Békés Megyei Népújság, 1989. június (44. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-24 / 147. szám

1989. június 24.,' szombat TALLÓZÓ !Vcöröstáj Nyers Rezső: „Egy reformkommunista pártot szeretnék” ...— Kádár János fel­mentésekor az ön neve fel­merült, mint a pártelnöki posztra esélyes politikusé. Milyenné szeretné, hogy for­málódjon ez a párt, ha ve­zető szerepet játszana ben­ne? (Aki e kérdésre válaszol egy beszélgetésen : Nyers Rezső államminiszter, az MSZMP Politikai Bizottsá­gának tagja — a szerk.) — Én most is a vezetőség tagjának tudom magam, s a vezetésben erőmhöz ké­pest részt is veszek. De, hogy a kérdésre válaszoljak, egy reformkommunista pár­tot szeretnék, amelyben is­tenigazában minden benne van a kommunista mozga­lom erényeiből. Mert ugye, forradalmi szellemben gon­dolkodó mozgalom ez, s a reformokra is hajlamosabb, mint a szociáldemokrata párt. De ugyanakkor jó len­ne benne megvalósítani a szociáldemokrata mozgalom belső demokráciáját, tole­ranciáját, s nemzetköziségét. Valójában a szociáldemok­rácia nemzetközibb volt, mint a kommunizmus. Mert a kommunista nemzetközi­ség zárt volt, tehát csak er­re a mozgalomra terjedt ki. A történelmi folytonosságot is jobban vállalta mindig a szociáldemokrata párt. Bár ők is énekelték az Interna- cionálét, de illuzórikusnak tekintették, mint ahogy én is azt a sort, hogy a múltat (Zug)sajtó Sokakkal együtt örülök az írott, a hangzó és a képes tájékoztatás fokozódó nyílt­ságának, színesedésének. De nem csupán a nyíltság foko­zódik. A sajtó magatartásá­ra is kiterjeszthető „az össz­társadalmi értékvesztés” fe­letti aggodalom (idézet az Új Márciusi Front minapi állás- foglalásából). Az egyik fon­tos érték, amelynek az el­vesztése miatt okkal aggód­hatunk, a sajtóetika, sőt a sajtójog íratlan és írott tör­vényeinek érvényesülése Tömegtájékoztatásunkban, sajnos, naponta tapasztalha­tó mindkettőnek, benne a személyiség jogainak durva, időnként ízléstelen megsér­tése. Mindez anélkül, hogy a rektifikáció, indokolt eset­ben a sajtójogi, illetve saj­tóetikai felelősségre vonás kezdeményezésének legcse­kélyebb jelével találkoz­nánk ... . . . Olyan sürgős vajon — és kinek sürgős?! — a ná­lunk még ki sem alakult de­mokrácia kinövéseit is át­venni? És ilyen mohón? Ah­végképp el kell törölni. A kommunista mozgalom vi­szont gyermekbetegségei idő­szakában bizony ezt szó sze­rint értelmezte. Én úgy fo­gom föl, hogy az ideális az én számomra az volna, ha ez a párt két forrásból táplál­kozó, reális szocialista, for­radalmi szocialista, vagy egy reformokat vállaló forradal­mi szocialista párttá alakul­na. Nemzetközileg pedig a haladó baloldal integráns ré­szévé válna. Úgy fogná fel magát, mint a világszocia­lizmuson belül az egyik leg­radikálisabb áramlat része. De itt hangsúlyozom, hogy a világszocializmuson és nem a kommunista pártok nem­zetközi egységén belül. Én ezt így képzelem. El kell vetni, hogy a kommunizmus rövid időn belül megvalósít­ható, ez a nézet nagy-nagy hibák forrása volt a gazda­ságpolitikában is. Ebben Hruscsov is eltévedt és Brezsnyev is, mert Sztálin­ra licitálva próbálták