Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-26 / 174. szám

1989. július 26., szerda-KimMTd

flz üzenet a fontos

Billy Graham negyedszer prédikál Magyarországon

Billy Graham, világszerte jól ismert amerikai lelkész, már negyedszer jön Magyar- országra, de korábbi utazásait együttvéve sem előzte meg akkora sajtókampány, nem kísérte olyan nagy visszhang, mint ezt a mostanit. 1977 óta természetesen — amikor először járt hazánkban és egyáltalán szocialista országban, a budapesti Nap utcai baptista templomban prédikált — sokat változott a világ, a belpolitikai légkör, a sajtó, a nyilvánosság nálunk, s valószínűleg változott maga Billy Graham is.

Egy észak-karolinai farmon nőtt fel, egyszerű, református családban. Már fiatalon erősen hatott rá az a baptista prédikátor, akit egy otthonához közeli városban hallott egyszer. Ez az evangelizátor azt hirdette, hogy az igazi élet forrása Isten, akit Jézus Krisztusban találhatunk meg. Graham életét az igehirdetésre tette fel. Először baptistaként kezdett munkálkodni. Negyven esztendő alatt „töbti mint százmillió embernek prédikált már a világ több mint hetven országában” — olvasom az egyik nyilatkozatban. Az ötvenes években még inkább harcos antikommunizmusá- ról volt híres; arról, hogy beszédeivel, könyveivel hozzájárult „a Gonosz Birodalmáról” a nyugati fejekben élő kép kialakításához. Így nyilván sokáig nem lehetett kívánatos személy Kelet- Európában.

„Néhány évvel ezelőtt még gondolni sem mertem volna, hogy valamikor abban a kitüntetésben részesülök, hogy e kiváló nemzetnek az Evangéliumot hirdethetem. Ez arra utal, hogy az idők változnak. A mi szívünk és gondolkodásunk változik. Talán Isten oltalma alatt nemsokára egy világ lesz, ahol nem lesz többé háború, sem fegyveres hadviselés, sem hidegháború.” A Nap utcai templomban egybegyűlteknek mondotta ezeket a szavakat az amerikai lelkész. 1981-ben a Debreceni Református Teológia díszdoktorává avatták. 1985-ben a Magyarországi Szabad Egyházak meghívására a Budapest Sportcsarnokban prédikált. Járt a Szovjetunióban, Kínában, Romániában. Talán ezek az útjai közrejátszhattak abban, hogy korábbi elveit sok szempontból megváltoztatta, és hazája konzervatív köreinek ellenérzéseit is vállalva lépett fel a társadalmi rendszerektől független erkölcsi tisztaság érdekében, vagy az atomfegyverkezés ellen. Elismert közéleMeghatározó közéleti személyiség

ti személyiséggé vált. Eisenhower elnöksége óta szoros kapcsolatban áll a Fehér Házzal. Az amerikai elnökök rendszeresen igénybe veszik szolgálatait, legutóbb január 20-án, Bush elnök beiktatásakor vezette a nyitó és a záró imádkozást. * * *

Táborszky László békéscsabai evangélikus esperes urat Billy Graham népszerűségének okairól kérdeztem.

— Ez az ember egész életét rátette az evangélium hirdetésére. Karizmatikus igehirdető. A karizma görög szó, Isten kegyelmi ajándékát jelöli. Rendkívüli adottságú evangelizátor. A könyveivel harminc évvel ezelőtt találkoztam először. Ma már igen befolyásos ember, meghatározó közéleti személyiség.

— Az evangélium hirdetését tartja a legfontosabbnak. Az ember belső békéjét helyezi előtérbe. Azt hangsúlyozza: békesség ott terem, ahol és amikor az ember megbékél az Istennel. Ha ez megtörténik, akkor az emberek között is megszületik a béke. Fontosnak tartja a hitrejutottak lelki gondozását. Ebben a szolgálatban meghatározó az egyes egyházak, gyülekezetek vezetőinek szerepe. Arra törekszik, hogy akik igehirdetése nyomán megtértek, ne szakadjanak ki az adott közösségből, hanem inkább beépüljenek abba.

— Népszerűségének okaihoz sorolom azt is, hogy Graham határozottan rámutat az emberek életét megrontó önzésre és elidegenedésre, vagyis a bűnre. Ebben látja a legnagyobb veszélyt, amely minden embert és közösséget fenyeget, függetlenül a politikai rendszerektől. Felismerte, hogy az emberiség boldogulása, békéje érdekében elengedhetetlen az együttműködés a különböző társadalmi rendszerek között. A világ zűrzavarában, korunk kiábrándult, céltalan emberének figyelmét az egyetlen fix pontra irányítja: az élő Istenhez és a benne való hitre akarja elvezetni. Meggyőződése, hogy csak ezzel a hittel lehet a világot megújítani, a társadalmat átalakítani.

—1 Szokatlan nálunk, ahogyan Billy Graham prédikál. Stílusa az amerikai show-businessre emlékeztet. A hatás érdekében használja a technikát, a fényjátékot, a hangerősítést. De mindez csak eszköz arra, hogy elérje a hallgatóit. Az igehirdető személye másodlagos, egyedül az üzenet a fontos.

* * *

A sajtóban nagy a hírverés. A postaládákban meghívók. A Billy Graham Evangelizációs Társaság már hónapok óta azért munkálkodik Budapesten, hogy július 29-én a Népstadionban telt ház fogadja az amerikai lelkészt. Az evangelizáció előkészítésében részt vesz a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsa, a Szabad Egyházak Tanácsa és a Római katolikus Egyház.

Az elmúlt hetekben Billy Grahammel kapcsolatban elég sokat hallhattunk. Olvashattuk azt is, ami a lel- ■ kész 1985-ös romániai látogatását követően jelent meg a különböző lapokban. Ezek szerint (állítólag) ' a bukaresti vezetést méltatta és nem szállt síkra az ott élő nemzetiségi kisebbségek védelmében. Azóta mindezt több alkalommal is újabb nyilatkozatokban cáfolták. Hogy valójában mi hangzott iel Romániában négy évvel ezelőtt, azt most nehéz lenne eldönteni, de július 29. után italán majd erről is többet tudhatunk.

Niedzielsky Katalin

Néprajzi köztudatunkat gyarapító kötetről van szó, mely első részében eredetmondákat, második részében természetmagyarázó hiedelmeket köt szép színes csokorba. Gyökereivel a szegedi nagytáj népéhez kötődő anyagot ráolvasok és elhárító jellegű népi imádságok — beszélt nyelv szépségével megtetézve — egészítik ki.

A kötetet kinyitva, azon sem csodálkoztam volna, ha belső oldalán a cím alatt: „Ki hát az ember?’’ alcímmel találkozom. Az összeállítás (gyűjtés) sajátos témája, jellege, tartalmának gazdag változatossága miatt, meg amiatt is, hogy a néprajzi gyűjtésnek és érdeklődésnek aligha lehetnek mereven lezárható határai, úgy érzem nem csak a népélet és néphagyományok iránt érdeklődők kezében van helye a kötetnek. Annál is biztosabban állíthatom ezt, mert a szerző a tudományos színvonal és az olvasmányosság együttes biztosítására sikerrel vállalkozott.

Az ember örök témája a keletkezés, létezés, elmúlás. Életünk, környezetünk az utóbbi évtizedekben egyre alaposabb és gyorsabb ütemű változásokon megy keresztül. Talán ebből következhet, hogy az emberi emlékezet kopása is gyorsabbá válik. Polner Zoltán olyan gyűjtést nyújt át olvasóinak kezébe, mely már-már eltűnt a néprajztudomány köztudatából.

Sárember

Polner Zoltán néprajzi gyűjtése

Maga írja egy helyütt:

... „annyit máris elörebo- csáthatok, eredetmondákra, természetmagyarázó hiedelmekre alig-alig emlékeztek már adatközlőim. Ügy látszik, a szellemi folklórnak ez a területe halványodott el leginkább az adatközlők emlékezetében.”

Ehelyütt kell megjegyeznünk, hogy a legtöbb hiedelmet már a 15—16. században ismerte népünk. Ennék ellenére mai költők is felteszik

a kérdést: ........Anyag t>a-_

g

yök? Ügy is viselkedem! /’ Tömegem, súlyom van. Taszítok, vonzok / és az Anyag! — örökké létezem.”

Mikor e sorokat írom, meg

vagyok győződve róla, hogy minden szellemi kincsünket féltő honfitársam öröme, mikor könyvesboltjainkban — egyéb kiadványok mellett — a néprajzi munkákat is rendszeresen látják feltűnni. Legalábbis nem olyan ritkán mint a szivárványt. Mivel a szivárványról esett szó, ne szalasszuk el az alkalmat, Polner Zoltán gyűjtéséből ragyogtassunk fel egyet kedvcsinálónak: „A szivárványt mikor mögláttuk, azt mondtuk mindég, a szüléink azt mondták, hogy valahányszor a szivárványt meglássuk mindannyiszor jusson eszünkbe, hogy többé vízözön által nem fog elveszni a világ."

