Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
EXKLUZÍV 1989. július 1., szombat o 'kÖRÖSTÁJRecski Zerge vagy Dante pokla „Felejtse el az egészet, mintha sohase járt volna itt Van Magyarországon egy gyönyörűségesen szép vidék, néhány kilométerre a Recsk-Parádfürdő vasútállomástól. Csá- kánykőpuszta. Hajdan gróf Károlyi Mihály, az első magyar köztársasági elnök birtokához tartozott. Körös-körül hegyek és völgyek. Délről egy kecses zergére emlékeztető sziklavonulat zárta le a panorámát. Ez a sziklavonulat volt a hírhedt kőbánya, melyet a rabok Zergének neveztek el. A tábor törzsépületéhez vezető út elején egy székelykapu állt, két oldalán szépen rendezett virágágyakkal. De ami azon túl volt, az vetekedett Dante poklával. A rabokat egy olyan kőbánya megnyitására kényszerítették, amit korábban sem fegyencekkel, sem jól megfizetett munkásokkal sem sikerült megvalósítani. Igen ám, de erről a legutóbbi időkig senki sem beszélt, a volt rabok sem. Egy dzsip a ház előtt Az emlékezés szívszorító. De a félelem is, hogy ismét feltámad, ami volt, hogy újra megismétlődik. Vitális István csak hosszas vívódás után egyezik bele, hogy történetét megírjam. — Három évet töltöttem a recski bányában. Mikor kiszabadultam. azt mondták, felejtsem el az egészet, mintha sohase jártam volna itt. Megfenyegettek, ha beszélek róla, azonnal elvisznek, s 10 évet sóznak a nyakamba. Szóval mindent felejteni! — Miért ítélték kényszermunkára? — Engem soha senki sem ítélt el. Se bírót, se ügyészt nem láttam. — írásban sem közölték? — írás? Ugyan, semmiféle írást sem kaptam, csak elvittek. Csendes, halk szavú ember. Hosszan maga elé réved. A családjáról beszél. Kondoroson született. 11-en voltak testvérek. Édesapja mezőgazdasági munkás volt. Ahogy felcseperedett, rá is ugyanez a sors várt, uradalmakban vállalt időszaki munkát. 1941-ben behívták katonának Mezőtúrra. A zászlóaljt, melynek parancsnoka Pápa Nándor alezredes volt, hamarosan az orosz frontra vezényelték. Leszerelése után visszament Kondorosra. Időközben megtudta, hogy a mezőtúri laktanya kantinosa túl akar adni az üzleten, mely akkoriban magánvállalkozás volt. — Én mindig kereskedő szerettem volna lenni. Rábeszéltem a feleségemet, ugyanis megnősültem, és a testvéreimet, hogy vágjunk bele, megéri. Ügy is történt. Akkoriban napirenden voltak a bevonulások. Az üzlet virágzott. De aztán közeledett a front, összepakoltunk és Dunántúlra mentünk, ami árunk volt, mind odaveszett. — Visszatért újra Kondorosra? — Igen, a fölszabadulás után kaptam 3 hold földet, és ismét mezőgazdasággal kezdtem foglalkozni. Tehenet tartottam, meg hizlaltam. Egy napon bevittek Gyomára, a rendőrségre. Ott tudtam meg, hogy a zászlóalj parancsnokom ellen eljárás indult. Az volt a vád ellene, hogy egy szakasz katonát a németek rendelkezésére bocsátott. A németek irányításával aztán körbezártak egy falut Ukrajnában, ahol munkaszolgálatosok tartózkodtak. Én ezt csak hallottam, de nem voltam ott, mert szabadságon tartózkodtam abban az időben idehaza. Felvették a jegyzőkönyvet és hazaengedtek. Ez 1946-ban történt. A dolognak nem tulajdonítottam jelentőséget. Házat építettem, és belefeledkeztem a munkába. 1949. december 8-án egy dzsip állt meg a házunk előtt. Háromszor vallattak — Ezzel kezdődött. Én semmi rosszra sem gondoltam. Elköszöntem a feleségemtől, hogy este majd visszajövök. Mert csupán arról volt szó, hogy Pápa alezredes, egykori zászlóaljparancsnok ügyével kapcsolatos jegyzőkönyvemet akarják kiegészíteni, s néhány kérdésre még válaszolnom kell. Először Gyomára vittek, onnan Szolnokra, majd Pestre, a Markóba. Agyba-főbe vertek, hogy írjak alá egy olyan jegyzőkönyvet, miszerint én is abban a szakaszban voltam, amelyik körülzárta azt az ukrán falut. Hiába mondtam, hogy nem voltam ott, az esetet csak másoktól hallottam, nem akarták elhinni, és folyton azt kiabálták, hogy hazudok. Magyar ember nem hazudik — válaszoltam. S ezzel még jobban magamra ingereltem őket. Verték a talpamat, a lábamat, ütöttek, ahol