel Vésztjósló jelentéseket ol­vasok bolygónk romlásáról, kifosztottsáigának állapotá­ról az érzelmektől megfosz­tott emberi kapcsolatokról, az anyagi érdekeltségek ál­tal ki- és bemért viszonyok­ról? Készült-e leltár a megél­hető élet szürkeségéről, a viszonyok sekélyes természe­téről, az iszonyok sokfélesé­géről, a kiszolgáltatottságok­ról? Nyilvántartásba vette-e valaki, hogy kik és miért vették el tőlünk a dalt, a táncot, a játékot, a feszült­ségeket oldó vigasságot? Ész- revette-e valaki, hogy az italozás, a dohányzás, sok más ok mél'lett azért ölt pusztító méreteket, mert ki­üresedtek a mozdulatok, mert semmi mást nem lehet a nyereségérdekeit szórako­zóhelyeken tenni, mint a po­hár után nyúlni és rágyúj­tani? Szóvá teszi-e valaki, hogy a léleknek már csak lopva lehet luxusa, eluralkodott, mindent beborított a közvet­len és gyors haszon remé­nye, hogy érdek nélkül már senkinek semmi sem tet­szik? Miért számolunk min­den percet, amit pénzzel nem mérhető időtöltésekre „pazarlunk”? Tapasztalják, hogy elkerüljük a régi ked­ves ismerősöket, mert, ha összefutnánk, fel kellene idézni a közös emlékeket, és sorolni az eltelt idő történé­seit? Valójában legfőbb vá­gyunk, hogy átadjuk ma­gunkat egy „haszontalan” beszélgetésnek, egy érdek-' tői mentes kapcsolatnak, de a nosztalgiázásra nincs idő, a megszámlálhatatlan elvég­zendők rabszolgáiként fu­tunk a pénzünk után. Nem tűnt fel önöknek, hogy, ha az emberek együtt vannak, ritkán alakul ki egymásra épülő párbeszéd? Mindenki panaszkodik, mél­tatlankodik, dühöng, nem fi­gyel a másikra, csak mondja a magáét? Az elkerülő, az elhárító mechanizmusokban kifogyhatatlanul találéko­nyak vagyunk. Remek stra­tégiáink vannak arra, ho­gyan tudjuk magunktól tá­vol tartani a másikat, ne­hogy beavasson szorongásai­ba, nehogy ránk rakja zűr­zavaros lelke terhét, mert talán nem tudnánk közöm­bösek maradni. Márpedijg az empátia, a tolerancia, nem beszélve a szeretetről, idő- és energiaigényes! Kinek mondjuk el az örö­möt, a bánatot, kinek be­széljük ki a kétségbeesést, a félelmet? A barátunk félté­keny, a munkatársunk irigy, a házastársunk holtfáradt, az orvosunkra harmincán várnak, a szüléink öregek és betegek, a gyermekeink érettségire készülnek és ki­merültek, még éjfélkor is a könyvek fölé hajolnak. Meg­szakad a szívünk azért is, mert tudjuk, ha ötször eny- nyit tanulnának, az is ke­vésnek bizonyulhat a felvé­telin, az életben meg sem­mit sem kezdhetnek vele. Az emelkedő áraknál, az esztelen elvonásoknál, a nyomasztó terheknél is job­ban fáj az emberi minősé­gek elszegényedése. A szel­lem, a lélek nem dáridóz- hat függetlenül a testtől, a tudat a léttől; a romlás fo­lyamata kölcsönös, egymást gerjesztő. Ha még boldog idealista lehetnék, kérdez­hetném: miért kell a pénz a tánchoz, a dalhoz, a meg­értésnek, a türelemnek mi köze az anyagiakhoz, miért kell az egymásba kulcsoló­dó kezeknek számolni a ka­matot? De az élet realistá­vá egyszerűsített. Nézem a hitüksohasemvollt fiatalok ellenséges pillantá­sait, hallgatom könyörtelen ítéleteit, és sajnálom őket, mert hitek nélkül gyötrel- mesen nehéz megtalálni a jogos reményeket. Én pesz- szimista hangulataimból, a reménytelenség állapotaiból is képes vagyok kilépni, és bízni abban, hogy az ember tenger tévedéseiből egyszer csak partot ér. Körülöttem ma még sok minden rácáfol erre a reményre, mégis ma­kacsul kapaszkodom abba a hitbe, hogy az ember képes lesz — mellesleg kutyaköte­lessége ! —. erkölcsi energiá­jába és humanizmusába ve­tett bizalmának visszanyeré­sére, és annak felismerésére, hogy erre megvan minden oka és eszköze, mivel ren­delkezik az emberléptékű jö­vőhöz vezető út megtalálás sához szükséges képességek­ül- Zágoni Erzsébet Heti mottónk: > „Aki másról állandóan rosszat szeret mondani, vesze­delmesebb, mint a harapós kutya.” ID. GYÖKÖSSY ENDRE 1953

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents