Békés Megyei Népújság, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-08 / 185. szám
1989. augusztus 8., kedd o Az Országos Sajtószolgálat közleménye Tiltakozó memorandum E sorok aláírói, a Hirosimáért vasárnapi ökumenikus békevirrasztás gyulai résztvevői felemeljük szavunkat a békéért és az emberi jogok érvényesüléséért Közép-Kelet-Európában. Tiltakozunk a romániai falu- rombolás, a nemzetiségi jogok és a lelkiismereti szabadság semmibevétele ellen. Imádságunkban hordozzuk mindazokat, akik üldöztetést szenvednek Romániában az igazságért, akik kiállnak elnyomott embertársaikért, magyarokért, románokért, németekért, szerbekért. Felháborodásunkat váltották ki a közelmúltban napvilágot látott híresztelések. Tiltakozunk az ellen, hogy térségünk egymásra utalt népeinek feje fölött elhangozhatnak üres fenyegetések. Kárhozatosan cselekszik az, aki a megélhetési gondokkal küszködő lakosság lelki terheit tovább növeli. Kérjük a felelős államférfiakat és katonapolitikusokat, akadályozzák meg a békétlenség légkörének terjesztését, az erőszak térnyerését, teremtett világunkban. Felhívjuk a hazai és külföldi békeszervezeteket és békeszerető embereket, csatlakozzanak tiltakozásunkhoz ! Gyula—Gyulavári Református Egyházközség, MDF Gyula városi szervezete, Fidesz Gyula városi szervezete Konvertibilis valutát csak az útlevél tulajdonosának szolgáltatnak ki A valutaeladó helyek utazási célra konvertibilis valutát csak közvetlenül az útlevél tulajdonosa részére szolgáltatnak ki. Erre a korlátozásra a Magyar Nemzeti Bank szerint azért van szükség. hogy megakadályozzák a visszaéléseket. A családtagok (szülő, házastárs. gyermek) egymás részére akkor válthatják ki a valutát, ha az említett családtagi kapcsolat az útlevelet (útleveleket) bemutató személyi igazolványából megállapítható. Ilyen esetekben tehát az útlevélen kívül a valutát megvásárlónak személyi igazolványát is be kell mutatnia. Ha a személyi igazolványból ez a családtagi kapcsolat nem állapítható meg, az útlevél tulajdonosa által adott okmányszerű meghatalmazás (két tanú által aláírt meghatalmazás és a meghatalmazó személyi igazolványa) is szükséges a valuta megvásárlásához. (MTI) Pozsgay Imre beszéde Szombathelyen (Folytatás az 1. oldalról.) zatos helyzetből, amelyben felelőssé tehették őket olyan döntésekért, amelyek meghozatalában nem vehettek részt. E változás igénye fejeződik ki a párton belüli reformmozgalomban, s nagy politikai hiba, ha ezt a széthúzás, a bomlasztás szándékának minősítik. Lehetőséget kell teremteni arra is, hogy végre tisztázódjék: valójában hány pártból áll az eddigi egyetlen párt — mondta Pozsgay Imre. Meg kell adni a jogot azoknak, akik. az MSZMP új programjával nem tudnak teljesen azonosulni, hogy más politikai szerveződésekbe tömörüljenek, de minden rosszallás vagy egyéb következmény nélkül. Az MSZMP e tisztázó művelet nélkül nem lesz képes a nemzet centrumához közeledni, s ez választási esélyeit is ronthatja. Nemzetközi tapasztalatokra hivatkozva jelentette ki Pozsgay Imre —, hogy nincs olyan erő, amely egy pártot a nemzet akarata ellenére meg tud tartani a hatalomban, s óva intett bárkit is az eféle elképzelésektől. Ha a tagság kezdeményező- és cselekvőképességére épül a párt új gyakorlata, akkor az eddigi működési elveket is felül kell vizsgálni. El kell vetni az úgynevezett demokratikus centralizmust, amelyről a gyakorlat százszor bebizonyította, hogy csak bürokratikus centralizmusként képes működni. Természetesen nem arról van szó, hogy központi akarat ne érvényesüljön a pártban, de ennek a tagság szándékait, véleményét, s nem az apparátus uralmát kell érvényre juttatnia. Ezzel kapcsolatban később — kérdésekre válaszolva — Pozsgay Imre példaértékűnek nevezte a Zala megyei pártértekezleten történt fordulatot. Más kérdések kapcsán állást foglalt amellett, hogy egyetlen pártnak se lehessen saját fegyveres testületé. A nemzeti fegyveres erők és testületek kötelékein belül ne működjenek párt- szervezetek; s megfontolásra ajánlotta, hogy az igazságszolgáltatásban dolgozók személyükben is legyenek függetlenek a pártoktól. A Hazafias Népfront és az általa is kezdeményezett Demokratikus Magyarországért mozgalom viszonyát jellemezve kifejtette, hogy nem egymást helyettesítő vagy kizáró szerveződésekről van szó, csupán tágabb lehetőséget, új terepet kell nyitni mindazok számára, akik a nemzet felemelkedését nem pártok kötelékében kívánják szolgálni. Útlevelek az akkumulátor alatt Kaució vagy három év Déva börtönében Mind az öten megkönnyebbültek, amikor átjutva a határon, Arad felé igyekeztek. Tisztában voltak azzal, ha lebuknak, felelniük kell vétkeikért. Hat útlevelet csempésztek, ott lapultak az egyik kocsi akkumulátora alatt. A színjáték jól sikerült; a fiatalok megrakott autója volt a gyanúsabb, a mellettük várakozó középkorú férfire szinte ügyet sem vetettek a vámőrök — szabad utat kapott, s máris idegen honban várták sorsukat az okmányok. Csakhogy az igazi megpróbáltatás még ez- eután kezdődött. Kétnapos utat terveztek, és majdnem egy hónapig tartott. Egyikük elmesélte a történetet, ám a megpróbáltatások és a félelem máig is elevenen él benne, ezért kérte nevének és lakóhelyének a titokban tartását. „Éreztem, hogy forr a levegő...” „Az útleveleket az egyik barátom szerezte valahonnan, olyan romániai magyaroknak, akik nem kaptak engedélyt hazájuk elhagyására, szökni nem akartak, kapcsolatot kerestek magyarokkal, hogy útlevelet szerezzenek, amit otthon meghamisítottak volna, és magyar állampolgárokként lépték volna át a határt. Mi persze segíteni akartunk a srácnak, és ez lett a vesztünk” — keresgél az emlékeiben a 25 év körüli fiatalember. Az egyik kocsival ketten még aznap visszajöttek. A többiek az aradi Astoria szállodában foglaltak szállást, s minit később kiderült, szükség is volt rá. A megbeszélt időpontra ugyanis «a „megrendelő” nem jelent meg, nem tehettek mást, vártak másnapig. Közben persze ezzel-azzal, kisebb dolgokkal „sefteltek”, úgy érezték, ügyet sem vetnek rájuk. A következő napon, azaz vasárnap dél körül az Astoria éttermében ebédet rendeltek, közben egyikük — aki az egész ügyet nyélbe ütötte — odakint sétált, hogy figyelje az érkezőket. Aztán izgatottan besietett, szólt, hogy jelentkezett, akire várnak. „Ketten mentünk viszsza — meséli a férfi — három-három útlevéllel a zsebünkben. Ahogy kiértünk, éreztem: szinte forr a levegő. Szóltam is a haveromnak, hogy tüntessük el az útleveleket, mert itt a vég. Még arról is vitatkoztunk, hogy hová dugjuk. Előbb azt gondoltuk: a WC víztartályába rejtjük, de féltünk, hogy ott elázik. Aztán eszembe jutott, hogy jó helyük lenne az egyik fotel alatt. Míg ezen töprengtünk, előttünk termett vagy tíz férfi, s egy fekete bajuszos, a Securitate embere kérte az útleveleinket. Persze, pont a sajátunk nem volt a kezünk ügyében, próbáltam magyarázni, hogy a kocsiban hagytuk. Odavezettek. Minden áron szabadulni akartunk az útlevelektől; egy óvatlan pillanatban a hátunk, mögé, a fűbe dobtuk őket. Az volt a vesztünk, hogy nem találtam a kocsikulcsot, s miközben keresgéltük, a civil ruhás rendőrök megpillantották a kék könyvecskéket. Bementek, nyakon csípték a harmadik társunkat is, és már vittek is a Milíciára.” „Úgy vertek, mint az állatot” A kihallgatásnál először mindent tagadtak. A rendőrök azt hitték, valami nagy, szervezett magyar csempészbanda tagjait kapták el az Astoriában, „Aztán az egyikünk bevallott mindent. Kegyetlenül megkínoztak bennünket, vertek, mint az állatot. Beállítottak egy sarokba, leguggoltattak, kérdeztek, közben vertek. Három napig tartottak fogságban, csak vizet kaptunk, még a WC-re is úgy mehettünk, hogy az őr kísért, fegyverrel a kezében. A harmadik napon megjelent a rendőrkapitány, elküldött bennünket ebédelni azzal, hogy utána menjünk vissza hozzá. Arra gondoltunk, talán hazaengednekK de nem így történt. A kapitány elmagyarázta, hogy az útlevelünkbe beütöttek egy „C” betűt, ami azt jelenti: nem hagyhatjuk el Romániát. Mindennap reggel 9-kor jelentkezzünk a milícián, amíg nem intézkednek piásképp. Mi rögtön azzal válaszoltunk, hogy elfogyott a pénzünk és szállásunk sincs, ám ez őket a legkevésbé sem érdekelte. Üres zsebbel, a teljes létbizonytalanság nyomasztó tudatával léptünk az utcára. Az éhhaláltól az aradi magyarok mentettek meg. Legalább 25 ezer lejt kaptunk tőlük, szállást, élelmet adtak. Látszott rajtuk, mennyire sajnálnak, s mindenhol, szinte az első szóra befogadtak.” Három hétig tartott a tortúra, miközben a három fiatalember semmit nem tudott arról, mi vár rájuk, kapnak-e büntetést, mikor engedik őket haza. A harmadik hét végén aztán bekísérték őket a prokoratúrá- ra, vagyis a bíróságra ... Hajszálon múlott... — Azért, mert átlépték a román határt három, amiért az Astoriában sefteltek hat hónapi, az útlevél átcsempé- széséért pedig 3 évi börtön- büntetést kapnak, amit Déva város börtönében kell letölteniük 4— hangzott a szigorú ítélet, amit a három fiú közül kettőnek kiszabtak. Szerencséjükre, volt egy lehetőségük a büntetés enyhítésére, olyan szabály, ami a külföldieket megilleti: a kaució. A börtönbüntetést fejenként 220 ezer lej pénzbírságra válthatták át, amit egy-két napon belül ki kellett fizetniük. Persze, ezzel aligha kerültek kedvezőbb helyzetbe, hiszen addig is az aradi magyarok nyújtotta segítségből éltek. A harmadik társukat hazaengedték, mi több, küldték, hogy értesítse a szülőket, a rokonságot: mielőbb gyűjtsék össze a kaució összegét — immár forintban —, s egy megadott számlára utaltassák át. „Annyit sikerült elérnünk, hogy a határidőt néhány nappal későbbre tették, így valamennyire még reménykedhettünk. Közben állandó kapcsolatban álltunk a bukaresti magyar nagykövettel, mert a pénz átutalásáról először őt értesítették. Amikor végre megérkezett, újabb nehéz napok teltek el, míg az aradi bankfiók megkapta az összeget. Boldogan mentünk vissza a bíróságra, hogy most aztán biztosan elengednek. Hidegzuhanyként kaptuk a hírt, hogy ügyünket csak a következő hét csütörtökén tárgyalják, addig ott kell maradnunk. Éhesek, fáradtak, piszkosak voltunk, kézzel, lábbal magyaráztuk, hogy márpedig haza akarunk jönni. Természetesen abba is beleegyeztünk, hogy a tárgyalást a távollétünkben tartsák meg .— ki is töltöttünk egy ilyen nyilatkozatot —, s végre beleütötték az útlevelünkbe a megváltó „L” betűt. Még aznap vonatra ültünk és hazajöttünk.” A történet itt véget ér, bár a fiatalok még mindig tartanak attól, itthon is felelniük kell tettükért. Mert maguk sem tagadják: hiába vezette őket a jószándék, a törvény szigorúan bünteti a hivatalos okmányokkal való visszaélést. S nemcsak a magyar, hanem más országok törvényei is. Bizonyosan nem gondolták végig, mi várhat rájuk, lehet, hogy vállalkozásukat csupán egy izgalmas kalandnak tekintették. S talán az is megfordult a fejükben: vétkükért akár jóval nagyobb árat is fizethettek volna ... László Erzsébet Ki kiért (miért) kiált? Nem nyertük meg laptársunk, a Népszabadság tetszéséit Szecsenkó Lajos ügyével foglalkozó cikkeinkkel. Mint ismert a nemrég szábadult, 37 éves férfi —, aki eddig 17 esztendőt töltött börtönben garázdaságért, lopásért és elmondása szerint halált okozó testi sértésért — július 29-én tiltakozásul a rendőri felügyelet ellen, éhségsztrájkot kezdett Békéscsabán egy tízemeletes ház tetején, és közölte, ha a rendőrség vagy a tűzoltóság megközelíti, öngyilkos lesz. Augusztus elsejei lapunkban beszámoltunk a városi rendőrkapitányság szobájában lefolytatott beszélgetésről — időközben ugyanis Szecsenkó lejött a tizedikről — s ebben valamennyi szereplő megszólalt és a megoldás is körvonalazódott. A cikkre másnap számtalan reagálás érkezett a