Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-08 / 159. szám
VCÖRÖSTÁJSZÜLŐFÖLDÜNK 1989. július 8., szombat A zsír árából írógépet vettek A „Bélmegyeri Vágóhíd” Csalódik az az olvasó, aki a cím után tájékozódva kézbe veszi a Bélmegyeri Vágóhíd című újság bármelyik számát és a húsiparról vagy a vágóhíd munkájáról akar tájékozódni. Az újság ugyanis az alcím szerint „Politikai, társadalmi, közgazdasági, mezőgazdasági, ipari, közigazgatási, kereskedelmi, kulturális, zenei, képtelen, családi, alkalmi hetilap”. 1945—1950 között jelent meg, előbb kézzel írottan a Fásmegyeri Vágóhíd, majd 1946. április 2-től Bélmegyeri Vágóhíd címmel 3-3 példányban. Megjelenési ideje rend- szertelen, általában 2-3 hetenként. Olvasóihoz úgy jutott el, hogy írója és szerkesztője, Bartha László rendszeresen felolvasta a megjelent számokat a bélmegyeri olvasókörben az ő általa tisztelt és szeretett „hallgatva olvasói” előtt. Ki is volt Bartha László? Hogyan került Bélmegyerre? Miért szerkesztett és írt ott újságot? Miért adta az újságnak a „Vágóhíd” címet? Biartha László Komáromban született 1902. február 27-én. Vasutas családból származott, hárman voltak testvérek. A mezőgazdasági akadémián Debrecenben szerzett oklevelet 1923-ban. Rövid ideig Budapesten új- ságíróskodott, majd különböző gazdaságokban segéd-, illetve gazdatisztként dolgozott. 1938-ban került Ká- rászmegyerre, a Kárászuradalomba gazdatisztnek. Ott gazdasági tevékenysége mellett aktív kulturális tevékenységet is folytatott. Ismeretterjesztő előadásokat, kiállításokat szervezett és tartott, részt vett a színjátszókor szervezésében, óraadóként az iskolai oktatásban. 1944-ben a közelgő front elől családjával együtt elmenekült. Már 1945 tavaszán visz- szatért Fásmegyerre barátai, munkatársai közé. Volt lakása, laboratóriuma, könyvtára és festménygyűjteménye, feleségének értékes néprajzi tányérgyűjteménye, de ezek a háború alatt tönkrementek. Öt és családját Szászfalvi László fiatal tanító fogadta be. Bekapcsolódott az építőmunkába. Tagja lett az SZDP-nek és a Nemzeti Bizottságnak. Legjobb munkatársaival, a már említett Szászfalvi Lászlóval és Szilágyi Károly tanítókkal, Fejes Endre orvossal, Lipcsei Gábor református lelkésszel, Nyeste András, Dohányos István, Priskin György, Hévízi Mihály, Varga Imre, F. Szőke János, F. Szőke Mihály, F. Szőke Péter ma is Bélme- gyeren élő lakosokkal szervezte és irányította a település közigazgatási, kulturális, gazdasági életét. Ekkor, 1945. elején kezdi el írni az újságot, s azt minden vasárnap felolvassa a Népkörben, az Olvasókörben, vagy ahogyan akkor népiesen nevezték, a „mezítlábas” vagy „paraszt” kaszinóban. Bartha László ekkor telepvezető, majd vadászati felügyelő volt. A település lakói becsülték, tisztelték és szerették. Csakhamar népszerű lett az általa szerkesztett és írt újság is. A település lakói 60 kg zsírt gyűjtöttek össze, hogy azon írógépet vásároljanak, s Bartha László azon írja az újságját. Az újság címét ő határozta meg. Azért hívták a lapot Vágóhíd-nak, mert a lap egyik fő célját abban látta, hogy levágják a hibákat. A személyi kultusz idején, 1950-ben megrágalmazták, politikailag kikezdték. A települést el kellett hagynia. Három évig a miskolci Aszfaltkészítő Ütépítő Vállalatnál dolgozott. Azután visz- szgkerült a szakmájába és agronómusként dolgozott a szegedi, majd sumonyi (Baranya megyei) halgazdaságban, később az újpetrei és tüskéspusztai tsz-ben, mely Diósniszlához tartozott. Ezeken a munkahelyeken több újítása volt, szakcikkeket, tanulmányokat jelentetett meg a Halászat című szaklapban. 1965-ben vonult nyugdíjba, Gödöllőn telepedett le, s ott élt haláláig, 1979. augusztus 1-jéig. Családja jelenleg Tatabányán él. Fia, Bartha László általános iskolai igazgató, lánya, Bartha Éva, a Hazafias Népfront Országos Bizottságának politikai munkatársa, magyar, történelem és néprajz szakos tanár. FÁSMEGYERI VÁGÓHÍD címen jelent meg a lap 1946. április 2-ig. Akkor rendkívüli kiadásban jelenik meg a lap Bélmegyeri Vágóhíd címmel. Az előbb megjelent számokból tudomást szerezhettünk . arról, hogy Fásmegyer település Békéshez tartozott, s a felszabadulás után megindult az önállóvá válásért, a Békéstől való elszakadásért folyó küzdelem. Továbbá azért is folyt a küzdelem, hogy az új önálló község a Bélmegyer nevet kapja. Az újság ezen említett számában „Háromezer keresztanya és egy falu ...” című írás azt tartalmazza, hogy a „bélmegyer” ősi magyar szó, mely több száz éve ismert — s egyáltalán nem szégyellni való. A már említett alcímben felsoroltakon kívül a lap közölt szépirodalmi elbeszéléseket, verseket, színdarabokat. Apró- hirdetéseiben megtaláljuk a párt- és egyházi híreket, a szerkesztői üzeneteket. Színi kritikákat, irodalmi pályázatokat, nyílt leveleket, gyermekrovatokat is találunk a lapban. Hogyan is készült az újság? Erre Bartha László, az író és szerkesztő 1945. november 22-én az első évfolyam második számában „Hogyan készül a Fásmegyeri Vágóhíd?” című írásában így adta meg a választ: „A szerkesztő, úgy reggel hatkor, pontosan nem tudni, mivel óráját, s a jó öreg csoszlit tanulmányútra vitték a Távol-Keletre — kiugrik vackából, nagyot ásít és azokra a szerencsés fás- megyeriekre gondol, akik ilyenkor a torkukat fertőtlenítik. Hova menjek, tűnődik? A szerkesztőségre, a vadászati felügyelőségre vagy a konyhába — tüzet gyújtani? Rövid tépelődés után az utóbbi mellett dönt.” A lap irodalmi hírek rovatából többek között az alábbiakat tudjuk meg: „A Nemzeti Bizottság javaslatára a Földigénylő Bizottság 5 kát. hold szántóföldet ajándékozott Sinka Istvánnak és megfelelő lakásról is gondoskodott. Lapunk értesülése szerint, a helybéli kisgazdák és az új földhöz- jutottak, közös erővel bevetik és megdolgozzák Sinka István földjét, hogy a nagy író kevesebb gonddal és bajjal indulhasson meg azon a földön, amelyen mint egyszerű pásztorember annyit dolgozott.” Alapvető célja volt Bartha Lászlónak, hogy a bélme- gyeriek megmutassák, mit érnek ők. Ezt segítette elő újságja írásával és felolvasásával. Újságjában közreadott írásait „oktató tanui- mányok”-nak nevezte, melyek minden felolvasott soráért vállalta a felelősséget. Pontosan úgy. mint e sorok írója a Bartha Lászlóról és az általa szerkesztett és irt. . . Vágóhíd című újságról leírtakért. Balogh György Leányszöktetés Ka a mátka csúnya volt, bekötötték a legény szemét Miskolc, a fürdőváros Miskolc nevével a nehézipari üzemek, a kohók fogalma forrt össze. Pedig nem kevésbé nevezetes Miskolc, a fürdőváros. Strandjai, fürdői, termálvizei messze földön híresek. Tapolcán, Miskolc üdülőnegyedében szépen gondozott parkban, árnyas fák alatt, tulipánágyások között és egy csónakázótó hídjain vezet az út a termál- és barlangfürdőhöz. E fürdők érdekessége, hogy ivóvízminőségű meleg karsztvize 29 fokos, és összetételénél fogva alkalmas keringési zavarok, véredény-megbete- gedések és különböző idegártalmak gyógyítására. Két fedett medencéjét 36—38 fokosra fűtik, a harmadik, a szabadtéri medence, amelyet vasbeton kagylóhéj övez, ugyancsak használható rossz időben is. E fürdő vizét már a 16. században is ismerték, és alkalmazták gyógyításra. Mai formáját 1940- ben nyerte el, s nagyobb arányú átépítése 1958—59- ben volt. Ekkor készült el a nagy idegenforgalmi látogatottságnak örvendő és Közép-Európa-szerte egyedüli barlangfürdő, amely mai formájában 1968-tól működik. A barlangfürdő teraszbarlang jellegű, amely hazánk más barlangfürdőitől abban különbözik, hogy nem hideg karsztvíz, hanem az alulról felszálló hévizek oldották ki mélyedéseit. A barlangfürdő rejtett kürtőit elzárták, és így az értékes, gyógyhatású levegő kiáramlása is megszűnt. A 140 négyzetméteres vízfelület kissé korrigált, de eredeti szabálytalan formájában maradt meg. A csodálatos szépségű kürtők, barlangjáratok, vízesések, s a kellemes, kristálytiszta víz nagy vonzóerőt jelent. Évente háromszázezer fürdőző keresi fel e helyet. A barlangban feltörő hideg forrásokat kizárták, és vasbeton alappal látták el a barlangot, amelyben hat „dögönyözőn” keresztül nagy gyorsasággal állandóan cserélődik a víz. A város központjában 1929-ben épült a mai Augusztus 20. fürdő. Akkor a medencét hálózati vízzel látták el, s a vizet gőzturbinák hulladék energiájával melegítették. E lehetőség megszűnte után a fürdőt bezárták, és csak az 1951— 54-es újjáépítése után nyitották meg újra, amikor is újra kutat fúrtak, amelynek hőforrása 45 fokos vízzel látja el a medencéket. A kutak 600 méter mélységből percenként 400 liter vizet adnak, s ezzel a budapesti Széchenyi fürdő forrásai után az ország legbővizűbb kúti ai. Említsük meg még a miskolci Szabadság fürdőt, amely gőz- és tisztasági fürdő, és fedett uszodája is van. Termálvize 45 fokos, és kénes hatású. K. M. A néprajzkutatás egyik különösen érdekes területe a népi jogélet kutatásának komplexuma. Részkérdéseivel jogászok és néprajzosok egyaránt foglalkoztak és foglalkoznak, hiszen a népi jogélet gyakorlati megnyilatkozásai a hivatalos társadalmi élet jogszabályait is érintették, másrészről találkoztak a népi élet feltárásával foglalkozók etnográfiai és szociológiai érdeklődésével. E népi jogszokások egyike a leányszöktetés. A lakodalmas szokásokat leíró néprajzi tanulmányokban gyakran találkozunk olyan mozzanattal, amelyet úgy ítélünk meg, hogy az a régmúlt idők szokásainak továbbélése — jelképes cselekvések formájában. Ilyen mozzanat a menyasszony megszöktetése a szülői háztól, a menyasszonytánckor és a menyecsketánckor. Játék ma már csak ez a momentum, de ősi jogszokást idéz: a leányrablás, leányszöktetés idejét, amit a leányvásárlás, majd a leánykérés követ a társadalom élete fejlődésének szokásrendjében. Azt mondottam az imént, hogy játék ma már csak ez a momentum a nagy soka- dalom lakodalmas forgatagában. De nem volt játék modern civilizációjú századunkban nagyapáink, sőt apáink korában sem még! Ami számunkra romantikus múltnak tűnik, az az ő életük legrealiistább része volt. Az életnek ezt a romantikus- realista szeletét kívánom bemutatni, Békés megyei gyűjtésemre alapozva. A leánysizöktetést megyénkben a románok is, a szerbek is saját hagyományuknak tartják. A románok fuzsit-nak, fuzsitolás-nak mondják, a szerbhorvátok- nak kétféle kifejezésük is van rá. Ha a szülők is tudnak a dologról, vagy, ha a szöktetés az ő hallgatólagos beleegyezésükkel történik, akkor az uskocica Devojke megnevezést használják; a leány akaratán kívüli elrablást pedig a kradja Devojke kifejezéssel illetik. Nagyon érdekes, hogy míg a szök- tetéshez magyar vonatkozású adatokat is szép számmal találunk, szlovákok és németek körében mindig nemleges volt a válasz. A szöktetés leggyakrabban falun belül történt. Régen nem volt jegybenjárás, mindenki csak szökött — mondják. a szokást azzal is magyarázzák, hogy nem akartak költséges lakodalmakat tartani. Volt azonban eset, hogy a szülők a szöktetés után megegyeztek, hogy megosztott költségen szerény lakodalmat rendeznek. Szer- beknél a szöktetés kizárta a •lakodalom rendezését, de a románoknál is mellőzni kellett a lakodalmas jelvényeket szimbólumokat. Az esküvőt rendszerint a szöktetés után pár hónappal tartották, de voltaik, akik esküvő nélkül öregedtek meg;, és csak haláluktól félve házasodtak össze törvényesen is. Szöktetések előfordultak települések között, de országhatáron keresztül is. Ez utóbbi nem volt minden kockázat nélküli. Igazugvan, hogy akik a határon át szöktettek, rendszerint előkészítették az eseményt a határőrök dohánnyal vagv itallal való megvesztegetésével, de, ha ez nem történt meg. és elfogták a fiatalokat, a legénynek rendesen kijárt a huszonöt botütés, mielőtt tö- vábbengediték volna őket. A határőrök általában szemet hunytak ennek az ősi népi jogszokásnak a gyakorlata fölött. (Egy ilyen fuzsitolást részletesen leírtam Népszokások Békés megyében című könyvemben.! A szöktetési alkalmakról szólva azt kell elmondanom, hogy a békés, csendes szöktetések — a legény és a lány közötti megegyezés szerint a lányos háztól történtek. Ilyenkor leggyakrabban a szülők valamelyikét is beavatták a dologba. Más esetekben jó alkalom volt a szöktetésre valamilyen soka- dalom : bál (a románok zsok- nak mondják), búcsú, szüreti mulatság, vásár és más olyan alkalmak, amikor az emberek figyelme ezerfelé oszlik meg. Néhány szöktetés történetét az alábbiak szerint mondták el adatközlőim: „Pusztaottlakán történt. Mondja édesapám, hogy ott is volt egy lány, és Kisjenő- ről érdeklődött egy illető a lányról. És a lány nem akart hozzámenni, valószínű. És megbeszélték a szomszéddal, hogy este menjenek át. Ott fontak meg kötöttek. Ügy, hogy a lány meg az anyja átmentek a szomszédba. És mikor hazamentek késő este, az a szomszéd hazakísérte a lányt meg az édesanyját. És mikor az utcaajtóban voltak, a szomszéd belökte a lány anyját az udvarba, és ott bezárta az ajtót, a lányt meg elkapta, és elszaladt vele a sarokig, mert ott várták őket kocsival. És akkor ottan bun- 'dába tekerték a lányt, és úgy vitték el. És amikor mentek a hídon, a FeketeKörösön át, akkor megálltak, és megmondták a lánynak, hogy ahova inszik, önkéntesen megy, mert, ha nem azt mondja, beledobja a Körösbe. Persze, a lány vállalta, hogy azt fogja mondani, hogy önkéntesen jött. Hát, ezek után hazaértek vele, és akkor a fiúnak a szülei látták, hogy a lány sir. Félt a lány. És amikor nem volt otthon a fiú, megkérdezték a szülei a lányt; — Jó kedvvel jöttél, vagy... Hát, mondta, hogy: — Jó. De mégiscsak faggatta a szülő, mert látta, hogy nincs semmi kedve neki, látta, hogy szomorú. És akkor csak megmondta, hogy nem jó kedvvel jött, de hát, ha elkapták, velük kellett jönni, azt mondták, hogy bedobják a Körösbe. Ügy, hogy másnap este a lány vonattal hazament. A fiúnak az apja kísérte az állomásig.” Az ilyen lánynak később is akadt kérője, mert tudta róla az egész falu, hogy erőszakkal rabolták el, ő nem akart menni. A szöktetésnek kényszerű okai is voltak; egyebek között az, ha a lány — akár meggondolatlanságból, akár azért, hogy a szülőket kész helyzet elé állítsák — teherbe esett. A leányszöktetés szokását egészen az 1960-as évekig élőnek tekinthetjük, és még a legközelebbi múltban is fordultak elő esetei. A társadalmi élet civilizációs egységesülésével azonban nemzetiségeink szokásai közül is egyre több az olyan, amelyet már csak az emlékezés őriz. Beck Zoltán Bartha László Debrecenben
