Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-08 / 159. szám
1989. július 8., szombat ■ IRODALOM-MŰVÉSZET ■'kÖRÖSTÁJ Eyas-Kovács József: Dózsa I. Kiss Ottó: Szving a Jó másba költözik belőlünk kivetkezik a Jó mindig szétszakad egy halk-röpke perc alatt bennünk testre szabott új ruhánk férceli és ölti ránk másképpen kellett volna mennünk a Szép mindig szétszalad belőle egy ránc marad tenyerünkben kismadár röptetni lesz Jó talán messze tavasszal ősszel télen esőben hóesésben visszajön olyan madár lesz-e költőnk rég nem szelíd őz bár néha még elidőz rét fölött vagy kert alatt játékunk ha elakad bennünk lesz kert és lesz homokvár de kezünkben kismadár ha lesz is röptetni nincs kedvünk Dózsa il. Kultúra, politika, kultúrpolitika örvendetes. hogy mind jobban kibontakozik hazánkban a politikai sokszínűség. Az MSZMP mellett új (és új-régi) pártok, pártszerű képződmények. mozgalmak fogalmazzák meg céljaikat — vagy legalábbis körvonalaznak ilyeneket. Egyetlen dologban máris jó volna egységre jutni : mégpedig abban, hogy a kultúra, a művelődés, a tudomány, a művészet az egész nemzet, az egész társadalom ügye. E területen bármely párt legfeljebb csupán a művészi s a tudományos tevékenység, az alkotó munka szabadságát deklarálhatja. valamint a művelődéshez való emberi jogot a társadalom valamennyi tagja számára. (Ami eleve cáfolata a kultúrát úgyszólván teljes egészében áruvá minősítő folyamatok létjogosultságának.) Nem mai keletű a fölismerés. amely a kultúrának bizonyos értelemben kitüntetett. sajátos helyet jelöl ki a társadalom szerkezetében: vonzó formában, meggyőzően már a romantika megfogalmazta ezt. Schiller a XVIII. század végén — az írott leveleiben — a művészetet s a tudományt kivonta a hétköznapi praktikum, a külső beavatkozás — a politikai irányítás — hatálya alól. „A politikai törvényhozó elzárhatja területüket — írta Schiller, rossz eshetőségeket kockáztatva meg. és korábbi tapasztalatok alapján is —. de nem uralkod- hatik rajta." Mindez persze korántsem jelenti azt — jól látta Schiller is —. hogy a művészet s a tudomány független a kor gondolkodásának, nézeteinek áramlataitól, így a politikai fölfogásoktól. hiszen ezek „termelésében" éppen hogy oroszlán- részt vállal. A politizáló művész. s a politizáló tudós nem tekinthető abszurdumnak; mindkét terület eszköze lehet politikai célok megvalósításának : gondoljunk Petőfi szabadságért, világszabadságért kiáltó verseire, vagy a marxi elmélet politikai következményeire. Csakhogy az elmúlt negyven évben — többek között — épp azért születtek súlyos hibák, mert a kultúra politikai jelenntősége túlzott hangsúlyt kapott. A művésztől a közéletiséget, a milliókhoz való közvetlen szólás ..demokratikus’’ igényét várta el a magát mindenben illetékesnek tekintő politikai vezetés, amely aztán meglepődött. amikor némelyek éltek is ezzel a fölhatalmazással. és valóban elkezdtek politizálni. Válaszul erre — a hetvenes évek közepétől — egyszeriben műveket, művészi alkotásokat kezdett követelni a politikai vezetés, de a szellemet akkor már nem lehetett visszaparancsolni a palackba. És csődöt mondott a művészetkri- tika rendfenntartó, néha rendőri szerepére alapozott irányítási metódus is. Most tehát újra kell gombolnunk a kabátot. A pártok ne tervezzék, hogy irányítani fogják a a kultúrát vagy legalább annak valamilyen területét. Nincs tehát szükség kulturális politikára? De van. Ez tartalmazhatná azt, hogy milyen eszközökkel kívánja segíteni az illető párt a kultúrához. művelődéshez szükséges feltételek, pénz meg- és előteremtését. Tartalmazhatná azt, hogy az egységes és oszthatatlan nemzeti kultúra fejlődésén belül milyen hangsúlyokat lát fontosnak a maga szemszögéből. Tartalmazhatná, hogy mely rétegek művelődési helyzetéért érez az illető párt közvetlenebb felelősséget. Azt is. hogy a szabadon kialakított nézetek, eszmék terjesztésében mely áramlatoknak tulajdonít különös jelentőséget. Lesz párt, amely a filozófiai materializmus talajáról szemléli a kultúra, a művelődés kérdéseit is, míg egy másik — mondjuk — a vallásos nevelés pozícióit erősíti majd. Lesznek politikai alakzatok, amelyek a művelődés közösségi, s lesznek, amelyek annak egyéni formációiért szállnak síkra. (Szeretném remélni azonban. hogy egy közösségi elvű magyar társadalom tervrajza bontakozik majd ki a kulturális elképzelések mérnökasztalain is.) Legyen a kultúra, a művelődés a társadalmi türelmes- ség, a másság elfogadásának, a toleranciának a terepe. S a nyitottságé, ami mindezzel egyet jelent. Engedjük be hozzánk, engedjük ki tőlünk, ami alkotmányos elgondolásainkkal összeegyeztethető, s mindenekelőtt: ami érték, egy széles merítésű viszonyítás alapján. Ám ez nem vezethet önfeladáshoz. Máris szinte jóvátehetetlen károsodást szenvedtünk az angol nyelvű tömegkultúra termékeinek gátlástalan beáramlásától. beáramoltatásá'tól (popzene, videoklipek,, akció- és horrorfilmek stb.). Az a nemzeti kultúra, amelynek gyarapítása közös feladatként hárul valameny- nyi pártra, egészséges azonosságtudatot feltételez, s mi hovatovább már köszönni sem tudunk magyarul (miközben az európai ENSZ- világnyelvek tömeges ismeretével, néhány esztendővel a — máris sokat vitatott — világkiállítás előtt, aligha büszkélkedhetünk). S hátra van még egy alapkérdés. 'Addig, amíg a kultúra, a művelődés — látszólag — merő cifraság az ország, a nemzet építményén, amíg az iskolázatlanság, szakképzetlenség nem akadálya látványos, tekiintélyképző, utánzásra serkentő anyagi és társadalmi sikereknek, írott malaszt marad ez az eszme- futtatás. Mert a boldogulásnak, a boldogulás mértékének valós teljesítményeken kell alapulnia, és valós teljesítmények csakis tanult, képzett, művelt embertömegektől várhatók. Ebben is egységre kell jutnia a magyarországi pártoknak, politikai szervezeteknek. Társadalmunk esélyegyenlőségét — mely immár nem művelődési, hanem általános politikai kérdés ,— éppen a tudás, a képesség, a képzettség szerinti kiválasztódás szavatolhatná, s ehhez a kiválasztódáshoz teremthetne bázist az egységes és oszthatatlan nemzeti kultúra. Kőháti Zsolt A visszanéző nap sokféleképp világítja meg a fákat. Üszkös tömböket hasít ki belőlük, míg sugárkévéjében porszemek vibrálnak. Telehinti a cserjét nyugtalanul vándorló fénypöttyeivel. Kékes ködbe vonja, mintha együtt emlékeznének a forró tengerek korára. A zöld kárpitok és aranybarna törzsek fényjátéka alkonyaikor a legjellemzőbb. Ez az erdő órája. Amikor önmagával teljesen azonos. Talán nem véletlen, hogy lakói is ilyenkor mozognak legtöbbet. Hajnalban az erdő még a maga előidejét éli: a fák páfránvszerűek, nyerszöldek, mint a teremtés első pillanatában. Délben a lombok felett megáll a verőfény, az árnyékok elrejtőznek. Eltűnik a távlat, a mélység — minden puszta felületté válik. Az éjszaka viszont csupa mélység, felület nélkül. Ezért dimenziót- lan. De alkonyaikor, az aranybarna órában, a lombok távlata percenként változik. Egyes fák hirtelen elmosódnak. mások előtűnnek a korábbi takarásból. „Ha olyan varázsló jönne, aki képes volna rekonstruálni azt a kötőszövetképet, melyet egy erdei táj egy Perik- lész-korabeli athéni ember szemébe rajzolt, és azután azt a kötőszövetképet, melyet egy keresztes lovag kapott ugyanattól az erdei tájtól, két egészen különböző festmény jönne létre; és azután ha mi magunk mennénk oda, és néznénk meg azt az erdőt, nem ismemők fel benne sem az egyik, sem a másik képet” — írja Egon Friedell. Hogy mitől erdő az erdő, sosem tudtam megfogalmazni magamnak. Sem a helye, sem a nagysága nem árul el róla semmi lényegeset. Lehet síkságon, és hegyek közt, város határában vagy vizek partján. Lehet parányi — valami ősvadon vacogó maradéka. De: a sok fa még nem elegendő. Ismerek az Alföldön vigasztalan fatömegeket, melyek sosem tudnak erdővé válni. Vannak két-, négy- és százlábú lakóik, de hiányzik belőlük a fényeknek és neszeknek az a játéka, amitől igazán erdővé lehetnének. Mert kell, hogy legyen az erdőben valami fényeken túli sugárzás, ami a neszekkel összefonódik. Ez utóbbiak madárdalból, patakcsobogásból, rovarok per- cegéséből és szélzúgásból állnak össze — meg még valamiből, ami ennél több. Talán az állandó növekedésnek és az elmúlásnak is van valami együttes zenéje: a rügyek fakadásának, meg a kéreg poriadásának. Az erdőnek középpontja nincs. Ahogy az ember elbarangol benne, mindig úgy érzi, közeledik hozzá, mégis mindig valahol másutt van a törzsek és lombok elképzelt középpontja, sosem ott, ahol megállunk. Túl egy bokorcsoporton, egy kiugró sziklán, egy patakparti cserjén. Ezért igaz a paradoxon, hogy a fáktól nem látni az erdőt. Mert ha az ember továbblép, bekukkant a sziklák és a bokrok mögé, ott sem leli az elképzelt középpontot, az erdő lelkét. Az mindig velünk együtt tovamozdul — nem távolodik, nem is közeledik, de makacsul tartja a maga távolságát. Majdnem itt van és mégsem. Találhat az ember egv vadonban emlékezetes helyeket, melyek a környezetüket meghatározzák — egy-egy mohos követ, barlangkürtőt, medveforma sziklát, vaw egy avar alól kicsorduló forrást — de egyik sem középpont. Az erdő középpontja talán épp a kimondhatatlan, ami több, mint a részletek együttese, amit elemezni nem lehet. Egy rét, egy folyóparti liget, egy pusztai legelő havonta változhat. Tavasszal elönti a zöldár és elmocsa- rasodik. Felüti fejét rajta a nád, ellepik a vadmadarak. Nyáron aztán kiszárad, sivatagossá kopik. Szinte el sem hinnéd, hogy ahol tavasszal békák és vad kacsák közt cuppogott a csizmád, most sóvirágot szedsz a sziken. Az erdő változásai ennél sokkal lassúbbak. Talán csak évtizedekben mérhetők. Láthatatlan a fák vándorlása, ahogy eltűnnek egv hegyoldalról, amit korábban elborítottak, odébb meg birtokba vesznek egv rétet, ahol korábban nyomuk se volt. Az erdő rétegei, a fények és a hangok minősége szerint, háromfélék, de egymástól elválaszthatatlanok. Lenn, a gyökerek közt. a zörgő avarban élnek a botló, percegő. zizegő paránvok. Feketék és nyálkásak. Ez a mélyvilág, az erdei inferno. Középen: a fatörzsek és a szempárok régiója. Itt rejtőztek el a latrok önmaguk elől, és itt találták meg önmagukat a kegves remeték. És fönn: a szárnyak világa. A két szélső közt a törzsek rostjai tartják a kapcsolatot — maguk is napfényből és ásványokból valók. Évgyűrűikben árad a nedvesség, meg a feloldott sókristályok sokasága. Mindig a mélységből fölfelé, ahol az Ismeretlen Madár lakik, minden erdő legtitokzatosabb lakója. És ha a sárba rajzolt nyomokat figyeled, olyanokat is, amelyek gazdáiról nem hitted volna, hogy jelen vannak. ök az erdő rejtezői. akikről a szakkönvvek is elbizonytalanodva írnak: nem tudni, kivesztek-e már, vagy éppen terjedőben vannak, pedig korábban nem éltek itt. Thoreau írja: „Ahol lakunk, nem volt mindig szárazföld. Messze benn a szárazon még ma is látom a partokat, melyeket a folyam valamikor régen kivájt, mielőtt a tudomány elkezdte feljegyezni az árvizeket. Mindenki hallotta a történetet, amely bejárta egész New Englandet: hogyan kelt ki egy szép, erőteljes bogár egv öreg almafa asztal lapjából, amely hetven esztendeje állt egv farmer kunyhójában, előbb Connecticutban, később Massachusetts- ben, de a petét, amelyből kikelt, az élő fába még annál is régebben rakták le, amint kitűnt a fölötte elhelyezkedő évgyűrűkből, és hetekbe telt, míg a bogár mindenki által hallható percegéssel kirágta magát a szabadulásba. Talán egy fazék véletlen melege költötte ki. Kiben ne erősödnék meg a feltámadásba, a halhatatlanságba vetett hit e történet hallatára?” Az embernél magasabb és mélyebb világ, a pillanat és a mindenkori ősidő, a túlfi- nomodás és az első vegetáció érdessége, neszek és fények. Madách szép szavaival: illat és mathesis — mindez együtt, amit erdőnek lehet mondani. E. Kovács Kálmán: Este Éppen vacsoráztam amikor csöngetett szelíden rám nézett és leült az asztalhoz sajtot és zöldpaprikát evett mint én megitta a teát amit a csészéjébe öntöttem (négy mokkával és negyed citrommal) aztán vizet forralt elmosta a mosatlanokat gondosan megtörölte és elrakta őket megnéztük a tévéhíradót utána a filmet majd megágyazott mintha mi sem történt volna két év óta hogy elment. Heti mottónk: „Értelem nélkül — akár saját, akár kölcsönkért — nem lehet élni. Ám sokan nem tudják, hogy nem tudnak, mások meg azt hiszik, tudnak, pedig nem tudnak. Az ostobaság gyógyíthatatlan fogyatkozás, mert a tudatlan nem ismeri magát, s így nem is igyekszik segíteni a hiányon.” BALTASAR GRÁCIÁN (1601—1658)