iden­tifikálni magukat. Ez az egész szovjet ideológia a brezsnyevi időszakban tra­gikus módon kommunizmust próbált megvalósítani de­mokrácia, piac, áru és szol­gáltatások nélkül. Nem is úgy fogalmaznék, hogy tör­ténelmi zsákutca ez, hanem egyenesen gondolati eltorzu­lás .. . (Gábor László; Heves Megyei Népújság) hoz, hogy ne az aggodalom, hanem a remény növeked­jék, a nyilvánosság megcsú­folásai, a demokrácia káros kinövései leoperálására, az etikai normák mielőbbi helyreállítására, elengedhe­tetlen társadalmunk jóérzé­sű tagjainak az aktív segít­sége. Köztük azoké, akik a velük szembeni jogtalansá­gokat szótlanul eltűrik. Eb­ből elég volt eddig. Azt he érezze már bárki, hogy de­mokráciánknak igencsak a hajnalán, ismét teljesen védtelen, kiszolgáltatott — csak most a zugsajtónak. Mert ez a szellemi porno­gráfia sokkalta ártalmasabb, mint egyes lapok idétlen malackodásai. Hiszen itt jö­vendő életünk minőségéről, a sokat emlegetett európaiság­ról, jogállamiságról van szó, amelyet nem puszta emlege­téssel lehet megteremteni, hanem fellépéssel az etikát- lanság és jogtalanság ellen. Egyebek között azzal, hogy a cikkeket a sajtóban alá­írással látjuk el. (Rajk And­rás. Űj Tükör) — etika? Kamat? Lakás-, hitel-, hitelvesztés? ... A kormány lapjában olvasom mostanában, hogy közel 100 milliárd forintnyi költségvetési kiadást jelent az államkasszának a lak­bérhozzájárulás, a bérlakás­felújítás és a lakáshitelek támogatása. Ez utóbbi — mint ezt már többször is közölték a pénzügyi illeté­kesek — 42 milliárd forint­jába kerül az államnak. Rá­adásul e támogatást „a la­kástulajdonosok, s nem a leginkább rászoruló fedél­nélküliek kapják.” Világos érvelés. Alkalmas arra, hogy szembefordítsa a fedél nélkülieket a fedéllel rendelkezőkkel. A sokak ál­tal irigyelt lakástulajdono­sokat a még — ki tudja meddig — lakásra várókkal. Alkalmas arra is, hogy a kormány az egyenlőség szent elvének meghirdetésé­vel — hangos támogatókat szerezzen e kedvezményes hitelek kamatainak draszti­kus emeléséhez. Az érvelésnek azonban mintha lenne némi szépség­hibája. A 2,5 millió szerző­dés éppen azért köttetett, hogy fedél, vagy valamivel jobb fedél legyen az adós­ságot vállalók feje felett. Vélhetően jelentős részük enélkül még ma is a lakás­nélküliek, lakásra várók igen népes táborát gyarapítaná. Olcsó fogás?! Nem éppen. Különösen annak a közel 7 millió embernek nem az, akiket ilyen, finoman né- vezve, „szerződésmódosítás” (vannak, akik durvábban fogalmaznak: „szerződéssze­gés”) érintene... ... Sok család az elmúlt évtizedekben úgy adósodott el, jutott már akkor a te­herviselés végső határáig, hogy szinte fillérre kiszámí­totta a hiteltartozásait, a kamatokat. Vállalta, hogy az állam helyett kiépíti a csa­tornahálózatot, korszerűsíti lakásának fűtését, bevezet­teti a gázt, fürdőszobát épít. És nem vár évekig, évtize­dekig bérlakásra, hanem — kockáztatva anyagi, testi, szellemi összeroppanását is — belevág a lakásépítésbe, -vásárlásba. Esetleg azokkal a bizonyos kereseti határok­kal erre kényszerítették, a kedvezményes kamatokkal pedig ösztönözték erre. Ma ezeket a kamatterhe­ket akarják többszörözni. Vajon mennyit fog fizetni, 18-20 százalékos kamat mel­lett, 30 évi törlesztéssel, aki rákényszerült, hogy az amúgy is irreálisan magas áron, sok százezerért, ha nem millió(k)ért OTP-lakást vegyen? Mi lesz a nagyobb? A hitel, vagy a kamatai? Az elhatározás megérett: demokráciát, jogállamot aka­runk. Így jogos az igény, hallgattassék meg az érintett fél, mérlegeljék érdekeit és a jogszabály legyen kötele­ző. Még akkor is, ha felrú­gása anyagi előnyökkel jár­na. Mint jelen esetben, leegy­szerűsítve: az államnak. (Sz. Várnai Ferenc; Népszava) Ár — lift Ne a mezőgazdaság emelje, hanem az ipar csökkentse ... A mezőgazdaság sok tekintetben nincs könnyű helyzetben, agrárolló is van. Nem arra kell a hangsúlyt helyezni, hogy a mezőgaz­daság emelje az árakat, ha­nem arra, hogy az ipar csökkentse! Magyarországon önköltségre épített rendszer van. Ami önköltségnek te­kinthető, az minden további nélkül hozzáadható a ter­mék árához. Ezt meg kell valahogy változtatni ! Volt egy vita az Ikarus és a Csepel Autógyár között. Mit mondott a „Csepel”?: nekik a szállítójuk felemel­te az árakat, ezért emelték ők is 5 százalékkal, A szál­lítónak is fölemelte valaki, ezért emelte fel ő is. Arról persze egyik sem szólt, pró­báltak már ilyen dolgot ön­költségcsökkentéssel áthidal­ni? Más országc»kban nem emelkednek az árak? Igen, de ott először azt nézik meg, hogy a saját termelésüket hogyan tudják racionalizál­ni Amíg nálunk az államo­sított iparban három admi­nisztrátor jut az osztrák ál­lamosított iparnak ugyanar­ra az adminisztratív mun­kájára, addig persze hogy drága a termelés. Amíg nincs meg a megfelelő szol­gáltatás, drága a termelés. Az ipart mindenképpen rá kell szorítani arra, hogy ter­mékárait csökkentse. Nem mehetünk bele egy olyan fo­lyamatba, amelyben a me­zőgazdaság is felemeli az árakat. Ha ez történik, ak­kor nagyobb lesz az inflá­ció. Ha nagyobb az infláció, akkor csináljuk az úgyneve­zett antiinflációs reformo­kat, miközben az árakat év­ről évre 20 százalékkal emeljük. Ez így nem mehet! Ha csinálunk egy antiinflá­ciós politikát, akkor annak a követelményrendszere sze­rint kell eljárni... (Dr. Bognár JózseJ akadémikus; Magyar Mezőgazdaság) Egyes Egyedül?... ... Körülnézek. A mai nyilatkozatok szerint nem kétsé­ges: egyes-egyedül én tettem, egyedül én voltam, tehát egye­dül én felelek. Hej, nehéz évek voltak, ha belegondolok! Istenem, ott áll­tam, mert nem tehettem másként, egy szál magam, szem­ben a történelmi feladattal, hogy elrontsam az egészet. El­képzelhetik az esélyeimet. Egy lelkes kis senki, magányosan neki a nagy szocializmusnak, a népgazdaságnak, a politiká­nak, az erkölcsnek, a közéletnek, üsd, vágd — miközben a többiek mindannyian már. Csoda-e hogy eleinte csak kap­kodtam? Rohangáltam ide-oda, ráléptem, átléptem, odalép­tem, beleléptem, és csak később csináltam előbb egy há­rom-, majd néhány ötéves tervet. Kitaláltam magamnak a szent tervszerűséget. Először is tönkretettem a mezőgazdaságot. Tagosítottam, erőltettem, pofoztam, összevontam, szabályoztam, adóztat­tam, amíg bele nem gebedtek. Aztán pihenés nélkül — ha­csak a