Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-01 / 153. szám

1989. július 1., szombat TALLÓZÓ VCÖRÖSTÁJ Grósz Károly magányossága Mit érez egy politikus, aki megkapta a maga pofonjait? — Mindig megkönnyebbültem, ha leváltottak — Parlamenti beszélgetés a főtikárral Rendhagyó tallózással jelentkezünk is­mét, mért úgy gondoljuk, hogy a Magyar Hírlaptól átvett interjú — amelyből ter­jedelmi okok miatt csak néhány, álta­lunk kevésbé izgalmasnak tartott részt hagytunk ki — felkelti olvasóink érdek­lődését. Számos, eddig kevésbé ismert részletről, egy politikus vívódásáról, közérzetéről kapunk plasztikus képet az írásból. Vajon mit érez az MSZMP főtitkára, hogy immár nem ő az egyes számú vezető, ha­nem egyike a „négyeknek”? S egyáltalán, magánemberként mit érezhet egy politikus, aki az elmúlt évek során gyakran, és na­gyokat változtatott véleményén, s ennek nyomán gyakran és nagy kritikákat kapott. Grósz Károly ezúttal mint magánember vá­laszol, emberi arca azonban nem sokban tér el a politikusétól. — A Parlament folyosóin korábban ver­sengve keresték az Önnel való érintkezést a képviselők, a kormánytagok, mes a sajtó. Most — legalábbis többekkel együtt úgy érezzük —, mintha megfagyott volna Ön körül a levegő... Ön is így érzi? — Nem. Most is több kezdeményezést kellett elhárítanom, úgy mint máskor is: egyszerűen azért, mert fizikailag képtelen­ség minden igénynek megfelelni. Amint lát­ja. meglehetősen aktívan végzem dolgomat, nagyon összesűrűsödnek az események, úgy­hogy én nem érzek semmi ilyet. — Pedig volt a közelmúltban hasonló esetre példa: amikor az előző első számú vezetőtől nagy hirtelen elpártolt a megkü­lönböztetett figyelem ... — Aki ilyen szakmát választ, annak ilyes­mire mindig fel kell készülnie. Életem so­rán több ilyen fordulót megértem. Nem lepne meg tehát, ha most is így lenne. De most én ilyesmit nem tapasztalok. Egyálta­lán nem úgy érzem, hogy most kikerültem volna a politikának valamiféle élvonalából. Ellenkezőleg, most érzem magam igazán jól, mert amit egy évvel ezelőtt elhatároztunk, az végre valósággá vált. Egészséges szerep- megosztás megy végbe a vezetésben. Ezt már tavaly májusban meg kellett volna csinálnunk. Akkor sajnos, egészségi okokból nem lehetett. Akkor a párt elnöke nem tudta felvállalni azt a szerepet, amiben megegyeztünk. Nem panaszképpen mondom, de nagyon nagy teher hárult rám emiatt. A mostani felállás felel meg valójában az eredeti szerepmegosztásnak és koncepció­nak. Nem lemondás volt — Valamit nem értek. Megbízhatónak is­mert emberektől úgy hallottam, hogy Ön eddig már 4-5 alkalommal is felajánlotta a lemondását az. MSZMP KB-nak. Amit nem fogadtak el. Nem tudom így volt-e, és ha igen, akkor mi motiválta a döntését, és ha már döntött, akkor miért nem ragasz­kodott az elhatározásához? — Ebből egy alkalom az igaz. Egyszer valóban felajánlottam a lemondásomat, de az egész Politikai Bizottsággal együtt. Saj­náltam is, hogy akkor nem állítottak több jelöltet velem szemben versengeni . . . De tudni kell, hogy amikor ez a dolog felmerült, akkor még arra gondoltunk, hogy az MSZMP kongresszusa még csak 1990 őszén lesz. A jelenlegi politikai viszonyo­kat olyannak tartom, amelyek között szin­te naponta vizsgáznak a politikusok. Ezért úgy vélem, hogy egy évben egyszer a Po­litikai Bizottságnak és a főtitkárnak is be kellene nyújtania a lemondását, s ha sike­rül, akkor újraválasztatnia magát Azt aján­lottam, hogy az új szervezeti szabályzatba kerüljön be az is, hogy évente legyen kong­resszus. Tehát akkor nem történt semmi más, mint az. hogy egv reménybeli prog­ram, vagy szervezet — hát . .. kipróbálá­sa, illetve meghonosítása a gyakorlatban. — önt nyílt színen olyan politikai pofo­nok, vereségek érték a közeli hónapokban, amelyeket ebben az országban korábban év­tizedeken keresztül — legalábbis nyilváno­san — nem szenvedtek el. Kezdve a gaz­dasági szükségállapotról elmondottakért Önt ért megrovásokon és végezve a' sport- csarnokbeli beszéden ... Még sok más pél­dát is lehetne sorolni... Ön ezeket a vere­ségeket szemmel láthatóan nyugodtan elvi­selte. De hogyan? Emberileg miként lehet ezt tolerálni és elviselni? — Nekem régről az a véleményem, hogy egy politikusnak felkészültnek kell lennie, ha konfrontációra kerül sor. Nem csak ve­szíthet velük,' hanem nyerhet is. Egyébként abból, amit én az elmúlt egy-két évben a politikai vonalban képviseltem, semmit nem bántam meg. S ha újra kezdeném, akkor ugyanúgy csinálnám. Ami pedig az egy-egy kijelentésem körüli hangulatot illeti, annak a zömét demagógiának tartom. Sőt, önké­nyeskedésnek. Erre mincsen példa sehol a világon. Ilyesmi csak az ilyen politikai kul- turálatlanság közepette fordulhat elő, mint a mai magyarországi! Egy beszédemből ki­vágnak mondatrészeket, és egy másik le­zajlott eseménynek alájátsszák; szövegként. Az ilyesmi az elemi játékszabályokat sérti meg. De ez csak emberileg bosszantott, kü­lönösebben nem zavart a munkámban. — Időnként Ön fantasztikus feszültségek gyújtópontjában állhatott. Emlékszem, hogy amikor a nemzeti kerekasztal-mcgbeszélé- sek első, nyitó fordulójára érkezett, a par­lamenti főlépcsőn jöttek felfelé az MSZMP küldöttei... — Igen. Emlékszem, találkoztunk, inter­jút ígértem a kerekasztalt követően. — Amit meg is csináltunk. Igen, akkor a lépcsőn kezet fogtunk, s Ön szinte dülön­gélt, én pedig azt hittem, hogy össze fog esni. Rettenetesen feszült volt. Nem tudom, mi volt akkor Önben ... Azután egy jó fél­óra múlva kijött a Vadászteremből és teljes nyugalommal, mosolyogva nyilatkozott. Mi működik ilyenkor egy vezető politikusban? Mos ez o világ — Általában fáradt vagyok. Engem az utolsó 2,5-3 év nagyon megviselt. Nemcsak azért, mert nem voltam szabadságon. Az­előtt sem voltam, életemben összesen csak háromszor. Tehát nem az hiányzott. A ve­zetés, és személy szerint én is, 1988 máju­sában nem voltunk felkészülve a váltásra. Mikor korábban, ’87-ben kormányra kerül­tem, azt megelőzően úgy éltem, annyit tud­tam, amennyit a belső műhelymunkában részt nem vevőknek általában az orrára kötöttek. — Mint megyei párttitkár volt ebben a helyzetben? — A megyei párttitkár belső műhelyekbe nem igazán látott bele. Amikor budapesti titkár lettem, akkor már többet tudtam. A Politikai Bizottságba csak 1985-ben kerül­tem. Akkor már a korábbi 10-15 év dön­téseinek a következményei megjelentek a politika műhelyében. De ez még nem a po­litikai koncepciógyártás időszaka volt, csak a feszültségek kezelésének a szakasza kez­dődött meg. Akkor indult el az az idősza­ka az életemnek, amikor elkezdhettem nemzetgazdasági ismereteket gyűjteni. Ami­kor a kormányba kerültem, akkor nagyon gyorsan, néhány hét alatt rá kellett döbben­nem, hogy más ez a világ, mint ahogy én elképzeltem. Akkor emberfeletti erővel megpróbáltam az adósságomat bepótolni. Ez az adósság nem valamiféle szubjektív tre- hánvságból fakadt, hanem az életpályám alakult úgy, hogy nem találkozhattam ezek­kel a kérdésekkel. Sok mindent nem értet­tem. Hálás vagyok a nekem segítő nagy­szerű munkatársaimnak; Medgyessv Péter­re, Bartha Ferencre gondolok. Külön kell beszélnem Marjairól, aki az első perctől a legmesszebbmenőkig támogatott abban, hogy eligazodjak a folyamatokban. Vagy Németh Miklósról is, aki akkor még központi bizott­sági osztályvezető, majd titkár volt. Ő ezek­kel az ügyekkel már akkor is sokkal be­hatóbban foglalkozott... — ... a világbanki és az adósságügyek­kel ... — Ezekkel korábban a tervhivatalba*! dolgozott. A pártközpontban meg a pénz­ügyi kérdéseket gondozta. Ö tehát messze több szakmai ismerettel rendelkezett, mint én. — Térjünk vissza alaptémánkhoz... Ne értse félre, nem akarok személyeskedni, de őszintén meg kell mondanom, hnzy a het­venes évek közepétől figyelem az Ön meg­nyilatkozásait. S én személy szerint nem szimpatizálok önnel. Túl kemény volt, ami­ket mondott, s időnként nem éreztem őszin­tének. Ezt nagyon sok ember így érzi. Túl feszültnek tartják, nem érzik természetes­nek, amikor beszél. Ez. gondolom, eljutott Önhöz is ... — Hogyne. Csakhogy én ezt tagadom. Ne­kem mindig éppenhogy az volt az egyik nagy bajom, hogy túl nyílt vagyok. Meg túl őszinte. Hogy mindig azt mondom, amit gondolok. Nem vereségként élem meg. ha meg kell változtatnom az álláspontomat. Mindig nyitott voltam mások véleményére. Soha nem presztízsből politizáltam, mindig csak meggyőződésből. — Én fázisproblémát is érzek. Ha a dön­téseit ön hetekkel, hónapokkal korábban hozza meg, akkor önt most nem, mint Grósz Károlyt, hanem esetleg mint „Nagy" Ká­rolyt emlegetné a közvélemény. — Engem soha sem az az ambíció ve­zetett, hogy értékeljék felül a tevékenysé­gemet. Sem a hatalom, sem a rang soha nem vonzott. Furcsa egy természetem van. Mindig pont azt szerettem csinálni, amit éppen csináltam. Nekem minden váltás — ha előbbre mozdítottak is — teher volt. És mindig megkönnyebbültem, amikor levál­tottak. Először akkor, amikor megbízott KB-osztályvezetőből Fejér megyei titkár lettem — 1973 végén. Másodszor akkor, amikor 1979-ben Borsod megyei titkár lett belőlem. Bár a leváltás szót idézőjelbe kell tennem, mivel nekem a váltás könnyebb­séget és jobb munkakörülményeket jelen­tett. De nem vitatható, hogy a változtatás kényszer volt, s abban a velem kapcsolatos fenntartások voltak a meghatározóak. — Mármint, hogy a pártközpontban sokan féltek Öntől. Nem? — Igen. Meg bizonyára — ahogy az előbb Ön mondta —, sokan nem szerették a stí­lusomat, meg a modoromat. Volt, aki ezt megmondta, volt, aki nem ... Engem ezek a beosztások nem nagyon izgattak, úgy fog­tam fel, hogy, ha szolgálhatok, ha dolgoz­hatok, akkor én mindent megkapok. Engem hagyjanak dolgozni, ez volt a vágyam, az ambícióm. Nem ráztak meg. Ahol éppen dolgoztam mindig ugyanazt a stílust és fel­fogást képviseltem. Soha nem szerettem a nagy, az általános szövegeket. Elkenni a dolgokat, sumákolni. Nem nagyon számít- gattam, hogyha majd két hét múlva mon­dok valamit, akkor mi lesz a következmé­nye? Vagy, ha két héttel korábban mond­tam volna, akkor kit körözhettem volna le ... Ilyenek engem soha nem érdekeltek. Abban, hogy az életutam így alakult, ne­kem van a legkevesebb szerepem. Minisz­terelnöknek általában nem jelentkezik az ember. Nem jelentkezik főtitkárnak sem. Éppen ezért, amit a kormányban és a pártban csináltam, annak akadnak olyan elemei, amelyeket másodjára másként csi­nálnék . . . — Például? —Több mindent. Például a káderpolitiká­ban. Néhány embert nem jól ítéltem meg. — Melléfogott. Ügy érti? — Igen. Más tulajdonságokat véltem látni más látószögből, mint ami végül az új po­zíciójukban felszínre jött. Nem akarok ne­veket mondani, mert nem akarok senkit megsérteni. Számolja össze, hogy '87 ősze óta hány vezető ember került új beosztás­ba .. . a két keze kevés lenne rá, de én fejből is tudom a listát. Sokat töprengtem és rágódtam ezen. Hogv miért nem igazo­lódott a várakozásom. De ebben nem első­sorban az illető a hibás, vagy a felelős, ha­nem a vezető, azaz én, aki odaállítottam arra a posztra. Ők sem jelentkeztek a be­osztásukra. A helyzet ugyanaz, mint ve­lem. — Éppenhogy a felelősségről szeretném kérdezni. Ök most négyen viselik azt a súlyt, amit korábban ön egyedül viselt. Ez most megkönnyebbülés? Mindenki egyedül van — Természetesen. Sokkal jobbak most a munkám feltételei, önmagában persze a négyes felállás sem garancia arra, hogy a döntések hibafoka csökkenjen. De bizonyos, hogy kisebb lesz a hibalehetőség. Jó, ha nem kell az embernek egyedül felvájlalnia a döntést, bármilyen kollegális a sÄikebb munkatársi testület. Tudja, hogy van ez! Óvatosabban mondanak nemet, másképpen adják le a jelzéseket. Most pedig egyenjogú partnerek vannak, egyforma felelősséggel. Eddig bárki megtehette, hogy azt mondja: „Csinálja, az ő dolga!” — Önök most négyen vannak. Amikor Nyers Rezsőt kiszorították a hatalomból a hetvenes években, akkor Ön nem szorult ki. Folytatólagosan valamilyen módon min­dig is részt vett benne. Ez Nyers 'Rezsővel szemben — még, ha az újabbkori történé­sektől el is tekintünk — nagy konfliktus- forrás. Pozsgayval pedig ismert, hogy poli­tikai helyzetmegítélésük gyakorta homlok­egyenest ellenkező. Németh Miklós pedig a közelmúltban többször is nyíltan elhatárol­ta magát öntől. Kívülről látjuk, hogy egy­felől Ön és a másik három politikus kö­zött: illetve külön-külön is törések, vannak. Valóban fennáll-e ez az emberi konfliktus­helyzet? S ha igen. akkor hogyan lehet így kollektíván dönteni? — Mindenki egyedül van. Mindenki csak önmagát hozza ebbe a „négyszögű házas­ságba”. A felsorolás azonban nem pontos. Nyers Rezső, amikor a hetvenes években a vezetésben volt, mint KB-titkár és*PB-tag, akkor az én legmagasabb rangom osztály­vezető-helyettes volt a KB-ban. Nem vol­tunk egy súlycsoportban. • -, Pozsgay és köztem régi barátság van. Ez változatlan. Évekig egv osztályon dolgoz­tunk a KB-ben. Amikor Borsod megyei tit­kár voltam, akkor Pozsgay sokszor meglá­togatott. Nehéz helyzetben volt. Mint mi­niszternek, konfliktusa volt néhány más vezetővel... — Magával a minisztériumi feladatokkal is ... — ... azzal és sok mindennel. Etnberileg volt nehéz helyzetben. Akkor mi igen sokat beszélgettünk. .. Nem álltunk, s ma sem állunk emberileg szemben egymással. Még a májusi pártértekezlet előtt én magam kértem, hogy vállaljon részt a szűkebb pártvezetésben. Ezt sokan tudják. Erre ak­kor ő eléggé nehezen határozta el magát. Akkor ő hangsúlyozta többször is, hogy „együtt igen, de külön nem ...” Szóval, köztünk emberileg nagyon normális a vi­szony. Ami a Németh Miklóst illeti: ezt talán nem kell külön magyaráznom. Németh moz­gását, a politikai közéletbe való aktívabb bekapcsolódását az első perctől kezdve ma­ximálisan én támogattam. Szóval, négyünk között nincsenek emberi feszültségek. Nézetbeli különbségek vannak. Ha négyen a nézetbeli különbségeket az alapkérdésekben nem tudjuk egyeztetni, akkor ez a négyes nem fog működni . . . — Az MSZMP sem ... — Az sem. De, ha ez a négyes a rész­kérdésekben nem őrzi meg a saját külön, önálló arculatát, akkor ez pontosan ugyan­olyan rossz lesz. Semmi szükség nincsen arra, hogy viták nélkül, nagy, békés egy- másraborultságban rossz döntések szülesse­nek. Hát mi értelme lenne ennek? Akkor nem kellett volna ezt az egész dolgot meg­csinálni. Szóval, azért belülről más a kép talán, mint kívülről. . . — Azért kérdeztem ... — A legutóbbi KB-ülésen is elsoroltam, hogy köztünk nem ideológiai ügyben van a vita, nem személyes ügyekben, hanem bizonyos, meg nem válaszolt, ki nem érlelt lépéseink megítélésében. S ez meg is ma­radt. Miért ne maradna ez meg? Mi úgy kezdtünk neki ennek az egész ’88 május utáni korszaknak, hogy nem volt kidolgozott koncepció. Most mondjam azt, hogy ez egy olyan káderpolitikának a kö­vetkezménye volt, amitől mentse meg az isten ezt az országot? Minden előrelátó párt megtervezi a generációs változásokat! Minden előrelátó párt megtervezi a gene­rációs változásokat! És nem berobban egy ilyen váltás. Nem a véletlen dob fel embe­reket. Ha egy teljes csapatot valamiféle hangulati elem hoz fel: úgy az borzasz­tó sok konfliktushelyzettel jár. Nehezen csiszolódnak össze. Máshol a pártok alter­natív koncepciókkal rendelkeznek, s ami­kor a lépésváltás szükségessé válik, akkor új, kidolgozott programmal előlép egy új csapat. Mi meg? Hát mi csak most „grün- doljuk” a dolgokat. . . Egy év alatt kín­lódva jutottunk el a modellváltás szüksé­gességéig! És ha kiszorul? — Mi van akkor, ha Ön kiszorul a hata­lomból? — Egy politikai vezetőnek mindig fel kell készülnie arra az eshetőségre, hogy kikerül a hatalomból. S remélem, hogy eljön az idő, amikor ki is kell kerülnie. Azt a történe­lem már „leírta”, hogy három évtizedre válasszanak vezetőket. Ez nyilvánvaló, hogy működésképtelen. Ha úgy alakul, hogy a mozgalmon belül nincs elég bizalom irán­tam, vagy ha a párt érdekeit, tömegkapcso­latait az én távozásom segítené elő, akkor ez a legkisebb emberi megrázkódtatást sem okozná nekem. Pillanatok alatt átállnék ar­ra az életformára, amit akkor is elképzel­tem, amikor én kezdeményeztem a veze­tésből való kiválásomat. Több mint való­színű, változatlanul — műhelymunka kere­tében — a politika egy meghatározott te­rületével foglalkoznék. Megpróbálnám poli­tikai tapasztalataimat rendberakni . . . — Memoárt írni? — Azt — Isten ments! — semmiképpen! Elegem van a memoárirodalomból. A ta­pasztalataimat a vezetés rendelkezésére bo- csátanám. Az archívumok, a kutatómunka számára. Vagy akár a napi politikai mű­hely számára. S ezt nem tartom sem bán­tónak, sem kellemetlennek. — Mint magánember, mit csinálna: hob­bi, unokák? — Elmenni horgászni, mint hobbi, ez nem program az ember számára. Ezt megcsinál­ja egy héten egyszer-kétszer. Aztán foglal­kozik a családdal, törődik a srácokkal. De hát az én 15 éves unokámnak nem a nagy­apa kell. Nem. Én már régebben elképzel­tem, és el is terveztem, hogy milyen lesz a magam elfoglaltsága. Ügy fogok élni, hogy később — ha nem is pillanatnyilag —, de hasznára leszek a közösségnek. De rászolgáltam a pihenésre is. 45 éves munkaviszonyom van Ezalatt egyszer vol­tam betegállományban Hat napig. Három­szor voltam szabadságon, s ebből kétszer üdültem. — Helyileg hová menne lakni? Vissza Miskolcra? — Semmiképpen. Pest környékén marad­nék. Gondolja meg, a párt érdekében eddig 13-szor költöztem. Egyszerűen nincs hangu­latom költözni. A költözés mindig leégés. Aki egyszer már csinálta, az tudja. A gyer­mekeim Pesten élnek, nagyon messze nem szeretnék tőlük elkerülni. Itt, Pest környé­kén szívesen maradok. Kicsit nyugodtab- bah, szabadabban. Ügy, hogy a barátaim is elérhetőek legyenek. Nem vagyok sem lel­kileg, sem egyéb szempontból zavarban egy ilyen alternatívától. Olyan irányba fogom befolyásolni a dolgokat, hogy a természe­tes mozgás bekövetkezzék. Lovas Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents