Békés Megyei Népújság, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-26 / 201. szám
íkÖRÖSTÁJ SZÜLŐFÖLDÜNK 1989. augusztus 26., szombat „Fel is ár, le is ár, kedves vevő nem babrál!” A vásár fénypontja volt a forgó A nép életében a vásároknak évszázadok óta nagy jelentősége van. Ez volt talán a legfontosabb találkozóhelye a falusiaknak és a városiaknak. A vásár sohasem csupán az adásvételi ügyletek lebonyolításának helyszínéül szolgált, hanem élményt jelentett a falvak lakóinak. A 19. század végétől kezdve számos város és falu kapott vásártartási szabadalmat; Harucken János György már 1723-ban vásárjogot szerzett Gyulának és Szarvasnak, míg Békésnek 1730-ban, a Wenckheimek 1803-ban Füzesgyarmatnak. Gyoma 1830- ban és Csaba 1840-ben lett mezőváros, tarthatott országos vásárt. „Gyarmat vásár privilégiummal együtt nyerte el a mezővárosi rangot 1803. esztendőben, oly móddal, hogy a vásárok négyszer, úgymint; József napján, Ür napján, Apostoloknak oszlásán, Szent Pál apát úr megelőző csütörtökön tartassanak. Legelső vásár volt 1803. október 19. napján, éppen a mostani templomok felszentelése alkalmával, amidőn roppant sokadalom gyűlt össze. Eleinte 2 vagy 3 esztendeig népesek voltak vásárai, de lassanként alább- alábbszállnak és most már csak belső piacon tartanak ...” — írja Gacsári István a Füzesgyarmati krónikában, 1838-ban. A múlt szép emlékei közé tartoznak a régi vásárok. Akiknek, illetve akinek ma valamire szüksége van, megveszi a boltban, vagy felül a buszra, vonatra és Békéscsabán, Debrecenben veszi meg, ami kell. A vásár élményét pedig nem pótolná a lakóhelyen történő bevásárlás még akkor sem, ha történetesen a falu jól lenne ellátva iparcikkekkel Amióta eszemet tudom, mi mindig kimentünk a vásárba! Mi, a gyerekek már hónapokkal előre készültünk — elsősorban „pénzgyűjtéssel”, félretettünk minden fillért ... A vásárba való indulás napját olyan izgalmak előzték meg, hogy nem csoda, ha előző éjszaka a szemét se tudja lehunyni az ember fia. A vásár fénypontja a forgó volt — az idősebbek ringlis- pílnek mondták —, s általában a vásár közepén volt felállítva. Körhintának senki se mondta. Szólt... szólt a trombita megállás nélkül. A forgóra az is felülhetett, akinek egy fillérje sem volt, csak előbb fent középen, a rudakat fogva hajtani kellett a szerkezetet. A másik fénypont volt a bazár: meg ott is a „tömeg”. A bazárosok asztalán minden, amit egy gverek csak el tud képzelni: játékok, kardok, babák, bicskák, puskák. De miniket főleg a bicskák érdekeltek. Nem volt olyan gyarmati vásár, amelyen bicskát ne kaptam volna! De sajnos mindig elhagytam, vagy elcsenték tőlem. Kétféle bicska volt elérhető — szegény paraszt gyerekeknek —, a „Sarajevó” és a fakuli, vagy másképpen mondva „Bugyii” fanyelű és becsukható. A bazárosok úgy ordítottak, mint a fába szorult férgek. Nem is tudom, miként bírták egész nap hangerővel. Rigmusban kiabálva énekelték, hogy „ ... Fel is ár, le is ár, kedves vevő nem babrál!”