Békés Megyei Népújság, 1989. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-17 / 141. szám
KdröstájEXKLUZÍV S iklik velem az 56-os villamos Hűvösvölgy felé. Megboldogult keresztanyám tucatszor elmondott intelmei jutnak eszembe: „Amikor a Keletiben leszállsz, a túloldalon jön a 44-es vagy a 67-es, azzal elmégy a Körútig, ott átszállsz a 6-osra és a Szél Kálmán térig, a végállomásig ne mozdulj. Ott az 56- ost keresd és figyeld a Kelemen János utcát, aztán már odatalálsz!’’ Milyen fura is, még harminchat év után is összerezzenek, amikor árampózna mellett suhanunk el a Szilágyi Erzsébet fasoron. Akkoriban egyszer — mi mással is játszhatna egy nyolcéves gyerek — nemcsak kihajoltam az ablakon, hanem a kezem is kinyújtottam, amely jót csattant egy-egy póznán. A csínytevésből akkor lett majdnem botrány, amikor a kalauz is észrevette, mivel szórakozom. Így megúsztam két pofonnal (de legalább nem tört el a kezem) és egy rokoni büntetéssel, mondván, „legközelebb busszal jössz Pasarétre". Akkor pedig nem ácso- roghatok egy sort az Ördögárok-patak mellett, amelyben a víz most is bokáig ér, és olyan kristálytiszta, mint akkoriban is. A Pasaréti tér közepén is éppúgy ott áll a szobor, „Szűz Mária virágoskert va- la + Híres Pannónia -f- Mely kertet öntöze híven”. Bekukkantok a templomba is, amelyben vasárnaponként hat alkalommal tartanak szent misét, hétköznap háromszor. „Ennek a kereszténynek nevezett európai földrészünknek újraevange- lizálásra van szüksége. Üj világunkban Isten arca elhomályosodott, sokak számára felismerhetetlen lett” — szól II. János Pál pápa üzenete. Mellette invitáló, szentségimára, a pasaréti hívekért, élőkért és holta- k ért. Baktatok felfelé a Csévei utcán, aztán nyomban jobbra az Orsó utcába. Ide igyekszem. A 43. szám alá. A néhai Nagy Imre-villába. ötvenhárom nyarát írtuk. Esténként a házmesteri lakás nagy szobájából gyakran lestem sóvárogva a völgymély zöldjéből egy-egy pillanatra kibukkanó 56-os villamost. Minden más zajt elnyelt a szemközti János- hegy. A budavári erdők és a völgy, amelynek mélyén a Pasaréti út jelentett (és jelent ma is) kapcsot a várossal, a Szilágyi Erzsébet fasorral és a folytatásában lévő Vörösvári úttal együtt. Héhány fokkal mindig hűvösebb volt itt fenn, a Rózsa-domb északnyugati végében. Június végén azonban volt néhány nap, amikor ide is fellopakodott a hőség. Megállt a levegő éppúgy, mint a Pasaréti téren, ahová pedig aszfaltolvasztó hőség szorult, s ahová gyakran szalasztottak cigarettáért a szomszédok is. Béres bácsi — ha jól emlékszem a nevére — rendre így biztatott: „Aztán egyik lábad itt, a másik ott, megértetted!” Most éppen zápor készül. Már a 48-nál kénytelen vagyok egy telefonfülke alá behúzódni. Vajon nemhiába csengetek-e majd a negyvenháromban? Lehet, hogy milliomos a mostani tulajdonos, s német juhász kutya ront a zöld vasrácshoz, ha megnyomom a csengő gombját — morfondírozok magamban, de fölöslegesen, mert a kapu félig nyitva, az első „Jó napot kívánok”-ra középkorú asszony jön le a lépcsőn. — Szaller Ferencné vagyok — mutatkozik be, s rögvest beljebb is invitál. A lépcső melletti cseresznye- fáról egy férfi kászálódik le, ő a szomszédban lakik, Túri Péterként tisztelhetem és a Nemzeti Színház műterem- vezetője, s egyik lakója annak a négyes társasháznak, amelynek telkét Gobbi Hildától 360 ezer forintért vették, de erről maiid később... • • Az idézetek Tóbiás Áron In memóriám Nagy Imre című könyvéből valók. Orsó utca 43., Nagy-villa „Magyarország dolgozó népe, munkások, parasztok, értelmiségiek! A hazánkban mind szélesebben kibontakozó forradalom, a demokratikus erők hatalmas megmozdulása válaszút elé állította hazánkat.” A csengőgombon akad meg a szemem, fölötte jelentéktelen formájú felirat: Rudolf Stridinger. Jól látszik még az előző csengő nyoma, amely valaha elektromos zárral