turistaházak és a SZOT-üdülők lepusztulását nem nevezem kikapcsolódásnak — szóval pihenés nélkül átirá­nyítottam magam az iparba. A vaskohászatot sürgősen túli- fej lesztettem, a bányákat hol bezárattam, hol kinyittattam, a gépiparba tömtem az acélt, meg az energiát, az építőipar­ból loptam a betont meg a munkaidőt, korszerűtlen gépe­ket, ronda házakat terveztem és dögvészt küldtem az infra­struktúrára. Mire sikerült mindent padlóra küldeni, már futottam is a művélődésügybe, hogy idejében knock outol- jam az alapfokú, a középfokú, a szak- és a felsőfokú okta­tásit. Onnan csak egy ugrás az egészségügy, amit viszonylag gyorsan sikerült beteggé tennem. Megnézheti, nem fog egy­hamar talpra állni. Nem dicsekvésként mondom, de mind­ezt egy szál magam. Pihenni nem volt időm. Jött a kereskedelem és a szolgál­tatás, amit körültekintő munkával sikerült balkanizálnom. A pénzügyben is hoztam egy-két pocsék írendeletet. Elvá­lasztottam a béreket a teljesítményektől, kitaláltam a bér­színvonal-gazdálkodást, általánossá tettem a naplopást. Két kézzel dolgoztam a természeti környezet ellen, miközben a lábammal formás kátyúkat alkottam az M7-es betonján. A szakszervezeteket viszonylag könnyen legatyásítottam, csakúgy, mint a népfrontot. Kicsit nagyobb falat volt a párt, de megtaláltam a megfelelő módszert; bürokrácia, hivatal- nokszemlélet, elidegenedés. Most is tántorognak a pöröly­csapás alatt.. . Mit tehetek én még? Várom az elmarasztalást. Az enyhítő körülmények között kérem figyelembe venni büntetlen előéletemet, neveletlen gyermekeimet, továbbá azt, hogy mindent egyedül követtem el, tettestársaim nem vol­tak. Akik voltak is, tegnap az utolsó szálig sietve elhagy­tak. Nyilván azért, hogy legyen idejük megfogalmazni az íté­letet. (Miskolczi Miklós; Képes 7) „A természetes arányérzék nem támad fel magától” Kő-következmény . .•. Arról van szó, hogy túl sok a prog­ram, a publicisztika, a keret és a csoma­golópapír, a tett nélküli, műmentes nyi­latkozat és elhatározás — villognak a hé­jak. Verseny van, jelmezverseny — de vér­re megy. A játék halott. Az irodalom meg ott álldogál a tapétás ajtóban, se ki, se be, szégyenlősen takargatja szemérmét és azon töpreng, hogy versenyezzen-e, ha egyszer nem akar győzni. Igaz, veszíteni se szeret­ne, mert az könnyű. A nehezet akarja, a legnehezebbet: megfelelő szerepet találni a jelenléthez és a jövőléthez. De mi az — ma? Arról van szó, hogy az irodalomnak min­dig igaza van, ha elviselhetetlen, ha le­fojtott vagy némaságra kárhoztatott, ha nem találja a szerepét, akkor is. Az iroda­lom semmiről sem tehet, de az írók és az irodalmárok, a szókeresők igen, együtt és külön-külön is. Kérdés, hogy a nagy ver­senyben, a szakadék peremén döngő tánc­ban, ahol nem ám akármilyen hatalomért, hanem \az ember leikéért folyik küzdelem, nem kellene-e külön terepet nyitni a jó érvényesítését szolgáló erőknek? Sponzo- rokat keresni, mondhatná a mai meditáló, ügynököket bérelni akár, misszionáriusok és reklámfőnökök hadára bízni a mag to­vábbadását, illetve áruba bocsátását. Ho­lott ű mag nem vásárolható meg. A könyv igen, a tárgy hogyne, de a szellem? ... ... A természetes arányérzék visszaszer­zéséről, ha kell, tudatos megteremtéséről van tehát szó, amelyre azonban aligha ad­ható előállítási recept, bár hiánya nagyon is konkrét társadalmi-történelmi csapások sorozatának banális következménye. A név­re, személyre és intézményre szóló szétve- retések, a minden építő-teremtő külső-belső formát megmerevítő, szétzüllesztő, meddő­vé szárító kataklizmák következménye. S fé­lő, ha ezek el is múltak, hatásuk él eleve­nen. A természetes arányérzék nem támad föl magától, nem terem meg többé — nincs talaja. Létformává kerekedik az ideiglenes­ség, és az önsúlyától érvényesülő ellehetet­lenülés, s ezek minden kezdeményezést le­járatnak. Ami van, ha nagyra ,is tör, kis­szerű marad így. A legrövidebb utat, a leg­gyorsabb sikert, a legolcsóbb gazdagságot szorítja magához mohó pánikban. Lassíta­ni kellene, de nincs idő, a dolgok folyása gyorsul, a változás már megkezdődött, ben­ne vagyunk. Sodor minket vagy medret szabhatunk neki? — ez a kérdés ... (Hor­gas Béla, Liget) ... — Uram, maga két perccel ezelőtt kidobott egy követ az útra, összetörte a kocsim elejét. Ha néhány centiméterrel feljebb jön, ta­lán meghalunk a szélvédő mögött. Néz rám, bizonytalan arc­kifejezéssel, aztán megszó­lal: — Én állatokkal foglalko­zom, nem kövekkel. Itt a dombok tetején vannak az állataim az épületemben. Nincs itt kő. Jöjjön be, nem talál itt követ. „Persze, hogy nem” — gondolom magamban —, „ha a gondos gazda összeszedi a köveket és kidobálja az út­ra .. — Nem mondom, hogy a kocsira akarta dobni, talán csák az árokba, de jobban meglendült a keze - mon­dom. Áll a férfi és hallgat. Ki­ismerhetetlen arccal mére­get, majd megszólal: — Tudja bizonyítani? Van­nak tanúi? Tanúim? Az előttem, mö­göttem robogó autók vala­hol már Akarattyán járnak. És ki tud egy felrepülő kö­vet azonosítani? A szomszéd ház udvarán, ami egészen az út szélére épült, áll ugyan két fiatalember, de azok makacsul hallgatnak. Ami­kor megszólítom őket, csak a fejüket csóválják. Közben elhúz mögöttünk egy rend­őrautó. Talán inteni kellene nekik? De minek? Úgysem segítenek rajtunk. A kocsi már összetörött, mehetek új­ra javítani, fizetni, várni, várni. Beülünk és folytatjuk az utunkat hazafelé. Ha mondjuk megálltam volna Füreden tankolni ? Vagy a szomszéd nem hív vissza a kapuból, akkor messze előttem zuhan ez a kő az útra. De nem álltam meg tankolni, így pontosan abban a pillanatban érkez­tem a fűzfői kert alá, ami­kor a közönyös, furcsa hall- gatású férfi kidobta a kö­vet az autók közé. „örül­jünk” — nyugtat a feleségem —, „hogy nem tört be a szélvédőnk.” — No, igen. Csakhogy nekem ezeket a közönyös, kertük biztonsá­gából kifelé dobáló embere­ket kellene képviselnem, sze­retettel ábrázolnom, hiszen író vagyok, s Petőfiként eze­kért kellene meghalnom egy esetleges szabadságharcban, mert ők ugye magyarok, ők a nép. Előfordulhatna ez Auszt­riában vagy Svájcban? Le­hetetlenség. Ez a kődobáló szörnyűség a hazai népiélek, a morális szétesettség követ­kezménye. (Bertha Bulcsú; Elet és Irodalom)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents