Békés Megyei Népújság, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-05 / 183. szám

1989. augusztus 5., szombat TALLÓZÓ 'kÖRÖSTÁJ Mit akar a katolikus egyház? ... A politikai szerepvállalás, a min­dennapi politikai életben való részvétel nem tartozhat közvetlenül az egyház erő­feszítései közé. Még akkor sem, ha so­kan mondják: az egyháznak okvetlenül valamelyik alternatívát kellene vállalnia a magyar élet újjáalakításában. A XI. va­tikáni zsinaton a katolikus egyház félre­érthetetlenül meghatározta : a klérus, a papság és a hívők olyan egységet alkos­sanak. hogy többé ne legyünk csak a ..papság egyháza". Az egyház nem lehet, klerikális intézmény, hanem az Isten né­pének. vagyis a papság és a hívők egy­ségének és összefogásának krisztusi nyája, melyben a papság feladata a szolgálat, hogy a hívők testvériségben élhessenek egymással és minden emberrel. A keresztényeknek küldetésük van egy­máson keresztül az egész emberiséghez. Miben lehet a katolikus egyház a nemzeti egység előmozdításában számottevő kez­deményező? Két dolgot kell megemlíte­nünk: a kor követelménye, hogy új erő­vel hirdessük az evangélium örömhírét, ebben ma különleges hangsúllyal a ke­resztény megbocsátást, és komoly felelős­ségvállalással. lelkiismereti eltökéltséggel mozdítsuk elő a szétszéledt emberiség egy­ségtudatát, a ma oly fontos társadalmi összefogását. A mült csak úgy korrigálható, hogy egymásnak megbocsátunk. Az Isten elé is csak úgy léphetünk, ha beismerjük és szánjuk-bánjuk bűneinket, ha a jót és a rosszat egymás mellé tudjuk állítani és egymástól elválasztani. A megbocsátás lelkületében az is benne foglaltatik, hogy pozitíve értékelünk mindent a múltból, ami az emberi előrehaladást szolgálja .. . Az egyházközség mellett mind a sok családot egybefoglaló nagyobb család mel­lett legyen központi területünk a konkrét családi pasztoráció. E vonatkozásban '’is segítségére' kell lennünk a társadalomnak, amennyiben a családot lelki megközelítés­ben új tudatosulásra és új összefogásra az egyház tudja legbiztosabban nevelni. Itt is korrekciókra, azaz új alapvetésre, illetve a régi, hagyományos családszem­lélet restaurációjára van szükség. A mar­xista alapépítményű szocializmusban nem a család jelenti a társadalmi együttlét gyökérszerkezetét vagy valóságát, hanem a brigád, vagyis a termelőközösség elemi képződménye. Ehelyett a család legyen a társadalom struktúrájának mintaképe, a társadalom sejtje. A családban az egymás alá- és fölérendeltséget komolyan kell vennünk, a családban a leghitelesebben jusson ki­fejezésre az emberi egybetartozás és egy- beteremtődés. A család tagjai egymásért vannak, és a családban találjuk meg a társadalmi rétegződés fokozatait, így a fiatalságot is, melyet szintén a családon keresztül tudunk legjobban megközelííé- ni. Itt vannak a szülők, és az élettől bú­csúzó nagyszülők, akikről társadalmilag legjobban és legtökéletesebben a családon belül lehet gondoskodni. Azon kell len­nünk, hogy a családban megvalósuló ter­mészetes kohéziós összetartó erőt min­den vonatkozásban lelkileg is erősítsük ... (Cserháti József ; Magyar Nemzet) Amiről nem hallottunk a híradóban Ügy látszik, társadalmunk még mindig nem elég érett arra, hogy meg lehessen ve­le osztani a mindannyiunk által respektált és szeretett televízió legsúlyosabb gond­jait. Legalábbis így gondol­ta a múlt péntek esti tévé­híradó, amely megelégedett azzal, hogy a Magyar Tele­vízió helyzetéről és tervei­ről tartott aznapi sajtótájé­koztató jólfésült változatát tárja a nézők elé. Tény, be­számolt az égető pénzhiány­ról, amelyről Bereczky Gyu­la elnök részletesen tájékoz­tatta az újságírókat. Ám a beszámoló tapinta­tosan hallgatott arról az er­kölcsi, vezetési válságról, amely alapjaiban rázza meg az egykori tőzsdepalotát, s amelynek árnyéka ráborult a múlt heti tájékoztatóra is. Hiszen a jelenlévők nem­csak azt tudhatták meg, hogy még mindig gazdátlan a kettes csatorna, mert Horváth János