Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-22 / 171. szám
0 1989. július 22., szombat ______________________________________________________________________ / w * v '-11' r” ■ X \.......................... ■ Hontalan színház Rákóczi városában Gyulai találkozás kassai magyar színészekkel — A Kassai Thália Színpad a Komáromi Magyar Területi Színház kihelyezett részlegeként jött létre 1968- ban, amikor erre lehetőség nyílt — kezdi a társulat bemutatását a legidősebb tag. Lengyel Ferenc színművész. — Elsősorban azért alakítottuk meg Kassán a második magyar együttest, hogy a meglehetősen nagy területet, ahol magyarok laknak. jobban el tudjuk látni előadásokkal. Sajnos, nem lett önálló a színházunk, de bízunk abban, hogy jövőre azzá lehet. Húsz évig tartott. hogy eddig eljuthassunk .. . A Gyulai Várfürdőben beszélgetünk. Éppen befejeződött az előadás, Békés József—Madarász Iván: Sándor, József, Benedek című zenés komédiáját a kassai vendégművészek játszották itt egy héten át a nyaraló, strandoló gyerekeknek. De nem csak a kicsik és a fiatalabb korosztály ült be a kastély előtti alkalmi nézőtérre. azaz a fűre. eljöttek a felnőttek is. Igazi nyári szórakozás volt. A vendégszereplés idején nem szűnt a népszerűség; kicsik és nagyok lelkesen fogadták az enyhülést adó víz mellé a művészi élményt; voltak gyerekek, akik minden nap eljöttek megnézni az előadást. Kis együttes — nagy meghívás — Minden évadban négy darabot mutatunk be. néha ötöt — mondja Váradi Béla. — Körülbelül ICO előadást tartunk, ennek 80 százalékát vidéken, tehát tájoló színház a miénk. Gyakoriak a csereturnék a Komáromi Területi Színházzal, ők jönnek Kassára, mi megyünk Komáromba. Bejárjuk Nyugat-Szlovákiát, Csallóközt, azt az 500 kilométeres frontot, ahol magyarok élnek. Mindenütt lelkes közönség fogadja az együttest, az emberek szeretik a színházat, s akik megszokták, nem sajnálják rá a pénzt. Kis együttes a kassai: tizenhat művész alkotja. Az önállóságtól nagyobb létszámot is remélnek, azt, hogy gazdagabbak ’ lesznek — egyéniségekben, típusokban. Műsorukon a nehéz klasz- szikus drámától a népi színműig szinte minden szerepel. Hogy kis együttes, ez azt is jelenti, hogy tagjaira igen nagy teher hárul, minden színész játszik minden darabban. Ennek előnye, hogy teret, lehetőséget ad a tehetségeknek, s nem alakulhat ki a hazánkban elterjedt sztárkultusz. Hátrány viszont, hogy a sok elfoglaltság miatt kevés idő jut pihenésre, tanulásra, arra, hogy átutazzanak Miskolcra egy kis tapasztalatcserére. A határainkon túli magyar irodalomért és színházért már tett egyel s mást a Gyulai Várszínház: a lírafesztiválok, külföldön élő szerzők műveinek bemutatása. Az itt élő nemzetiségeknek szlovák, illetve román nyelvű előadásokat rendeztek. A kassai Thália meghívásának előzményeiről Havasi István igazgató beszél ; — Régi vágyunk volt, hogy meghívjunk egy külföldi magyar társulatot Gyulára. Próbálkoztunk a marosvásárhelyi, a kolozsvári színházzal, de sikertelenül. A kassai művészekre Rencz Antal rendező hívta fel a figyelmünket, s ez az ötlet most szerencsésen egybevágott a kulturális kormányzat belátásával, hogy igenis vannak tennivalóink a kint élő magyarok érdekében. Ma már lehet választani és meghívni együttest, s ehhez nem kell engedélyt kérni. — Nagyon boldogok voltunk. amikor Havasi István meghívott bennünket — fűzi hozzá Lengyel Ferenc —, de megmondom őszintén, nem nagyon bíztunk benne, hogy tényleg eljöhetünk. Nálunk hosszadalmas, bürokratikus eljárás előzi meg a külföldi utazást. Miért mostoha? — Fájó pontja a csehszlovákiai magyar színésznek, hogy utána nem marad fenn semmi — magyarázza Kövesdi Szabó Mária. — Sem a rádió, sem a televízió, sem a filmszakma nem foglalkoztat bennünket. A munkánkról csak elvétve jelenik meg egy kritika, vagy cikk. Ezért különösen fontos nekünk a megmérettetés ilyen nevezetes helyen, mint Gyula. De ha Rencz Antal nem jön el hozzánk, akkor most nem vagyunk itt! S nem biztos, hogy a rendező dolga az ilyen kapcsolat kezdeményezése, az, hogy egy nemzetiségi színház húsz év után bemutatkozhasson az anyaországban! Rencz Antal: — Tény, hogy a magyar színházművészet nem törődik annyit a határainkon kívüli magyar színészettel, amennyit a jelenlegi politikai körülmények már megengednének. A korábbi álláspontból — hogy nem avatkozunk bele, nehogy baj legyen, az is következett, hogy a legelemibb ismeretekkel sem rendelkeznek itthon a kinti állapotokról. A Színházművészeti Szövetségnek semmilyen kapcsolata nincs Kassával. S kiderült: találkozások, érintkezési pontok mindmáig véletlenül, egyéni érdeklődésből, baráti szálaknak köszönhentően jöhettek létre. Az önállósulástól ilyen tekintetben is előrelépést várnak. Eddig nem mertek jogaikért fellépni, követelőzni. „Örültünk, hogy vagyunk” — mondja Kövesdi Szabó Mária, majd önkritikusan szól arról a „kishitűségről” amelyben éltek. Azt gondolták, nem érnek any- nyit. mint „az anyanyelvi színész” — itthon a magyar, ott a szlovák. Ebből a furcsa — mondhatnám hálátlan, méltatlan — helyzetből1 fakadóan úgy érezhették (úgy érzik ma is), hogy nem tartoznak sem a hazai, sem a csehszlovákiai színművészethez. Hogyan is fogalmazott a színésznő? „Megteremtettünk magunknak egy mértékrendszert, és csak azon belül mozogtunk”. Pedig a művészetnek, a művészeknek, az embernek gyökerek kellenek. Ha nem kapaszkodik sehová, ha sehonnan nem meríthet táplálékot, erőt, akkor elgyengül, élettelenné válik, előbb-utóbb meghal. Művészet mostohagyerekként? Színház hontalanul? Elszigetelt közösség saját, belső mértékrendszerrel és külső megmérettetés nélkül? Ez bizony veszélyeket rejthet magában... Kettős lehetőség, kettős felelősség, gondolhatná a kívülálló, aki olyan sokait hallott már a nemzetiségi kultúra ápolásáról, no meg a ..hídszerep” fontosságáról. Aztán megismerkedik kicsit a híddal, a két parttal, és kiderül, hogy becsapták. Egy híd valóban képes arra, hogy két partot összekössön. Di mi történik akkor, ha egyik pillére sem elég erős, nem elég biztonságos? Kiből lesz mégis kassai színész. Vajon kit vonz és főleg kit tart meg ott a lehetőség, hogy félmillió magyart szórakoztathat, taníthat magyarul, egy másik országban? Pólós Árpád válaszol: — Ügy kezdődik, hogy az ember a nagy fizetést otthagyja a sokkal kisebbért. Aztán belekóstol a színházba, a közönség hálájába, és onnantól már szívesen lemond mindenről. Nem hoz áldozatot; megéri! — Amikor a fiatal kollégák elmennek a főiskolára, mindig él bennünk, idősebbekben a félelem, hogy ha végeznek, a könnyebb érvényesülés érdekében talán cserben hagynak majd bennünket. Ugyanakkor meg is értjük őket, hogy közelebb akarnak kerülni a központokhoz, ahol filmezni, tévézni, rádiózni lehet. Budapest nagyon vonzó; sok diplomás színész, rendező átjött már tőlünk. Akik a másik csábításnak engednek, megtanulnak szlovákul, úgy teremtenek maguknak tágabb lehetőséget. Aki mégis marad, vajon miért ? Megszállott, vagy nincs más választása? Mo- kos Attilát most vették fel a pozsonyi főiskolára: — Az ember oda tartozik, ahol megszületett, abba a közösségbe, abba a hazába. Nagyon megtisztelő, hogy most itt játszhatunk, s ez erőt ad a jövőre. Innen feltöltődve térünk haza, ahol nagyobb súly nehezedik ránk, és lépéshátrányban vagyunk az itteni színházi világhoz képest. De ezzel együtt: ott kell bizonyítanunk. Nem árt, ha akad úszóedzö S nem ritkán a színjátszás őskorát idéző körülmények között kell bizonyítaniuk. A legkisebb településekre is elviszik a színházat; nem fordul elő. hogy „nem éri meg” vagy „nem vállalják”. Dudás Péter, hangsúlyozza, hogy Kassán korlátlan lehetőséget kap a fiatal színész, egyből főszerepeket játszhat, ami Magyarországon elképzelhetetlen. „A kezdőt rögtön bedobják a mély vízbe”. — Nem ártana viszont, ha úszóedző foglalkozna vele folyamatosan — teszi gyorsan hozzá Rencz Antal. — Mert akit bedobnak a mély vízbe, az vagy megtanul úszni, vagy megfullad. Óriási a rendezőhiány, nincs díszlet- és jelmeztervező, nincs Vezető. Hosszú évek óta vendégrendezők váltogatják egymást Kassán, pedig egy jellegzetes színházi arculat kialakításához nyilván saját rendezők, művészeti vezető és hosszú távú, folyamatos tervezés kell. Majd az önállósággal ezek a hiányok is megoldódnak. Bárcsak úgy lenne. Hátország és irányítás, alighanem ez a két „végszó”, amelyre ott, Kassán figyelni kell. (Egyik alatt a színházat kiszolgáló műhelyek, másik alatt a művészeti vezetés értendő.) * * * Már ott, a strandon, beszélgetésünk közben eszembe jutott valami, amitől azóta sem tudok szabadulni: Peter Schlemihl csodálatos története. A romantikus író, Adalbert von Chamisso világhírű elbeszélése arról, hogy a főhős eladja árnyékát az ördögnek. Cserébe gazdagságot és társadalmi érvényesülést remél, ám az árnyéknélküli embert kiközösítik, megtagadják, megvetik. Tetszik nékem ez az ötlet: az árnyék, mint a valóság vetülete, az alkalmazkodás, a biztonság, a földhöz, a társadalomhoz tartozás, a létjogosultság jelképe. S nem véletlen, hogy éppen Chamissótól származik. Arisztokrata családja ugyanis a forradalom kitörésekor Németországba menekült, Chamisso ott katonai akadémiát végzett. A napóleoni háború idején helyzete a porosz hadseregben hamar tarthatatlanná vált, kilépett a hadseregből, visszament Franciaországba, majd onnan ismét Németországba űzte kortársainak ellenszenve. A franciáknak túl német volt, a németeknek túl francia. Két hazája lehetett volna, de egyik sem fogadta be... Niedzielsky Katalin Már folynak az előkészületek Román olvasótábor-1990 A „Dimitrie Cantemir” vagy az „Ai carte ai parte” kifejezések valószínűleg idegenül hangzanak az egyszerű olvasó számára, a hozzáértők azonban tudják, ezek román nyelvű versenyek általános iskolás gyerekek számára. Az első egy szépolvasási verseny, s évenként rendezik; a második pedig „a könyved a tudásod” olvasómozgalom, melyet minden második évben Gyulán tartanak. A legeredményesebben részt vevő tanulók jutalmul táborba 'mehetnek. Ennek helye a gyulai román gimnázium kollégiuma, mely már a ’70-es évek vége óta látja vendégül a kis „jutal- mazottakat”. Arra. hogy minden évben kaput nyissanak, sajnos nincs anyagi lehetőség. marad az eddig is megszokott kétéves periódus. S minthogy utoljára tavaly találkoztak, a következő esedékes táborév 1990 lesz. Az idén ennek az előkészületei folynak. Hogy hogyan. arról Olteán Florenti- na könyvtáros tájékoztatott bennünket, aki már évek óta szervezi, vezeti az ezzel kapcsolatos munkát. — Egészen az elmúlt évig ■ előadássorozatból állt a tábor. de aztán levontuk a következtetéseket ... — mondta. — Végül is nem várhatjuk el a gyerekektől, hogy a vakáció idején tíz napon át fegyelmezetten végigüljék ezeket az órákat. Nem is lenne az igazi jutalom!Szóval tavaly korrigáltuk a korábbi gyakorlatot, s ezt a továbbiakban is tartani szeretnénk. Így a tábor feladatává elsősorban a beszéd- készség fejlesztése, valamint a hazai románok kulturális szokásainak megismertetése vált. Mindezt a lehető legkötetlenebb formában igyekszünk megvalósítani. Rengeteg beszélgetést tervezünk, alkalmanként külső előadókat hívunk, vagy épp íróolvasó találkozókat szervezünk. Sikerkönyvek Tudjuk, hogy a jó bornak nem kell cégér: a minőségi áru különösebb hírverés nélkül is elfogy. Ám tudjuk azt is, hogy a reklám nem árt; sőt, kifejezetten hasznos, a mai kereskedelemben már-már nélkülözhetetlen. Mi a helyzet a könyvekkel? Ami a különféle árukra általában érvényes, az nagyjából a könyvpiacra is igaz. S persze akadnak művek, amelyeknek nem kell hírverés, anélkül is népszerűek, keresettek, de olyanok is vannak szép számmal, amelyekre hiába próbálják a boltok és a sajtó felhívni az olvasók figyelmét. Előzetes információk alapján tudtuk meg, hogy a tábor létszáma nemigen szokott negyvennél több lenni. Minthogy országos szervezésről van szó. vajon nem lehetne ezt a keretet bővíteni jövőre? — tudakoltuk a tábor vezetőjétől. — Hogy nem, ennek főként anyagi okai vannak — hangzott a válasz. — A két szervező intézmény (a gyulai Mogyoróssy Könyvtár és a román szövetség) mellett a Hazafias Népfront anyagi támogatása az, amire folyamatosan támaszkodhatunk. Alkalmi segítségek, felajánlások vannak ugyan, de a gazdasági helyzet megromlása miatt ez egyre ritkább. A nem román települések román klubjai kérésére például tavaly 10 helyet biztosítottunk román iskolába nem járó, de román származású tanulók részére. A klubok ezt az igényt jövőre is fenntartják, sőt, a keret bővítését kérik. Sajnos, ebben az esetben is az anyagiakra hivatkozva kellett a létszámbővítést elutasítanunk. Már évek óta ugyanaz a négy pedagógus foglalkozik a 40 táborlakóval. Ez részben hasznos, merthogy jól összeszoktunk, ismerjük a versenyek anyagát, s az eredmények alapján tudjuk, mit várhatunk az ezeken részt vevő tanulóktól. A másik oldalról viszont azt kell mondanom. kevesen vagyunk. Ugyanis korcsoportonként és tudásszint szerint kell szétválogatnunk a gyerekeket, akik bizony kü- lön-külön foglalkozást igényelnek. Segítségként szerencsére számíthatunk néhány itteni gimnazistára, esetleg főiskolai hallgatóra, mint ifi vezetőre. Persze, ennek a tábornak a létezése már nem szerencse kérdése, hanem az emberi akaraté. S abból talán van még valamennyi... (magyar) A krimit viszik, mint a cukrot. Akkor minek a reklám? Hogyan kerül Frank Cockney a Sikerkönyvek-so- rozatba? Nos, nem azért, mert az újságíró kedvenc műfaja ! Számos írót, költőt tudna felsorolni, akiket szívesebben ajánlana. Regényeket, verseket, amelyek méltóbbak lennének az olvasók figyelmére, s bizony rászorulnak némi népszerűsítésre. Csakhogy ezekkel a könyv- ismertetőkkel a legkülönbözőbb igényeknek szeretnénk megfelelni, ötleteket kívánunk adni mindenki kedvére. Nem célunk a magas esztétikai nevelés, persze az igénytelen, silány olvasmányok túlbecsülése sem. Saját ízlésünk hirdetése helyett olyan művekről szólunk a Sikerkönyvek- rovatban, amelyek a vásárlók körében keresettek. Aki a nyaralás mellé izgalmakat keres — olvasmányokban természetesen —, ettől a könyvtől megkaphatja. A Négy fekete koporsó rejtélyes gyilkosságok, csapdák, emberrablás, bosszú gazdag gyűjteménye. A felügyelőt — aki az író-elbeszélő — élve eltemetik, megmenekül, majd évek múltán titokzatos ajándékkal lepik meg: az a negyedik koporsó... FRANK COCKNEY Typ N. K. IClöadás utáni eszmecsere — a strandon