értek, s amikor lerogytam a földre, akkor se kímélték, agyba-főbe rugdostak. Háromszor vallattak. Háromszor akartak rávenni olyasmire, ami nem igaz. .Akkoriban tartóztatták le Kádárt is. Ott volt az emeleten, valamelyik cellában. — Honnan tudja? — Jártak a küblihírek. A börtönben is megtalálják a módját az emberek, hogy tájékozódjanak. Innen kerültem Kis- tarcsára. Ott nem bántottak. Időközben mellhártyagyulla- dást kaptam, és megfelelően ápoltak. Szürke ruhás fegyőrök vigyáztak ránk. Levelet is írtam. A feleségem meglátogatott. Reménykedtem, hamarosan hazakerülök, hiszen semmi bűnöset nem követtem el. A Markóban és Kistarcsán öszszesen 9 hónapot töltöttem. Egy éjszaka sorakozót rendeltek el. Akkor ismét föllángolt bennünk a remény. Már tervezgettük is, hogyan érünk haza, és mit fogunk majd csinálni. De aztán marhavagonokba raktak minket, és elindult velünk a vonat. Akkor már sejtettük, hogy nem hazafelé vezet az út. Felröppent a hír, Szibériába visznek minket. Voltak közöttünk vasutasok, ők tájékoztatták a többieket, hogy mikor, melyik állomáson vagyunk. így értünk még akkor éjszaka a recski állomásra, ahonnan egy órát kellett még gyalogolnunk a kőbánya barakkjaihoz. Ott meztelenre vetkőz- tettek, és mindent elszedtek tőlünk. ÁVH-s egyenruhát kaptunk. A nadrágot és a zubbonyt elöl és hátul vörös mínium- csíkkal mázolták le. Szakosíts titkára Akkor már állt két barakk, és mi tovább építettük a tábort. Én a négyes barakkba kerültem. Száznegyvenen lehettünk egymás hegyén-hátán összezsúfolódva. Naponta 14- ,16 órát dolgoztunk a Zergén. Ez volt a kőbánya. Mintegy 45 fokos lejtésű hegyoldal. De először a fákat vágtuk ki, és hordtuk le a völgybe. Mikor ezzel megvoltunk, hozzáláttunk a fejtéshez. Sokszor esőben, sárban, hóban dolgoztunk, mert a munkának mennie kellett. Én viszonylag jól bírtam magamat, 34 évesen kerültem a táborba. Odahaza is fizikai munkát végeztem. Még az is szerencsém volt, hogy nem voltam nagyétkű, és nem cigarettáztam. Az éhezés volt ugyanis a legszörnyűbb. Különösen a nagyobb termetű emFaludy György: A vérebek (részlet) Ma éjjel történt. Pár hónapja érkeztek meg a vérebek: hat behemót kutya egy ávós tisztessel. Édes keveset törődtünk velük. Mit árthatnak ugyan még nekünk e dögök, őrtornyok, pisztolyok, szögesdrót, géppuskák s lángszórók között? Az őrök néhány rabtársunkat választották ki s ezeken tanították be a kutyákat a törzs előtt, a zöld gyepen. — Fogd meg a rablót! — ordították, s a félholt emberek után szaladtak velük. Ha elérték, visszarántották a kutyát, vagy nem. Éjjelente csaholásra ébredtem fel a vackomon őrségváltáskor; aztán ezt is megszoktam, mint mást. Csak azon csodálkoztam, hogy az ávósok dühödt szövetségeseik iránt sem ismernek irgalmat, s ezeket is rúgják, verik, kővel dobálják, mint bennünket, s ahogy a mókusokat is agyoncsapják, s ahogy a szende szalamanderek lábait elcsapkodják szekercéjükkel, s ahogy az útról gondosan letérnek, hogy egy halványlila kökörcsint eltapossanak. l’al ad y György költő és műfordító Recsken raboskodott, ott keletkezett ez a vers. A magánzárkában költött és emlékezetben tartott verseit, balladáit a munkahelyen, vagy a barakkok szalmaágyán fekve, takarodó után, többször megismételve elmondta barátainak, akik memoriterként egy-egy versszakot megtanultak, és azt napközben többször elismételték, hogy örökre megőrizzék emlékezetükben. Mert sem papír, sem ceruza nem állt rendelkezésükre. berek szenvedtek sokat. Az ennivaló kevés volt, lencse-, borsóleves, vagy inkább csak lé. Néha sikerült megdézsmálnunk a moslékot, amit az ávósok a hízóknak szántak. Én nem egyszer Ynakkot sütöttem magamnak, amit az erdőben titokban zsebembe rejtettem. Dr. Bató János egy nagy tudású ember, aki a rabtársam volt, javasolta a vadbükkönyt, hogy az édes és tápláló. Nehéz munkához kellett az étel is. Sokan kidőltek a sorból. Én legtöbbször Szakasits Árpád személyi titkárával, Dobos Istvánnal dolgoztam. Ragaszkodott hozzám. Én a „bikával’', egy 12 kilós kalapáccsal törtem a követ, ő pedig a csillébe rakta a zúzalékot. Ez köny- nyebb munka volt. A normánkat azonban egyre feljebb srófolták. Az első évben három személynek három csille követ kellett összezúzni és elszállítani. 1953-ban pedig már 15 csillét. A hegy oldalában placcokat alakítottunk ki. A robbanás feljebb történt. Ezekre a placcokra zuhant aztán a kő, néha olyan nagy, mint egy gépkocsi. A Sóhajok hídja „Piszkos fasiszták, itt fogtok elpusztulni mindannyian!” Ilyen és ehhez hasonló fenyegetések mindennaposak voltak. Mi rabok, ahogy tudtunk, segítettünk egymásnak. Akadtak közöttünk azonban besúgók. Belőlük lettek a brigádvezetők. A többség összetartott. Én megtanultam hallgatni és tűrni. A Markóban alaposan helybenhagytak. Csak legalább tudtam volna, mi a bűnöm. Dr. Hunyadi Sándor, Újlaki Tibor, Bankó Béla — akik a mezőtúri zászlóalj tisztjei voltak, s a Pápa ezredes ügyében tanúként szerepeltek, szintén Recskre kerültek. Mondták is, hogy nem értik a helyzetemet. Miért kerültem ide? De ők is vétlenek voltak, azonkívül, hogy korábban tiszti rangot viseltek, ha ez ugyan bűnnek számít. Szegény Kéri Kálmán bácsit sokszor láttam a Sóhajok hídján. Ez a híd a patak felett egy épületbe vezetett, ahol a kihallgatások folytak. Egy komisz kinézésű ávós, aki értette a módját, hogyan kell megkeseríteni a rabok életét, rákiáltott: „Hogy néz ki magán a ruha, volt katona?!” A ruha lerongyolódott, és lötyögött sovány testünkön. Kálmán bácsi csendesen válaszolt: „Bizony voltam, fiam, mégpedig vezérkari ezredes.” Ezt a választ sohase felejtette el, s módját találta, hogy visszatromfoljon. Hát én csak hallgattam, ha valamelyik ávós megszólított, vagy. ha kifogásolt valamit, igyekeztem az utasítását szó nélkül teljesíteni. A társaim azonban szerettek, mert apró tréfákkal jókedvre derítettem őket. Sztálin halála Recskről szökni lehetetlen volt. Michnay Gyulának mégis sikerült. Társait azonban elkapták. Ezután a legkisebb vétségért is szörnyű megtorlás következett. A normát tovább srófolták. Aki nem bírta teljesíteni, számolhatott a következményekkel. A teljesítménytől függött, ki mennyi ennivalót kap. Egv ózdi szociáldemokrata, akivel többször együtt dolgoztam a placcon. elkeseredetten hajtogatta: itt fogunk elrohadni, Pista. Napközben a fokozódó tempótól annyira lecsigázódtunk, hogy alig volt erőnk visszavánszorogni a barakkokhoz. Igyekeztem spájzolni. Azaz. hajtottam, hogy ennivalóhoz jussak. Mert, aki elhagyta magát, annak vége volt. A családomról persze semmit sem tudtam. Éjszakánként marcangolt a nyugtalanság, hogy mi van a feleségemmel, a lányommal, a szüleimmel és a testvéreimmel. Ök sem tudtak rólam semmit. Valahogy mégis eljutott azonban a hír. Volt egy ávós. akivel ismertük egymást. Sohase beszéltünk, azonban ő mégis csak elvitte a hírt, hogy hol vagyok. Persze csak titokban. Ott még az őrök is féltek. Sztálin halála után enyhült valamit a helyzetünk. Nyomozók érkeztek a táborba és mindenkit kihallgattak. 1953. szeptember 7-én szabadultam. Előtte már levelet is írhattam. Ez volt az első levél. Civil ruhát kaptunk, és lelkünkre kötötték, hogy erről a táborról soha senkinek se beszéljünk. Szabadulás után a terményforgalmi vállalatnál zsákoltam, majd a földműves-szövetkezetnél helyezkedtem el. A szövetkezet vezetője ismert, ugyanannál a zászlóaljnál szolgált, ahol én, és tudta, hogy ártatlanul szenvedtem. Mint üzletvezető mentem nyugdíjba 63 éves koromban, három évet rá kellett dolgoznom. A Recsken töltött éveket ugyanis nem ismerték el. Amíg odavoltam, feleségem sehol sem tudott elhelyezkedni. Apám pedig úgy halt meg. hogy nem tudta, miért vittek el, és azt sem, hogy merre vagyok. Szárdzon koppannak a szavak. Hidegek és élettelenek. Ügy beszél Vitális István, mintha nem is magáról beszélne. Egy emberről, akivel mindez megesett vagy megeshetett. Egy szűk szavú krónikás a messzi múltból. Ám a szavak mögött ott araszol, lüktet és feltör az események újraélé- sének szívszorító fájdalma. Serédi János