szerkesztőségbe — és a rendőrségre is —, melyek alapján augusztus 4-i számunkban visszatértünk a témára. Az erről szóló írásunk, és vélhetően az első sem nyerte meg laptársunk tetszését, mert tegnapi számában két cikkben is elmarasztalt bennünket. A 3. oldalon levőben imigyen: „A helyi lapban egymást érik az olvasói levelek — egyetlen szó kommentár nélkül —, melyek nem a társadalommal, nem a hatalommal, nem a bürokratikus intézményi rendszerrel, de még csak nem is a rendőrséggel elégedetlenek, hanem azt kifogásolják: miért nem hagyták ezt a börtöntölteléket leugrani a tizedik emeletről!” A 9. oldalon pedig így: „- .a Békés Megyei Népújság több napon át közölt, vagy hivatkozott olvasói megnyilvánulások szerint süket fülekre talált” (mármint a szabadulok sorsának figyelemmel kísérése — a szerk.) „A lap tanúsága értelmében többen helytelenítették, hogy a rendőrség tárgyalásba bocsátkozott Szecsenkóval. s e véleményekben szinte ref- rénszerűen szerepelt a mondat: hagyni kellett vólna leugrani Szecsit a tízemeletes ház tetejéről, amivel az ott megkezdett éhségsztrájk során fenyegetőzött.” Írja mindezeket annak a sajnálatos esetnek az apropóján. hogy Szecsenkó Lajos — mint tegnapi számunkban közöltük —, az elmúlt hét végén öngyilkosságot kísérelt meg. Nos, ami az első vádat illeti, hogy „egyetlen szó kommentár nélkül” közöltük azokat az olvasói leveleket, amelyek azt kifogásolják, hogy miért nem hagyták leugrani őt a tizedik emeletről, egyszerűen nem felel meg a vad óságnak. Szerkesztőségi kommentárt ugyan nem fűztünk ezekhez, mert a városi rendőrkapitány szavai után erre már nem volt szükség. Ezt válaszolta az indulatos olvasói megjegyzésekre: „...ha mondjuk Szecsenkó tényleg leugrik, vagy szíven szúrja magát, ki a hibás? Mit mondanak az emberek? Bizonyára ilyeneket: micsoda embertelen viselkedés a rendőrség részéről; hagytak egy embert meghalni.” Ehhez még annyit, egyetértettünk a rendőrség azon törekvésével, hogy mindent tegyen meg a tragédia elkerüléséért. Ami a másik cikkben foglaltakat illeti. írásunkban nem szerepelt refrénszerűen az a mondat: ,,hagyni kellett volna leugrani”, munkatársunk egyetlen kérdésében szerepelt ez több olvasó véleményeként, amire az előbb emelített módon válaszolt a rendőrkapitány. S hogy az olvasói vélemények valósak-e vagy sem, arról üzenetrögzítőnkön meg lehet győződni. Ezekből tényleg azt lehet „meghallani”, amit mondtak. Ha akarja az" ember, ha nem. Mi valóban nem álltunk Szecsenkó Lajos mellé, nem ostoroztuk a társadalmat, a hatalmat, a bürokráciát, a rendőrséget, s az olvasók sem tették ezt. Egyszerűen,— természetes igazságérzetüknél fogva felháborodtak azon, hoigy ma, ilyen eszközökkel kicsikarhat valamit, ez esetben egy nem éppen makulátlan ember. Álláspontunk az üggyel kapcsolatosan világos. Minden börtönből szabadult embernek meg kell adni az esélyt, a lehetőséget a tisztességes újrakezdéshez, ha kell!, a bürokratikus szabályozások, az eleve gyanakvást sejtető utóellenőrzések ' megszüntetésével is. A módszerrel azonban — sztrájk, öngyilkossággal való fenyegetőzés, és hasonlók — nem lehet egyetérteni és nem js lehet népszerűsíteni. Ha szándékaink szerint írásaink alaphangulatából ez csengett ki és nem a módszer védelme, akkor ezt ma is vállaljuk. Megdöbbenve értesültünk Szecsenkó Lajos öngyilkos- sági kísérletéről. Bízunk benne, hogy felépülése után — más eszközökkel elért segítséggel — rátalál arra az útra, amelyen a többség halad. A mindenkinek ajánlható egyenes útra. A debreceni átmeneti menekültszálláson kialakult zsúfoltság enyhítésére megnyitották Hajdúszoboszlón a Menekültügyi Hivatal Befogadó Állomását. A még nem teljes kapacitással működő intézmény — a téliesitési munkák még nem fejeződtek be — szeptember közepéig párhuzamosan működik a debreceni állomással. A Hajdúszoboszlón elhelyezett 184 erdélyi menekültről 32 fős személyzet gondoskodik.
