Békés Megyei Népújság, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-02 / 180. szám

1989. augusztus 2., szerda

o

igmui&w

Mi is kiüljünk az üzemcsarnok tetejére?

Tiltakozó telefonok a tizedik emeleti éhségsztrájk után

Meglehetősen felbolygatta a békéscsabaiakat Szecsenkó Lajos tizedik emeleti éhség- sztrájkja és mindaz, ami ez után történt. Sokan telefonáltak is tegnap szerkesztőségünkbe, hogy elmondják véleményüket az esetről, amelyről keddi lapunkban részletesen beszámoltunk. Ezekből az olykor nyomda- festéket sem tűrő észrevételekből közlünk most — kommentár nélkül — néhányat:

— Fel vagyunk háborodva — mqndta munkatársai nevében is egy férfi. — Most azon. gondolkozunk, hogy mi is kiüljünk-e a 18 méter magas üzemcsarnokunk tetejére s esetleg le se

jöjjünk addig, amíg segítséget nem kapunk gyermekeink iskolába járatásához. Persze, nem tesszük meg ezt, de előfordulhat, hogy mások követik a korábbi lakáskövetelő és Szecsenkó Lajos példáját. A rendőröknek nem kellett volna tárgyalniuk vele.

Női hang: Jó, hogy bocsánatot nem kértek a sztrájkolótói. S tessék mondani, ha valaki öngyilkossággal fenyegetőzik, annak nem a zárt osztályon van a helye?

Idős férfi: — Száz százalékos rokkant vagyok, de még mindig dolgozom. Felháborító mind a két eset! Az előző sztrájkolónak miért adtak soron kívül lakást

mások rovására? Most meg megáll az ész: éhségsztrájkoló volt bűnöző a tizediken! Ha le akar ugrani, hát ugorjon ...

Fiatalember: — Nem tízezer forintot, hanem újabb tíz évet adtam volna a tizedik emeleten sztrájkolónak. Hová vezet majd az, ha most már bárki kénye-ked- ve szerint követelőzhet, s ráadásul nem is eredménytelenül?!

Ismét egy hölgy: — Tiltakozom az efféle sztrájkok és különösen az ellen, ahogy a hivatalos szervek eddig eljártak ezekben az ügyekben. Nekem sincs lakásom, én is sztrájkolhatnék, s gondolom, vagyunk még jó páran hasonló helyzetben. Segélyt adni egy ilyen sztrájkolónak? S van képe hozzá, hogy alapítványra ajánlja fel... ! * * *

S idézhetnénk tovább a telefonon elhangzottakat. Figyelemre méltó, hogy Szecsenkó Lajos és ügye mellett senki sem emelt szót.

V. Z.

Szomjúság

Fotó: Gál Edit

A szerelem ára...

Gyászkeretes táviratot hozott a minap a postás: „Géza meghalt, a temetésre feltétlenül gyere el. Gizi.” Amíg órák hosz- szat robogott velem szülőfalum felé a vonat, emlékezetemben felelevenedett a múlt: a gyermekkor, a boldog ifjúság és a Gizihez fűződő örök barátság. Szomszédok voltunk, s mindketten a népes család első szülött gyermeke.

Emlékszem, Gizi már kiskorában nagyon ügyes, talpraesett gyerek volt, édesanyjának sokát segített testvéreink nevelésében, a ház körüli teendők ellátásában. Iskolában kitűnő tanuló volt, együtt jártunk dalárdába, tánccsoportba, ha színdarabot játszottunk, ő kapta a főszerepet, s a tanítónétól, a papnétól kapott kölcsön- ruhában úgy festett, mint egy hercegnő, ö volt a falu legszebb lánya, neki volt a legszebb hangja. Vidám, jókedvű lány volt, mindig dalolt, ezért elnevezték dalospacsirtának. Amerre a mi csapatunk kapált, aratott, vagy almát szedett, éneklésünktől zengett a határ.

Gizit körülrajongták a fiúk, szegény- és gazdalegények kérték feleségül. 0 azonban csak a suszterlegényt szerette, Gézát. Magas, karcsú, szép arcú fiú volt, szólótáncos, szólóénekes; hegedűn, cimbalmon, citerán és nagybőgőn szépen játszott. Egy hibája volt: gyakran nézett a pohár fenekére. Emiatt tiltották (volna) tőle Gizit a szülei. De a szívnek parancsolni nem lehet. Hiába küldték városba tanulni, visz- szament falujába és kitartott Géza mellett.

„Rendben van, hozzámehetsz, de vissza nem költözhetsz és panaszt soha ne halljak” — s szavak kíséretében adta áldását édesanyja hatévi udvarlás után. Aztán elváltak útjaink. En az ország más tájára kerültem, ritkán találkoztunk. Levelekből és a rokonoktól tudtam, hogy négy gyermeket nevelt Gizi, a férj az italozásról nem mondott le, nagyon sokat szenvedett, de nekem sem panaszkodott, soha.

A temetőben összeszorított ajkakkal, szárazon égő szemmel állt a koporsó mellett, hallgatta a tiszteletes úr szavait: „Búcsúzik a legjobb édesapa, a leghűségesebb férj...”

Amikor hazamentünk, színes otthonkára cserélte le a fekete ruhát, feketét főzött, mellém ült és csendesen mesélni kezdett:

— Iszonyúan nagy árat fizettem a szerelemért. Köszönöm, hogy eljöttél és most kiönthetem a szívem. A szüleimnek tett fogadalmat betartottam. Panaszra nem mentem. Géza soha nem adott haza pénzt, nőzött is, édesanyám jött: hallja, mit

mondanak a faluban. Mindig letagadtam, hogy nem igaz, csak irigyek az emberek. Amikor a szülészeten voltam, a kolbászt, a szalonnát és az oldalast is eladta a cigányoknak italért. A házi munkában soha nem segített. Varrtam másoknak pénzért, ennivalóért. Azt sem tudtam, mossak, szoptassak, főzzek vagy varrják előbb. Előfordult, hogy egyik lábammal hajtottam a gépet, a másikkal ringattam a bölcsőt.

— Olykor eljött édesanyám — mert anyának rossz gyereke nincsen —, hozott néhány tojást,,cukrot, lisztet: „Csak az apád meg ne tudja ...” Máskor édesapám jött hasonló szöveggel. Isten áldja meg őket haló poraikban. Szerencsém, hogy amikor megnőttek a gyerekek, elmentem a tsz csirketelepére, állandó éjszakai műszakot vállaltam, ledolgoztam a 10 évet és saját jogon hozza a postás a nyugdíjat.

— Sokszor szemrehányást kaptam, hogy tutyimutyi vagyok, nem merek szólni a férjemnek. Azt senki nem tudta, hogy éjszakákon át mennyit veszekedtünk. Ügy gondoltam, elég nagy a kötényem ahhoz, hogy eltakarjam a családi problémákat.

— Soha nem hittem volna, hogy ameny- nyire meg lehet egy embert szeretni, olyannyira meg lehet gyűlölni. Tűrtem, szenvedtem, de amikor bevitte a mentő a kórházba és 11 napig eszméletlen volt, nem volt operálható állapotban, nem mentem be hozzá. Csak a ruhát vittem, amikor táviratoztak, hogy meghalt. Isten engem, meg ne verjen, de nem tudtam sírni. A fájdalom helyett valami mélységes megnyugvást éreztem a szívemben. Ezek után nem lesz, aki ellopja az utolsó filléremet italra, nem lesz, aki kiabál velem, aki megcsal, becsap és állandóan szégyent hoz a fejemre.

— Nincs lelkiismeretfurdalásom. A

CSÊB után kapott pénzt szétosztottam a gyerekek között. A mi szerelmünkről hét határon regéltek az emberek, irigyeltek a lányok, hogy ilyen szép az udvarlóvt. A lányaim tanultak az én példámból, jó partnert választottak maguknak, örülnék, ha egyetlen fiatal lány sem esne a szerelem hálójába úgy, ahogyan én. Régi szólásmondás: szerelem nélkül nincs az életnek sava, borsa. De nem mindegy, hogy milyen áron! Ary Róza

Egy leértékelődött bérezés

Alig öt hónapja létezik és működik (működik?) a korábbihoz képest liberálisabb bérszabályozás és máris elhangzottak az első figyelmeztetések: vigyázat, az év első hónapjaiban a bérek, úgymond „elszaladtak”! Mi több: a Gazdasági Reform- bizottság három évre szóló programtervezete szerint „a bérszabályozás jogi liberalizálása” is „viszonylagosan előreszaladt az ehhez szükséges feltételek ... kialakulásához képest... A még fennmaradt korlátozó szabályozás további liberalizálásával várni indokolt.”

Világos, egyértelmű állás- foglalás. Igaz, hogy semmi új nincs benne, mert a bérreform korábbi elhatározásakor felelősen gondolkodó szakemberek tucatjai figyelmeztették a politikai és államigazgatási vezetőket, hogy a deklarált bérreformnak a legelemibb feltételei is hiányoznak, az ezzel kapcsolatos ígérgetés tehát nem más, mint közönséges felelőtlenség. Későbbi elemzések feladata, hogy a bérreformígéreteknek mennyi közük van a mostanság elszaporodó bérkövetelésekhez?

Jogosak a követelések'

A követelések persze jogosak! Ha a majd húsz éve dolgozó és szakmailag elismert pedagógus havi fizetsége a hétezer forintot sem éri el, akkor aligha vitatható *a fizetésemelések jogossága. És ugyanezt követelhetné az a sebész, aki naponta féltucat műtétet végez, immáron ugyancsak majdnem húsz éve, s ugyancsak alig hétezerért. Meg az építészmérnök, aki történetesen a kivitelező iparban dolgozik, sok százmilliós beruházások mérnöki irányítójaként majdnem forintra annyiért, amennyiért a sebész operál.

A legfrissebb statisztikai adatok szerint hazánkban a nettó átlagbér 6661 forint, az átlagkereset pedig 7015 forint. Ha a kétkeresős és kétgyermekes családot vesz- szük alapul, akkor az egy személyre jutó átlagkereset 3507 forint és 50 fillér. Szó se róla, valamivel több mint 1000 forinttal meghaladja a létminimumot, s úgy félezer forinttal még a társadalmi minimumnál is magasabb ez az összeg. S az iménti számok egyúttal azt is jelentik, hogy a magyar nemzeti munka leértékelődése magába foglalja az egész bérezési rendszer leértékelődését is. Ráadásul az elmúlt másfél évtizedben végzetesen — és úgy látszik visszavonhatatlanul — megbomlott a munkahelyi keresetek és a különböző juttatások közötti — korábban is viszonylagos — összhang.

Amíg az állam úgy-ahogy feladatának tekintette bizonyos szükségletek kollektív kielégítését, miközben — egyre csökkenő mértékben, de mégis csak — részt vállalt a lakásépítkezésekből, próbálta fenntartani az ingyenes egészségügyi ellátás látszatát, és anyagi hozzájárulásával a kultúrálódás is sokkal inkább hozzáférhető volt, s az oktatási költségek is elviselhetőbbek voltak, addig volt valami racionális indoka a kereseti színvonalat dlyan szinten tartani, ami a többi szükséglet kielégítését nagyjából fedezte. Ám a pénzbeni társadalmi juttatások reálértéke drasztikusan csökkent, és a természetbeni juttatások reálszínvonala is romlott. Mindent egybevéve tehát jó évtizede már, hogy nemcsak a reálbérek, de a reáljövedelmek folyamatos csökkenéséről van szó, méghozzá olyan mértékű csökkenéséről, amely már nagyon sokak számára nem kompenzálható a különmunkák vállalásával, a mellékkeresetek hajszolásával. S ha netán mégis, akkor ez a testet-lel- ket nyomorító családi törekvés is hiábavalóság, mert a többletet kíméletlenül elviszi az adó.

Egyhaipad létfenntartási küszöb alatt

A helyzet egyébként hosz- szú évek óta folyamatosan és

— minden érdemleges ellen- intézkedés híján — feltartóztathatatlanul romlik. Például: a társadalmilag elfogadható létfenntartási küszöb — a Szakszervezetek Elméleti Kutatóintézetének megállapítása szerint (és vegyük most végre komolyan ezt az intézményt!) — 1982-ben havi 2800 forint volt, 1983-ban 3000 és 1985-ben 3500 forint volt. Hét éve, az imént jelzett 2800 forintos egy főre jutó havi jövedelemnél (most csakis a munkahelyi jövedelmekről van szó) kevesebbje volt a népesség majdnem 30 százalékának. Ezen belül is majdnem 20 százalék a 2500 forint alatti sávban helyezkedett el. Már akkor is és persze azóta, a kemény bérrestrikció és a mindinkább felgyorsult infláció következtében semmit nem javultak az anyagi élet- feltételek. Napjainkban eljutottunk oda, hogy több mint négymillió embernek nincs elég munkahelyi keresménye ahhoz, hogy a mai fogalmak szerint egészségesen táplálkozzék, hogy kulturált életfeltételekhez nélkülözhetetlen lakáskörülmények között éljen, hogy elegendő szabadideje legven az általános regenerálódáshoz, hogy különösebb anyagi megfontolások néÿrül kulturálódhasson és szórakozhasson. egyszóval, hogy itt és most ama társadalmilag elfogadhatónak ítélt életnívón élien.

Nos hát ezért sem halogatható a bérreform, és legfőképpen nem halogatható — e reform megalapozásaként

— a régóta elmeszesedett bérpolitika gyökeres átforgatása.

Ám jobb megbékülni azzal a roppant kínos és lehangoló gondolattal, hogy a közvélemény reményeiben élő bérreformra éppúgy nincs lehetőség manapság, mint ahogy nem volt mód rá az adóreform elhatározásakor sem. Magyarán és egyszerűen: belátható időn belül Magyarországon nem lehet érdemleges bérreformra, a megélhetési gondokat valamennyire is könnyítő béremelésre számítani. A számtalan ok közül most csak két tényezőt érdemes említeni : változatlanul tartja magát az a végtelenségig leegyszerűsített elmélet, miszerint elosztani csak azt lehet, amit megtermeltünk. Következésképpen senki és sehol nem figyel a fordított irányú ösz- szefüggésre, hogy tudniillik a bérezés és általában a meglévő anyagiak elosztásának mindenkori rendje miként befolyásolja a gazdaság teljesítőképességét. A bérezés a maradékelv alapján történik, vagyis szó sem lehet annak megfontolásáról, hogy mi az a minimális bérnövekmény, amelynek ellenében kíméletlenül megkövetelhető a gazdasági teljesítmény. Persze nemcsak úgy, általában, hanem minden ■ munkahelyen, minden munkavállalótól. S mert a bérrendszer esetleges reformjától tökéletesen független a juttatási — közkeletűbb néven: a szociálpolitikai —

rendszer esetleges reformja is, ezért változatlanul csakis a ködös elképzelésekben, majdhogynem a vágyálmok között él a feleslegesen és értelmetlenül foglalkoztatott munkavállalók számának radikális csökkentése és bérük szétosztása azok között, akik valóban értelmes, hasznos és főleg nyereséggel kecsegtető munkát végeznek.

ü belső piac

vészesen

összeszűkült

A bérreform előkészítő munkálatai során voltak „korai” elképzelések, amelyek szerint a meglévő bértömeget —■ teljesítményarányosan — újra el kell osztani. Vagyis a gyengébb telje- sítményűektől el kell venni ahhoz, hogy a jobbaknak és a legkiválóbbaknak többet adhassanak. Aztán villámgyorsan kiderült, hogy ez járhatatlan út. Az ilyesfajta átcsoportosítás — a jelenlegi gazdaság- és főleg termék- szerkezetben — társadalom- politikailarg egyszerűen elfogadhatatlan, és a munkavállalók felbecsülhetetlenül nagy hányadát állítaná a jelenleginél is súlyosabb megélhetési gondok elé. Pénzre persze mégiscsak szükség lenne, legfőképpen az agyontorzult kereseti arányok viszonylag gyors helyreállítása miatt. Ám ez is csak olyan ütemben mehet, ahogy — és éppen a bérreform hatására — növekszik a népgazdaság teljesítőképessége, egyszersmind emelkedik a bérekre is szétosztható jövedelme.

Mindennek a végiggondolásával a figyelmeztetés máris elhangzott, hogy tudniillik vigyázat, mert az éppen hogy csak liberalizált bér- szabályozás első öt hónapjában a bérek „elfutottak”, sőt: a liberalizáció mértéke is mintha túlzott lenne. Az efféle további törekvések mindenesetre leállítandók, de legalábbis nagyon komolyan megfontolandók. Vagyis ismét! endő: ne számítson itt senki érdemleges bérreformra, legalábbis egyelőre. Legfeljebb arra lehet — és főleg kell! — .figyelni, hogy vajon miként alakul majd a bérek további visszafogása esetén a hazai fizetőképes kereslet? És vajon mi lesz azzal a gazdasággal, amely a külpiacokon már hosszabb ideje csak nagyon nehezen boldogul, egyre inkább csak kínlódik, amely most legújabban — sajátos okok miatt — a szocialista országokba irányuló exportját is kénytelen visszafogni, és közben már komolyan kell számolnia azzal is, hogy számára a belső piac úgyszin-^ tén reménytelenül és veszélyesen összeszűkül? Lehetséges, hogy ez a gyengécske és egyre inkább piacképtelen gazdaság végül is a túltermelési' válság miatt fog ösz- szeomlani ?

Vértes Csaba

Új autós műszaki állomás a Tisza-tónál

A Tisza-tó üdülőkörzet első autós műszaki állomását helyezte üzembe kedden Tiszafüreden a Magyar Autóklub Szolnok megyei szervezete.

Hétmillió forintos beruházási költséggel 1200 négyzetméter alapterületű épületet emeltek és korszerű műszereket szereztek be. Az állomás szakemberei optikai futómű-beállítást, füstgáz- elemzést végezhetnek, ellenőrizhetik az elektromos berendezéseket, a fék állapotát. Lehetőség van gumisze- relésre és kerék-kiegyensúlyozásra is. Szolgáltatásai

komplex jellegűek. Információszolgálata tájékoztatást ad a nemzetközi autós turizmus számos aktualitásáról, így például az autópályadíjakról, az üzemanyagárakról, a szálláslehetőségekről, a külföldi kempingek árairól, s hitellevelet is árusítanak.