Békés Megyei Népújság, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-26 / 201. szám

íkÖRÖSTÁJ SZÜLŐFÖLDÜNK 1989. augusztus 26., szombat „Fel is ár, le is ár, kedves vevő nem babrál!” A vásár fénypontja volt a forgó A nép életében a vásárok­nak évszázadok óta nagy je­lentősége van. Ez volt talán a legfontosabb találkozóhe­lye a falusiaknak és a váro­siaknak. A vásár sohasem csupán az adásvételi ügyle­tek lebonyolításának helyszí­néül szolgált, hanem élményt jelentett a falvak lakóinak. A 19. század végétől kezdve számos város és falu kapott vásártartási szabadalmat; Harucken János György már 1723-ban vásárjogot szerzett Gyulának és Szarvasnak, míg Békésnek 1730-ban, a Wenckheimek 1803-ban Fü­zesgyarmatnak. Gyoma 1830- ban és Csaba 1840-ben lett mezőváros, tarthatott orszá­gos vásárt. „Gyarmat vásár privilégi­ummal együtt nyerte el a mezővárosi rangot 1803. esz­tendőben, oly móddal, hogy a vásárok négyszer, úgy­mint; József napján, Ür nap­ján, Apostoloknak oszlásán, Szent Pál apát úr megelőző csütörtökön tartassanak. Legelső vásár volt 1803. ok­tóber 19. napján, éppen a mostani templomok felszen­telése alkalmával, amidőn roppant sokadalom gyűlt össze. Eleinte 2 vagy 3 esz­tendeig népesek voltak vásá­rai, de lassanként alább- alábbszállnak és most már csak belső piacon tarta­nak ...” — írja Gacsári Ist­ván a Füzesgyarmati króni­kában, 1838-ban. A múlt szép emlékei közé tartoznak a régi vásárok. Akiknek, illetve akinek ma valamire szüksége van, meg­veszi a boltban, vagy felül a buszra, vonatra és Békéscsa­bán, Debrecenben veszi meg, ami kell. A vásár élményét pedig nem pótolná a lakóhe­lyen történő bevásárlás még akkor sem, ha történetesen a falu jól lenne ellátva ipar­cikkekkel Amióta eszemet tudom, mi mindig kimentünk a vásár­ba! Mi, a gyerekek már hó­napokkal előre készültünk — elsősorban „pénzgyűjtéssel”, félretettünk minden fil­lért ... A vásárba való indu­lás napját olyan izgalmak előzték meg, hogy nem cso­da, ha előző éjszaka a sze­mét se tudja lehunyni az ember fia. A vásár fénypontja a forgó volt — az idősebbek ringlis- pílnek mondták —, s általá­ban a vásár közepén volt fel­állítva. Körhintának senki se mondta. Szólt... szólt a trombita megállás nélkül. A forgóra az is felülhetett, aki­nek egy fillérje sem volt, csak előbb fent középen, a rudakat fogva hajtani kel­lett a szerkezetet. A másik fénypont volt a bazár: meg ott is a „tömeg”. A bazárosok asztalán min­den, amit egy gverek csak el tud képzelni: játékok, kar­dok, babák, bicskák, puskák. De miniket főleg a bicskák érdekeltek. Nem volt olyan gyarmati vásár, amelyen bicskát ne kaptam volna! De sajnos mindig elhagytam, vagy elcsenték tőlem. Kétfé­le bicska volt elérhető — sze­gény paraszt gyerekeknek —, a „Sarajevó” és a fakuli, vagy másképpen mondva „Bugyii” fanyelű és becsuk­ható. A bazárosok úgy ordí­tottak, mint a fába szorult férgek. Nem is tudom, mi­ként bírták egész nap hang­erővel. Rigmusban kiabálva énekelték, hogy „ ... Fel is ár, le is ár, kedves vevő nem babrál!”. Vásár napján az egész Gyarmat felbolydult, a vásár bejáratánál „közlekedési du­gók” keletkeztek. Egyik sze­kér nem adott helyet a má­siknak, jogos vagy jogtalan előnyökhöz akartak jutni, néha az este is előkerült, sőt, egyik-másik vita a szeg­halmi járásbíróságon folyta­tódott. Ha bevásároltak, aztán még egyszer-kétszer körbe­mentek, körülnéztek, és ha ismerős akadt (az mindig akadt), közelebbről és távo­labbról kicserélték informá­cióikat. A vásár napján minden bolt nyitva volt az egész fa­luban, 10-15 boltban vehet­tünk fűszert, rőföst, vasárut. Hogy milyen árak voltak? Például 1 méter karton ru­hának való 1 pengő, 1 pár női cipő 16-18 pengő, 1 gy er­mekcipő 10 pengő, 1 méter szatén ruhának való 12,40 pengő, 1 tubus fogkrém 42 fillér, vagy 1 darab 3 + 1 rá­dió 160 pengőbe került. A vásárfía elengedhetetlen volt, s emlékezetesek a vá- sámapi esték ... Kinek cipő, kinek egy öltözet ruha, vagy egy kalap jutott. Füzesgyar­maton utoljára 1963-ban volt vásár, azóta „csak” piac van. Új szokás alakult ki viszont az elmúlt évtizedekben : minden hónap 15-én, a Vö­rös Csillag tsz fizetési nap­ján vásárosok jelennek meg és kínálják portékáikat. Újra van Gyarmaton vásár! Borbíró Lajos „Aki a sört nem ismeri...” Kőbányai emlékek a múltból „Aki a sört nem ismeri, a jót nem ismeri. A sör kelle­mesebbé teszi a házat ”— ál­lapítja meg egy sumér köz­mondás. A sumérok az ókori Mezopotámia déli résizén él­tek az időszámításunk előtti 4—2. évezredben. A közmon­dás tehát azt sugallja, hogy a sör már évezredek óta az emberiség kedvelt nedűje. Honfoglaló őseink bódító hatású itala a kumisz és a boza volt. Ez utóbbi őrölt növényi magvakból főzéssel és erjesztéssel készült ital, amelyet komlóval ízesítettek. Ezek szerint a mai sörre ha­sonlíthatott. A kumiszról és a bozáról szóló híradás abban' a Sör­ipari Emléktárban olvas­ható, amelyet a Kőbányai Sörgyár alapításának 125. évfordulóján, 1979-ben avat­tak fel a gyár 2-es telepén. Az emléktár a hazai sör- készítés történetének a leg­teljesebb gyűjteménye, a söripar fejlődését mutatja be a kora középkortól nap­jainkig. A három tágas te­remben látható sörtönfléneti dokumentumok, tárgyi em­lékek, szerszámok a magyar- országi sörfőzés különböző állomásairól tanúskodnak. Kevéssé ismert történelmi kuriózum például, hogy az első ipari méretű sörgyárat II. Rákóczi Ferenc alapítot­ta 1701-ben. A királyi ud­var számára a kolostorok, a monostorok és a „serrel adós falvak” készítették az italt. Minden serfőző helységben megvoltak a speciális sör­készítési szokások, amelyeket az elöljáróság rendszeresen ellenőrzött Érdemes felfigyelni néhány régi statisztikára is. Így például Pest-Buda 1870 előtt készült térképén 12 ser­főző ház van feltüntetve. Egy másik kimutatás szerint 1851-ben 773 serfőző házban 384 ezer hektoliter sört gyár­tottak, 1860-ban a főzőházak száma 449, míg aiz elkészített sör mennyisége már 665 ezer hektoliter lett. Napjainkban a hazai gyárak közül a Kő­bányai Sörgyár egyedüli 4 millió 500 ezer hektoliter ne­dűt gyárt évente. A tablókön és a vitrinek­ben sörfőzési receptek, terv­rajzok, gyárak működését dokumentáló okiratok, sörös- címke-'koltekciók láthatók. A látogató a sörkészítés útját, módozatait, a technológia fejlődését végigkísérheti a középkori serfőző házaktól a manufaktúrákon, a múllt szá­zad közepén létesített első gyárak alapításán át a sör­ipar államosításáig, a Kő­bányai Sörgyár működéséig. A második teremben a sör minőségét meghatározó ma- látaikészítés munkafázisaiba nyerhet bepillantást a láto­gató a mag tisztításától a csíráztatáson át egészen a pörkölésig. A harmadik teremben a sörkésizítésnek, az erjesztés­nek, az érlelésnek, valamint a sör szűrésének, fejtésének munka föl yamataá t bemutató eszközök láthatók. Van' itt erjesztő- és hűtőkád, hable­szedő kanál és nyeles saitni. Ez utóbbi, furcsa nevű szer­számmal az élesztőt szedték ki az erjesztőkádbői. Külön teremrészben mu­tatják be a hordókat készí­tő kádárok munkásságát. Tablók, különböző szerszá­mok vallanak e feledésbe merült szákmáról, megbe­csült mestereiről. A gyárban napjainkban már nem dol­goznak e szakma rrfűvelői, mert a sört palackozzák, rit­kábban alumíimumhardók- ban tárolják, tehát a kádár­mesterség a söriparban már a szakmaitörténelem emlékei közé vonult be. A terem közepéin igazi lát­ványosság áll: egy régi sör­szállító kocsi, telte hordók­kal, előtte pedig két hajda­ni mecklenburgi, sörösló — igaz, csak kitömve. A lát­vány mégis lenyűgöző. — kgym — Igazi látványosság a helyreállított sörösszekér Zsuzsanna Gyulára jött férjhez Még egyszer a nagyesztergári Ányos családról Wagner József Frigyes Zsuzsannáról festménye Ányos Thezarovits Mihály portréját velencei esi szolt üveg őrzi A Békés Megyei Népújság 1989. június 17-ei Szülőföl­dünk rovatában Csonkaréti Károly megemlékezik Nagy- esztergárról és annak kiváló szülöttéről, Ányos Pál pá­losrendi szerzetes-költőről (1756. XII. 28.—1784. IX. 5.). Az Ányos csaláó bemutatá­sát „szeretném folytatni aláb­bi írásommal;. Ányos Pál nővére, Zsu­zsanna (Nagyesztergár, 1738. — Gyula, 1808. VII. 18.) 1760. elején Gyulára jött férjhez nemes Thezarovits Mihály, magyargyulal főjegyzőhöz, aki előkelő, nemes örmény család sarja volt. Házassá­gukat 5 gyermekáldás kísér­te, s mivel a férje fiatalon elhunyt, a gyermekek felne­velése és taníttatása az édes­anyára maradt. János Gábor (1761. III. 13. —>1841.) Nagyváradon volt lelkész, majd kanonok. Egy­házi író, több írása jelent meg, az apai írói vénát is örökölte. A szülőváros, Gyu­la utcát nevezett el róla a Németvároson, a mai Bla- nár László utcát. Anna Mária 1763-ban szü­letett, Nagyváradon halt meg. Előbb Egyed Ferenc ügyész, a vármegyei főjegy­ző felesége, majd annak ha­lála után Sánta János nagy­váradi postamester vette el. Családjuk nem maradt. Mihály (1765. VIII. 19.— 1826. Gyula) édesapja örökébe lépett. Előbb Ma­gyargyulán, majd 1795-től Németgyulán jegyzősködött. Felesége Bayer Éva. Egyet­len leányuk, Terézia Stiller Mihály gyógyszerész felesé­ge volt. Pécsikán élitek. Antal Imre (1769. XI. 2.— 1836. IX. 5. Gyula) jómódú vaskereskedő volt, emeletes házát id. Czigler Antal épí­tésszel építtette meg az 1801. évi nagy gyulai tűzvész után. (A mai Körkövizig épülete, Városház út 26.) Üzlete olyan híres volt, hogy az 1809-es megyei rendelet ér­telmében Békés vármegyé­ben egyedül árusított puska­port:, sörétet, lövedékeket és lőfegyvert. Az 1806-ban megalakult első gyulai ipar­vállalatnak is tagja volt. Hárman megalakították a „Királyi privilégiait gyulai olaj-fabrika társaságot”. Az üzem kapacitását 1810-ben 300 fonna olaj sajtolása jel­lemezte. A városban szívesen látott esküvői násznagy és kereszt­apa volt. 1808. május 2-án például Erkel József tanító és Ruttkay Klára Terézia (Erkel Ferenc szülei) eskü­vőjén a vőlegény násznagya. Kétszer nősült, első felesége Pfaff Anna Mária, második Fischer Terézia. A két há­zasságból négy gyermeke született, János, Anna, Joze­fa, Magdolna. János 1772-ben született, római katolikus plébános volt Belényesen, ott halt meg és ott is temették el. A család gondoskodott tagjainak megörökítéséről. A szülők és mind az öt gyer­mek felnőttkori pasztell arc­képei Antal Imre leszárma- zottainál megtalálhatók ma is. A képeket Wagner József Frigyes festette, aki 1790 kö­rül Lőcsén élt. Minden kép tökéletes mestermunka. Ányos Zsuzsanna és Theza­rovits Mihály a gyulai Szentháromság temetőben nyugszik jeltelenül.. E kiegészítéssel szeretném bővíteni az olvasók’ismere­teit, bízva abban, hogy Nagyesztergár neve nem süllyed el jeltelenül a fele­dés óceánjában. D. Nagy András Egy régi szűcskönyvben lapozgatva A régi kézműves mesterek gyakran készítettek feljegy­zéseket munkájukkal kap­csolatban. Egy ilyen régi fü­zetet — szűcskönyvet —őriz /az egyik mezőberényi ma­gyar család. A megsárgult lapú füzetbe Kovács András szűcsmester írogatott és raj- zolgatott jó százötven esz­tendővel ezelőtt. A, szűcskönyvek — mai szemmel nézve — tulajdon­képpen e régi mesterek „üz­leti könyvei” voltak, amik­be a vállalt munkákkal kap­csolatos megjegyzéseket ír­ták be. Kovács András szűcskönyvében ilyenféle be­jegyzéseket találunk: „Harmati G. Katának vál­laltam egy ködmönt 15 fo 30 xr (krajcár) foglalót adott egy forintot.” „Bagi Sára adott gombra sejemre sinór(ra) 2 forintot.” „ör Batsó János menye se­jemre adott 1 forintot Cér­nára adott 12 xr.” Azokból az anyagokból, amikre a megrendelők elő­leget adtak, következtethe­tünk arra, hogy a ködmönö- ket gombokkal, zsinórozás­sal, selyemhímzéssel díszí­tették, cérnával varrták fel a fehér vagy színes bőrből kivágott rátéteket. Az üzleti tárgyú bejegyzé­sek mellett egyéb — a mes­terséghez kapcsolódó — írá­sokat is tartalmaz a kis fü­zet. Olvashatjuk azt a szö­veget — „Láda köszöntő versek” címmel —, amit az „öreglegény” mondott el (vagy olvasott fel) a mester­legények érdekvédelmi szer­vezetének — a „kis társa­„Patrónusod napját Istenek áldását Sohase érhessed És he is vehessed Rajtad a nyavalya Kereszt járó iga Szüntelen maradjon Mindig uralkodjon A feljegyzések között raj­zok is feltűnnek. Ezek a rögtönzött ceruza- és toll- rajzok — feltehetően — a bőrruhák (ködmönök és bun­dák) díszítéséhez — a se­lyemhímzésekhez — készült tervrajzok lehettek. A raj­zokban rögzített minták nem mindig kerültek válto­zatlan formában a szűcské­ság”-nak — negyedévenként tartott összejövetelein, ami­ket — a negyedévet jelentő „kántor” szó után — „kán­tor bejáró”-nak neveztek. Találunk benne köszöntő­verseket, amikkel — feltehe­tően szintén — az „öregle­gény” üdvözölte az atyames­tert, a legények elöljáróját vagy a városi tisztségviselő­ket. — Ezek között a köszön­tőversek között akad egy tréfás szövegű rigmus, mely más és más — éppen ellen­kező — értelmet nyer asze­rint, amint a sorokat víz­szintesen egymást után, vagy — mint általában — egymás alatt következve olvassuk. Idézzük a verset: Gyakorta érhessed Bőven is vehessed Szívednek fájdalmát Az Isten haragját. Soha ne maradjon Ne is uralkodjon Az Isten áldása Rajtad szent malasztja." szítményekre, de képet ad­nak a felhasznált motívu­mokról és a díszítmények általános jellegzetességeiről. E régi feljegyzések arról tanúskodnak, hogy e régi mesterek lelkiismeretes mun­kásai, sőt „művészei” voltak szakmájuknak .(mert azok voltak), de a tréfát sem ve­tették meg. H. L.

Next

/
Thumbnails
Contents