Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-29 / 177. szám
1989. Július 29., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET 'kÖRÖSTÁJ Arcok közelről Fekete János Amatőr festőművész. Most már nyugodt lélekkel írhatom így, évek vajúdása kellett ahhoz, hogy a nem alaptag (tehát nem hivatásos) festőművészek után (?) következő kategóriát, a főiskolát nem végzett, alaptagságot kiharcolni képtelen, ám tehetséges festőket minek is nevezzük? Látható volt, hogy éppen ők azok, akiket legkevésbé izgatta ez a helyzet, festettek, örömüket lelték az alkotásban, kiállításokon szerepeltek, díjakat kaptak és a rosszabb májú (netán irigy) másik kategória szépen lenézte őket. Hiába volt a legkézenfekvőbb érv: a kép, nem az döntött. Fekete János a negyedszázada alakult (és többszörösen kitüntetett), akkor még Fiatal Orosházi Festők Csoportjában kezdte a pályát, Kerti Károly grafikus és Rajki József szobrászművész kezei alatt. — Szép volt, talán igaz sem volt — mondja a festő —, de hát valóban így történt. Sokan összejöttünk ott, abban az első kis műteremben. Rajki Laci. aki szobrász lett, Feldmann Tibi, Dénes Sanyi, meg mások. „Festeni kell!” — éreztem én is, és borzasztó akarat munkált bennem. Tovább tanulni azonban nem volt lehetőségem, géplakatos lettem. Így voltak a többiek is, majdnem mindannyian. Ezek a kezdő évek felejthetetlenek. Dolgoztunk, festettünk, teljesnek éreztük az életünket. — Negyedszázad után nincs olyan gondolat, hogy többre is futotta volna? — Van. Ha igazi, mai értelemben vett menedzserünk lett volna már a kezdetekkor, másképpen alakul minden. Ha valaki, egy ilyen ember azt mondja, most ebből vagy abból az orosházi festőből alaptagot csinálunk, mert megérdemli, de kétbalkezes az ilyen ügyekben. Ha a művésztelepek egy ideig tartó anyagi fedezetén kívül figyelem is társul hozzá. Ha nemcsak egyfajta dekoráció lettünk volna a város arcán különböző alkalmakkor, hanem egészen komolyan vettek volna bennünket. Ez csak az utóbbi években van így, erre ma itt csak a művelődési központ igazgatója képes. Ha ő nincs, nem utazunk hétfőn Szlovákiába, Gyetvára, az ottani festőkhöz, például. — Nem mondod ki a nevét, de hát miért nem? Az érdemet elismerni, nem érdemtelen. Gonda Gézáról van szó, aki a festők legnagyobb barátja itt. Más. Mit szólsz, ha azt mondom: politika? — Érdekel, csak nehezen emésztem meg ezt a hirtelen változást. Aztán aggaszt is sok minden ebben a hirtelenségben. Most mit mondjak még? Ha bejövök, ide, a Zombai utcai közös műterembe, igyekszem kikapcsolni. Ha festek, csak ez a világ van. Meg amit ki akarok fejezni, visszaadni ebből a világból. És ezt már én választom meg, ebbe nem szólhat bele senki. — Kiállítások? — Tavaly decemberben Japánban voltak képeim, idén ősszel pedig itthon, Orosházán, a művelődési központ emeleti galériáján állítom ki a legújabbakat. s. e. Sáróndi József: Valaki úgy fütyül Feleségemnek Miért, hogy a jóságról, oly nehéz írni? Kinevetni könnyű, vagy illetődve sírni. Pedig a jóság: kegyelem, az isteni rész bennünk. Valaki mégis úgy fütyül — a poklot kell szeretnünk. Verasztó Antal: Levélféle Hegyesi János költőhöz Lelkeddel volt tele a tornác, az udvar. Kedves János iBátyám! Szeretet-hátizsákkal léptem át vendégszerető házad küszöbét s elszomorított, hogy ágyat vetett Neked a véletlen baleset s toll helyett, botot nyomott kezedbe. Aggódva kérlek hát, vigyázz magadra! a nehezen összekuporgatott évekre, hogy a kilencvennek hiánytalanul kilegyen minden napja s utána még jó néhány évvel legyen megtetézve életed szekerének saroglyája hadd nyöszörögjön az o szekér! Te úgy sem ülsz rája, jó Pegazusod röpít utána. Füzesgyarmattól—Orosházáig, 1989. július 13. Sass Ervin: Hajónapló l-ső bejegyzés lakatlan a sziget kétségtelen és ia hajónapló oldalai üresek ebbe még nem írt senki ez volt a tartalék hogy hosszú ki- tazásokon nehogy hiánycikk legyen az tires papír >a napi események (győzelmek és veszteségek) feljegyzésére az utókornak vagy az utókörnek melyet tiszteletkörnek is nevezhetnénk a mélybe zuhanás lelőtt amikor (a vízben) lassan lebegve süllyed a jajszó az ének az ima az elmélet és a káromkodás pedig lime itt ez a lakatlan sziget használhatóbb mint száz ember 1 négyzetkilométeren es nincs- szükség élelmiszerboltra sem szolgáltatóházra mert ha csak te és a hajónapló akkor arra kell vigyáznod mindössze hogy el ne kopjon a ceruza és legyen mivel beírni a jelentős eseményeket miközben a hajó a tengerfenéken lassan oldalra dől miként a fáradt ember vagy a kétségbeesett hogy holnapra már a holnap lesz hiánycikk ezen a szép lakatlan szigeten ahol Fekete János: Lépcsők „...az írott betűből egy tenyérnyi egy fél századra elég...”? Üjból és újból fellobbanó viták tárgya, hogy mennyi politikum férhet az irodalomba, mert azt tudjuk, hogy (feladatából következően) társadalmi jellegű és történelmi produktum. Hogy más művészeti ágakhoz hasonlóan van feltáró, megismerő és a fennálló meghaladására irányuló, cselekvő oldala. S azt is érzékeljük, hogy szerepeinek eltolódása mindig összefügg a társadalom állapotával. Adott korszakokban kénytelen hát azt is vállalni, ami normális munkamegosztásnál a tudományra, vagy éppen a politikára tartozik. (1848-ban Petőfit költő-forradalmárként emlegették, de később is gyakran előtérbe került a magyar irodalom közéleti tudatossága, a történelmet nemcsak kísérő, de alakítani is kívánó természete.) De az élet értelmezése kényes portéka. Apró különbség más és más végeredményt hozhat. A toliforgatók esetében a hitelesség vagy a moralitás rovására. Ahogyan Illyés megközelítette: „Helyettesíteni a gondolatot a stílussal? Legfeljebb a magatartást! A világszemléletet... Se hit, se remény? Csak stílus?” Megvan tehát a szavakat a politika szolgálatába állítok és azokkal az életre tanítók közötti különbség, de a fontos, hogy nem ellentét. Miként — újólag Illyés Gyulát idézve ■— „ ... az író és a politikus viszonya a haladásban az, ami a menésben a két lábé. Egyik sem mozdulhat a másik nélkül. De az egyik mindig előbb van, mint a másik.” Talán sikerült alátámasztanom, hogy az író közéleti, politikai felelősségtudata a formakészséggel, a szakmai ismeretekkel ötvözve hoz létre maradandó értékű alkotást. S az is belátható, hogy az irodalom csak akkor tudja kifejteni társadalmi szerepét, ha a maga sajátosságai szerint bontakozik ki. Az irodalom a tudománnyal, a politikával elvileg egyenrangú csak mint művészet lehet. Cselekedete a kimondás maga, de változtatni csak a politikai hatalommal, az emberek révén képes. Tanulságos áttekinteni, hogyan gondolkodtak erről a békési tájhoz is kötődő írók, költők. Az 1943-as szárszói találkozón Darvas József egyik felszólalásában azt mondta: „író vagyok, s az igazi író legnagyobb igénye, sőt íróságának mértéke az, hogy mindig az igazságot kutassa és se egyének, se pártok, mozgalmak érzékenységére ne legyen tekintettel, ha hibát, eltévelyedést, vagy éppen igazságtalanságot lát. De — és ez az, amiben már nem tudunk együtt menni Németh Lászlóval — mégsem vonulunk ki, az író „örök ellenzékiségét” mutatva fel útlevélként, külön szigetre.” Persze az irodalom művelője maga is egy-egy társadalomban, s bizonyos mértékig ezáltal meghatározottan él. így, ha ismeri is az ideális írói magatartást, nehéz azt elérnie. Az viszont tagadhatatlan, hogy a küzdelem eme (szóval és betűvel történő) módja segítheti a társadalmi fejlődést. Már Táncsics Mihály is megfogalmazta „A forradalomról” című munkájában: „A forradalomhoz szükséges eszközök: pénz, fegyver, sajtó!” Tudjuk, a költő, az író nem foghat tollat a formula nevében. Azért kell írnia, mert teremteni akar. A maga saját eszközeivel. A történelmi események, összefüggések ábrázolásával is támogatva vagy éppen ellenezve a politikai tendenciákat. (Ám nem az aktualitások, hanem az általános érvényű igazságok függvényében. Egy-egy témát ismételten — akár más megvilágításban is — legfeljebb a festők dolgozhatnak fel.) Lapozva régi irodalmunkban, furcsa érzésünk lehet: hogyan írhattak bajaikról 150-200 évvel ezelőtt? Vagy a betűk és a valódi fegyverek küzdelmei ellenére még mindig ugyanazokkal a hibákkal küszködünk? Hisz az egyik, 17. századi pasquillust (gúnyverset) is akárcsak napjainkról fogalmazták volna: Bár Darvas 1931-ben írta Móricz Zsigmondhoz a következőket, mégis, mintha ezt is mai törekvéseink ihlették volna: „Kellene valaki, aki összefogná erőink eredőjét, aki indulást adna felgyűlt, de passzív energiáinknak. Igen: kellenének az új igék, az új érzések egy egységes, rugalmas, életerős magyar program, túl minden és még szemben is minden álmagyar pózzal, politikai szélhámoskodással.” Ugyanilyen fájó félelmet ébresztget, amit Szabó Pál az egyik, Bíró Jánoshoz címzett levelében leírt: „Politikában rendszerint úgy szokott történni, hogy apránként nyirbálják körül az első szép gondolatot, míg azután odavész az egész." Azokban, akik nap mint nap foglalkoznak az irodalommal, felvetődik a kérdés, vajon a ma emberei nyúlnak-e és mikor a könyvek után? Érzik-e az írás művészetének fontosságát, vagy úgy vannak, ahogyan Sinka István csodálatos egyszerűséggel a Pásztorénekben kifejezte: „Kinn a tanyán, / kemény, öreg parasztok tanítottak az emberségre: / délben tűznél, / este holdfényen, / hajnalban harmatba lépve: I aztán, hogy az / írott betűből egy tenyérnyi / egy fél századra elég.” Az irodalom sajátos propaganda, de értéke nem függhet kinyilatkoztatott programjától. Általánosabb érvényt ad neki, ha „ ... nem a szenvedélyek zsilipjeinek felnyitásából áll, hanem azok elzárásából.” (Eliot.) S ha sikerül ezt úgy tennie, hogy az olvasó is „beleférjen” a műbe, hogy saját kétségemé is választ kap belőle, hogy érzelmileg felrázza, akkor teljesítette hivatását. A múltban ugyanúgy, miként napjainkban, ami sok azonosságot mutat az 1840-es évek második felével, amiről Táncsics úgy gondolkodott: ,,E’ kort, mellyben élünk, átalakulás korának nevezgetik, mintha bizony az ember valami selyembogárként kukaczból egyszerre bontakoznék ki. Az első ember óta máig örökös átalakulás volt, és tart addig, mikor az utolsó ember e’ földi pályáról lelép. Azonban néha az átalakulás egy kissé nagyobb zajjal jár.” Tudjuk, hogy időnként már az is nagy eredmény, ha valami képes saját szerepét betölteni. Ehhez azonban az irodalomnak egyrészt nagyfokú önismeretre (lehetőségeinek és korlátáinak biztos tudatára), másrészt a körülötte lévő valóság reális szemléletére van szüksége. Mivel minden művészet, úgy az irodalom is az életből származik, ezért létezni is csak olyan arányban tud, amilyenben visz- szahat rá. És ez napjaink irodalmára is vonatkozik! Bárdos Zsuzsa „Vigyázz magyar Haza, hátra és előre Tekints, hogy a Nyakad ne akadgyon tőrbe. Vigyázz lépésedre, hogy az igaz utat El ne téveszd, mert ez most sok felé mutat..." Heti mottónk: „Ha itt-amott az elaljasodást, romlottságot s rothadást keserű szavakkal festem: honom imádásábul teszem; mert ily nyavalyák ellen csak a korrozív szert tartom használhatónak. Ha végre hazánkban mindent tökéletes!} létre óhajtok emelni, a középszerűnek, mely ocs- mánnyal rokon, gyűlöletéből származik, s kivált azon középszerű gyűlöletéből, mely hazánk fényét homályosba-” SZÉCHENYI ISTVÁN, 1830 Fekete János: Szlovák táj