A sárember, agyagember (Adám és Éva) paradicsombéli történeteinek „pikáns” változatait is megtalálhatjuk a kötetben. Mindössze arról van szó, hogy ezekben a történetekben — mint ahogy a szerző is kifejti —, a szereplők emberként cselekszenek és gondolkoznak.

Különben mindenre vám találó mondás: Honni soit

qui mal y pense! Azaz:Szégyen arra, aki rosszra gondol! •

A Sárembert sajátos hely illeti meg a néprajzi munkák sorában. (Szeged, 1989.)

Verasztó Antal

Mégis, kinek az érdeke?

„A ma iskolarendszere a holnap munkanélkülisége” — hirdette a felirat a Budapesti Műszaki Egyetem egyik hallgatói gyűlésén, ahol oktatási rendszerünk állapotáról folyt éles, indulatokkal erősen fűszerezett polémia a hallgatók és a meghívott párt- és állami emberek között. Egy esztendeje, amikor ez történt, még megrótták a krónikást, amiért az egyetem lapjába le merte írni a fentebb idézett mondatot. „Ez azért erős túlzás, nem gondolja” — mondták az „elvtársak”. Nos, az idők változnak, a közelmúltban Rózsa József, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal főosztályvezetője az oktatási rendszer és a munkaerőpiac kapcsolatáról szólva, betűre, pontosan idézte az egyetemisták „erősen túlzó” mondatát.

Tavaly négyezer diák került ki az utcára, frissen szerzett érettségi, illetve szakmunkás bizonyítvánnyal a kezében. Az utcára lépésük szó szerint értendő — nekik ugyanis nem jutott munkahely. Lévén, hogy az 1988-ban végzetteknek nem egészen öt százalékáról van szó, akár legyinthetnénk is: nem kell vészharangot kongatni, és különben is: biztosan rosszul választottak pályát, és nem gondoskodtak előre — ők vagy a szüleik — munkahelyről.

Ám nagyon igazságtalanok lennénk, ha ilyeneket mondanánk. Az az idő már elmúlt, amikor mindenkinek majdhogynem állampolgári jogon dukált a munkahely. A jó pályaválasztásról pedig nevetséges dolog beszélni. amikor még maguk a vállalatok illetékes vezetői sem tudiák megmondani, hogy milyen szakemberekre lesz szükségük három-négy év múlva, amikor a ma pályaválasztói befejezik tanulmányaikat.

Egy kifejezetten peches korosztály lép ki most és az elkövetkező néhány évben az iskolákból. A tervutasításos gazdaságpolitika iskolázta be őket, s a nyiladozó piacgazdaság méri meg tudásukat, felkészültségüket.

Igaz, a szerkezetváltás, a szakemberek szerint egy tapodtat sem haladt előre, annyi történt csupán, hogy az új, liberalizált bérgazdálkodás hatására a vállalatok ma már nem vesznek fel „vattaembereket”, sőt, a meglévőktől is inkább szabadulni igyekeznek.

Üj munkahelyek pedig nem nagyon „létesülnek”, nincs aki létesítsen ilyeneket. A,régi reflexek azonban annál inkább működésbe kezdtek. Ki ne emlékeznék a bértarifarendszerre, amikor a bérek az életkor függvényében emelkedtek egy rosszul kezelt szociálpolitikai szempont okán, a teljesítményektől szinte teljesen függetlenül. Kevés kivételtől eltekintve, a fiatalok ma is alacsony kezdőfizetéssel lépnek ki az életbe, még az olyan munkahelyeken sincs ez másképp, ahol — egy technológiaváltás miatt — friss ismereteik miatt — előnyben vannak még az évek óta ott dolgozókkal szemben is.

Csakhogy ezek a vállalatok inkább nem vesznek fel új dolgozót, gyakran inkább technológiát sem váltanak, csak hogy elkerüljék az átképzések. elbocsátások okozta konfliktusokat. Ez a gyakorlat eredményez olyan meglepő, bár korátsem ritka helyzeteket. mikor is egyik-másik vállalat szakképzetlen emberek garmadával próbál minőséget termelni, miközben a nála hiányzó szakemberek közhasznú munkán tengenek.

A legpechesebbek azonban mégiscsak azok. akik elhitték: minél többet tanul valaki, annál értékesebb tagja a társadalomnak, ök akik gimnáziumba mentek: mert onnan lehet bizton pályázni a felsőoktatásba. De ha nem is sikerül a felvételi. akkor is. sokoldalúbban képzettek, több mindenre megtaníthatok, mint akik „csak egy sima szakmunkás- képzőt” végeztek, vagy mint a szakközépiskolából kikerülők. Hiszen nekik nagyobb az általános műveltségük. következésképpen olyan alaptudással bírnak, amire könnyen építhetnek, aszerint, hogy a későbbiekben milyen speciális ismeretekre lesz szükségük.

Mindebből azonban a gyakorlatban csupán az nem igaz, hogy a mai munkaerő- piac értékeli, igényli az általános műveltséget. „Neki” ugyanis olyan munkásra van szüksége, aki a belépése pillanatában mindenhez ért, amihez csak az adott munkapad mellett érteni kell.

A gimnáziumokban érettségizők egyike sem ilyen. Még akkor sem, ha valamilyen kideríthetetlen okból kifolyólag, az utóbbi években mindinkább reklámozzák a gimnáziumi fakultációkat. mondván: mégse kerüljön ki a gyerek az alma materből úgy, hogy „semmihez sem ért”. No de milyen fakultációkat kínálnak az iskolák? És milyen „papírt” adnak elvégzésükről?

Tisztelet a csekély számú kivételnek, a fakultációkon megszerzett ismeretekért egy fillért sem fizetnek a munkaerőpiacon. Pláne, hogy fakultatív tantárgyakból teljesített vizsgát igazoló oklevéllel — az érvényes jogszabályok szerint — sehol sem lehet munkába állni.

Igaz. a legtöbbeket ez nem is zavarja, hiszen ők tovább akarnak tanulni, még ha csak kettesek is. csak akad egy „piti kis főiskola”, ahová ennyivel is bejuthatnak ... Ebbéli reményeiket sem a család, sem az iskola nem oszlatja szét. Senki nem áll melléjük, hogy „ebből elég. iratkozz inkább át egy másik iskolába, szakközépbe, vagy szakmunkás- képzőbe”. De a szülők sem verik a gimnázium igazgatójának asztalán, hogy olyan fakultációkat indítson, aminek — egy sikertelen felvételi esetén — hasznát is veheti a gyerek. Képezzék ki adószakértőnek, könyvvizsgálónak — kapva kapnának érte a sorra alakuló kisvállalkozások. De nem. az iskolarendszerünk ennyire még nem társadalmasodott.

Mindenki bízik valamiben. Az igazgató abban, hogy majd csak intézkedik a minisztérium, a szülő és a gyerek abban, hogy csak sikeredik az a felvételi, vagy ha nem. hát találnak egv jó munkahelyet a következő próbáig. És a vállalatok is bizakodnak, majd csak találnak munkaerőt valahogy.

Amikor Glatz Ferenc, művelődési miniszter meghirdette oktatáskorszerűsítési elképzeléseit, teljesen kétségbe estem. A miniszter programja — féreértés ne essék — szerintem jó. Any- nyi csak a bajom, hogy ő találta ki, a miniszter. Sem a vállalatok — vagy azok érdekképviseletei — sem a szülői munkaközösségek nem követelték ki, hogy az iskola valóban az életre készítse fel a gyereket, a leendő munkavállalót.

Hát mégis, kinek az érdeke. hogy ne csellengjenek a munkanélküli fiatalok százával, ezrével, s holnapután talán már tízezrével az utcán? A kultuszminiszternek egyedül kell kitalálnia, hogy vajon mire is lenne (lesz) szükségük a gazdálkodóknak? Senkinek sem fontos. hogy a felnövekvő generációk — szándékuk szerint — valóban hasznos tagjai legyenek a társadalomnak? A holnapra senki se gondol ?

Fekete Gy. Attila

Emléktáblát avatott a jeles reformpulitlkus, Széchenyi István tiszteletére Debrecenben a városszépítő egyesület, valamint a Széchenyi István Emlékmúzeum és Egyesület. A Nagy Lajos szobrászművész alkotta relief arra 1— a közelmúltban felavatott ’— épületre került, amelyben Széchenyi többször megfordult és tárgyalt a Tisza-szabályozásról

Fotó: Oláh Tibor