Békés Megyei Népújság, 1989. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-24 / 147. szám
köRÖSTÁJ SZÜLŐFÖLDÜNK 1989. június 24., szombat Három nemzetiség lakta falu egykor, ma város Ali bég telepítette a szerbeket Batton/ára A mezőváros „petsétje” 1838-ból A régi szakirodalom adatai szerint Battonya a korai Árpád-korban keletkezett. 1526 után a török martaló- cok törtek területére, 1566- ban 120 évre az ozmán félhold uralma alá került. A kis falvak 1596-ban elpusztultak, s csak az 1640-es években kezdtek újjáéledni, amikor is Ali török alajbég szerbeket telepített Battonya területére. 1718-ig Battonya földje a bécsi kincstáré lett, s 1718-ig tulajdonképpen lakatlanul állt. 1718- ban a bécsi udvari kamara szerb lakosokkal telepítette újra be Battonyát. A történeti irodalomból tudjuk, hogy 1724-ben 24 szerb család volt a községben, tíz év múlva azonban már három nemzetiség lakta faluvá vált. (84 szerb, 19 magyar és 6 román család élt itt.) 1785-ben már 2814 lakosa volt a településnek. Egy 1857-ben keletkezett összeírás szerint 4027 katolikus magyar és szlovák, 4810 görögkeleti szerb és román, 358 református magyar és 245 egyéb vallású élt Bat- tonyán. A XIX. század első évtizedeiben Battonya az akkori Csanád vármegye második települése volt. Fejlődését jelentősen előmozdította, hogy a Pest—Arad közötti fontos kereskedelmi útvonal mellett feküdt, környékbeli vonzása a Csanád és Arad megyei kincstári pusztákra telepített úgynevezett „kertészközségek” életrehívásá- val nőtt meg. 1838-ban, 150 évvel ezelőtt mezővárosi rangot kapott. 1872-ben önként mondott le erről, ugyanis a városra kirótt adót nem tudta megfizetni. Ennek ellenére bekapcsolódott a kapitalista fellendülésbe. (1870-ben felépült első gőzmalma, 1882-ben vasutat kapott, 1885-ben megalakult a helyi takarékpénztár, 1886- ban megkezdte működését a helyi dohánybeváltó, első nyomdája 1891-ben létesült, s 1911-ben indult a helyi áramszolgáltatás. 1912-ben létesült a polgári fiúiskola Battonyán.) 1890-ben már 12 018 lakosa volt. A nemzetiségi összetétel aránya is megváltozott. 1890-ben a népesség 62%-a magyar, 21%-a szerb, 14%-a román, 3,5%-ra szlovák anyanyelvűnek vallotta magát. Battonya község történetében a városi státusz tehát 1838-ra vezethető vissza. (Ennek bizonyítására közöljük az akkori mezőváros viaszpecsétjének fényképét. Felirata a következő: „Battonya mezővárossá petsétje 1838.” Címere is volt a településnek. Két fa között ekevasat és csoroszlyát ábrázoló körpecsétjén ez jól kivehető, s ez a pecsét szerepel még a „Battonya város Jegyzősége 1879” feliratú bélyegzőn is. Battonya újkori története elég közismert. Kétségkívül közigazgatási szerepkörében történeti jelentőségét elvesztette. Különösen 1950 után, amikor a régi Csanád megyének megszűnése után Békés megye és az ország perifériájára szorult településsé vált. Ez megmutatkozik a lakosság szembetűnő csökkenésében is, hiszen annak egyharmadát elvesztette, s a 12 ezret meghaladó lakossággal szemben az utolsó népszámlálás alig 8000 lakost tartott nyilván Battonyán. De a település történelmi múltja és jövője sem reménytelen. Számos olyan esemény van a történetében, amelyet a köztörténet is joggal megörökített. (Az 1891-es battonyai agrárszocialista zendülés, a második világháború végén az a nem vitatható tény, hogy a szovjet hadsereg alakulatai Bat- tonyánál léptek magyarföldre. S ez még akkor is igaz, ha a lokálpatrióta helytörténészek vitatkoznak azon, hogy Battonya volt-e a „legelső” felszabadult magyar település, vagy egy volt a nagyjából azonos időben felszabadultak közül 1944 őszén.) Battonya város közigazgatási státuszának visszanyerése természetesen önmagában még nem oldja meg a település minden társadalmi gondját-baját. Sokat kell az illetékeseknek tenni annak érdekében, hogy Battonya a mai kor szellemének megfelelő város legyen. És ez nem elsősorban a nagyon lecsökkent lélekszám visszaállításának kérdése. Sokkal inkább annak, vajon megta- lálja-e az ebben a térségben hirtelen megszaporodott városok (Mezőkovácsháza, Mezőhegyes, Battonya) mindegyike azt az új lehetőséget, amely nem egymás rovására, hanem egymás kölcsönös támogatására vonatkoztatva olyan munkamegosztást kíván, amely saját településük, de egymás javára is hasznos lehet. Dr. Takács László „Hol Knézich tiszti kardját csak törve adta át” Az emléktáblát levették a vár faláról „ÁU-e még az ősz Vérteskozma Áll-e még az ősz Peterdi háza, él-e még a hősi harc fia? — kérdezi Vörösmarty Mihály a Szép Ilonkáról írott versében, amely költeményből az is kiderül, hogy apa és leánya valahova a Vértes vadonába húzódott vissza, miután megjárták Mátyás király fényes budai várát. Abba a rengetegbe tehát, ahova Tatabányáról dél felé, Székesfehérvárról északnak visz az út, s ahol bizony még ma is jól el lehet bújdokolni, lévén a Dunántúlnak ez a tája csupa völigyes-bérces hegy és rengeteg erdő. A Bakony és a Gerecse közé ékelődött röghegység amúgy nem magas — 400- 450 méter fölé sehol sem emelkedik —, ásványi kincsekben azonban igen gazdag. A tölgyesek és a bükkösök alatt sokfelé találtak ott barnaszéntetepeket, valamint bauxitot, ez utóbbinak a legfontosabb és legismertebb lelőhelye: Gánt. Ezzel a településsel „átel- ilenben” bújik meg az az egészen kicsi falu, Vérteskozma, ahol még az utak is véget érnek, s amely mostanában ébredezik több évszázados Csipkerózsika-álmából — hála éppen az ottani nagy csendnek és elzártságnak. Gántról indulva éppen csak keresztezni kell az Oroszlányt Csákvárnal öszPeterdi háza?” újjászületése szekötő utat, s néhány kilométernyi autózás után máris megérkezünk abba a völgybe, ahol Vérteskozma egyetlen utcája elnyúlik. Mindössze egy házsor nyúlik végig a völgyecskében, és az is úgy,- hogy itt is, ott is egy-egy üres telek jelzi : már régen elszármaztak onnan a lakók. Ki a közeli bányák valamelyikében, ki az erdészet feldoilgozótelepein, ki még távolabb talált munkát magának — úgyhogy mára csupán tíz család maradt az 1973-ban megszámlált negyvenháromból. A másfélszáz lakos pedig alig harmincegy- néhány főre apadt. Vérteskozma azonban mégsem kelti halott falu képét, mert az utóbbi néhány esztendőben mind több régi és elhagyott ház talál ofbt új gazdára. Elsősorban fővárosi érdeklődők jelenkeznek egy-egy ilyen, azonos mintára épült, előtornácos házért, s aztán az eredeti és igen szép népies formákat megőrizve a lakóépületeket sorra felújítják, és a \szigo- rú téli hónapoktól eltekintve rendszeresen lakják is. S nem csupán az elhagyott, majd áruba bocsátott hajlékok élednek újjá, de új házak is emelkednek, mégpedig a hagyománytisztelő tervezés remek példáiként. A legkorszerűbb anyagokból, de az ősi íveket, az eredeti arányokat megtartva kerül tető alá itt is, ott is egy-egy új otthon. Vérteskozmán j árva-kelve túlontúl sokat nem tehet megtudni a mostanában örvendetesen éledő település történetéről. Az őslakosok jószerivel csak annyit tudnak, hogy egykor a Vértesben is birtokos Esterházy család felügyelte, s a kozmátok jobbára ennek a famíliának az alkalmazásában álltak. Azt már némi könyvtár járás eredményeként tehet csak kideríteni, hogy a szóban forgó völgy valamikor az 1700-as évek elején- közepén települt be. s hogy akkori lakói az erdészkedés mellett még a főúri vadászatok kiszolgálásával is foglalkoztak. Ezekért a szolgálataikért tisztesen megfizették őket, mert rendre nagy házakat építettek, s ezek a méretek hagyományozódtak át aztán a jelen napokra is. Mint említettük, a legtöbb háztulajdonos csak alkalmi vendég, egy kicsi boltja mégis van Vérteskozmának, és autóbuszjárat is összeköti Gánttal, amely egyúttal a közigazgatási központja ennek a mindössze 24 hektáros falucskának. Utolsó postaként ugyancsak Gánt van feltüntetve a helység neve mellett, ha tehát valaki valami módon kapcsolatba akar lépni ezzel a völgy- gyei, oda kell fordulnia. A legjobb azonban egyszerűen felkerekedni, és addig hajtani befelé a Vértesbe, amíg az útnak vége nem szakad. Ott lapul meg ez a valóban eszményien csöndes és nyugodt rejtekhely. A. L. A tizenhárom aradi vértanú szomorú emléke mindig élt az utódok szívében. Az elmúlt év végén a Békés Megyei Népújság Köröstáj Baráti Kör kezdeményezésére néhány hónap alatt Gyulán nyolc emléktáblával jelölték meg azokat a házakat, amelyekben megszállt a honvédsereg — 1849. október 6-án Aradon kivégzett — kilenc tábornoka. A fegyverletétel után nagyon sokáig — mintegy 140 évvel később — került sor ezen emléktáblák elhelyezésére. A hosszú idő ellenére elismerés és köszönet illeti meg a kezdeményezőket. Öröm naponta látni az ízCsúnya szokása a magyar embernek, ha megharagszik, mindjárt káromkodással könnyít magán. Nem kímél sem Istent, sem embert. Sőt, sajnos, az ország egyes részein (vagy mindenütt?) a káromkodás és parázna beszéd már annyira elhatalmasodott, hogy a „magyar” még jókedvében is ezen csúf beszédmóddal él. Enyel- gését is ilyen csúf szavakkal fűszerezi... Pedig ez a nagyfokú istenkáromlás hajdan nem volt otthonos Magyarországon, s itt a Sárréten sem. Ha régi „bűnügyi jegyzőkönyveit felütjük” kutatásunk során, azt láthatjuk, hogy a bűneseteknek majd egyharmada káromkodás. Feltűnő, hogy a régi iratok és a jegyzőkönyvekben feljegyzett káromkodások között „Istent, Krisztust, Szűz Máriát, sőt a szenteket szidó káromkodásokat nem találunk.” Ma, mikor a trágársággal folyton szidják és gyalázzák a vallást, a fel- és lemefiőin- ket, fülünk akarva, nem akarva, a legdurvább káromkodásokhoz is hozzászokott. Szinte csodálkozva olvassuk, hogy eleink mily súlyos büntetéseket kaptak például ily szavakért: „adta teremtette ' „ördög adta”, „fene teremtette”, „láncos mennykő üsse meg”... lèses márvány emléktáblákat a városban. Az viszont elgondolkodtató, hogy még ma sem látható az az emléktábla, amelyet nemes szándékú kezdeményezéssel, a gyulai fegyverletétel 80. évfordulóján, 1929-ben helyeztek el a vár főbejárata fölé: Itt éltek át nagylelkek Egykor egy nagy tusát Hol Knézich tiszti kardját Csak törve adta át. 1849. VIII. 23. Az emléktábla szövege Knézich Károly tábornok tettét idézi, és a kilenc tábornok és tisztek Aradra szállításának időpontjára emlékeztet. Az emléktáblát a Nekünk ma már enyhének tűnő káromkodásokért ilyen ítéletek születtek: 1738-ban „Pardi István — adta s teremtette mondást káromkodott, ezért két prédikációig nyakkal a kalodában álljon ... ecklésiát fog követni”. Sódi György — „mint teremtette” mondással káromkodott, mind belső, mind külső büntetését vegye el”. Brdélyi Gáspár Török Benedeknek azt mondta: .......Ollyan kű űtse meg ű tet mind, aki a malmot megütötte, ezért a kalodába záródik egy prédikációig ... 12 csapnak rajta ...” Hivatalos írásban is nyomát találjuk a testi büntetésnek. 1834-ben Vass Péter káromkodásért „12 pálcaütést szenved”. A fenyítés a környező falvakban és városokban is dívott. Kisújszállás város tanácsa 1754-ben ítéletet hozott bizonyos Kása Mihály- ra: „Noha az Isten szent nevének káromlója ellen mind az isteni, mind világi törvények keményen kiáltanak, mindazáltal Kása Mihály félre tevén az Isteni tiszteletet és a felebaráti szeretetet s nem irtózván a káromlók és Isten szidok elten rendelt kemény büntetéstől, hogy teremtő Istenének szent nevét Teremtette mondással teni bátorkodott. Ezen két rendbeli törvénytelen gróf Almássy család megrendelésére készítette Técsy László gyulai szobrászművész. A II. világháború után a vár faláról levették ezt az emléktáblát, és az Erkel Ferenc Múzeum raktárába helyezték el. Így évtizedeken át semmi sem volt a városban, ami erre a szomorú fegyverletételi eseményre emlékeztetett volna. Az ez évi nyolc táblaelhelyezés és a készülő emlékmű ellenére szóvá teszem, hogy a raktáron őrzött tábla a vár falára kívánkozik, mert művészi szövege hazafias és nemes. Góg Imre cselekedetéért másoknak rettentő példájok s magának méltó büntetésére példás büntetést, úgymint 80 jó és érezhető csapást szenvedjen, elvégeztetett.” A deresnek nagy híre volt, főleg a szeghalminak, a környék lakói közt, mikor Szeghalom járási székhely lett. A füzesgyarmati Gyöngyösi János említette 1968-ban, hogy ő még ült a szeghalmi deresen ... „Lyukak vótak rajta, ahún becsatolták az embert...” Nem vádolhatjuk az egyházat és az iskolát, ezek hajdan is megtettek mindent, hogy az embereknek ezt a rossz szokását megszüntessék. A múlt század elején felhagytak úgy az egyházi, mint a „világi” hatóságok a káromkodás büntetésével, így a káromkodás úton-útfé- len gyorsan terjedt és rohamosan „fejlődött”. Ha a mai szörnyű káromkodásokat olyan súlyosan büntetnék, mint hajdan az „adta teremtettéket”, a ká- romkodónak száz étet kellene a kiérdemelt büntetések levezeklésére! Űjabb időben, különösen a legutóbbi 15—20 év alatt sok gyom és tövis burjánzott fel az erkölcsi élet mezején, sok az elszomorító „látomány” e téren. Borbíró Lajos Az egyetlen utca (Németh Ernő felvétele — MTI-Press) „Láncos mennykő üsse meg” Csúnya szokása a magyar embernek