működött, de már csak a kitépett vezeték sejteti, hogy nem kulcsra járt a kilincs nélküli zár. Igaz, majd’hogy fölösleges volt, hiszen két kékkabátos mindig a ház előtt sétált. Egyszer felettébb sajátos munkájuk akadt. A miniszter úrhoz — Nagy Imrét ebben ia környezetben másképpen szólítani elképzelhetetlen volt — reggelente rendszeresen járt az orvos. Olykor magam is beülhettem a leginkább barna bőrkabátot kedvelő Veress bácsi mögé a fekete ZIM-ben. Történt hogy a fehér függöny ide-oda huzigálását már meguntam és az ablakot tekergettem le, s föl. Nagy hiba volt. Egyszer csak kiesett egy apró csavar, mire szinte az egész ház összefutott. Veress bácsi tombolt, a két kéköltönyös fél délelőtt söA villa melletti főlépcső A fő- és az alsó szint porte a villa előtt az utcát... mindhiába. A piciny csavar sohasem került elő, s ezzel be is fejeződött a miniszteri kocsival való autókázásom. A közelébe sem engedtek többé. Maradt a locsolás nem kevésbé vonzó varázslata. Hatalmas ívben spriccelt a gumicső vége, a gyönyörű díszkert csak úgy pompázott ilyenkor. Hogy olykor az Utcáin éppen arra járók nyakába is jutott, istenem. Ki mert volna visz- szaszólni. Igaz, a szomszédok ma is vallják, hogy a ház ura „rendes és jóravaló ember volt, sokat ültek kint a szemközti székely kapu lépcsőjén jó barátjával, Bá- tori ügyvéddel”. „Nagy Imre és baráti köre olyan szocialistákból és demokratákból áll, akik korábbi pártállásukra való tekintet nélkül ellenzik a jelenlegi rendszer politikáját és alapvető reformokat kívánnak keresztülvinni a pártban ...” Amikor 31 évvel ezelőtt reggel a rádióban híre ment, hogy kivégezték — noha nem volt tanácsos — sokan érezitek együtt feleségével, „Maca” nénivel és édesanyjával, aki még akkor is ott lakott. Az egykor szemben lakó szomszéd, Nagy Dezsőné, Melánia néni mondja, immár Árpád fejedelem úti lakásában: „Az én katonatiszt férjem is megjárta a börtönt, ’56 tavaszáig a váci börtönben volt, hét évig. Előtte orosz fogságot viselt. Szóval, ő személyesen nem ismerte Nagy Imrét, de valahol sorstársának érezte. És akkor, ahogy jött a hír, villámcsapásként, rögtön át akart menni a mamához, bár mondtam neki, hát nem volt még eleged, nem látod, hogy körbe van véve a ház! Csak azt mondhatom ma is, hogy nagyon szerették és tisztelték itt a környéken. Fájdalom, hogy tőrbe csalták ...” „Kádár János, mint az MSZMP főtitkára, maga és a pártvezetőség nevében közli a nagykövettel, hogy mindenben egyetért a javaslattal, majd személyes véleményként hozzáteszi, hogy a szovjet csapatok jelenléte Magyarországon ellenforradalmi provokációt válthat ki.. A csefesznyefák árnyékában paprikavirág és büdös- kesor virít, a lépcsők mentén bukszus, éppúgy gondosan nyírva, mint akkoriban. Mit mondjak, sok minden a régi. Följebb a másik, kisebb villa annál elhagyatot- tabb. A mai bérlő — az osztrák nagykövetség — ezt a lakrészt egyáltalán nem használja. Még följebb pedig vígan kaparászhatnak még a tyúkok is alkalmi ketrecükben. Fönt a kert ugyancsak nemigen viseli kasza nyomát. A legfelső rész erdős, bokros dzsumbuj közel a Bimbó úthoz. A kert legvégében a szalonnasütő hely azonban hamar használható lenne. Szó ami szó, a havi 250 ezer forintos bérleményben kisebb dolga is nagyobb lehet annál a katonai attasénak, mint hogy mindenütt illő legyen a villákért. Miért i s ne ! ? Menjünk át a szomszédos teleikre, ahol egykor Jánosi Ferencék laktak, Nagy Imre veje és Erzsébet lánya. Hogy miként lett ez Gobbi Hildáé? Alighanem tiszteletből, hiszen — mondják — a villát potom 43 ezerért vette 24 évi törlesztésre. A telek felét aztán eladta, persze, már „mostanában”. Az egyik lakó, Boda Ferenc, aki 73. évét tapossa, ö is megjárta a börtönt, aztán lett a Honvédelmi Minisztérium sofőrje, Nógrádi Sándort hozta-vitte. Az ágyból kel ki, a konyhában félretol egy tányér fasírozottat, s nem tudom igazán kifürkészni, hogy szívesen mesél-e, vagy inkább a kísérőm, a tőszomszéd Túri úr kérését méltányolja: — Én ZIM-et vezettem, de ne higgye, hogy ezek szovjet autók voltak, mert amikor szétszedtük, tiszta amerikai alkatrészeket találtunk benne. Ilyenből csak egy volt a HM-nek, az igazi nagy góréknak ZISZ-ük volt, hétszemélyes. Legtöbbet Nógrádi Sándort vittem, néha Farkas Mihályt. Mivel lehajtható és a hátul ülőktől teljesen elszeparálható volt a vezetői rész, nem sok mindent hallottam, amit menet közben beszélgettek. Egy dolog azonban még most is a fülemben cseng; Nógrádi gyakran mondta Farkasnak: „Miska, ha magad mellé akarod az embereket állítani, kenyeret kell adni nekik.” „Nyilvánvaló, hogy ezeket az intézkedéseket nem a materialista ideológia diktálta. Annak a ténynek a nagyon reális felismerése irányította őket, hogy a szabadság az ember cselekvőképességében és gondolkodási képességében rejlik, nem pedig munkájában és keresetében.” — Nógrádi akkor politikai főcsoportfőnök volt. Bor- zongva emlékszem Sólyom László letartóztatására, mert előző nap még Nógrádiákkal együtt vittem őket Esztergomba, a bazilika szobraiban gyönyörködtek egész délután. Másnap reggel pedig egy levelet kellett továbbítanom Sólyomék lakására, de a lakás előtt csődület fogadott, be sem akartak engedni, úgyhogy ez a levél már nem jutott el Sólyomhoz, érkeztem előtt elvitték. Nem tudom, hogy mi volt a tartalma, de azt hiszem, Nógrádi tudta, hogy én már ezt nem fogom átadni a címzettnek, vagy ha igen, hát sok értelme nincs. Hát eny- nyi, amit mondani tudok hirtelenjében, és még valami... látja, milyen az élet, most itt lakom, és sokat jártam ide is, mert szemben lakott Kenéz József, aki a földosztó bizottság' elnöke volt. őérte ugyan nem . rom kocsi jött — a főautóval együtt elő- és utánfutó ,,is járt a góréknak —, de azért fontos ember volt egy időben Kenéz bácsi is ... Kercsztszüleim, Hajdú László és neje Odakint még jobban elered az eső. A Rózsadomb majdhogy sötétségbe burkolódzik. Visszabújunk a kiskapun a 43-ba. Fénylik a veranda ablaka, peregnek az esőszemek a gondnokék Trabantjáról is, amely a nagy garázs előtt, keresztben áll. Űjra megállók a főlépcsőn, szemben az első emeleti lakosztállyal, ahol egyszer, egyetlenegyszer „hivatalosan” is találkoztam a miniszter úrral. Kezet nyújtott, amint bemutatkoztam. Délelőtt volt, sütött a map. Kifelé menet pláne nem kell megnyomni a kis gombot, hogy kipattanjon odalent a rácsos kapu. A kapu pedig félig most is nyitva álL, ahogy délelőtt hagytuk. „Tudom, hogy lesz majd még egyszer egy Nagy Imre- pcr, amelyben rehabilitálnak és háromszor annyian jönnek majd a temetésemre, mint Rajkéra...” Visszafelé az 5-ös buszt választom. A Harangvirág utcánál szállók fel, jó negyedórás várakozás után. A Moszkva tér azért hétköznapi, megszokott életét éli. Vagy mégsem annyira megszokott ez a nyüzsgés? Az egyik gomba alatt arab zene szól, de két parafa- kalapos lány azt is majdnem túlharsogja: „Üjra kiadták az ’56-os sajtót. Már az ötödik számot kínáljuk!” Szóba elegyedünk. Egyikük — mint utóbb kiderül, Kálmán Mariann, a Fazekas Gimnázium negyedikese — azt mondja; ők egyszerre rikkancsok meggyőződésből, meg a pénz miatt is. „A szüleimtől tudom leginkább, hogy most is kell vigyázni, hogy ötvenhat ne ismétlődhessen meg újra!” — így Mariann. Nem szólok, csak tekintetemmel odabökök a metrófeljáró irányába, ahol törökülésben, három-négy könyvvel maga előtt félig fogavesztett cigányasszony acsarkodik portékáit kínálva ... „Kádár hóhér!” „A kormány elhatárolja magát a múlt hibás, nemegyszer vétkes politikai döntéseitől, az 1956 utáni megtorló intézkedésektől, kifejezi eltökéltségét az oly sok megpróbáltatást hozott korszak lezárására.” Mairiann odafordul, majd vissza. Rám néz, arca elkomorul. Azt hiszem, értjük egymást. Fábián István
