Békés Megyei Népújság, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-01 / 179. szám

1989. augusztus l„ kedd Ki menekül? fl tanács vagy a népművelő? megállók az eleki művelődési ház előtt. NÉZEM A TABLAT, AMELYEN TÖBBNYELVŰ FEL­IRATOK JELZIK, HOGY MI IS EZ AZ ÉPÜLET? „ELEK, NAGYKÖZSÉGI MŰVELŐDÉSI HÁZ, CASA DE KULTÚRA, DOM KULTURY ÉS KULTURHAUS”. A TÁBLA RÉGI, A FEKETE VALAMI, AMIRE A BETŰ­KET ÍRTÁK, ELRONGYOLŐDOTT. SZEGÉNYES. A HÁZ IS, HISZEN 1923-BAN ÉPÍTETTÉK A KATOLIKUS LE­GÉN YEGYLETTEK, AZÖTA EGYETLENEGYSZER, 1962- BEN ŰJlTOTTÁK FEL. A „TOALETT” MA IS AZ UD­VAR VÉGÉN, EGY BŰZÖS TÉGLAÉPÜLETBEN VAN. NEM EGÉSZÉN LATRINA. ÉS JÖNNEK KÖZBEN ELEK­RE AZ NSZK-BA DEPORTÁLT VOLT ELEKIEK. CSO­DÁLKOZNAK, HOGY ITT A BUDI MÉG ... DE AZÉRT FENT, EGY RAKTÁRBAN (!) VAN EGY ÜLŐKE. AZ OTT DOLGOZÓKNAK. VAN AZÉRT NAGYTEREM IS, KISTEREM IS (KETTŐ), IRODA, SZERZŐDÉSES PRESZ- SZÔ ÉS ÉLETVESZÉLY. TUDNIILLIK KÉT OKLEVE­LES ÉPÍTÉSZMÉRNÖK 1986-OS SZAKVÉLEMÉNYE A ház több pontját életveszélyesnek minősí­tette ÉS AZONNALI ALÄDÜCOLÄST javasolt. MEGLEP, AMIKOR KIDERÜL, HOGY ÉPPEN EGY ILYEN MENNYEZETRÉSZ ALATT ÜLÖK, AZ IRODÁ­BAN. Tavaly télen, vagy tavalyelőtt? Ilyen volt a maszkajárás Eleken Topa Sándorné igazgató (Budapesten végezte a főis­kolát, szakmai jogosítványa van, 1983. január 1. óta ve­zeti az eleki házat) moso­lyog: — Még nem szakadt le és földrengéskilátás sincs. A mennyezet bizony nem bizalomgerjesztő. Ha valaki felmegy a padlásra, a nya­kunkba esik. — Nemcsak ha felmegy, de ha nagyot kiált, akkor is baj lehet — keveri meg a kávét haláltmegvető nyuga­lommal, majd hogy teljesen elterelje a figyelmemet az „életveszélyről”, kezembe adja azt az ominózus, fény­képekkel dúsított, 8 gépelt oldalas „Statikai szakvéle­mény”-!, amely Hemád At­tila és Nagy András pesti mérnökök munkája, a jel­zett 1986-ból. Forgatom, olvasom, néze­getem. És miért nem dúcol- ták alá? Azóta három év telt el! És ha tényleg lesza­kad, húzódom mégis arrébb, de az sem segít. A mennye­zetet itt az áhítat tartja. Nincs menekülés. — Pedig, ha egérutat ta­lálnánk, menekülnénk — mondja az igazgatónő az egyre többször és több he­lyen hallható „szállóigét”, ha népművelőket kérdezel ar­ról: hogyan lesz a jövő? Tény, hogy alaposan össze- kuszálódtak a dolgok. A pa­ternalista atyáskodás hosszú és sok tekintetben terméket­len korszaka után most megint valami más jön? Feledve az életveszélyt, arról beszélgetünk TopaSán- doméval, hogy igaza van-e a Népszabadság cikkírójá­nak, amikor úgy összegez, hogy alighanem egy új sza­badművelődési korszak kö­vetkezik, amikor „a társa­dalom veszi birtokába a mai közművelődést, a tevékeny­ségeket, az intézményeket”. Bárcsak venné, mondunk valami effélét, hiszen az okos, a képzett és a minden újra nyitott népművelő ed­dig is ezt akarta. Csak a tár­sadalom nem jött oda! Már úgy, nagy egészében, töme­gesen. Egyszóval — ne le­gyen forró kása a dolog! —, aki népművelő és nem ró­zsaszínű jelentést gyártó ipa­ros, az tudja, hogy megfe­szülhetett, akkor sem kel­lett a legnagyobb nyitottság, a legnagyobb lehetőség sem. Hogy ez miért volt és van így, hogy miért látogatja (nagyságától függően, hogy község vagy város) ötven- hatvan-száz ember (de min­dig ugyanaz) a kultúrház rendezvényeit, köreit, vita­estjeit stb. — nos ez itt a kérdés, mely a „lenni vagy nem lenni”-ve 1 is keményen összefügg. Mert — képte­lenség persze, de megemlí­tem — a kultúrház nem volt becsukva senki előtt sem, mégsem jöttek. Úgyne­vezett „bombasiker”-progra- mokra fizettek (fizetnek) rá súlyos tízezreket, egyszóval: nincs tömegroham, sem tö­megérdeklődés, ahogy a hi­vatásáért élő népművelő sze­retné. Aztán elkövetkezik, hogy önmagát okolja, hogy keresi : hol vétett hibát, mi a baj? — Ha valami baj volt év­tizedeken át, az volt a baj, hogy kevés pénz jutott a köz­művelésre. Ne csűrjük, csa­Sikerkönyvek „A színésznő természete­sen és elsősorban önmagá­val van elfoglalva. A szín­ház nem tűri, hogy bármi más az életedben fontosabb legyen. Nagyon sok arcom volt emiatt. Az élettel, a szerelmeimmel... a gyere­kemmel is. Magammal. S közben az élet úgy rohan el. hogy az ember jófor­mán észre sem veszi.. Ez az ár. amit a színész fizet. S ha az ember néha szerep nélkül marad, azért érzi olyan keserűnek magát, mert rádöbben, rádöbbe­nek. mi mindent hagytam ki, mi minden mellett fu­tottam el. És akkor most hogyan folytassam? Jön egy újabb szerep, újra nekive­selkedem ...” RUTTKAI ÉVA Parancsolj, tündérkirálynőm Fényképek, vallomások, villanások, az otthon, a csa­lád, ifjúkori emlékek, az el­ső szerepek, a nagy sikerek. Házasság, gyerek. előadá­sok. filmek, a legnagyobb szerelem: Latinovits Zol­tán és az örök. szerelem: a színház. A színésznő Rutt- kai Évát az egész ország is­merte, szerette, szereti még ma is — most. ebben a könyvben Ruttkai Éva mu­tatkozik be. Különös könyv: megható, megrázó. mert olyan bensőségesen árnyal­ja azt a képet, amit eddig teljesnek hittünk. Szinte észrevétlenül, finoman, őszintén egészíti ki hiányos elképzeléseinket, ismerete­inket. miközben rádöbbent'* tévedésünkre, meg arra is, hogy időnként nem árt meg-megállni a harcaink során, belenézni a mellet­tünk állók szemébe és a tükörbe. Sietve papírra vetett fel­jegyzések, felkérésre tollba­mondott önéletrajz, önálló estek vázlata, kiállításokon elhangzott megnyitók, elfo­gult szavak közeli barátok­ról levelek halott szerelmé­hez. Már nemcsak hang- és filmszalagok, színházi felvételek őrzik Ruttkai Éva művészetét, felejthetetlen alakításait, egyéniségét; itt van ez a kötet is. összeállí­tás abból, amit írója „a nagy út előtt már tudott, s amit még érdemesnek tar­tott titkaiból az ittmara- dóknak hátrahagyni.” Igen, ez az a könyv, ami­ről — bár szép és érdekes — szívesen lemondanánk, mert olyan titkokról beszél, amelyekbe nekünk, olva­sóknak nem is illene be­pillantani, ha még élnének, ők ketten: Ruttkai és Lati­novits. N. K. varjuk, ne magyarázgassuk : a „gazdag” években is ke­vés jutott. Itt van ez a ház, ez a reménytelenül lepusz­tult „kulturhaus”. Felépült 1923 körül, ntgyven év múl­va (!) újították fel, azóta megint alig valami. Mesze­lés, toldozás. Most ugyan ki­cserélték a tetőzet cserepeit, s ha önmagam bajain humo­rizálok (mert ezt szabad!), akkor azt mondom, hogy azóta máshol ázik be a pla­fon. Ez a ház korszerűtlen, ennek a háznak a felújítá­sára soha nem volt pénz, a jelzett 27 év előtti alkalom kivételével. Itt a budi tény­leg az udvar végében van, és tényleg egy raktárban van egy árva angol, nyilván, nem a vendégeknek. Tudom, nem» a budin múlik a nép­művelés, de színvonaljelzés­nek, sajnos, tökéletes. Kis idő következik, a hall­gatásé. Aztán elmesélem, mire gondoltam. Hogy az ál­lami díjas népművelő, Nyisz- tor György, a ház egykori igazgatója (nyugodjék béké­iben !) jut eszembe, aki a negyvenöt-negyvenhatos sza­badművelődés korának esz­közeivel, hangulatával, mód­szereivel csinált itt nagy éle­tet a központi okosság idején is, a maga ösztönös ráérzé- seivel, faluszeretetével, és azzal, ahogyan őt is szeret­ték, ahogyan mindenki Gyur­ka bácsija volt. Aztán egy­szer csak leálltak a dolgok, a híres eleki nemzetiségi együttes ugyan fennmaradt, de nem tudott megújulni, mert nem is tudta, miként kellene; Gyurka bátyánk is elbizonytalanodott, csak egy-egy nagy fellángolás, szüreti vagy aratófelvonulás, -bál, újabb országos, megyei siker támasztotta fel a hi­tét, hogy amit csinált, ak­kor jól csinálta. Az igazgatónő nyolcvan­kettőbe invitál vissza. Hoz megint egy szép, nagy dosz- sziét, amelyben az eleki kul­túrház teljes rekonstrukciós terve található. (Fizetett ér­te a tanács akkoriban vagy négyszázezret !) — A híres, nagy Mako- vecz Imre és stábja járta ak­kor a megyét, és felkérésre terveket készített lerobbant kultúrházak korszerűsítésére. Ez az. Ügy volt, hogy a me­gyei tanács ad hozzá 1 mil­liót, ha a község is ad any- nyit. Elek másfelet vállalt volna, aztán az 1 milliót (miután a tervet is kifizet­tük) szóban visszavonták. Most már 20 millió lenne. Egyszerűen vicc. Most húsz­millió? Honnan, kitől, mi­ből? Ezen a ponton akár abba is hagyhattuk volna a be­szélgetést, az elmegyűrkő- zést Topa Sándorné igazga­tóval, mert ugyan minek? A ház. életveszélyes, egyszer beszakad valahol, és kitehe- tik az ajtajára, hogy „ZÁR­VA!” A közművelődés vége Eleken. Mert azért a köz- művelődéshez helyiség is kell, a szabad ég alatt eset­leg csak táborozni lehet. Ha így lesz, akkor aztán a tár­sadalom nem tud mit bir­tokba venni, a szabad és de­mokratikus művelődési moz­galmak színtér nélkül, ki tudja, hogyan indulnak neki a jövőnek? Mondhatnánk: nem kellett volna idáig jutni. Miért és hogyan következhetett be olyan helyzet Eleken, hogy az elmúlt 40 év alatt egyet­lenegyszer újították fel a „kulturhaus”-t, úgy-ahogy. Ennyire nem volt pénz? Eny- nyire nem! Most viszont ezen tépelődni, csak bosszú­ságfokozó lenne, a holnap, a közeli, 'az sokkal izgalma­sabb. — H)a akad valami egér- út, főleg. — Talán csak nem? •Kár folytatni. Aki népmű­velő, és igazán az, mihez kezdene magával máshol? De ha a körök bezárulnak? Ha a feltételek nullára es­nek? Ha a tanácselnök (Szárító István, a kultúra barátja) azt mondja: „Azt is végig kell gondolni, mi len­ne, ha szerződéses »üzem­mé*< változtatnánk a kultúra \ házát?” Topáné meséli, hogy ami­kor először szóba került, szinte nem kapott levegőt. Mondják, hogy van már egy­két ilyen az országban, de mégis! És hogyan? Egy le­pusztuló házat szerződésbe adni? Miközben az a ház még most is túlteljesíti pénz­ügyi terveit? Magyarul: nemr ráfizetéses? És milyen lehet­ne, ha korszerű lenne és nem udvari budis kategóriájú? Megyünk a tanácselnök­höz, ő is régi ismerős. Két­szer is szíves házigazdája volt Köröstáj-napoknak. A téma közepébe vágunk. — Ha hivataloskodva fo­galmaznék, azt kellene mon­danom, hogy „a kultúrház- hoz, felújításhoz, fenntartá­sához a pénzügyi háttér nincs biztosítva. Van köz­ség, ahol hitelekből gazdál­kodnak. Ezt mi nem mer­jük vállalni. A bölcsődében egy gyerek 58 ezer forintba kerül évente. Ebből a szülő 5-6 ezer forintot fizet. A semmi pénzből mi jut ak­kor a kultúrháznak? Lehet-e rekonstrukció 20 millióért? Nem lehet. — Mégis, ez a „szerződé­ses” kiadás, hogyan? ­— Ezen csak töprengünk. Előttünk sem világos telje­sen, csak a kényszerhelyzet járhatóbb útjának tűnik. A tanács persze ebben a hely­zetben is biztosít nagyobb összegeket, mondjuk 500 ez­ret, a szerződő fél pedig ad­ja az állagmegóvást, szerve­zi a programokat, kigazdál- kodja a fizetéseket. Valami ilyesmi. Mondom, ez .még nem kidolgozott. Topáné viszont el sem tud­ja képzelni, mi lesz akkor, ha „szerződéses” időszak kö­vetkezik. Valaki, valamiféle milliomos vállalkozó szerző­dik? Szállodát csinál az emeletből? Kellenek-e ilyen új szituációban népműve­lők? — Kell-e népművelés a népnek? — kérdezném han­gosan, ha nem tudnám rá a bizonyos választ, hogy igen. A község gazdálkodása te­le van kérdőjelekkel, és a kincstár egyre üresedik. A kultúrház színpada nemrég beszakadt. Baleset nem tör­tént, de történhetett volna... Elek, 1989. július vége. A kép fekete-fehér. Színesre nem futotta. Sass Ervin Mostantól olcsóbban építkezhet! Értesítjük t. vásárlóinkat, hogy megkezdtük a poroton .téglák KEDVEZMÉNYES ÉRTÉKESÍTÉSÉT. (Tüzép-utalványra is.) Kedvezményünk: téglánként 3 Ft/db, 1989. aug. 7-től. Kedvezményes ár, csomagolva, gépi rakással. POROTON 45/19-es, mérete: 30x19x19 cm POROTON 36-os, mérete: 36x19x29 cm Ütemezés a gyár szállítási csoportjánál, AMÍG A KÉSZLET TART! VARJUK VÁSÁRLÓINKAT! 17,81 Ft/db -f ÁFA 37,55 Ft/db -f ÁFA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents