Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-06 / 157. szám

1989. július 6., csütörtök

„H népnek akartam tetszeni” '

Száraz György Robespierre-drámája a Gyulai Várszínházban

Robespierre (Szakácsi Sándor) fogadtatása ... Billaudéknál (Kozák András)- Fotó: Béla Ottó

A nagy forradalmak, a világtörténelem ellentmondásokkal teli korszakai szorosan összefonódtak vezér- egyéniségeink nevével, s ha az utókor a francia polgári forradalomra emlékezik, legelőször három név előtt tiszteleg: Danton, Marat, Robespierre. Aztán a Marseillaise dallama csendül fel fülünkben, és a Szabadság, Egység, Testvériség eszményének hajtunk fejet. A Gyulai Várszínház kezdettől a történelmi drámák otthona, így nem okoz különösebb meglepetést, hogy az idén. 26. évadjában három olyan darabot is bemutatnak, mely a társadalmi haladás, az emberiség jövője mellett elkötelezett mű, nemzeti sorsfordulóknak kijáró, méltó megemlékezés. 1789, 1848—49 és 1956 az az évszám. amely Száraz György és Eörsi István írói fantáziáját elindította: ebből a három korszakból ragadták ki hőseiket, hogy egyéniség és társadalom összecsapásait, haza és haladás, nép és hatalom viszonyát vizsgálva válaszokat kapjanak, és igazságokra leljenek — az olvasóval, a nézővel közösen.

Lehet abban valami törvényszerű, hogy Száraz Györgyöt éppen Robespierre alakja, sorsa ragadta magával. A közelmúltban elhunyt író egész munkásságát ugyanis az erkölcs rangja és az alapos történelemismeret hatotta át, a tisztesség és a múlttal való szembesülés jellemezte. így nyilván nem véletlen, hogy „a polgári-demokratikus átalakulás lelki- ismeretének" keresztelt forradalmárnak állít emléket drámájában, amelynek ősbemutatóját Gyulán Mihály- fy Imre rendezte.

L’ Incorruptable (A Megvesztegethetetlen), ahogyan a nép nevezte Maximilien Robespierret, az elszántságáról, fanatizmusáról híres hőst. Hogy Száraz György A Megközelíthetetlen címet adta 1967-től 1987-ig, tehát húsz esztendeig írt, alakított, érlelt művének, máris sokat elárul a szerző szándékáról, illetve arról a nézőpontról, amelyből főhősét szemlélte; sőt, ez a cím előre sejteti tragédiájának okait is. A rendezés és a színészek játéka ezt az írói alap- gondolatot húzza alá; s szinte céltudatosan, az első perctől fogva jelen van a színpadon a félelem, a szorongás, a bukás. Következetesen egymásra épített jelenetek és határozott jellemvonások győznek meg arról a folyamatról, amelynek során az egykor ünnepeltből zsarnok, diktátor lesz, akinek a halálát követelik. A tátongó szakadék egyre nő Robespierre és társai között, és ez előrevetíti a kimagasló vezéregyéniség ellenforradalmárok általi kivégzését.

Micsoda kor, micsoda körülmények, ahol a megvesz- tegethetetlenbőlj a szentből egyszerre diktátor, szörnyeteg lesz, aki éppen a rendet, a törvényt akarja, miközben a terrort intézményesíti?! De valóban szent-e. valóban szörnyeteg-e az, akit annak kiáltanak ki?!S egyáltalán, ki mondja meg, ki dönti el, melyik törvény szent, melyik valóság igaz?! Saint-Just forradalmat akar csinálni, nem politikát. Robespierre igényli a magányt, az önvizsgálatot; de figyelmen kívül hagyja a baráti intelmet csakúgy, mint a szerelmes féltést. Nem törődik sem a jótanáccsal, sem a fenyegetéssel.

Nem járhat (bocsánat, nem járhatott) messze az igazságtól, aki rádöbben(t), hogy az emberek nem értik a felgyorsult eseményeket, a vérontást, a kivégzéseket, hogy fáradtak és elég önzők ahhoz, hogy csak magukkal törődjenek. A nép békét, nyugalmat akar, s nem érdekli más, minthogy viszonylag jól éljen. Az embereknek nem a nagy politika, hanem a maguk kis kenyere, békéje kell. (Lám, annyi minden változott, de úgy tűnik, akadnak alapvető emberi tulajdonságok, amelyek mégis maradnak az évszázadok során...)

„A zsarnokságot akartam lefejezni, helyette pojácát küldtem a nyaktilóra” •— ismeri be szomorúan Robespierre. De ennek ellensúlyozása is elhangzik: „Munkásságomat a népnek ajánlottam fel, és így nem lehetett más érdekem, más örömem, mint a népé. Nem lehetett más jövőm, mint a nép jövője, amelynek megteremtésében fáradoztam. Szabadság, egyenlőség: íme

a két cél, amelyet a nemzetnek el kellett érnie. Kevéssé törődtem azzal, hogy feltűnjek csillogó ékesszólásommal, vagy elképesszem ellenfeleimet fejtegetéseim bravúrjával — a népnek akartam tetszeni, hogy ezt elérhessem, győzelemre kellett vinnem az ügyét... Munkám legmeghatóbb jutalmának azt tekintem, hogy a nép a megvesztegethetetlen melléknevet illesztette nevem mellé. Az ilyen megkülönböztetés bizalmat és a jövő biztosítékát jelenti. Azzal, hogy a nép elismerte, hogy a korrupció nem férkőzik hozzám, elismerte azt is, hogy bízik bennem és követi szavamat.”

Választania kellett az erény és a hatalom között, s természetesen az erény javára döntött; szép szóval akarta csatáját megvívni. Az emberséget hirdette egy szét- bomló, elfajuló társadalomban, ahol a csirkefogók, a csalók, az árulók villogtak, diadalmaskodtak — s akkor, amikor már csak a szív tudott hinni, az értelem nem.

Száraz György Robes- pierre-jéhez jól illett Szakácsi Sándor alakja, egyénisége, játéka. Törékeny volt, gyötrődő, állandó csatáit befelé vívó, s éppen ettől megnyerő, rokonszenves. A darab súlyához, mondandójának lényegéhez és a jelenlegi hazai belpolitikai helyzetünkkel vonható párhuzamhoz képest mintha kicsit visszafogottabb lett volna az előadás. S az első felvonás által előkészített néző valamivel többet várt volna a második résztől, illetve a befejezéstől. (Sietve hozzá kell tennem, hogy a szokásostól eltérő módon, ezúttal nem a premierről van szó, hanem a legutolsó előadásról; s az köztudott, hogy két estén sem egyforma a produkció.) Lényegében

mégis kimunkált, elgondolkodtató, szép előadást láthattunk. A színészi alakításokat a kiugró teljesítmények nélküli, viszonylag egyenletes színvonal jellemezte.

Szerencsés ötlet ízléses megvalósulását nyújtotta Langmár András díszleteiben. Mindvégig együtt volt a színpadon valamennyi színhely, Robespierre, vagy Eleonore szobája, a város, a Duplay-ház szalonja, a kocsma, a villa. Az élőadás közben tehát nem kellett mozgatni, változtatni a díszleteket, ami a várfalak között általában nem használ a hangulatnak. Egyszerű volt a színpadkép, mégis látványos, hatásos, akárcsak Ho- rányi Mária jelmezei.

Történelmi vitadráma, a középpontjában a fiatal ügyvéd, a legendás hírű jakobinusvezér morális küzdelmével, hibáival, gyötrődéseivel. A francia forradalom 200. évfordulójára született drámából olyan előadást láthatott a gyulai közönség, amelynek legfőbb erénye talán abban rejlik, ahogyan a színpadi történések „lejöttek” a nézőtérre, és ahogyan mellbevágtak valamennyiünket itt Magyarországon — most, 1989 nyarán. Aligha várható el a mai nézőtől, hogy teljes lexikális tudásával, az 1789 és 1815 között lezajlott események alapos ismeretében, egykori történelmi leckéit felfrissítve üljön le a méltóságteljes várfalak közé, mint ahogyan az is értelmetlen lenne, ha a művészi alkotáson a történelmi tényeket kérnénk számon a tudomány módszerével. Sokkal fontosabb ennél, hogy a játék hatására, a Magyar Televízió és a Gyulai Várszínház közös produkciójának múltról szóló vitái, a párbeszédek és a harcok kapcsán a saját jelenünkkel szembesülünk, önkéntelenül is párhuzamokat vonunk, összefüggéseket fedezünk fel.

Niedzieísky Katalin

»

I

Az egyórás műsor hatszáz kilót nyom...

Finnországba készül a „Napsugár”

Finnországba, Mikkelibe készül a békéscsabai Napsugár bábegyüttes. A felkészülésről, a programról kérdeztük a csoport művészeti vezetőjét, Lenkefi ‘Konrádot.

— Az évekkel ezelőtt létrejött testvérvárosi kapcsolat keretében kaptunk meghívást Mikkelibfe, ahol három előadást tartunk majd. Kettőt a színházban, egyet a vásártéren. Ez utóbbi egy népünnepély keretében zajlik majd, melyről ha hazajövünk, bizonyára többet tudok mondani . ..

— Csupán három fellépésük lesz?

— További kettőt a környező településeken tartunk:

— Nyelvi nehézségeik nincsenek?

— A szokásos, külföldi műsorunkat újítottuk fel, mely zömében dalból, táncból, zenéből áll. Gondolok itt népi játékokra és a Falusi búcsúra (ez utóbbit Weöres Sándor Vásár című versére dolgoztuk fel), és azokra a felnőtt számokra, melyekben ugyancsak a mozgás, a zene dominál.

— Szép kis munka lehetett felkészülni!?

— Sajnos, itt tényleg csak múlt időt használhatunk, mert június 16-án minden kellékünk útra kelt.. .

— És volt jócskán kellék?

— A jó egyórás műsor 641 és fél kilogrammot nyom. Onnan tudom ilyen pontosan, mert le kellett mérni a holmikat, mielőtt kamionra tették. Egyébként éppen ma (kedd) reggel jött a telefon Mikikeliből: a kellékek már megérkeztek.

— Akkor hát már csak a kabát kell a gombokhoz, azaz bábjátékos a bábokhoz. Ne hagyják sokáig árván őket!

— Mint mondtam, július 6-án indulunk. Aztán 14-én térünk vissza.

— Sok sikert és jó utat kívánok.

N. A.

Átképző tanfolyamok a munkanélküliség megelőzésére— csekély érdeklődéssel

Miközben az ország egyes térségeiben a foglalkoztatási gondok egyre élesebben jelentkeznek, a munkanélküliség veszélye egyelőre még távolinak tűnik az emberek többsége számára, a vállalatok kevés felelősséget éreznek a megelőzéséért — így összegezhetők a Szakmai Továbbképző és Átképző Vállalat munkatársainak tapasztalatai. A vállalat kezdeményezései, hogy a jelentősebb létszámcsökkentésre készülő vállalatok még dolgozóik munkaviszonyának megszüntetése előtt adjanak lehetőséget az érintenek átképzésére, sorra-rendre maradnak válasz nélkül, vagy találnak elutasításra. Pedig ez sem a vállalatoknak, sem dolgozóiknak nem kerülne pénzébe, mert a tanfolyamok költségeit a munkaügyi kormányzat fedezné a foglalkoztatási alapból. Az új szakma oktatására pedig a napi munkaidő után, vagy igen csekény munkaidő-kieséssel kerülhetne sor. Ugyanakkor az így felkészített dolgozóknak jóval nagyobb lenne az esélyük az újraelhelvezkedésre.

A munkáltatóknak ez a passzív magatartása annál is inkább elfogadhatatlan, mert közöttük olyan problematikus nagyvállalatok nem igényelték dolgozóik számára ezt a segítséget, mint a Tatabányai Szénbányák, a Videoton vagy a Diósgyőri Gépgyár. Általános tapasztalat. hogy a felszámolás, a szanálás, az átszervezés előtt álló vállalatok ameddig csak lehet halogatják annak közlését, hogy milyen munkaköröket kívánnak megszüntetni. kire vár elbocsátás. Hagyják, hogy az emberek egyenként szivárogjanak el, ha mégis kitudódik, hogy mire készül munkáltatójuk, s aki marad, végül csak a munkaközvetítők segítségére számíthat. Úgy tűnik: a

szakszervezetek erélyes fellépésére lenne szükség ahhoz, hogy a vállalatok még a felmondások előtt, szervezett keretek között biztosítsák dolgozóik átképzését.

Ugyancsak csekély érdeklődés kíséri azokat a tanfolyamokat, amelyeket az átképző vállalat egyéni részvétellel szervez. Olyan keI

resett szakmákban, munkakörökben hirdettek átképző tanfolyamokat, mint például a hegesztő vagy a társadalombiztosítási ügyintéző, de ezekre mindössze 6-8 jelentkező akadt. így azután ezeket a tanfolyamokat nem is indították el. Azt a néhány jelentkezőt, aki vállalta, hogy munka mellett egyénileg szerez új szakismereteket, átirányították más vállalatok dolgozóinak szervezett tanfolyamokra.

Az ipari és ahhoz közelálló szakmák felnőttoktatásának szervezésével foglalkozó vállalat a kedvezőtlen tapasztalatok ellenére sem kíván lemondani arról, hogy mind többek számára tegye lehetővé tanulással a munkanélküliség megelőzését.

Bővítik vidéki oktatási bázishálózatukat. S hogy a városoktól távolabb, a kisebb településeken élők számára is hozzáférhetőek legyenek az új szakismeretek, köny- nyen mozgatható, mobil tanműhelyek működtetését is tervezik igény szerint, már a közeli jövőben.

Kabaré

Nem kell ahhoz kabarészerzőnek lenni, csak csatlakozni az „előttem szólóhoz”, hogy lehessen látni; az élet kész kabaré. Egy héten belül ezzel összefüggésben két műsor is felélénkített egy-egy percre. Ezeket a perceket idézem itt.

Nem szabad!

A tv „Ha mi egyszer kinyitjuk a szánkat” című műsorában hangzott el a humorosnak szánt kérdés: ,,Szabad-e Déva- ványánál betömöm?...”

Közölhetem, hogy a kérdés egyáltalán nem olyan humoros, mint a szójáték diktálná. Volt ugyanis valaki, aki szeretett volna Dévaványánál (szülőfalujánál) új időknek új dalaival betörni: őszinte szociográfiát írni a községről és környékéről, a sárréti viszonyokról a „Magyarország felfedezése” sorozatba.

Anyaggyűjtés során azonban többen úgy gondolták, hogy sok olyan dolog van, ámít nem lenne jó megszellőztetni. Mivel azonban ő próbált következetes maradni, nemkívánatos személynek nyilvánították a szűkebb pátriában, s azt is közölték vele, hogy, ha nem szedi gyorsian a sátorfáját, ki fogják tiltani egész Békés megyéből.

Ekkor írt nekem Orosházára, szállást kérve „csak egy éjszakára” — szállodára nem lévén pénze, meg nem is szeretett úgy időzni.

Az általa elmondott részletekkel nem lenne illő megbántani Dévaványa mai „illetékeseit”, de méltatlan lenne Ladányi Mihály megbocsátó bölcsességéhez is, azok taglalása.

Azt hiszem azonban, most is úgy áll a helyzet, hogy Dévaványa helyett Dévény a helyes kifejezés —, ha ez nem olcsó humoristapoén is.

Kalhuláci-Ú

Veszprémben, a filmfesztivál zárásakor szóba került az étlapon nem szereplő mákos tészta, amire igény lehet egyesek részéről. Ikertestvére ennek az én esetem — tanulságával együtt.

Valahol Madagaszkár szigetén, egy megyei székhely vasútállomásának az éttermében szerettem volna — átutazóban — valami olcsó vacsorát bekapni. Az étlapon nem találtam se olcsót, se kedvemre valót. Nézegettem, nézegettem, aztán csak összejött a menü: tojásos nokedli salátával.

Kérem a pincért, hogy legyen kedves, hozzon nekem egy adagot. Azt mondja:

• — Honnan nézte ezt ki, uram?

— Az étlapról — mondom.

— Ott olyan nincs.

Be kelllett ismernem, hogy . ilyen valóban nincs. De volt — többféle ételhez nokedli. Volt saláta. Volt rántotta — tehát friss tojás. Mondom:

— Annyi az egész, hogy egy adag Hokedlire ráütnek két tojást, megkeverik fakanállal és kész.

— Uram, ez lehetetlen.

— Miért? — csodálkoztam el a huszadik század végén, a legtermészetesebb naiv- sággal.

— Mert ez nincs kalkulálva.

Azt hittem, bolondozik velem a pincér, de csak kötötte az ebet a karóhoz, próbáltam meggyőzni:

— A salátának itt az ára az étlapon. Egy adag nokedli ára is itt van. Mit kell ezen kalkulálni?

Nézett. Azt hittem, meghatódik, vagy legalábbis fölfogja, amit mondok. Elment. Aztán visszajött. Azt mondja;

— Uram, nincs itt a kalkulátor, már hazament.

— Köszönöm.

Beck Zoltán