. Vásár napján az egész Gyarmat felbolydult, a vásár bejáratánál „közlekedési dugók” keletkeztek. Egyik szekér nem adott helyet a másiknak, jogos vagy jogtalan előnyökhöz akartak jutni, néha az este is előkerült, sőt, egyik-másik vita a szeghalmi járásbíróságon folytatódott. Ha bevásároltak, aztán még egyszer-kétszer körbementek, körülnéztek, és ha ismerős akadt (az mindig akadt), közelebbről és távolabbról kicserélték információikat. A vásár napján minden bolt nyitva volt az egész faluban, 10-15 boltban vehettünk fűszert, rőföst, vasárut. Hogy milyen árak voltak? Például 1 méter karton ruhának való 1 pengő, 1 pár női cipő 16-18 pengő, 1 gy ermekcipő 10 pengő, 1 méter szatén ruhának való 12,40 pengő, 1 tubus fogkrém 42 fillér, vagy 1 darab 3 + 1 rádió 160 pengőbe került. A vásárfía elengedhetetlen volt, s emlékezetesek a vá- sámapi esték ... Kinek cipő, kinek egy öltözet ruha, vagy egy kalap jutott. Füzesgyarmaton utoljára 1963-ban volt vásár, azóta „csak” piac van. Új szokás alakult ki viszont az elmúlt évtizedekben : minden hónap 15-én, a Vörös Csillag tsz fizetési napján vásárosok jelennek meg és kínálják portékáikat. Újra van Gyarmaton vásár! Borbíró Lajos „Aki a sört nem ismeri...” Kőbányai emlékek a múltból „Aki a sört nem ismeri, a jót nem ismeri. A sör kellemesebbé teszi a házat ”— állapítja meg egy sumér közmondás. A sumérok az ókori Mezopotámia déli résizén éltek az időszámításunk előtti 4—2. évezredben. A közmondás tehát azt sugallja, hogy a sör már évezredek óta az emberiség kedvelt nedűje. Honfoglaló őseink bódító hatású itala a kumisz és a boza volt. Ez utóbbi őrölt növényi magvakból főzéssel és erjesztéssel készült ital, amelyet komlóval ízesítettek. Ezek szerint a mai sörre hasonlíthatott. A kumiszról és a bozáról szóló híradás abban' a Söripari Emléktárban olvasható, amelyet a Kőbányai Sörgyár alapításának 125. évfordulóján, 1979-ben avattak fel a gyár 2-es telepén. Az emléktár a hazai sör- készítés történetének a legteljesebb gyűjteménye, a söripar fejlődését mutatja be a kora középkortól napjainkig. A három tágas teremben látható sörtönfléneti dokumentumok, tárgyi emlékek, szerszámok a magyar- országi sörfőzés különböző állomásairól tanúskodnak. Kevéssé ismert történelmi kuriózum például, hogy az első ipari méretű sörgyárat II. Rákóczi Ferenc alapította 1701-ben. A királyi udvar számára a kolostorok, a monostorok és a „serrel adós falvak” készítették az italt. Minden serfőző helységben megvoltak a speciális sörkészítési szokások, amelyeket az elöljáróság rendszeresen ellenőrzött Érdemes felfigyelni néhány régi statisztikára is. Így például Pest-Buda 1870 előtt készült térképén 12 serfőző ház van feltüntetve. Egy másik kimutatás szerint 1851-ben 773 serfőző házban 384 ezer hektoliter sört gyártottak, 1860-ban a főzőházak száma 449, míg aiz elkészített sör mennyisége már 665 ezer hektoliter lett. Napjainkban a hazai gyárak közül a Kőbányai Sörgyár egyedüli 4 millió 500 ezer hektoliter nedűt gyárt évente. A tablókön és a vitrinekben sörfőzési receptek, tervrajzok, gyárak működését dokumentáló okiratok, sörös- címke-'koltekciók láthatók. A látogató a sörkészítés útját, módozatait, a technológia fejlődését végigkísérheti a középkori serfőző házaktól a manufaktúrákon, a múllt század közepén létesített első gyárak alapításán át a söripar államosításáig, a Kőbányai Sörgyár működéséig. A második teremben a sör minőségét meghatározó ma- látaikészítés munkafázisaiba nyerhet bepillantást a látogató a mag tisztításától a csíráztatáson át egészen a pörkölésig. A harmadik teremben a sörkésizítésnek, az erjesztésnek, az érlelésnek, valamint a sör szűrésének, fejtésének munka föl yamataá t bemutató eszközök láthatók. Van' itt erjesztő- és hűtőkád, hableszedő kanál és nyeles saitni. Ez utóbbi, furcsa nevű szerszámmal az élesztőt szedték ki az erjesztőkádbői. Külön teremrészben mutatják be a hordókat készítő kádárok munkásságát. Tablók, különböző szerszámok vallanak e feledésbe merült szákmáról, megbecsült mestereiről. A gyárban napjainkban már nem dolgoznak e szakma rrfűvelői, mert a sört palackozzák, ritkábban alumíimumhardók- ban tárolják, tehát a kádármesterség a söriparban már a szakmaitörténelem emlékei közé vonult be. A terem közepéin igazi látványosság áll: egy régi sörszállító kocsi, telte hordókkal, előtte pedig két hajdani mecklenburgi, sörösló — igaz, csak kitömve. A látvány mégis lenyűgöző. — kgym — Igazi látványosság a helyreállított sörösszekér Zsuzsanna Gyulára jött férjhez Még egyszer a nagyesztergári Ányos családról Wagner József Frigyes Zsuzsannáról festménye Ányos Thezarovits Mihály portréját velencei esi szolt üveg őrzi A Békés Megyei Népújság 1989. június 17-ei Szülőföldünk rovatában Csonkaréti Károly megemlékezik Nagy- esztergárról és annak kiváló szülöttéről, Ányos Pál pálosrendi szerzetes-költőről (1756. XII. 28.—1784. IX. 5.). Az Ányos csaláó bemutatását „szeretném folytatni alábbi írásommal;. Ányos Pál nővére, Zsuzsanna (Nagyesztergár, 1738. — Gyula, 1808. VII. 18.) 1760. elején Gyulára jött férjhez nemes Thezarovits Mihály, magyargyulal főjegyzőhöz, aki előkelő, nemes örmény család sarja volt. Házasságukat 5 gyermekáldás kísérte, s mivel a férje fiatalon elhunyt, a gyermekek felnevelése és taníttatása az édesanyára maradt. János Gábor (1761. III. 13. —>1841.) Nagyváradon volt lelkész, majd kanonok. Egyházi író, több írása jelent meg, az apai írói vénát is örökölte. A szülőváros, Gyula utcát nevezett el róla a Németvároson, a mai Bla- nár László utcát. Anna Mária 1763-ban született, Nagyváradon halt meg. Előbb Egyed Ferenc ügyész, a vármegyei főjegyző felesége, majd annak halála után Sánta János nagyváradi postamester vette el. Családjuk nem maradt. Mihály (1765. VIII. 19.— 1826. Gyula) édesapja örökébe lépett. Előbb Magyargyulán, majd 1795-től Németgyulán jegyzősködött. Felesége Bayer Éva. Egyetlen leányuk, Terézia Stiller Mihály gyógyszerész felesége volt. Pécsikán élitek. Antal Imre (1769. XI. 2.— 1836. IX. 5. Gyula) jómódú vaskereskedő volt, emeletes házát id. Czigler Antal építésszel építtette meg az 1801. évi nagy gyulai tűzvész után. (A mai Körkövizig épülete, Városház út 26.) Üzlete olyan híres volt, hogy az 1809-es megyei rendelet értelmében Békés vármegyében egyedül árusított puskaport:, sörétet, lövedékeket és lőfegyvert. Az 1806-ban megalakult első gyulai iparvállalatnak is tagja volt. Hárman megalakították a „Királyi privilégiait gyulai olaj-fabrika társaságot”. Az üzem kapacitását 1810-ben 300 fonna olaj sajtolása jellemezte. A városban szívesen látott esküvői násznagy és keresztapa volt. 1808. május 2-án például Erkel József tanító és Ruttkay Klára Terézia (Erkel Ferenc szülei) esküvőjén a vőlegény násznagya. Kétszer nősült, első felesége Pfaff Anna Mária, második Fischer Terézia. A két házasságból négy gyermeke született, János, Anna, Jozefa, Magdolna. János 1772-ben született, római katolikus plébános volt Belényesen, ott halt meg és ott is temették el. A család gondoskodott tagjainak megörökítéséről. A szülők és mind az öt gyermek felnőttkori pasztell arcképei Antal Imre leszárma- zottainál megtalálhatók ma is. A képeket Wagner József Frigyes festette, aki 1790 körül Lőcsén élt. Minden kép tökéletes mestermunka. Ányos Zsuzsanna és Thezarovits Mihály a gyulai Szentháromság temetőben nyugszik jeltelenül.. E kiegészítéssel szeretném bővíteni az olvasók’ismereteit, bízva abban, hogy Nagyesztergár neve nem süllyed el jeltelenül a feledés óceánjában. D. Nagy András Egy régi szűcskönyvben lapozgatva A régi kézműves mesterek gyakran készítettek feljegyzéseket munkájukkal kapcsolatban. Egy ilyen régi füzetet — szűcskönyvet —őriz /az egyik mezőberényi magyar család. A megsárgult lapú füzetbe Kovács András szűcsmester írogatott és raj- zolgatott jó százötven esztendővel ezelőtt. A, szűcskönyvek — mai szemmel nézve — tulajdonképpen e régi mesterek „üzleti könyvei” voltak, amikbe a vállalt munkákkal kapcsolatos megjegyzéseket írták be. Kovács András szűcskönyvében ilyenféle bejegyzéseket találunk: „Harmati G. Katának vállaltam egy ködmönt 15 fo 30 xr (krajcár) foglalót adott egy forintot.” „Bagi Sára adott gombra sejemre sinór(ra) 2 forintot.” „ör Batsó János menye sejemre adott 1 forintot Cérnára adott 12 xr.” Azokból az anyagokból, amikre a megrendelők előleget adtak, következtethetünk arra, hogy a ködmönö- ket gombokkal, zsinórozással, selyemhímzéssel díszítették, cérnával varrták fel a fehér vagy színes bőrből kivágott rátéteket. Az üzleti tárgyú bejegyzések mellett egyéb — a mesterséghez kapcsolódó — írásokat is tartalmaz a kis füzet. Olvashatjuk azt a szöveget — „Láda köszöntő versek” címmel —, amit az „öreglegény” mondott el (vagy olvasott fel) a mesterlegények érdekvédelmi szervezetének — a „kis társa„Patrónusod napját Istenek áldását Sohase érhessed És he is vehessed Rajtad a nyavalya Kereszt járó iga Szüntelen maradjon Mindig uralkodjon A feljegyzések között rajzok is feltűnnek. Ezek a rögtönzött ceruza- és toll- rajzok — feltehetően — a bőrruhák (ködmönök és bundák) díszítéséhez — a selyemhímzésekhez — készült tervrajzok lehettek. A rajzokban rögzített minták nem mindig kerültek változatlan formában a szűcskéság”-nak — negyedévenként tartott összejövetelein, amiket — a negyedévet jelentő „kántor” szó után — „kántor bejáró”-nak neveztek. Találunk benne köszöntőverseket, amikkel — feltehetően szintén — az „öreglegény” üdvözölte az atyamestert, a legények elöljáróját vagy a városi tisztségviselőket. — Ezek között a köszöntőversek között akad egy tréfás szövegű rigmus, mely más és más — éppen ellenkező — értelmet nyer aszerint, amint a sorokat vízszintesen egymást után, vagy — mint általában — egymás alatt következve olvassuk. Idézzük a verset: Gyakorta érhessed Bőven is vehessed Szívednek fájdalmát Az Isten haragját. Soha ne maradjon Ne is uralkodjon Az Isten áldása Rajtad szent malasztja." szítményekre, de képet adnak a felhasznált motívumokról és a díszítmények általános jellegzetességeiről. E régi feljegyzések arról tanúskodnak, hogy e régi mesterek lelkiismeretes munkásai, sőt „művészei” voltak szakmájuknak .(mert azok voltak), de a tréfát sem vetették meg. H. L.