intendánsi székébe Vitray nem volt hajlandó beleülni, s most Baló György próbál szeren­csét. Kóthy Judit, a „Ket­tes" riporter-szerkesztője fel­szólalásában drámai sza­vakkal ecsetelte a második program ellehetetlenülésé­nek okait is. Egyebek között elmondta: rendszeresen a tévé központi vezetése dönt a kettes csatorna műsorszer­kesztési ügyeiben, a beígért autonómia ellenére az ott dolgozó riporterek, szerkesz­tők, jószerivel nem tudnak beleszólni műsoraik kiala­kításába, irányvonalába. A HVG képviseletében a Peták-ügyről kérdeztem az elnököt. Peták István, a „kettes" eddigi politikai főszerkesztője is felmondott. Néhány napja egy újságin­terjúban kifejtette: azért távozik, mert nem tudott felelős szerkesztőként mű­ködni, például a Krassó Györggyel folytatott Nap- zárta-beszélgetés után, egy ellenműsort kellett volna felsőbb utasításra szervez­nie. A tévé elnöke azt is közölte vele, hogy ha az el­lenzéki pártok előre meg­határozott műsoridőt kap­nak a tévében, akkor a Napzártának nem kell ilyen témákkal foglalkoznia. „Vajon ezek a jelenségek nem emlékeztetnek-e Laka­tos Ernőnek, az MSZMP KB agit. prop, osztálya tavaly leváltott vezetőjének hírhedt módszereire? S miután sze­mélyi garanciái nincsenek, milyen kormányzati garan­ciák szólnak amellett, hogy a Magyar Televízió nem marad az MSZMP agitációs eszköze, hanem politikai mű­soraiban valóban részrehaj­lás nélkül, pártatlanul fogja a közvéleményt informálni az egymással versengő pár­tok, mozgalmak álláspontjá­ról?” — hangzott el a HVG kérdése a tájékoztatón. Be­reczky Gyula nem tudott sóik konkrétummal szolgál­ni. „Peták félreértette fel­adatát” — jelentette ki, és jelezte: ha megszületik a választási törvény — mond­ta —, be kell majd tartani az előírásokat, választási propagandára az összes mű­soridő 1,5-2 százaléka, azaz heti 80 perc fordítható. Az ellenzékkel két hónap óta gyümölcsöző tárgyalások folynak — közölte Bereczky Gyula —, a tévé vezetése fi­gyelembe veszi jogos politi­kai igényeiket, s reméli, hogy szeptembertől rendsze­res műsorok keretében a politikai pártok maguk is bemutatkozhatnak a televí­zióban. Baló György — aki az el­képzelések szerint irányíta­ná a tévé választási műso­rait —, világosabban fogal­mazott: csak úgy lehet to­vábblépni, ha a televízió műsorszerkesztőségeinek, osztályainak élére szakmai­lag és erkölcsileg kikezdhe­tetlen emberek kerülnek. A tévé önállóbbá válásához hozzátartozik, hogy tovább növekszik műsoraiban a tá­volság a kormányzó párttól és kormánytól, egyszersmind a közép felé mozog a hata­lom és ellenzéke között. Tehát mondom, minderről az esti tévéhíradóban szó sem esett. Ezek után nem valami megnyugtató, hogy Bereczky Gyula közölte, a tévéhíradó felügyelete vál­tozatlanul elnöki hatáskör­ben marad. A HVG legújabb értesülé­se szerint: a nemzeti ke­rékasztalon napirendre ke­rült a tömegtájékoztatási eszközök társadalmi felügye­lete,' s már a héten megvi­tatják azt a javaslatot, hogy a három oldal által elfoga­dott ideiglenes felügyelő bi­zottság ellenőrizze a tévé műsorpolitikáját a választá­sokig. (Hirschler Richard; Heti Világgazdaság) Vér - szegénység? (Dr. Sándor József, a Péterffy Sándor utcai vérellátó központ vezetője mondja — a szerk.) : — Az egész társadalomban, s a gazdaságban végbemenő kedve­zőtlen jelenségek nem maradtak hatástalanok az egyébként ko­rábban ragyogó eredményeket felmutató véradómozgalomra sem — kezdi a főorvos. — Az 1980-as években eleinte csak fé­lénk jelzések érkeztek, de az utóbbi egy-két évben már né­mely területen és bizonyos idő­pontokban a betegek vérellátása bizony csak nagy erőfeszítések árán sikerült. Az idén ez a helyzet még tovább romlott: az első öt hónapban a tavalyihoz viszonyítva húsz százalékkal csökkent a véradások száma, s. ez különösen Budapesten volt érzékelhető, úgyhogy vidékről kellett hat-hétezer liter vért vá­sárolnunk. — Miként érintheti kedvezőtle­nül a gazdaság és a politika a véradómozgalmat? — Elsősorban a legnagyobb ♦»gyűjtőterületet” jelentő nagy- vállalatok átszerveződése, szét­aprózódása okozza a gondot. A véradások szervezése, lebonyo­lítása egyre nehezebbé, időnként lehetetlenné válik, hiszen a gaz­dasági érdekkel ütközik a mun­kaidőn belüli, „nem termelő” tevékenység. Manapság ezt már a vállalatok nem engedhetik meg maguknak. Ami pedig a politikát illeti, itt elsősorban azt kell megemlíteni, hogy az MSZMP-szervezetek befolyása, hatékonysága jókorát csökkent a véradások szervezésében is ... (Kárpáti László; Üj Tükör) KAJÁN POLITOLÓGIA n n — Tudtam, hogy előbb-utóbb megtaláljuk a felelőst! (Az Öj Tükörből) Korok köpönyegforgatói „A képmutatás ugyanis nagyon régi bűn' ... — Térjünk vissza az egyes embeiTe! Mindenkinél el tudjuk fogadni, hogy Sau- lusbói Paulusszá váljék? Más szavakkal, mi tehet hitelte­lenné vagy hitelessé egy ilyen erkölcsi és politikai fordulatot? Az talán, hogy megkínlódunk érte? (Aki a kérdésekre válaszol : Ancsel Éva, az ELTE ismert etika­professzora — a szerk.) — Kételkedem abban, hogy a szemléletváltoázs hitelessé­gének vagy hiteltelenségének csalhatatlan jelei volnának. A képmutatás ugyanis na­gyon régi bűn, Moliére-nek nem kellett a Tartuffe meg­írásával napjainkig várnia. A bűnök jobbára az erények jelmezében jelennek meg. És hozzátehetjük — gondoljunk Jagóra! —, hogy a legna­gyobb képmutatók jelentős színészi képességekkel ren­delkeznek. Különösen akkor válik veszedelmessé és nehe­zen megítélhetővé a helyzet, amikor a verbális hűségnyi­latkozatok döntő szerepet játszhatnak az emberek megítélésében. Visszatérve az alapkérdés­re (mikor hiteles a változás és mikor nem az?), emlékez­tetek egy nyilvánvaló példá­ra történelmünkből. 1956 nyarán, amikor Gerő Ernő átvette a hatalmat Rákositól, így nyilatkozott: mindenkit elsöprünk, aki vissza akar­ja hozni a múltat. Vagyis a Rákosi—Gerő-klikk hatal­mát. Az ilyesfajta deklará­ció a megszokott stílusban nyilvánvalóvá tette, hogy semmi sem változott. A po­litikai képmutatás művészei „tehetségesebbek” annál, hogy ilyen indulati kitöré­sekre ragadtassák magukat. Ezért úgy vélem: ha valaki annyit váltogatja az állás­pontját, hogy már arra sem emlékszik, mit mondott teg­nap, annak a szavai nem le­hetnek hitelesek... — Ha visszatekintünk az elmúlt évtizedek viharos tör­ténelmi változásaira, azt lát­juk, ma is élnek közöttünk olyan szélkakasok, mint pél­dául Talleyrand volt a maga korában. Ez a hírhedt politi­kus Napóleon külügyminisz­terének tisztét töltötte be, a császár bukását követően vi­szont — de még a Bourbon- restauráció előtt — az ideig­lenes kormány elnöke; az 1815-ös bécsi kongresszuson már a Bourbon-Franciaor- szág képviselője, Lajos Fü- löp, a polgárkirály uralmá­nak első négy évében pedig Franciaország akkori legfon­tosabb — londoni — nagykö­veti posztját töltötte be... Az ilyen — ma is létező, ka­méleonlelkű — alakokra gondolva önkéntelenül is azt kérdi az ember: meddig ma­radhat valaki legalább rész­ben azonos önmagával? — Ha már szóba hozta Talleyrand-t, azt is megkér­dezhetnénk, va-jon mit érez­hetett a korabeli Napóleon­rajongó citoyen, amikor azt látta, hogy bálványozott ve­zére császárrá koronáztatja magát? Vagy — még mindig a francia nemzetiségű kamé­leonoknál maradva — medi­tálhatnánk Fouchéről is, aki­ről azt írta Stefan Zweig: rendületlenül elvtelen volt. Azt hiszem, ezzel választ ad­tam arra a kérdésre, hogy ezek az emberek meddig ma­radhatnak azonosak önma­gukkal. S mégis, a korabeli politika elfogadta ezeket a kirívó pálfordulásokat, nyil­ván azért, mert az egymást váltogató uralkodóosztályok­nak, rétegeknek érdekükben állt, hogy felhasználják az ilyen embereket. — Talleyrand idejében még sokkal kevesebb kimű-, veit emberfő, tehetség közül meríthetett a kor, mint a miénk. Mivel magyarázható hát, hogy sok köpönyegfor­gató az elmúlt évtizedekben is jól érvényesült nálunk? — Szükségtelen ismétel­nem azokat az okokat, ame­lyekről ma naponta annyi­szor hallanak és olvasnak az emberek. De a változáshoz ez kevés. Annál is inkább, mert amikor például tole­ranciáról beszélünk, akkor ne feledkezzünk meg arról, hogy ez nemcsak politikai kérdés, bár kitüntetett mó­don az, hanem olyan emberi magatartást követel, mint a mások iránti tisztelet, annak vak elutasítása helyett, amit a magunk igazának, az egye­dül igaznak vélünk. Ez óriá­si veszélyekkel jár. Ha olyan emberek kerülnek nagy számban vezető tisztségbe, akik mereven elutasítanak minden bírálatot, minden el­gondolást, ami más, mint amit ők képviselnek, ez ki­szorít sok tehetséges, önálló­an gondolkodó embert és kedvez a színlelésnek, a szervilizmusnak. Szükséges, hogy a dönté­sek ezután ne zárt ajtók mö­gött történjenek, de nem elég „csak” kitárni azokat a bizo­nyos ajtókat és lehetővé ten­ni, hogy a közvélemény vagy annak képviselői érdemben beleszólhassanak a döntések­be ... (Magyar László, Jel­ző c. folyóirat) Magyar pillangók a bécsi placcon ... újabb lépést tettünk Bécs elfoglalására. Már nemcsak a Mariahilfer Strassét uralják a magyarok, hanem bájait árulva egyre több honfitársnőnk korzózik a Gürtel kör­nyékén, komoly konkurfenciát teremtve az osztrák pillan­góknak ... Természetesen a stricik sem maradtak itthon. Űj piac re­ményében, egy-két hónapra ők is Bécs be tették át székhe­lyüket. Persze, nem ment minden simán ... A lányok általában havonta egyszer jönnek haza, de csak azért, hogy friss legyen útlevelükben a pecsét. Egy pedáns turista ügyeljen a részletekre. A legügyesebbek piros lámpás házakban kapnak állást. Ám az ilyen helyekhez már nagy protekció kell. Elvégre akárkit nem alkalmaznak egy bécsi kuplerájban! Kemény pénzért nyugati színvonal jár ... Nagyon szerettünk volna megszólaltatni egy ott dolgozót, de a beszélgetés nem jött össze. Ámde találtunk egy hölgyet — már itthon —, aki több hónapig egy kukkolós betérőben teljesített szolgálatot. — Hogyan került Bécsbe? — Barátnőm szólt, ismer pár lányt, akik diliből átugrot­tak Bécsbe, és csináltak egy-két kanyart. Mindjárt nem volt gondjuk, honnan vegyenek pénzt, mert hát Bécs egy kicsit drága. Akkoriban itthon nem ment valami jól az üz­let, irány a szomszédba, próbáljuk ki mi is — gondoltam. Még azon a héten kiugrottunk, de előtte csináltunk pár fordulót, mert nem szeretek pénz nélkül lenni. Nem tar­toztunk a szakadt kurvák közé, így egyből a belvárosba mentünk. Milyen a véletlen?! összefutottam egy régi ba­rátommal, aki ott is lányokat futtatott, úgy mint itthon. Egyből kérdezte, nem állok-e be hozzá dolgozni. Elég volt a stricikből, nem éltem az ajánlattal, de egy-két tanácsot azért elfogadtam tőle. Azt is felajánlotta, hogy ha leadok naponta néhány százast, szerez nekem állandó munkát. Ez már jobban érdekelt, de csak egy maximált összeget vol­tam hajlandó fizetni. Megegyeztünk, ha bejön az üzlet, kap háromezer schillinget, egy fillérrel se többet. Elvitt egy kukkolósba, és bemutatott a főnöknek. Ott mindjárt le kel­lett vetkőznöm, és meg is egyeztünk. Naponta ötszász schil­linget kapok, ha jól dolgoiom. — Mit jelent az, ha jól dolgozik? — A kukkolós bejön az üzletbe, és kiválaszt egy boxot. Beül, az előtte levő perselybe bedob tíz schillinget. Ekkor szétmegy a függöny, én táncolni kezdek, közben mindig le­veszek magamról valamit. Ezért a tízesért pár percig néz­het csupán az illető. Ha meg akarja tudni, milyen vagyok ruha nélkül, az mindig újabb tízesébe kerül. Este aztán megnézik, mennyi pénz van a perselyben, ha sok, akkor jól dolgoztam, ha kevés, akkor rosszul. — Volt, hogy üres maradt a persely? — Nem. Viszont előfordult, hogy kétszer kellett üríteni a kasszát. — Mindenki végignézni a vetkőzést? — Csak, akinek van erre elég pénze. Történt egyszer, hogy valaki negyven percig csámcsogott rajtam. Már nem tudtam, mit csináljak. Olyan erotikus jeleneteket találtam ki, hogy a végén én is élveztem... (Andrejszky Zoltán; ötlet)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents