Békés Megyei Népújság, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-17 / 193. szám
1989. augusztus 17., csütörtök 0 hímzők után a fafaragók jönnek Kaput nyitni a múltra Gyönyörködni szabad, de tanulni is... Együtt a csapat Fotó: Fazekas Ferenc „1971 óta, amikor Mezőkovácsházán a művelődési központban először rendezték meg a megyei népművészeti napokat, jócskán megváltozott a kép, s az utóbbi időben már csak a megye kevés településén működik néhány igazán jelentős munkát végző kis csapat. A kezdeti nekibuzdulás 'alábbhagyott, nehéz utat kell végigjárni ahhoz, hogy — kikerülve a könnyen eliparosító hírnév felé vezető lépcsőt — nemes gyümölcsöt szakíthassunk a népművészet közösen ápolt új hajtásáról." (Nagy Péter: „Meditációk a megyei népművészeti kiállításról és körülményeiről". Közhír — az MMK kiadványa. 1989.) A Szlovák Nemzetiségi Alkotóház adott otthont Békéscsabán az elmúlt hét végén egy B kategóriás hímzőtanfolyamnak. Vezetőjét, Chab- recsek Andrásné népi iparművészt először arról kérdeztem; mit jelent az, hogy „megyei iparművész”? — Aki nemcsak kutatja, elemzi, reprodukálja múltunk tárgyi emlékeit, hanem megpróbálja újra életre kelteni, új funkcióba helyezni is. — Hogyan? — A múzeumokban tárolt anyagok feldolgozása, rendszerezése — és természetesen gyarapítása — ma is tart. A népi iparművész is először mindig feldolgozó, elemző munkát végez. Elég kevés a kiadvány, amit mi régi hímzésekkel, varrottasokkal foglalkozók használhatunk, így aztán sokszor rossz állapotban levő, kopott, fakult darabokról, kis fotókról, vagy leírásokról készítjük el műhelyrajzainkat. Ezután a mintát — például egy köd- mön foltvarrását — egy terítő széldíszítésének megtervezéséhez használjuk fel. De kerülhet száz-százötven éves párnavég motívum egy blúz elejére is. — Nem veszítik így el a jellegüket? — Semmiképpen. Pont azt szeretnénk megőrizni! Mint mondottam, nagyon alapos előtanulmányok után foghat ilyen félelősséglteljes munkába az ember. Ügyelünk arra, hogy csak tiszta forrásból merítsünk, szigorúan vigyázunk az eredeti szerkezetre, színharmóniára, arányokra, a hatásra. Megtartjuk a rendezőelvet. Komoly színelméleti kísérletekre van szükség, hogy a mai anyagokból, fonalakból ugyanazt a hatást tudjuk reprodukálni. Ragaszkodunk a kézi munkához, mert a széria- gyártás minőségromláshoz vezet, és megszűnne egy nagyon fontos jellegzetesség: az alkotó lelke, ami egyedivé teszi a munkát. — Mennyire elfogadott a hagyományőrzésnek ez a módja? — Eleinte sokszor találkoztunk visszautasítással a szakemberek körében is, 1977 óta azonban sorra hozzuk a díjakat. Az idei IX. országos népművészeti kiállításon is több ezüstplakettes alkotásunk szerepel. A hímzőtanfolyam szervezőjétől Nagy Péter népművelőtől azt kérdezem, mi is ez a B kategóriás kurzus? — Akik itt vannak, mind C kategóriás díszítőművészeti szakkörvezetők. A B fokozat megszerzéséhez két év szükséges. Ezalatt előadóktól elméleti ismereteket kapnak, szert kell tenni bizonyos rajz- és tervezőkészségre, hiszen a vizsgán már önálló alkotással kell megjelenniük. — Mivel foglalkoztak e néhány nap alatt? — Tervezés-rajzolás szerepelt a programban. A résztvevők már nem fiatalok. Miért csinálják? Elsősorban szűkebb hazájuk, Békés megye emlékeit szeretnék még jobban megismerni, megismertetni másokkal is. Mert nem igaz, hogy ez a vidék motívumokban szegényes. Kinek adják tovább a tárgyi tudást és az alko- tószellemet? Bizony a hímzőszakkörök tagjai általában idősek. Ehhez a munkához nagy türelem kell — mondják. Azért a fiatalokat is el lehet csábítani, például a szövéshez. Ez ma ugyanis divat. Dé nem igaz az, hogy a régi játékok, eszközök nem kötik le őket. Mesélnek unokákról, ismerősökről, játszóházi délutánokról. Szem lélet - és életmódváltás kellene ahhoz, hogy ünnepkor olyan abrosz kerüljön az asztalra, amelyet ősi motívum díszít... Ha ez nem is lesz egyhamar általános, a díszítőművészet sokféle ágia rengeteg kibontakozási lehetőséget rejt magában, és mind múltunk egy darabjára- nyit kaput. Jó lenne minél korábban megismertetni, megszerettetni a gyerekekkel. Szívesen együttműködnének óvónő- és tanítóképző főiskolákkal, de kezdeményezésük eddig nem vezetett eredményre. — A megyei művelődési központ mennyit áldoz ilyesfajta munka támogatására? — kérdeztük Nagy Pétertől. — A hetvenes években még jelentős volt az anyagi támogatás. Mára ebből szinte semmi sem maradt. Ez a tanfolyam is gyakorlatilag önköltséges. Az alkotóházban vendégek vagyunk, a résztvevők maguk oldják meg az étkezést. Két hét múlva érkeznek a fafaragók. Az a cél, hogy a két kurzus valamelyike nyereséges legyen. Szlovák kirándulócsoport érkezik. Rövid idő múlva együtt gyönyörködünk a kézimunkákban, rajzokban. Miközben egyiket a másik után hajtogatom szét, Eötvös József gondolata jár a fejemben, amely arról szól, milyen fontos feladat visszaadni a népnek, ami az övé. Csák legyenek ilyen emberek, akik ennyi nehézség ellenére is vállalkoznak ilyesmire. Kiss Katalin Egy életút — képekben. „Kádár János 1912—1989” címmel, az MSZMP alapítótagjának, a párt több mint három évtizeden át volt első számú vezetőjének, egykori elnökének életét bemutató, képes albumot jelentet meg e hét közepén a Kossuth Könyvkiadó. A bevezető életrajzi ismertetést követően számos fekete-fehér és színes fotó idézi fel Kádár János életútját, közöttük néhány olyan felvétel a háború előtti évekből, amelyeket eddig ritkán, vagy egyáltalán nem láthatott a közönség. A külföldi és a hazai személyiségekkel való emlékezetes találkozások pillanatait megörökítő albumban számos idézet olvasható Kádár János beszédeiből. A kötet tartalmazza az MSZMP Központi Bizottságának 1989. május 8-ai levelét, amelyben mentesíti Kádár Jánost az MSZMP elnöki tisztéből és központi bizottsági tagságából adódó terhek alól, illetve Kádár János válaszlevelét. Az album a temetés képsoraival zárul, s közli a ravatalnál, valamint a Mező Imre úti temetőben elhangzott gyászbeszédeket. Másként gondolom flz elöljáró Komolyan mondom, nekem azzal tulajdonképpen bajom nincs, hogy az egyik ember kiakaszt egy plakátot a fára, egy másik ember ugyanazt pár perccel később leakasztja. Ugyanis mondhatom, ez legyen mai napság a legnagyobb bajom. En a hír hátterét kívánom kissé tanulmányozni pár sorban. Emberünk — az elöljáró — nem tudta azt, hogy egy ideje valami már történik nálunk. Például, hogy több párt is van már körülötte. Meg azt, hogy nem cselekedhet ma úgy, mint még tegnap tette. Így kerülhetett sor a plakátleszedési cselekmény folyamatba tételérp. (Lehet, netán mégis tudta?) Senki a gazdák közül. Nem kapott eligazítást. Nem volt állás- foglalás. Nem volt határozat. Nem volt írás. így hát hogyan is tudott volna az elöl járó elöljáró az őt körülvevő valós világ valós változásairól. Öt majdnem fél évszázadon át úgy nevelték ki, hogy van a demokratikus centralizmus, azon kívül meg semmi más. Miért is döntött volna a saját hatáskörében, saját maga a saját esze után? Hiszen ő az elöljáró. Még aktív koromban egyre-másra kaptam vállalatom központjából az úgynevezett szabályzatokat. Komoly szervek, komoly emberek bizonyára hosszú, de építő jellegű vita után szabályoztak mindenféle csacska dolgokat, hogy egységes legyen a végrehajtás, az értelmezés, meg nem is tudom még micsoda. Egyszer büszkén is említette ezt a hallatlanul fontos eredményt az egyik elöljárónk. Szép gyűjteményem lett, mert megbecsültem azzal, hogy beköttettem rendre az érkezés sorrendjében az irattáram részére. Mind a hyszonvalahányat. Az persze más dolog, hogy mi, kisebb elöljárók milyen mértékben alkalmaztuk az azokban foglaltakat, mivelhogy már a kibocsátás napján sem lehetett mindig betartani. Pedig abban az időben még nem volt annyira változékony az időjárás, mint napjainkban. Nem pontosan egybevágó eset, azért mégis hadd szúrom be az alábbiakat, ha már nálam a ceruza. Nemcsak Dombiratoson, Csabán is történt ám valami. A városháza elé ült egy ember, és azt mondta, hogy ő bizony nem eszik. Aztán akadt egy másik is. Neki már nem volt jó a földszint, felment a 10. emelet fölé a tetőre, s onnan nézett szerteszét, mondván, hogy ő sem eszik. Erre az elöljárók megijedtek, (vagy mi), és azonnal teljesítve lett az óhajuk. Az én pénzemből. Ugyanis az egyik ebek harmincadjára hagyta tanyáját, hogyan fizetett volna a város kasszájába valamit is; a másik éveken át nem dolgozott, így nem is kereshetett, pláne nem fizetett személyi jövedelem- adót; maradtunk mi néhány ezren a városban, gkik szerény tehetségünk arányában hozzájárultunk a közterhek viseléséhez. Bezzeg, ha én és néhány ezer társam valamit el akarunk intézni az elöljáróságon, akkor küldöznek ott ajtóról ajtóra, nincs bent az illetékes, menjünk máskor; okmánybélyeg, iktatás, határozat, fellebbezés, miegymás. Most meg azonnal ugrik az igazgatási osztály vezetője, tárgyal a rendőr, \közvetít a párt (a kisgazda), ígérnek lakást, segélyt, támogatást; én meg büntetést kapok, ha kifutok véletlenül az adóbefizetés határidejéből. Szóval, uraim, ugye nem ez a kibontakozás, a közmegegyezés, a nemzeti megbékélés? _ .. . Petocz Karoly A „Gyémánt Gyűrű” csillogása Szombat délután Szeghalmon cigánykesergők és vidámabb, úgynevezett, pergőtök csendültek fel a városi művelődési központ színpadán, a gitár, és a mandolin ritmusát táncos lábak követték a deszkákon. A Gyémánt Gyűrű Szabadidő Sportklub 14 tagú kulturális csoportja próbálta műsorát, mellyel augusztus 19-én lépnek fel a Tüzet raknak a cigányok című műsoros esten, ahol békéscsabai, battonyai és geszti amatőr cigány művészeti csoportokat látnak vendégül. A próba itt-ott megszakadt, mert Demeter Ferenc- né klubtitkár, a kulturális csoport vezetője újabb utasításokat adott társainak. A csoportból énektudásával, mélyen átélt előadásmódjával leginkább a tinédzserkorú ifj. Vadász László emelkedett ki. A gyakorlás után a nézőtér széksorai közt Demeter Ferencnétől, Margótól arról érdeklődtem, mikor és milyen körülmények között alakult meg a sportklub. Demeterné időben visszakanyarodott egészen 1986. novemberéig, ugyanis ekkor Szeghalmon rendezték meg a Békés megyei cigány lakosok kulturális napját, és ezen Szeghalom, mint házigazda, ki akart tenni magáért. Végül is a szeghalmiak műsora — a népes Vadász családra támaszkodva Demeter Fercncné a csoport legfiatalabb tagjával —, igen jól sikerült. A föllépők lelkesedését tapasztalva, a művelődési központ akkori igazgatója és a cigánycsalád-segítő arra gondolt —, hogy a közösségnek valamilyen hivatalos keretet adjanak — klubot kellene alakítani. És valóbans 1987. április 12-én 15 szeghalmi cigány létre is hozta a megyei ifjúsági és sporthiyatal által is bejegyzett sportklubot, melyet hat tagú vezetőség irányít kulturális és sportszakosztályt működtetve. Miután a klub anyagi helyzetéről érdeklődtem, Demeter Ferencné elmondta, hogy tagsági díjakat szednek és — a bevételük növelése érdekében — rendszeresen cigánybálakat szerveznek. Támogatja őket a megyei és a szeghalmi művelődési központ, a megyei cigányügyi koordinációs bizottság és nem utolsósorban, a Fővárosi Ruhaipari Vállalat szeghalmi telepe is, ők társadalmi munkában varrták meg a fellépők ruháit. Margó nemcsak szervező, de ismerve a csoport tagjainak képességeit, ő állítja össze a műsort is. A szeghalmi cigányok eredeti nyelve már feledésbe ment, de a régi dalok és táncok ma is elevenen élnek. A klub több mint kétéves történetében az ez év május 29-én az eleki talákozón aratott sikerüket tartják a legnagyobbnak. Míg Demeter Ferencné a következő próba idejét beszélte meg a csoport tagjaival. Vígh Györgyné, a művelődési központ volt igazgatója elmesélte, hogy Margó szervező munkáját határtalan lelkesedéssel végzi, a tagok tisztelik őt, és hallgatnak a szavára. Nélküle el sem képzelhető a klub, illetve a kulturális csoport tevékenysége. Hogy mi lesz a csoport munkájának'gyümölcse? Ezt augusztus 19-én, este 7 órakor láthatják az érdeklődők a szeghalmi művelődési központban. (molnár) A jókedv tetőfokán a „Gyémánt Gyűrű” Fotó : Oravszki Ferenc
